Elôzô rész

Tehát noha a valóságosság kritériuma az értelem, ez mégsem jelent annyit, hogy a megismerés tárgya csupán azért valóságos, értelmes, mert mi annak látjuk. Inkább az ellenkezôje igaz: azért láthatjuk értelmesnek, mert valóságos. Erre utal Polányi visszatérô definiciója a realitás kimeríthetetlen természetérôl, amely a koherens értelemegész jelenlegi tudásunkon túlmutató, csupán sejthetô jegyeire vonatkozik, s amely egyúttal azt implikálja, hogy miközben a tárgy meghatározza tudásunkat, egyúttal tudásunk is meghatározza a tárgyat. A kettô közötti viszony nem írható le teljesen sem a megfelelés, a korrespondencia, sem a konstituálás terminusaiban. A világ és a tudás kölcsönösen konstitutív viszonya valójában az episztemológiai és az ontológiai realitás egymásrautaltságát, kölcsönös függését fejezi ki, eretnek módon megszüntetve szokásos szembeállításukat. Ha a tudás valóságra való vonatkozása elsôsorban a tudás természetébôl következik, nevezetesen abból, hogy implicite, magához a megismeréshez feltételeznünk kell, hogy amit megismerünk, az valóságos, s továbbá, ha ez a megismerés, mivel gyökerében mindig szemléleti, - intuitív, észleleti -, ezért soha nem töltôdhet be, fogalmazódhat meg teljesen, tehát nem lehet teljesen explicit, hanem mindig feltételezi a lehetséges további aktusok horizontját, valamint a megismerés tárgyának további, új aspektusok szerinti megvilágítását, akkor az életvilág, a tapasztalati világ elsôdlegessége a megismerés számára, egyúttal az életvilág elsôdlegességét jelenti a létezés, az ontológiai realitás világában. Mindez egybecseng azzal a kantiánus tradicióval, hogy értelmetlen dolog valamiról mint valóságosról beszélni, ha az nem lehet a tapasztalat, a szemlélet tárgya. A kopernikuszi forradalom elemzése volt az a tudománytörténeti példa, amelyen Polányi a realitás fent leírt sajátosságait, s a tudós ehhez való viszonyát megragadta. Tézise szerint a tudományos tevékenység célja a természet tényei mögött rejtôzô rejtett valóság feltárása. Alapvetôen hamis az a beállítás, amelyet a modern, pozitivista tudomány képvisel, amely szerint a tudomány lényegében funkcionális viszonyokat állít fel az érzékeink számára hozzáférhetô, megfigyelt adatok között, s bármilyen arra vonatkozó igény, hogy ennél többet állítsunk a valóságról bizonyíthatatlan, s ezért értelmetlen vállalkozás. Polányi szerint két okból szükséges, hogy a tudománynak a realitás megismerésére vonatkozó igényét, tehát a tudomány metafizikai megalapozását vindikáljuk. Elsôsorban azért, mert ez az az alap, amelyen a modern tudomány megszületése óta, tehát immár háromszáz év mûködik. Másfelôl pedig, mert annak ellenére hogy így mûködik, a modern tudomány nem ismeri fel, sôt explicite tagadja saját metafizikai alapjait, s így tevékenysége valódi természetét meghamisítva, eltorzítja a tudományos vállalkozás igazi értelmét, s ezzel együtt a valóság értelmébe vetett hitünket is megkérdôjelezi.

A realitásnak ez az újra feltámasztott eszméje azonban jelentôsen különbözni fog elhagyott elôdjétôl. Ahelyett hogy a minden látszat mögött fellelhetô végsô, tovább nem bontható szilárd alapot értenénk rajta, ehhez az új realitásfogalomhoz inkább végtelen számú, specifikálhatatlan várakozás tapad, aminek a következtében mindig csak homályosan, bizonytalanul juthatunk ismerete birtokába. A realitás nem valami, a dolgok mélyén fekvô, tovább nem bontható alap, amihez el kell jutni, hanem már mindig is a birtokunkban lévô, mégis örökösen elérni kívánt, ugyanakkor maradéktalanul, abszolút módon soha nem birtokolható adottság. Ez a felfogás pedig nemcsak a realitás mibenlétérôl, s a tudomány metafizikai alapjairól vall eretneknek számító nézeteket, hanem alapvetôen más megvilágításba helyezi a tudomány fejlôdésérôl vallott elképzeléseinket is, mégpedig elsô látásra Kuhn-hoz közelálló, közelebbi vizsgálat során azonban világosan tôle különbözô módon. A Polányi által vallott realitás fogalom, ellentétben Kuhn meggyôzôdésével, összeegyeztethetôvé teszi az egyes inkommenzurábilis tudományos paradigmákat s a tudomány fejlôdését, tehát többféle igazság egymást nem kizáró érvényesülését, s ugyanakkor az igazság, a tudomány valóságfeltáró funkciójának fenntartását. Végsô soron a tudományos tevékenység során a világot nem magyarázzuk, hanem értelmezzük, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy minden értelmezés egyformán objektív, vagy egyformán igaz lenne.

Mi a kopernikuszi forradalom igazi üzenete? Mit jelent, hogy egy tudományos elmélet igazabb mint elôdje? Állíthatjuk-e, hogy ha egy elmélet igazabb, akkor objektívabb is mint a korábbi elméletek, s ha objektívabb, akkor ez annyit jelent, hogy a valóságról kimerítôbb és reálisabb képet ad elôdeinél? Igen, Polányi elfogadja ezt a tradicionális tudomány-fejlôdéselméletektôl látszólag miben sem különbözô álláspontot. Érvelése azonban meglehetôsen különbözik a megszokottól. Az elsô szembetûnô különbség, hogy Polányi szerint a tudományos elméletek objektivitása és antropocentrizmusa nem áll egymással fordított arányban, noha egyenes arányosság sem mutatható ki közöttük. Vagyis nem igaz az, hogy egy tudományos elmélet annál objektívabb minél kevésbé antropocentrikus, de ennek a fordítottja sem állítható. Polányi azt mondja, hogy tudásunk természetébôl következôen az antropocentrizmus nélkülözhetetlen és kiiktathatlan része minden tudományos elméletnek, Kopernikuszénak éppúgy mint Ptolemaioszénak, mind Newton, mind pedig Einstein rendszerének. Az antropocentrizmus azonban nem jelenti az érzékeink tanúságára való hagyatkozást: nemcsak az észlelet, de az elvont, matematikai-logikai gondolkodás is emberi képesség. Noha az utóbbi az explicit gondolkodás példaértékû megtestesítôje számunkra, a probléma meglátásának folyamata - azé a problémáé, amelynek megoldása érdekében az explicit gondolkodáshoz fordulunk - és úgyszintén a rögzített eljárási szabályok követése révén kapott eredmények értékelése még a tudásnak ebben az absztrakt szférájában is szükségszerûen feltételez hallgatólagos elemeket. Ebbôl pedig az következik, hogy a matematizált világegyetem nem kevésbé antropocentrikus - noha nem antropomorf - mint az észleletre alapozott. Ugyanakkor a matematizált tudomány mégis objektívabb mint az érzékek tanúságára alapozott! A tudományos elméletek ugyanis annál objektívabbak, minél inkább támaszkodnak az explicit tudásra: mintegy feltérképezik az érzékeink által tapasztaltakat, hogy mindenki által olvasható térképet rajzoljanak az egyedi benyomások végeérhetetlen folyamatáról. A természet matematizálása azonban nem jelenti egyúttal a természet elidegenítését, eltárgyiasitását vagy az életvilág kiiktatását horizontunkból: ebben Polányi ítélete élesen elüt a Krízis-t író Husserlétôl. A természet matematizálása csupán annyit jelent, hogy a természet megértésére irányuló törekvésünk során egyik képességünk - az észlelés - helyett egy másikat, a racionális, logikai gondolkodást vesszük igénybe. De ha fenntartjuk a tudomány metafizikai igényét - márpedig Polányi szerint ezt kell tennünk - akkor a matematizált világegyetem nem csupán hipotézis, hanem realitás, hiszen a valóságot, pontosabban a valóság eleddig elôlünk elrejtett aspektusait világítja meg.[25] Ha pedig elismerjük, hogy a matematikai, a túlnyomórészt explicit tudás is a hallgatólagos összetevôben gyökerezik, akkor nem eshetünk a világ és a tudás megkettôzésének, a szubjektív szemlélet és az objektív valóság, az elsôdleges és a másodlagos minôségek megkülönböztetésének csapdájába: ekkor a matematizált világegyetemet nem az életvilág ellentéteként fogjuk elismerni, inkább az életvilág eddiginél mélyebb és szokatlanabb értelmezéseként. Az explicit tudás nem iktatja ki, nem érvényteleníti az érzéki szemléletet, hiszen a hallgatólagos összetevô minden tudás gyökerénél ott van. Inkább hálót vetít rá: mégpedig nem a dolgok természetébôl következô, tôlünk függetlenül adott "univerzális objektivitás" hálóját, hanem saját tudásformánkét, amely mindazonáltal, explicit jellegébôl adódóan racionálisan felfogható, s ezért interszubjektív tudást képvisel. A matematizált világegyetem nem azért idegenít el az életvilágtól, mert ez a matematizálás természetébôl következik, hanem azért, mert a modern tudomány megszületésének idôszakában a matematikai ismereteket az érzékitôl függetlennek, s eképp a szemléletben adott világtól idegennek tételezték. Minden tudományos elmélet a szemléleti, a hallgatólagos és az explicit tudás által szállított elemek integrációjára épül, ezért noha egyformán antropocentrikusak, nem egyformán objektívak, vagyis nem egyformán érhetôk el minden racionális lény számára.

Polányi tehát nem tagadja a tudományos elméletek objektivitását, hanem más értelmet ad az objektivitás terminusának. A szubjektivitástól való függetlenedés értelmét megtartja, de egyfelôl ezt a függetlenedést nem abszolútként, hanem relatívként, viszonylagosként tételezi, másfelôl a szubjektivitástól való függetlenség nála nem implikálja az embertôl, az emberi szemlélettôl mint olyantól való függetlenséget. Itt ugyanis két dologról van szó. Míg tudásunkról azt mondhatjuk, hogy mindig szemléleti, hallgatólagos alapja van, addig az erre épülô döntéseinkrôl, elkötelezettségeinkrôl inkább azt kell mondanunk, hogy mindig található bennük személyes elem. A hallgatólagos és a személyes tudás két különbözô szintet képvisel az emberi megismerés és ítéletalkotás folyamatában, még ha Polányi nem különítette is el konzisztensen ezeket.[26] Részletes elemzés helyett most csupán a végeredménybôl indulunk ki. A hallgatólagos összetevô a megismerésnek azt a rétegét határozza meg, amely közös az emberi és az állati intelligencia esetében, noha ezen belül is elkülöníthetô a tisztán az állati intelligenciára érvényes szótlan megismerés, és a már az explicit tudás jelenlétében mûködô, speciálisan emberi, hallgatólagos tudás. Mindkettôre igaz azonban, hogy nem feltételezi - sôt éppenséggel kizárja - a tudatos felelôsségvállalást, elkötelezôdést a megismerés során születô ítéletekkel, döntésekkel kapcsolatban. Mivel az észleleti ítéletek esetében - hogy visszatérjünk Polányi paradigmatikus példájához, amelyet a hallgatólagos tudásra alkalmazott - a megismerés a nem kritikai, a reflexió elôtti szinten zajlik: a megismerés ugyan tudatos, de ez a tudatosság reflexió elôtti, ezért az ilyen ítéletek végeredményeképpen születô tudást nem saját döntéssünkként, választásunkként tudatosítjuk, hanem valamiképpen természetesen adottként jelentkezik számunkra. Ezzel szemben a személyes döntés differentia specificá-ja az elkötelezettség, s ez világosan elkülönithetô a szubjektív ítélethozataltól. "... úgy vélem - mondja Polányi - elkülöníthetjük a személyest önmagunkban, mint amely aktív szerepet játszik elkötelezettségeinkben, szubjektív állapotainktól, amelyekben csupán érzéseink tudatában vagyunk. Ez a megkülönböztetés az alapja a személyes fogalmának, mint ami nem szubjektív, de nem is objektív. Amennyiben a személyes aláveti önmagát azoknak a követelményeknek, amelyeket mint magától függetleneket ismer el, nem szubjektív; ám amennyiben ezt a tevékenységet individuális szenvedélyek irányítják, nem is objektív. Transzcendálja a megkülönböztetést az objektív és a szubjektív között."[27] Polányinál a személyes tudás szintjén lép be a reflexív elem, noha a tudat tevékenységét már az elôzô, tehát a hallgatólagos szinten is mint tudatos folyamatot, mint megismerést írta le. A reflexív elem azonban nem csupán a megismerést szolgálja: a reflexív elem - az elkötelezettség - morális tényezôként is szerepet kap, mégpedig nemcsak az etikum területén, hanem magának a megismerésnek a folyamatában is. "Mindezeken a pontokon a megismerés aktusa értékelést foglal magába: s ez a személyes együttható az, amely minden faktuális tudást megformál, áthidalva a megkülönböztetést a szubjektivitás és az objektivitás között. Ez pedig azt az állítást implikálja, hogy az ember képes túllépni, transzcendálni saját szubjektivitását szenvedélyesen sóvárogva arra, hogy betöltse az univerzális normák iránti személyes kötelezettségét."[28] Az objektivitás tehát nem a személyes tudás ellentéte, inkább bennefoglaltatik, részét képezi a személyes tudásnak, amely éppen ezért nem nevezhetô sem tisztán objektívnak sem tisztán szubjektívnak. Ha tehát egy tudományos elméletrôl azt állítjuk, hogy objektívabb mint más teóriák, ezen két dolgot érthetünk: egyfelôl több benne az explicit elem, s ezért racionálisan elérhetô az általa megkövetelt eljárási szabályokat követôk számára, másfelôl az univerzális normák iránti elkötelezettség, tehát a tudomány esetében az igazságra, a valóság megismerésére irányuló törekvés húzódik meg a mélyén, amelynek révén teljesítménye nem csupán egy elszigetelt individuum magánügye, nem szubjektív, hanem, univerzális intenciója van, interszubjektív, az egész emberi nemre vonatkoztatható. Tehát a tudás annál objektívabb, minél jobban kiszakadt a passzívként és elszigeteltként felfogott indiviuum körébôl. Ebbôl következôen viszont a tudás annál objektívabb, minél inkább személyes.

Itt érkeztünk el a már említett paradoxon elsô tagjának értelméhez, tehát ahhoz, hogy tudásunk igazságára nézve nincs más biztosítékunk, mint személyes elkötelezettségünk, illetve más megfogalmazásban: hitünk. A tudománynak, sôt a tudományos objektivitásnak szerves összetevôje, tulajdonképpen konstituálója a hit! Polányi elméletét nem egyszerûen az a tény teszi eretnekké a tudományfilozófusok szemében, hogy hangsúlyozza a hit, az elkötelezettség szerepét a tudományos felfedezés folyamatában - ezt már Kuhn is megtette a kopernikuszi forradalomról szóló könyvében,[29] hanem az, hogy ennek nem pusztán pszichológiai szerepet tulajdonít, ahogy Kuhn teszi, hanem ebben alapozza meg a tudományos elméletek igazságát. Kuhn ugyan végig kitart azon álláspont mellett, hogy a paradigmaváltáshoz szükséges döntés a tudós részérôl hit nélkül elképzelhetetlen, s ez a hit éppen az elfogadott paradigma valóságfeltáró jellegére vonatkozik, hogy tehát az új paradigma a problémamegoldásra való képesség mellett mindig tartalmazza az igazság megragadásának lehetôségét - sôt anticipációját is - s éppen ezért, nem pedig már felmutatott eredményei miatt mutatkozik igazabbnak. Kuhn azonban mindezt a paradigmaváltás pszichológiai természetéhez tartozónak tekinti, amely önmagában nem bizonyíték az elmélet igazsága mellett. Nem lehet bizonyíték, - így Kuhn, - hiszen a következô paradigma gyökeresen mást állít valóságosnak mint a korábbi, s nincs olyan elmélettôl független viszonyítási pont, amelybôl kiindulva eldönthetô lenne, melyik írja le hûen a valóságot, melyik az igaz teória. És minthogy az elképzelhetetlen, hogy egyszerre mindkettô, vagy - különbözô mértékben akár az összes igaz legyen - helyesebb azt mondani, hogy egyik sem igaz, csupán annak hiszik. A hit funkciója tehát a kuhni teóriában nem az igazság bizonyítása hanem a kizárása.

Hogyan érvel ezzel szemben Polányi? A hit nélkülözhetetlen szerepe az igazság megalapozásában szerinte egyenesen következik abból a ténybôl, hogy a kritériumok, amelyeket a tudás objektivitásával, helyességével, pontosságával kapcsolatban alkalmazunk, szintén tôlünk magunktól származnak, abban az értelemben, hogy emberi tudás, az ítélethozatal, s legfôképpen a tudomány részét képezô tradició eredményeképpen léteznek. Tehát nem szubjektív megítélés következtében, hanem személyes elkötelezettségünk folytán vetjük alá magunkat a tudomány normáinak. Ezek a normák ugyanis nem objektíve adottak, hanem a tudományos tevékenység tradiciójának elemei, amelyekhez, mint ehhez a tradicióhoz elkötelezetteknek, nekünk tartanunk kell magunkat. Amikor megítéljük, hogy megfigyeléseink megfelelnek-e a természeti törvényekrôl elôzetesen már igaznak tartott tudásunknak, vagy azok feladására és módosítására - esetleg teljes átalakítására - kényszerítenek, akkor ítélethozatalunkban nincs más útmutató, fogódzó a számunkra, mint hitünk: egyfelôl felfedezésünk helyességébe, másfelôl a tudományos tevékenység értelmébe vetett hitünk. ítéletünket a tudomány tradiciójához kapcsoló elkötelezettségünk irányítja. A tudomány tradiciója ugyanis nem más, mint az igazság kutatására, a természet megismerésére irányuló törekvés, amelynek normái és módszerei változhatnak, sôt egymástól gyökeresen eltérôek lehetnek, ámde ez mit sem változtat a tudomány mint az igazság kutatására irányuló tevékenység alapvetôen egységes és kontinuus jellegén. Az igazságba vetett hitünk ugyanis nem dogmáknak való elkötelezettséget jelent. A tudomány tradiciójának szerves része a kételkedés tradiciója: az igazságra törekvô kutatás, a tudomány maga a kételkedés tradiciójából származik. A tradicióhoz való kötôdés nem csupán affirmatív, hanem negatív - tagadó - is lehet. Egy korábbi tudományos elméletben való kételkedés eredményezhet az elôzôvel inkommenzurábilis teóriát, ahogyan ez Kopernikusz esetében is történt; ez azonban nem bizonyítja a tudomány fejlôdésének diszkontinuus jellegét. Éppen fordítva: egymáshoz való negatív viszonyukat a tudományos kutatás értelmébe vetett közös, az inkommenzurábilis paradigmát vallók által egyaránt elfogadott meggyôzôdés jeleként értékelhetjük: ez a meggyôzôdés pedig - ha a tudományos vállalkozás céljába vetett közös hitük felôl tekintjük - a tudomány fejlôdését kontinuus folyamatnak mutatja. Ehhez azonban az szükséges, hogy ne az egyes tudományos teóriák tartalmát, hanem az egymásnak ellentmondó tudományos teóriák mögötti közös szemléleti alapot, gadameri terminussal: a kérdéshorizontot tekintsük alapvetônek. Mire is vonatkozik ez a közös kérdés? Elsôsorban a tudomány mibenlétére, feladatára a tudományos tudás természetére, s az általa a valóságról adott kép megbizhatóságára és igazságára. Egy kor tudományideálját az erre adott válaszokból érthetjük meg. Bármennyire összeegyeztethetetlenek legyenek is a rá adott válaszok az egyes korokban, ez nem jelenti azt hogy egyúttal inkommenzurábilisak is. Mindegyik felfogás a tudományt értelmezi és határozza meg a maga számára, s ez ugyan egymással összeegyeztethetetlen, ám nem összemérhetetlen tudományideált eredményez.

Polányi három különbözô tudományfelfogást különít el: 1. az arisztoteliánus-középkori, 2. a kopernikuszi és 3. a pozitivista eszményt. Ezeket három szempontból veti össze: 1. az elsô elveknek, 2. a tudomány empirikus módszereinek és 3. az elvek és a módszerek valóságra vonatkozásának szempontjából. Az arisztoteliánus elvek értelmében a tudomány nem képes olyan biztosan és szükségszerûen igaz tudást létrehozni mint amilyet a filozófia nyújt, ezért az utóbbi az episztemé mig az elôbbi a vélemény, a doxa körébe sorolandó, az általuk a valóságról adott tudás tekintetében. Tehát az arisztotelészi ideál az elsô elvek igazságát abszolút biztosnak és szükségszerünek, míg a tudományét csak valószinûnek tekintette, s így lejjebb sorolta, bár tudásértékét elismerte, noha csak mint alárendeltet. A pozitivista szemlélet ezzel szemben nem ismeri el sem az elsô elvek létjogosultságát, sem a tudomány, egyáltalán a tudás valóságra vonatkozását, tehát a fenti hármas szempontból egyedül a másodikat tartja elfogadhatónak, a tudományos, empirikus módszerekkel történô vizsgálatot. Innen tekintve a kopernikuszi tudományfelfogás közelebb áll az arisztotelészihez, mint a pozitivistához, noha Osiander-nek a "De revolutionibus"-hoz írt elôszava miatt gyakran hivatkoznak e könyvre, mint a pozitivista szemlélet elsô dokumentumára. Osiander ugyanis ezt írja: "... a csillagász ... a gondolkodás semmilyen eszközével nem tudja elérni e mozgások igazi okait."[30] Ez azonban nem arra bizonyíték, hogy már Kopernikusz korában sem hittek a tudomány valóságfeltáró erejében, épp ellenkezôleg, ez arisztoteliánus felfogásuk bizonyítéka. Ugyanis ahhoz, hogy a tudomány biztos és szükségszerû igazságokat nyújthasson eredményeit össze kell egyeztetni az elsô elvekkel. Igy a kopernikuszi tudományideál szintén demonstratív, akár az arisztotelészi,[31] de a demonstráció eszköze itt már nem a deduktív logika, hanem a matematika. Ehhez persze át kellett értelmezni a matematika szerepét is a tudományban. Míg korábban csupán a megfigyelések formális nyelven való megfogalmazásának tekintették, tehát mintha egyszerüen kvantitatív viszonyok leirására alkalmazható eszköz lenne, a Galilei által megfogalmazott, a kopernikuszi forradalom igazi értelmét megfogalmazó felfogás szerint a metamatika révén a valóság struktúrájának mélyen fekvô, érzékeink elôl elzárt rétegeit fedezzük fel.[32] Tehát a matematika is éppolyan szükségszerûen és biztosan igaz tudást ad a tudomány számára, mint a logika a filozófia számára. De a tudomány a bizonyitás új területét nyitja meg: az igazolás mellett a felfedezését. A kopernikuszi forradalom igazi hozadéka Polányi szerint tehát, hogy Kopernikusz miközben elismeri az arisztotelészi meghatározást arra vonatkozóan, hogy a tudásnak milyen kritériumokat kell teljesítenie ahhoz, hogy biztos és szükségszerü legyen, ezeket a kritériumoknak az érvényesülését a tudományban is megmutatja, s igy a történelem során elôször emeli az empirikus, megfigyelésekre alapozott tudományt az episztemé birodalmába. Kopernikusz elismeri mindhárom szempontot: tehát az elsô elvek érvényességét, a tudományos megfigyelését, és ezeknek a valóságra való vonatkozását a tudományban. Ez pedig annak a metafizikai igénynek a vindikálását jelenti, hogy a tudomány képes új tudást nyújtani számunkra a valóság rejtett fundamentális alapjairól. Polányi szerint itt fogalmazódott meg elsôként az a tudományideál, amelyet a tudósok a mai napig elismernek és alkalmaznak hallgatólagosan a kutatás és a felfedezés folyamatában, noha az igazolás kontextusában megtagadják. Mivel azonban, a Galilei-féle tudományeszménnyel egybehangzóan, a tudomány igazi mibenlétére a felfedezés, s nem az igazolás kontextusában bukkanunk rá,[33] fenn kell tartanunk a tudomány metafizikai megalapozását, hiszen enélkül nem lehetséges tudományos munka, felfedezés. A kopernikuszi forradalom hozadéka tehát nem egyszerüen az arisztotelészi ideál elvetése volt: a kopernikuszi tudományideál nem tagadja az arisztotelészi posztulátumok igazságát, csak másképp értelmezi ôket. Minden egymással összeegyeztethetetlen - de nem összemérhetetlen - tudományideál viszonya ilyen: megegyeznek a tudomány alapvetô céljának tekintetében - abban hogy a tudománynak biztos és szükségszerûen igaz ismereteket kell nyújtania a valóságról - , nem egyeznek viszont meg egyfelôl az ennek eléréséhez vezetô módszerekben, másfelôl pedig a már eddig elért eredmények igazságértékében. Az igazság feltárására, a realitás megismerésére törekvô - egymásnak ugyan ellentmondó - módszerek és eredmények szempontjából pedig a modern tudomány mintegy háromszáz éves tradiciója egységesnek tekinthetô. Polányi szerint a tudomány kontinuitásának biztosítéka ez a hallgatólagos, de minden tudományos tevékenységben érvényesülô metafizikai feltevés: az, hogy a kutatás a valóság eleddig elôlünk elrejtett, de létezô arcának feltárására irányul. Éppen ezért tiltakozik a pozitivista felfogás ellen, amely a valóság megismerhetôségének értelmét kétségbevonva elôidézheti a tudomány tradiciójának felbomlását, s magának a tudományos tevékenységnek az értelmetlenné válását. A pozitivista felfogás tehát felidézheti azt a fajta technicizálódást és értelemvesztést, amelyet Husserl a Krízis könyvben a modern tudomány állapotából kiindulva, mint a jelen egyik legnagyobb veszélyét, már korábban meglátott. A husserli tudománykritika azonban csak elsô látásra egyeztethetô össze Polányiéval: elsôsorban a pozitivista tudományeszmény birálatát illetôen mutathatók ki párhuzamok közöttük. A matematikának a tudomány születésénél játszott szerepét illetôen azonban már eltér értékelésük. Polányi érvelése kezdettôl fogva arra irányul, hogy kimutassa: a tudomány nem saját természete okán, hanem éppen annak elfelejtése, megtagadása révén technicizálódik. Az értelemvesztést nem a tudomány, hanem az azt eltorzító pozitivista szemlélet számlájára kell írnunk.

Polányi tudományelméletét sokan a kuhni teória megelôlegezéseként tartják számon. Ám Polányinak a tudományos tradició egységes jellegérôl, a tudomány fejlôdésérôl vallott fent vázolt nézetei, a tudomány metafizikai alapjának és igazságfeltáró jellegének vindikálása, világossá teszik a köztük kimutatható mély eltéréseket. Elsô látásra természetesen szembetûnôek a hasonlóságok. gy tünik, hogy a tudományos felfedezéseket a fundamentális hitek, az elkötelezettség nélkülözhetetlen, konstituáló jellegével magyarázó Polányi megtette az összes elôkészítô lépest ahhoz, hogy utána Kuhn kimondja: a tudomány paradigmák révén mûködik, a paradigmákat pedig elsôsorban az ezeket valló tudósok személyes elkötelezettsége tartja fenn. Amikor közvetlenül a "Tudományos forradalmak szerkezete" megjelenése elôtt, 1961-ben egy szimpózionon Kuhn megtartotta elôadását a "Dogma funkciójáról a tudományos kutatásban"[34], elsô lábjegyzetében Polányi mûveire, a "Personal Knowledge"-ra és a "Logic of Liberty"-re hivatkozik, mint elsôdleges inspirációira a dogmatikus elkötelezettségek szerepével, s így a paradigma fogalmának kialakulásával kapcsolatban. Ezen az oxfordi szimpozionon jelen volt Polányi is, és hozzászólását Kuhn elôadása után így kezdte: " Thomas Kuhn elôadása ellenállást válthat ki különbözô körökbôl, de nem belôlem. Elôadása végén azt mondja: a kutatásnak az elfogadott hitekhez való mély elkötelezettségtôl való függése a lehetô legkisebb figyelmet kapja ma. Nem is tudnék jobban egyetérteni ezzel: hiába próbálom jónéhány éve felhívni a figyelmet erre az elkötelezettségre. Remélem, ha egyesítenénk erôfeszítéseinket Mr. Kuhn-nal, kettônknek ez jobban sikerülne."[35] Valóban ez az a hely, nevezetesen az elkötelezettség szerepének hangsúlyozása, ahol kettôjük elmélete szinte egybecseng. Azonban ez csak két egymást metszô egyenes egyetlen ponton való találkozása. Nézeteik a következô lépéstôl kezdve fokozatosan divergálnak. Polányi Kuhn szemére veti, hogy nem veszi észre: az elkötelezettségnek, mint egy csoport közösen vallott hitének a fenntartása hozza létre - Polányi kifejezésével - "a tudomány köztársaságát", vagyis a tudományos felfedezések értékelését végzô autoritás intézményesülését. Ez az autoritás a tudományos vállalkozás közösen vallott elôfeltevésére, az igazság kutatására épül. Normáit csak a tudományos közösség alkothatja, máskülönben a tudomány világi vagy más hatalmak autoritásának áldozatául esik.

Fontosabb azonban ennél Polányi második ellenvetése. Kuhn kétféle tudományos felfedezést különböztet meg: az egyik csak szentesiti, bizonyítja a meglévô meggyôzôdéseket, a normál tudományon belül, a második viszont megcáfolja ezeket, amint ezt a paradigmaváltás esetében látjuk. Polányi a megkülönböztetést határozottan elveti: az a felfedezés, amely úgy veszi szó szerint a meglévô tudományos meggyôzôdéseket, mint Kolombusz tojását, éppen olyan forradalmi mint a másik, amely megcáfolja ezeket. Mindkettô a szellem szabad alkotása, s mindkettônek célja azoknak a rejtett lehetôségeknek a feltárása, amelyeket a tudomány addig elért eredményei implikálnak. Kuhn felismerése csak az elsô lépés, és végeredményben megválaszolatlanul hagyja a tudományos módszer és tudás igazi természetének problémáját, mondja Polányi. Végül is kimondatlan marad a kérdés, hogy ki az, aki vállalja a felelôsséget a felfedezés igazságáért. Ki dönti el, hogy egy felfedezés egyszerûen téves, vagy a világ új képét tárja elénk? - kérdezi Polányi. Kuhn válaszából világosan kitetszik, hogy a Polányi által megjelölt pontokon mutatkozó nézetkülönbségek mögött két ellentétes felfogás húzódik meg. Míg Polányi a tudományos normák lehetôségét és érvényesülését a tudományban az elkötelezettség szerepével magyarázza, tehát a tudomány premisszáit a beléjük vetett hitbôl vezeti le, addig Kuhn ezt határozottan elveti. Polányi az autoritásnak az elkötelezettségben gyökerezô szerepét felfedezésre inspiráló erônek tekinti, míg Kuhn az autoritásnak inkább az eredetiséget gátló szerepét hangsúlyozza. Legélesebben, s nem véletlenül, ott tiltakozik Kuhn, ahol Polányi megfogalmazza ellenvetéseit a felfedezés kétféle formájával, tehát a normál és a forradalmi tudomány dichotómiájával kapcsolatban. Polányinak e megjegyzésében a tudomány fejlôdésérôl vallott Kuhnétól gyökeresen eltérô álláspontja fedezhetô fel. Polányi szerint azok a jellemvonások, amelyeket a paradigmaváltást elôidézô tudományos felfedezéssel kapcsolatban ír le Kuhn, minden egyes felfedezéssel kapcsolatban helytállók. A felfedezések eredetiségét nem lehet fokozati sorrendbe állítani: minden egyes felfedezésrôl elmondható, hogy a kuhni értelemben paradigmaváltás. Ebbôl pedig az következik - noha ezt Polányi explicite talán sehol nem mondja ki - hogy nem az egyes elfogadott elméletek a paradigmák, -az egyes elméletek inkább különbözô értelmezései az elfogadott normáknak, a tudomány tradiciójának - , hanem a tudomány a maga háromszáz éves tradiciójával a "Paradigma", amellyel az egyes tudományos elméletek, a Paradigma interpretációi, különbözô, affirmatív vagy negatív kapcsolatban állnak. S ezenfelül: a tudományhoz, mint tradicióhoz, mint Paradigmához nemcsak a különbözô tudományos csoportoknak, közösen elfogadott teóriáknak, hanem az egyes tudósoknak is különbözô, a közöstôl eltérô viszonyuk lehet. Az egyéni felelôsség és hit, a közöstôl eltérô egyéni elkötelezettség szerepét azonban Kuhn élesen elutasítja. Szerinte Polányi rosszul veti fel a problémát: nem azt kell kérdezni, ki az, aki felelôsséget vállal az értékelésért, a felfedezésért, hanem azt, hogy kik azok, akik felelôsséget vállalnak.[36] Kuhn-nak ez az ellenvetése elégséges az ôt Polányitól elválasztó mélységes szakadék feltárásához. A kuhni elmélet elveti a tudós egyéni felelôsségét, s egyúttal invencióját: a tudományos kutatást tisztán mint csoportos tevékenységet, wittgensteini értelemben: mint nyelvjátékot értelmezi. Ennek megfelelôen nem nyújt semmilyen szerepet a csoportban tevékenykedô egyénnek, nem feltételezi a csoport és az egyén kölcsönhatását. Ezért nem köti össze az autoritás, a dogma létét az egyéni hit, az invenció lehetôségével, s ebbôl következôen a dogmában, a paradigmában nem látja meg az igazság lehetôségét. Pontosabban meglátja, de ezt csupán a tudós tevékenységének pszichológiai kisérôjelenségeként értelmezi: Kuhn nem hiszi el a tudósnak, hogy felfedezésével a valóság rejtett aspektusát mutatja meg. Kuhn miközben azt állitja, hogy minden elméleti tevékenység, minden felfedezés elôfeltétele hitünk a kutatás eredményességében, és felfedezésünk valóságosságában, de önmagát kivonja ez alól a törvény alól. Kivülrôl szemléli a tudóst, úgy ítélvén meg a helyzetet, hogy noha minden felfedezô azt gondolja, hogy az igazság nyomára bukkant - valójában mivel ezek az igazságok Kuhn szerint összeegyeztethetetlenek - senki nincs az igazság birtokában. A legbölcsebb álláspont ezek szerint, ha nem kötelezzük el magunkat egyik szemlélet mellett sem, hanem egyszerüen leírjuk ôket, mint egyformán érvényeseket, pontosabban egyformán érvényteleneket. A tudomány tehát Kuhn szerint sem magyaráz, csupán leír, ám ennek a leírásnak igencsak kétséges a valóságfedezete. Ezzel szemben Polányi az elkötelezettség személyes jellegének teóriáját önmagára is vonatkoztatva, következetesen kitart amellett, hogy minden univerzális igényre számot tartó teóriának - legyen az tudományos vagy filozófiai - személyesnek kell lennie, el kell köteleznie magát annak a tradiciónak, amelyrôl úgy véli, hogy a legjobban közelíti meg a valóság rejtett arcát. Ezért Polányi noha Kuhn-nal egybehangzóan kimutatja az egyes tudományos teóriák összeegyeztethetetlenségét,[37] mégsem ezt tekinti a tudományt jellemzô legsajátosabb, - a tudomány fejlôdését meghatározó - vonásnak, mert ugyanakkor azt is látja, hogy az egymással összeegyeztethetetlen tudományos teóriák alapja, lehetôségfeltétele nem más, mint a tudománynak mint célnak azonos felfogása, a tudomány tradiciójának elfogadása. A tudomány tradiciója pedig nem egyéb, mint metafizikai megalapozásának, az igazság lehetôségének elismerése. A tudományideálok változásakor a cél változatlan marad, csupán a módszerek és az eredmények térnek el. Ha pedig Polányi mint tudós és mint filozófus maga is elkötelezett ennek a tradiciónak, sôt a tudomány valóságra vonatkozásának hangsúlyozásával éppen ezt a tradiciót akarja felújítani, akkor nem vonhatja ki magát ennek implikáció alól. Ezért Polányi nem kivülrôl, az etnológus szemével vizsgálja a tudományt, s nem választja szét a tudós meggyôzôdését pszichológiai kisérôjelenségekre és logikai szükségszerûségekre. Polányi elkötelezett a "tudósok köztársaságának" ama meggyôzôdése iránt, hogy a tudomány az igazságot, a valóságot egyre jobban megközelíti, s ennek következtében fejlôdik, s le meri vonni azt a következtetést, hogy vannak helyes és helytelen tudományos elméletek. Az igazság azonban nem egy tôlünk függetlenül adott nézôpont elérésének eredménye, mint ahogy a valóságról kialakitott szemléletünk sem az: a tudomány azért objektív, azért érheti el az igazságot, azért fejlôdik, s azért közelítheti meg a valóságot, mert személyes.

A tudományban tehát, éppenúgy mint a filozófiában, a történelemben vagy a mûvészetben az értelmezésen keresztül közelítjük meg a valóságot. Ám ez az értelmezés egyúttal az egyedüli valóság, amely számunkra valaha adott lehet, s amelyet éppen értelmezése tesz felfoghatóvá. Nem rejlik mögötte semmiféle értelmetlen, elemi tényhalmaz, semmiféle önmagában adott, "reálisan reális" világ. A világot a tudományban nem a magyarázat, de nem is a leírás, hanem az értelmezés révén ismerjük meg. Ez az értelmezés kétirányú: egyfelôl az egyes tudományos elméletek értelmezése a tradicióról, a Paradigmáról, másfelôl a tudásnak mint az egyes elméletekben, illetve a Paradigmában megjelenô értelmezése a valóságról. Ebben az értelemben a tudományos tevékenység hermeneutikailag is leírható. Ha Polányi elméletét elfogadjuk, ki kell dolgoznunk a természettudományos tevékenységnek, illetve a valóság megértésének hermeneutikáját, amely a valóságról mint számunkra adottról, s egyszersmind mint általunk megértettrôl alkotott tudás hermeneutikája lesz.

Jegyzetek

25. "We abandon the cruder anthropocentrism of our senses-but only in favour of a more ambitious anthropocentrism of our reason." (elhagyjuk érzékeink durvább antropocentrizmusát, de csak eszünk nagyratörôbb antropocentrizmusa kedvéért.) Michael Polányi: Personal Knowledge, 4-5. o. Ugyanezt az álláspontot már megtalálhatjuk elsô tudományfilozófiai mûvének, a Science Faith and Society, The University of Chicago Press, 1964. az elsô fejezetében, amely a "Science and Reality" címet viseli. Ugyanezzel a cimmel "Science and Reality" (The British Journal of the Philosophy of Science, 1967. 177-196. o. publikált cikket, s álláspontját itt fejti ki legrészletesebben.

26. Erre a megkülönböztetésre én tettem kisérletet, az 1991. nyarán Budapesten tartott Polányi Emlékülésen. lsd: "The `Tacit' and the `Personal'. An Aesthetical Approach to the Nature of Knowledge". in: Polanyiana, 1992./I-2. valamint a Polányi Mihály Filozófiai Irásai, Atlantisz, Budapest, 1992. c. kötethez írt utószavamban.

27. Michael Polanyi: Personal Knowledge, The University of Chicago Press, 1962. 300. o.

28. Michael Polanyi: Personal Knowledge, 17. o.

29. Thomas S. Kuhn: The Copernican Revolution, Harvard Univ. Press, 1966.

30. Michael Polanyi: "Science and Reality", in: The British Journal of the Philosophy of Science, 187. p.

31. Kuhn szintén felismeri, hogy Kopernikusz arisztoteliánusabb tudományideált vallott kortársainál, s érdekes módon a törés, amelyet a tudományfelfogásban hozott, éppen ennek köszönhetô, állítja. Th. S. Kuhn: The Copernican Revolution, Harvard Univ. Press, Cambridge, 1966. 147. o.

32. A tudománytörténet errôl Polányival egybehangzóan vélekedik. Ehelyütt szeretném megköszönni Fehér Mártának, hogy felhivta errôl szóló cikkére figyelmemet: lsd. Martha Fehér: "Galileo and the Demonstrative Ideal of Science" in: Stud. Hist. Phil. Sci., Vol. 13, No. 2, 87-110. o.

33. lsd. Martha Fehér: "Galileo and the Demonstrative Ideal of Science", 104-105. o.

34. Thomas S. Kuhn: "The Function of Dogma in Scientific Research", in: Scientific Change, Symposium on the History of Science, Oxford, július 9-15. 1961. ed by Alistair C. Crombie, New York, Basic Books 1963. 347-369. o.

35. Ibid. 375. o.

36. Ibid. 395. o.

37. Pl. a Science, Faith and Society Appendixében, 87-88. o. vagy a Personal Knowledge "Articulation" fejezetében 69-124. o. ahol Kuhnhoz hasonlóan egy új látásmód megszerzését úgy tárgyalja, mint egy új világ feltárulását, nem csupán a tudomány, hanem a mindennapi élet vonatkozásában is.