(A múltkoriban egy ismeretterjesztô elôadás után valaki megkérdezte, ki is az a Liszenko, akit az elôadó mellékesen megemlített. Ezért elevenítjük fel most Bereczkei Tamás írását és A micsurini irányzat a biológiában címû, 1948-as Liszenko-elôadás egyik részletét. Szerk.)

A "szovjet genetika" kétségtelenül 1930 és 1955 között élte legválságosabb idôszakát. Betegségébôl lassan kigyógyult, de annak utóhatásai a mai napig is érezhetôk, fôként egyes kelet- és közép-európai országokban. E dicstelen korszakot különösen egy ember nevével szokás fémjelezni: Trofim Gyenyiszovics Liszenkóéval. Szovjet agronómus volt, aki a 30-as évek elejétôl egyre népszerûbbé vált az általa kifejlesztett mezôgazdasági eljárások révén. Nem csupán a saját korában jóval érdemén felül magasztalt szovjet agronómus, Micsurin követôje volt, hanem a gyakorlati tevékenységéhez szükséges nagyszabású teoretikus háttér megteremtôje is. Ez egy sajátos, már akkor túlhaladott genetikai elméleten alapult, amely az egyedi élet során szerzett tulajdonságok öröklôdését állította és azt hangoztatta, hogy a külsô hatások maradandóan és célszerûen képesek megváltoztatni a szervezet örökletes habitusát. Ezt a megközelítési módot szokás lamarckizmusnak nevezni. Jean Baptiste Lamarck hangoztatta talán legerôteljesebben azt a nézetet, hogy az élôlények saját erôfeszítéseik révén képesek alkalmazkodni környezetükhöz, és az így kialakult tulajdonságaik közvetlenül átörökítôdnek utódaikra. Ma már tudjuk, hogy ez másként van: a természetes szelekció az, amely válogat a véletlenszerûen létrejövô változatok között, és ez általában évmilliókat magában foglaló idôtartamot ölel fel.

Liszenko már fiatalon grandiózus nemesítési programokat tervezett a mezôgazdaság korszerûsítésére. Úgy vélte például, hogy a téli és a tavaszi búzát egymásba lehet alakítani és ezzel növelhetô a gabona terméshozama. Mint ismeretes, a téli búzát ôsszel vetik, és ahhoz, hogy nyáron termést hozzon, át kell mennie egy téli fejlôdési szakaszon. Normális egyedfejlôdéséhez egy viszonylag hideg periódusra van szükség, ellentétben a tavaszi búzával, amelyet ugyanabban az évben vetnek és aratnak. Amennyiben átvészeli a Szovjetunióban nem ritka kemény telet, általában nagyobb termést hoz, mint a tavaszi búza. Az 1927-28-as év kemény telén Ukrajnában mintegy 5 millió hektár termés pusztult el. Liszenko kereste a probléma megoldását és apja közremûködésével meg is találta. A búzamagokat hideg vízben áztatta, aztán tavasszal elvetette ôket. A módszer sikerrel járt, jó terméseredményeket ért el, ami nem is csoda. A téli búza ugyanis fejlôdésének korai szakaszában alacsony hômérsékletet igényel azoknak az anyagcserefolyamatoknak a lejátszódásához, amelyek a virágzáshoz vezetnek. Ha ez nem történik meg, az érés elmarad és várni kell a következô tavaszig. Ez a jelenség – mint vernalizáció – akkoriban már ismert volt szerte a világon, Liszenko azonban a jelenség köré egy új genetikai elméletet épített. Nem értette meg, vagy nem akarta megérteni, hogy lényegében nem történt semmi; a vernalizációs kezelés mindössze serkentette azokat a folyamatokat, amelyek alacsony hômérsékleten a természetben is végbemennek. Úgy vélte, hogy a külsô környezet tetszés szerinti megváltoztatásával új fajták alakíthatók ki; a környezeti tényezôk tudatos manipulálása a genetikai állomány megváltozásához vezet, csak a megfelelô eljárásokat kell kidolgozni és nagy terméshozamú kukorica és ágasbúza jön létre ugrásszerûen, szinte a semmibôl (1). Sôt, az életkörülmények megváltoztatásával a rozs búzává, a káposzta marharépává alakulhat. Ugyanennek az elképzelésnek a nevében dédelgették magukban sokan a gyapot és a narancs magyarországi megtelepítését.

Természetesen ezek a manipulációk nem járhattak sikerrel, mert – mint tudjuk – az egyedi élet során szerzett tulajdonságok nem íródnak át a genetikai állományba. A modern genetikában fokozatosan erôsödött meg a weismanni elmélet, amely szerint az örökítô anyagot tartalmazó "csíraplazma" független az élôlényt érô környezeti hatásoktól. Csak a fordított meghatározás érvényesül: a nemzedékrôl nemzedékre átadódó gének konzervatív módon szabják meg az élôlény felépítését: búzából mindig búza lesz, sohasem rozs. Természetesen van mód arra, hogy a genetikai anyagot mesterségesen megváltoztassuk, például sugárzással, de az ilyen, ún. indukált mutációk teljesen véletlenszerû és kiszámíthatatlan következményekkel járnak. Magyarul: a hidegsokknak kitett búza nem válik automatikusan hidegtûrôvé. Végül pedig, a fajtanemesítéshez szükséges az öröklôdô változékonyság is, vagyis az, hogy az egyedi fenotípusban (tehát a méretben, súlyban, ellenálló képességben stb.) megnyilvánuló sokféleség mögött genetikai sokféleség álljon. Márpedig a Liszenko által használt beltenyésztett törzsek genetikailag egységesek voltak, így nem volt valódi lehetôség a populáció minôségi átalakítására.

Röviden ennyiben lehetne összefoglalni a micsurini-liszenkói biológia legfontosabb buktatóit. Úgy tûnik, Liszenko minderrôl vajmi keveset tudott. Pedig tudhatott volna, hiszen az angol és amerikai genetikusok – de a szovjet genetika néhány kiválósága is – ezeket a problémákat már a 30-as évekre tisztázták (2). Liszenko meg volt gyôzôdve arról, hogy a tervezhetô környezeti változások határozzák meg a faji jellegzetességeket, nem pedig a "misztikus" genetikai tényezôk. Ennek következménye az volt, hogy nem ismerte el a géneket mint az öröklôdés elemi hordozóit. Szerinte az élô sejt és szervezet mint egész felelôs az öröklôdésért, nem pedig a kémiai molekulák, ahogyan azt az antimarxista nyugati tudósok gondolják. Tagadta, hogy a kromoszómák tartalmazzák az öröklôdés anyagát, ostobaságnak tartotta a Mendel-törvényeket, és folytathatnánk a sort. Számára a mendeli genetika annak minden követôjével (De Vries, Morgan, Muller stb.) együtt az imperializmus terméke volt. A 30-as évek második felében, majd a 2. világháború után dühös ideológiai támadásokat intézett a "burzsoá genetika hazai szekértolói" ellen. Nem csupán a tudomány meghamisításával vádolta ôket, hanem a proletariátus elárulásával, trockizmussal, kozmopolitizmussal, sôt fasizmussal is. Ez a "tudományos" mûködése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet genetikusok egész nemzedéke tûnt el a süllyesztôben – gyakran börtönbe, emigrációba vagy a halálba kergetve –, köztük olyan világnagyságok, mint Kolcov, Vavilov Csetverikov. Vavilovot például, aki a világ egyik elsô számú genetikusa volt, 1938-ban távolították el a Lenin Mezôgazdasági Akadémia élérôl (3). Ez sem volt azonban elég, két évvel késôbb letartóztatták, miközben gyûjtôexpedíción vett részt Ukrajnában. Szabotázzsal, az angoloknak való kémkedéssel és jobboldali elhajlással vádolták. Föld alatti börtönben halt meg, alultápláltság miatt.

Az, hogy Liszenko egyetlen komoly eredményt sem tudott felmutatni, a korábban elmondottak fényében egy cseppet sem meglepô. Mégis, óriási publicitás övezte, a sajtó állandóan a sikereit harsogta, valósággal himnuszokat zengtek róla. A tudományos konferenciákról lassan teljesen kiszorultak az "ortodox" genetíkusok, csak Liszenko és követôi maradtak a páston, ôk pedig gátlástalanul mindent megtettek a gyors sikerért. Számtalanszor meghamisították az adatokat, elképzeléseiket ellenôrzés nélkül közölték mint tényeket. Ha mégis nyilvánvaló kudarcot vallottak, retorikai ellentámadásokhoz folyamodtak és sokszor a parasztokat vádolták szabotázzsal az elmaradt terméseredmények miatt. A társadalmi, a tudományos és a politikai közvélemény – néhány bátor szembenállótól eltekintve – az egyetlen valóban tudományos elméletként könyvelte el a liszenkói biológiát, állandóan hangsúlyozva annak marxista, forradalmi és mindenekelôtt gyakorlati jellegét. Végül is 1948-ban a Lenin Mezôgazdasági Akadémia soros ülésén Liszenko elméletét "a" hivatalos irányzattá minôsítették, az alternatív kutatásokat teljesen elfojtották, folyóiratokat szüntettek meg és a még szemben álló kevés számú kutatót is elbocsátották. Gyôzelmet arattak minden fronton.

A kérdés természetesen az, hogy miként uralhatta ez a tökéletesen tudománytalan és gazdaságilag is káros nézet a szovjet biológiát több mint két évtizedig. Sokan vitatkoznak azon, hogy vajon Liszenko sarlatán volt-e vagy igazi, de rossz nyomon járó tudós, illetve azon, hogy milyen módszerekkel állította a maga oldalára kora közvéleményét. Véleményem szerint a probléma megoldásához akkor jutunk közelebb, ha a kérdést fordítva tesszük fel: melyek voltak azok a gazdasági és politikai mechanizmusok, milyenek voltak azok a társadalini elvárások és követelmények, amelyek egy Liszenko típusú személyiség megdicsôülését és intézményesülését lehetôvé, sôt talán szükségszerûvé tették.

Nézzük meg elôbb azonban röviden, milyen volt az a tudományos közeg, amelyben Liszenko tevékenykedett. Hamis kép az, miszerint a sarlatán Liszenko szemben állt az igazságot hirdetô genetikusok egységes csoportjával. Valójában a szovjet tudósok elméletei a 20-as, 30-as években rendkívül tarka képet mutatnak Kolcov eugenikai koncepciójától Szerebrovszkij ún. jelenlét-hiány génelméletén keresztül egészen Vavilov homológ sorozatáig. Ez a sokféleség szükségszerû volt egy olyan korban, amelyben egy tudomány kereste önmagát. A szovjet genetikusok a modern genetikai paradigma kialakításában világméretekben is a kutatás frontvonalán helyezkedtek el, ez azonban nem jelentette azt, hogy ne lett volna köztük számos nézeteltérés és néhány – mai szemmel nézve – elfogadhatatlan álláspont (4).

Másfelôl azonban a szerzett tulajdonságok öröklôdésének tézise (ez volt Liszenko gondolatainak a központi magja) szerte a tudományos világban már csaknem teljesen hitelét vesztette, így a szovjet genetikusok többségénél is. A múlt század végén és a 20. század elsô két évtizedében kétségtelenül volt egy fellendülése az ún. neolamarckista elméleteknek – Henslow, Cope, Spencer, Hyatt és mások jóvoltából –, a 20-as évekre azonban már egyetlen komoly tudományos közösség sem fogadta el spekulatív érveléseiket és gyenge lábakon álló "bizonyításaikat". Volt ugyan néhány kétségbeesett kísérlet a neolamarckizmus feltámasztására, ezek azonban mind rövid életûnek bizonyultak. Így például az egyébként kiválóan képzett osztrák biológus, Paul Kammerer bizonyos békafajokkal végzett vizsgálatokat és azt állapította meg, hogy a hímek elülsô lábán létrejövô bôrduzzanat annak következtében alakul ki, hogy párzáskor rendkívül erôsen ragadják meg a nôstényt és ez a tulajdonság öröklôdik a következô nemzedékben is. Ez az eredmény óriási szakmai vihart kavart. Igazában senki sem tudta megismételni Kammerer kísérleteit, ô pedig nem volt hajlandó elküldeni az eredményeit a kor egyik legnagyobb tekintélyû genetikusának, Batesonnak. A komikus befejezés: kiderült, hogy Kammerer a békák lábát festékkel kezelte, ezzel mintegy kiemelte a bôrduzzanatokat. És a tragikus utójáték: Kammerer 1926-ban fôbe lôtte magát (5).

Nos, Kammererrôl halála után Lunacsarszkij dicsôítô filmet készíttetett "Szalamandra" címmel. Általában véve azt mondhatjuk, hogy a kor laikus közvéleménye szimpatizált a lamarcki tanokkal. "A lényeg az, hogy a lamarckizmus lehetôséget ad arra, hogy az életet célszerû és kreatív folyamatnak lássuk. Az élôlények saját evolúciójukat hozzák létre: megválasztják válaszaikat a különbözô környezeti kihívásokra és így saját törekvéseik révén irányítják az evolúciót. Akár vallásos implikációkkal, akár anélkül, ez sokkal reménytelibb képet nyújt, mint az, amelyet a darwinizmusból vezethetünk le. Az élet így aktív erôvé válik a természetben, amely nem csupán passzív módon válaszol a külsô nyomásokra" (6). Nem csoda, hogy a lamarckizmus szemléletmódja mind a mai napig fel-felbukkan a köztudatban. Ahhoz azonban, hogy a tudományos életben is szerepet kaphasson, rendkívüli társadalmi és ideológiai kényszererôkre volt szükség. A sztálini idôszakban ez a feltétel maximálisan teljesült. Jellemzô, hogy a Liszenkót idôlegesen vagy tartósan követô biológusokat, növénynemesítôket, genetikusokat és egyéb "szakembereket" látszólag nem ingatta meg a neolamarckizmus nyilvánvaló tudományos csôdje. Ez még inkább alátámasztja azt az eddig is sugallt képet, hogy a liszenkói biológia tudományon kívüli tényezôk hatására alakult ki egy viszonylag zárt közösségben.

Melyek ezek közül a legfontosabbak?

A szovjet mezôgazdaság a 20-as, 30-as években komoly problémákkal küszködik. Még a forradalom elôtti terméseredményeket sem sikerül elérnie. Ebben a helyzetben óriási nyomás nehezedik a genetikára, amelyet akkor a mezôgazdasági tudományok körébe sorolnak. (Így például a legkiválóbb genetikusokat tömörítô Genetikai Osztály a Lenin Mezôgazdasági Akadémia egyik intézete volt.) Új, bô termésû növényfajták, nagy hozamú haszonállatok nemesítése a cél. Nem egyszerûen arról van azonban szó, hogy meg kellett felelni Sztálin és a párt által megállapított direktíváknak. Valójában egy általános és mindenoldalú társadalmi elvárás irányult a genetikusokra, amelyet a "tudósok" nagy része is magáévá tett, sôt talán magáénak is érzett. Csaknem kivétel nélkül elfogadták, hogy az új típusú szocialista biológiának közvetlenül és azonnal megtérülô módon a népgazdaságot kell szolgálnia. "A párt és az állam elôtt a terméshozam növelésének grandiózus feladatai álltak" – írta egy genetikus. A tekintetek a tudományra szegezôdtek. Kolcov Vavilov Dubinyin és mások arról tartottak elôadásokat, hogy a genetikai kutatások legfontosabb célja a szovjet mezôgazdaság gyakorlati célkitûzéseinek a végrehajtása. Mihajl Mihajlovics Dubinyin, aki pedig tudományos kutatóként többnyire szemben állt Liszenkóval, a következôképpen ír 1932ben: "A második ötéves terv az állattenyésztés és a növénytermesztés területén roppant nagy feladatok elé állítja a genetikát. Ezeket a feladatokat a genetikának, a genetikai módszereknek, a genetika elméleti alapjainak szocialista rekonstrukciója nélkül és a genetika tényleges tartalmának gyarapítását célzó makacsul eltökélt munka nélkül nem lehet megoldani. A genetika elméleti problémáival nagy figyelemmel kell foglalkozni, mivel az állattenyésztési és növénytermesztési termelési folyamatoknak az elméletei ezek, és mélyre menô kidolgozásuk nélkül lehetetlen megteremteni és elérni azokat a minôségi mutatókat, amelyekrôl a második ötéves terv beszél"(7).

A nagy probléma azonban az volt, hogy a genetikai alapkutatások messze elmaradtak a nemesítés megalomániás célkitûzéseihez képest. A valóságos kultúrhéroszként ünnepelt Micsurin a jó parasztember szorgalmával keresztezte a különbözô gyümölcsöket, mindenféle tudományos háttér nélkül. A genetikára várt volna a feladat, hogy hatékony elméleti alapokat és módszertani elveket adjon az új növényi formák elôállításához. Sôt, egyre többet kívántak tôle: azt, hogy elveit közvetlenül a gyakorlatba ültetve fellendíthessék vele a pangó mezôgazdasági termelést. Csakhogy ez nyilvánvalóan nem volt lehetséges. Noha a szovjet genetikusok között nagyszerû szakemberek voltak, csodákra ôk sem voltak képesek. Csodára egyedül Liszenko tartotta magát képesnek. Az általa létrehozott ún. "micsurini biológia" azt a célt szolgálta, hogy a növénynemesítés gyakorlatát saját genetikai elméletével kapcsolja össze. Ennek eredményeként a mezôgazdaságnak olyan ígéreteket tett, amelyeket a "hinni akarók" nagy ovációval fogadtak. Azt ígérte, hogy az örökletes állomány közvetlen megváltoztatásával két–három év alatt nagy terméshozamú fajtákat állit elô. Ehhez a klasszikus genetikának – a mendeli öröklésmenet és a darwini szelekció törvényszerûségei alapján – legalább 15–20 év kellett. Képviselôi tudták, hogy ezeket a törvényeket nem lehet kijátszani; a genetikai anyag konzervativizmusa és a szelekció viszonylagos lassúsága miatt nem lehet ugrásszerû változásokat elôidézni az élôvilágban. Csakhogy a szovjet genetika további sorsa egyre inkább attól vált függôvé, hogy milyen eredmények elérését ígéri a mezôgazdasági gyakorlatban (8). Nyilvánvaló, hogy Liszenko – a nagy ígérô – volt az, aki megkapta a hivatalos támogatásokat, függetlenül attól, hogy ígéreteit rendre nem tudta beváltani. Mindent elhittek neki, mert el akarták hinni. Egy olyan szûkkeblû prakticista értékrend uralkodott el az országban, amelyet Liszenko emelt a legmagasabbra. Tetézte a bajt, hogy nézetei túlélték a sztálinizmust, minthogy az ôket életre hívó és fenntartó társadalmi célok is konzerválódtak. Tragikomikus, hogy miközben Sztálin halála után megkezdôdhetett az áltudományos gépezetek felszámolása, Hruscsov, a "kukoricakirály" biztosította Liszenko támogatását.

Liszenko egyeduralomra jutásának másik fontos oka az volt, hogy a genetikára váró sürgôs (párt)feladatok végrehajtásában új típusú szervezeti formákra és vezetôkre volt szükség. Természetesen az erôs centralizált szervezetek kiépülése és az ötéves tervek terrorja a kultúra minden területén, így a tudományban is erôsen éreztette a hatását. Egy szervezeti utasításban például a következôket olvashatjuk: "Fel kell vázolni az ötéves tervben megoldandó legidôszerûbb tudományos kérdéseket, meg kell keresni a feladatok súlypontját, az elsôrendû feladatok kidolgozására az erôk maximumát kell koncentrálni, biztosítva a legrövidebb idôn belül való megoldásukat." A szovjet genetikára nehezedô extrém követelményekkel párhuzamosan vált egyre fontosabbá az erôs és részletekbe menô központi irányítás és tervezés. Liszenko különösen alkalmas volt ennek végrehajtására. "Liszenko épp annak köszönhette sikerét, hogy ô volt az és nem ellenfelei, aki kíméletlenül, a legkisebb eltérést nem tûrôen egy kézbe tudta fogni a tudományágat és a biológiában mûködô emberekbôl és intézményekbôl egyetlen (ideológiai) célnak alávetett, szigorúan irányított szervezetet alkotott... A tudományszervezés olyan típusát testesítette meg, amelynek érvényességét tudományos ellenfelei sem vonhatták kétségbe" (8).

Abban, hogy Liszenko vezetô pozícióba kerülhetett, nagy szerepe volt "tudományos" retorikájának és politikai demagógiájának. Azt állította, hogy csak a saját koncepciója felel meg a dialektikus materializmus szellemének. A mendeli-morgani genetika szerinte az öröklôdés bonyolult képességét redukcionista módon egy molekulafajta kémiai tulajdonságaira vezeti vissza és elhanyagolja a külsô és belsô tényezôk dialektikus kölcsönhatását. Liszenko – és egyik követôje, Lepesinszkaja – mûveiben csak úgy hemzsegnek a szerintük marxistának tartott kijelentések, állandóan hangoztatják Sztálin és a kommunista párt jóváhagyását és támogatását munkájukat illetôen.

Fel kell ismernünk, hogy itt megint csak egy társadalmi szinten létezô tendenciát használtak ki és vittek el az extremitásig. A 30-as és a 40-es években valamennyi biológiai konferencián a tekintélytisztelet az uralkodó hangnem. Egyik tudós a másikat szárnyalta felül Lenin, Sztálin, Pavlov vagy Micsurin nevének hangoztatásában és idézésében. Egyáltalában nem Liszenkóék találták ki, hogy a burzsoá tudomány a reakció és a klerikalizmus fellegvára és hogy a marxista biológia a kommunizmusért folytatott harc egyik eszköze. Ellenben mindenkinél hatásosabban használták ezeket a "szellemi ágyúkat". Azt pedig már ôk mondták ki elôször, hogy a morgani génelmélet az imperializmust védelmezô áltudomány, szovjet követôi pedig a burzsoázia szálláscsinálói és a szocializmus ellenségei. A szovjet genetikusok megdöbbenve tapasztalták, hogy a számukra olyannyira jól ismert, sôt olykor általuk is használt politikai jelszavak most a munkájukat, sôt létüket veszélyeztetô fegyverekké válnak. A korábban kétségkívül létezô genetikai vita a 30-as évek végétôl kezdve visszavonhatatlanul politikai síkra csúszott. Azon kevesek, akik Liszenkóval szemben a tényekre próbáltak hivatkozni, most elvesztették ezt a fegyverüket. Távozniuk kellett állásukból, és ez volt a legenyhébb, ami történt velük.

Végül még egy fontos szempontot szük séges megemlíteni. A marxista filozófia, fôleg annak sztálini variánsa úgy szól, hogy az ember korlátlanul alakítható, plasztikus és meghatározatlan természetû lény. Olyanná válik, amilyenné az adott társadalini nevelés alakítja. Ez a koncepció nyilvánvalóan a "szocialista embertípus" kialakításához nyújtott ideológiai eszközt. Megfelelô ráhatással – propagandával, agitációval, esetleg koncentrációs táborba való zárással – kialakítható az új ember, az új társadalom kovácsa, aki éber, nem vallásos és így tovább. Ha pedig ez így van, akkor az ember öröklött adottságai, biológiai természete nem játszik számottevô szerepet viselkedésében és gondolkodásában. Sôt, a gének mint statikus, konzervatív erôk, nyilvánvalóan akadályt jelentenek a nagyszabású társadalmi változtatások útjában. Az emberek "kívánatos" megváltoztatása csak úgy lehetséges, ha a környezeti hatások formálják ôket és azok öröklôdnek, éppúgy, ahogy a hidegre való kitettség állítólag hidegtûrôvé teszi a növényeket.

Liszenko számára a mendeli genetika nem csupán konzervatív ideológiai erô, hanem ráadásul reakciós emberképet is hirdetô doktrina. Nyilvánvalóan kapóra jött neki, hogy a nyugati féltekén a század elsô felében megjelenô szélsôséges mozgalmak és azok intézményesített formái (pl. sterilitási és bevándorlási törvények az Egyesült Államokban stb.), mindenekelôtt pedig a fasizmus nagyon gyakran hivatkozott a darwinizmusra és a biológiai öröklôdésre, miközben bizonyos etnikumok, osztályok és csoportok politikai uralmát akarták szentesíteni a többi rovására. "A liszenkói elmélet abban az idôszakban tett szert nagy befolyásra, amikor Hitler konszolidálta a hatalmát. Miután Hitler komoly hangsúlyt helyezett az egyének és a rasszok közötti genetikai különbségekre, természetes, hogy nagyon sokan, fôleg a laikusok körében szoros kapcsolatot létesítettek az ortodox genetikai elmélet és a rasszista ideológiák között" (10). Ezt nem volt nehéz kihasználni egy olyan típusú "tudományos komisszárnak", mint amilyen Liszenko volt.

Befejezésül, úgy tûnik, adódik néhány általános tanulság a Liszenko-ügy nyomán. Ha csupán azt hangsúlyozzuk, hogy Liszenko sarlatán volt és sztálinista bérenc, nem sokkal jutunk közelebb a jelenség megértéséhez. Valójában Liszenko azért tudta ráerôszakolni nézeteit a tudományos közéletre, mert ugyanazokat a társadalmi célokat és értékeket hangoztatta, ill. követte – jóllehet végletes formában –, amelyek alapján magát a tudományos tevékenységet is megítélték és értékelték a Szovjetunióban. Más szóval: a liszenkói tudományos gyakorlat a maga szintjén modellezte a szovjet politikai gépezet mûködését, miközben kölcsönösen támogatták egymást.

Sokan úgy vélekednek, hogy a Liszenko-jelenségnek az volt az oka, hogy az ideológia behatolt a tudományok területére és azt szólamokkal, politikai direktívákkal fertôzte meg. Ez kétségkívül így van, a valóság azonban sokkal bonyolultabb. Egyfelôl, a valódi genetika ellehetetlenülése a Szovjetunióban szerves következménye volt egy felfokozott társadalmi elvárásrendszernek, amelynek az ideológia csupán egy része volt. Kétségtelen, hogy a mezôgazdasági teljesítménykényszerek és a bürokratikus irányítás elvei maguk is ideologikus formában jelentek meg az emberek, így a tudósok elôtt is, de alapjukat mégis mélyebb és bonyolultabb társadalmipolitikai mechanizmusok alkották.

Másfelôl, a nyugati genetika ideológiailag ugyancsak "terhelt" volt, de ez sajátos módon éppenséggel elômozdította a tudományos fejlôdést. Ennek az ideológiának a vezérfonala az eugenikai koncepció volt, amelyet egyfajta "génmérnökségként" fogtak föl és éppúgy a társadalmi haladás szolgálatába kívánták állítani, mint a Szovjetunióban a micsurini biológiát. Csakhogy az eugenika – akárhogy is ítéljük meg – nem rombolta szét saját tudományos alapjait. A Harvard Egyetem egyik biológusa, Ruth Hubbard nagyon szépen mutatja ki, hogy a mendeli genetikának óriási lökést adott az az ideológiai elôfeltevés, hogy az emberi genotípus javítható a genetikai állományba való beavatkozás révén (11). Mindez azt mutatja, hogy a tudományon kívüli tényezôknek nem kell feltétlenül akadályozniuk a tudomány normális mûködését. Tényként kell elfogadni, hogy a tudományban mindig is jelen vannak a különbözô társadalmi értékek és normák. Ezeket elemezni kell. Pontosan erre van szükségünk a genetika elmúlt 50 éves történelmével kapcsolatban.

IRODALOM

1. Z. Medvedev: The Rise and Fall of TD. Lysenko. New York: Columbia University Press, 1969.

2. E. Mayr: Growth of Biological Thought. Cambridge Mass: Harvard University Press, 1982.

3. Vavilov genetikai koncepciójáról: S. J. Gould: A Hearing for Vavilov. In: Hen's Teeth and Horse's Toes. Penguin Books, 1983. 134–144. o.

4. Dubinyin: A genetika regénye. Kossuth, Bp., 1981.

5. Kammererrôl és a neo-lamarckizmusról: S. J. Gould: Shades of Lamarck. In: The Panda's Thumb. W Norton and Co., New York. 1980. 76–84. o.

6. P Bowler: Evolution: The History of an Idea. University of California Press. 1984. 244. o.

7. Dubinyin. 1981. Idézett mû. 90. o.

8. D Joravsky: The Lysenko Affair. Cambridge, Mass: Harvard University Press. 1970.

9. Farkas J. L.: Méhek, hódok, emberek. Világosság, 1982.10. 611. o.

10. R. Morris: Evolution and Human Nature. Avon Books, 1983. 91. o.

11. R. Hubbard: The Theory and Practice of Genetic Reductionism – from Mendel's Law to Genetic Engineering. In: Towards a Liberatory Biology. Ed. S. Rose. Allison and Busby, London, 1982. 62–78. o.