Doboka Márton, a vármegye inzsellérje, hites matematikus, se szónoknak, se társalgónak nem volt valami híres. Szavát leggyakrabban azon kezdve, hogy "azt mondom, hogy mit is mondok", nemritkán ennyiben is maradt a mondandójában. Azonban hivatala szerint "elkészíté az egész Fertô és Hanság térképét. Valódi szaktudományú remekmû volt az. A vármegyegyûlésen az igaz, hogy amikor referált a bevégzett dologról az inzsellér úr, sok ,mit is mondok,-on túl senki sem értette, hogy mit adott elô; hanem annyi bizonyos, hogy az általa végzett munka után a Fertô egyszerre minden oldalán elhagyta az elfoglalt termôföldeket, visszatért a régi medrébe."

Jókai lelke az anekdota hitelén, de nincs mit kételkednünk, mindennapos tapasztalatunk sem mutat mást. ùgy látszik, a geometria, a geográfia, a hidrodinamika egyik sem olyan dolog, hogy sokat kelljen vagy lehessen róla beszélni. Sôt, mintha a beszéd néha egyenesen terhére volna a gondolkodásunknak.

Egy zongorista nagy bajba kerülne, ha be kellene számolnia mindarról, ami a kottakép felismerésétôl a zenemû összefüggô megszólaltatásáig végbemegy a fejében és az izmaiban. Még a sofôr is megbénulna, ha szavakba kellene foglalnia azokat az egyszerû elhatározásokat és mozdulatokat, amelyektôl kocsija a sûrû forgalomban elôrehalad. Az orvostudományt szavakkal oktatják, egy híres orvos mégis így szólt a hallgatóihoz: "Uraim, önök egy valódi epilepsziás rohamot láttak. Nem tudom elmondani önöknek, hogy mirôl lehet az ilyet felismerni; majd a tapasztalat megtanítja önöket rá."

Nem nekem jutottak ezek a példák az eszembe, Polányi Mihálynak a néma tudásról szóló tanulmányaiból idézem ôket. A szerzô, egyike a magyar természettudomány külföldi büszkeségeinek, eredetileg orvosi diplomát szerzett, legfontosabb tudományos eredményeit azonban, mint a manchesteri egyetem tanára, a fizikai kémia területein érte el. A második világháború után kezdett csak tudományfilozófiával foglalkozni. Egyébként kiváló családból származott, testvére a közgazdász-szociológus Polányi Károlynak és fia Polacsek Cecilnek, az elsô Nyugat-nemzedék "háziasszonyának". Belôle is kiváló család származott: fia, J.C. Polanyi (az ékezetet nem én hullajtottam le) 1986-ban Nobel-díjat kapott kémiai kutatásaiért. Polányi Mihály egy mondatban foglalja össze tételét: "Többet tudunk, mint amennyit elmondhatunk." Egy arc felismerésérôl például nehezen tudunk számot adni. Az arc egyes vonásait ugyanis csak "némán és mellékesen" ismerjük, a vonások összessége az, amit "fokálisan" fogunk fel. De ehhez a fokális felismeréshez el kell fordítanunk a figyelmünket tudásunk lényegtelen összetevôitôl. Pontosabban szólva a "tudó" néma szellemi munkája abban áll, hogy a mellékes vonásokat tömöríti és fókuszaba helyezi. Majd, ugyancsak szavak nélkül, rögzíti a fokális ismereteket: az elmélet másik kedvenc kifejezésével szólva "interiorizálni" kell a tudásunkat. Olyan módon, ahogy egy matematikai tételt csak megoldott példák seregén át, egy eszköz mûködését csak használatában érthetjük meg.

Persze Polányi igazi gondja a természettudományos megismerés. Platón kérdésére, a Menónban megfogalmazottra, keres választ. "És miképpen fogod kifürkészni, Szókratész, azt, amirôl egyáltalán nem tudod, hogy mi? Ki tudsz-e tûzni valamit azok közül a dolgok közül, amiket nem ismersz, magad elé, hogy kutasd? Vagy ha nagyszerûen rátaláltál is, honnan fogod tudni, hogy ez az, amit elôzetesen nem ismertél?" (Kerényi Grácia fordítása.) Polányi válasza az a priori néma tudás, a probléma kitûzését megelôzô, szavakba nem foglalható ismeretek összessége. Ez a fajta tudás az, amit a megoldandó kérdést is, a megoldáshoz vezetô utakat is magába foglalja, sôt a majdani eredmény implikációit is elôrevetíti. Röviden szólva, a természettudományos intuíció elméletét foglalmazza meg; elmélete a közönséges ráismerés és tanulás tapasztalatain nyugszik. Ez a megközelítés rokonszenves módon összehangzik azzal a felfogással, hogy a tudományos és a köznapi gondolkodás minôségben nem, csak mélységben és türelemben különböznek egymástól.

Nem merhetem ennek az elméletnek ismeretelméleti vagy lélektani igazságát elbírálni. Fontosabbnak is érzem ezen a helyen a tételnél azt, hogy aki kimondta, maga is alkotó természettudós. Visszatérô tapasztalata lehetett az, hogy igazi, legfontosabb ismeretei nem foglalhatók szavakba, hogy a beszéd nem elsôdleges közege, nem is feltétele, sôt gyakran akadálya a tudományos felismerésnek. "Az elméleti fizikusnak nem a szavaira, hanem a tetteire kell figyelni", óvta olvasóit Einstein.

Persze: egzakt tudományon matematikailag szabatosan megfogalmazott, egyenletekben, görbékben, számoszlopokban kifejeztt ismereteket értünk. Mikor már birtokában van ezeknek az ismereteknek, vagyis az igazi alkotás befejeztével, akkor találja magát szembe a természettudós azzal a gonddal, hogy eredményeihez szavakat is keressen. Mert hát a puszta matematika csak nem elégséges a gondolatok átadására. "Senki sem gondolkodik képletekben", állította, az elôbb idézettnek némileg ellentmondva, megint csak Einstein. Tehát nem is szavakban, nem is képletekben? Tudásunk legfontosabb rétege valóban néma? Mégis ki kell lépni, hiszen közölnünk kell másokkal, amit tudunk, ebbôl a némaságból.

Szóra bírni a némaságot, kimondani a kimondhatatlant, ez a költô alkotása az idôk kezdeteitôl fogva. Az ô munkája az, hogy verbalizál. A természettudósnak is verbalizálnia kell, de az alkotás után, járulékosan. A közlés, a kifejezés szintjén így jelenik meg a gondolkodás két módja közt a különbség. Napi tapasztalattá válik Platón tétele: "a léleknek a mérték figyelembevétele nélkül vélekedô része nem lehet azonos a mérték alapján vélekedô résszel" (Szabó Miklós fordítása).

Ha ez a dichotómia, amely miatt a költôket ki kellett volna akolbólítani az Államból, ennyire kegyetlen, le kell mondanunk még a reményérôl is annak, hogy természettudományos felismerés valaha is költôi megfogalmazást nyerjen. Jó szándékú fizikusok vagy biológusok erôlködhetnek népszerûsítô metaforákkal, költôi szövegekbe belekerülhetnek valamelyik divatos szaktudomány fordulatai, a kétféle gondolkodás, tehát a kétféle kifejezésmód között, úgy látszik, nem lehet átjárót találni.

A tétel annyira merevnek tetszik, hogy önkéntelenül is ellenpélda után szeretnénk nyúlni. Talán a boldog antikvitásban? Lucretius? Hiszen ismeretterjesztô ô persze, nem önálló gondolkodó, de nagy költô, aki egy összefüggô természettudományos világképet fogalmazott kétezer éve érvényes hexameterekbe. "Képzeljük el, hogy Vörösmarty Mihály arra pazarolta volna életét, hogy versbe szedje Newton fizikáját", írta Szerb Antal errôl a vállalkozásról. A tudománytörténész, ha sikerül kivonnia magát a verssorok bûvöletébôl, már kevesebb okot talál a lelkesedésre. Szabó Árpád egyszerûen mûveletlennek nevezi azt a Lucretiust, aki lapos és kerek Földrôl ír (majdnem 200 évvel Eratoszthenész alexandriai földmérése után), és valóban lehetetlen meg nem hökkenünk azon, hogy például azt hiszi, az égitestek akkorák, amekkorának látjuk, olyan melegek, amilyennek érezzük ôket. Vagy mit kezdjünk egy olyan asztronómiával, amely szerint a csillagok azért mozognak, mert a levegô úgy hajtja ôket, mint a víz a malmot? Nem, Lucretius nagy költô, aki a természet rendjének költôi megfogalmazására alkalmasnak találta Epikurosz rendszerét, de rögtön csôdöt mond, amint mérhetô vagy kiszámítani való fogalmakkal találkozik össze. A Földrôl vagy az égitestekrôl szóló érzéki tapasztalatait esze ágában sincsen alárendelni az asztronómia érveinek. És talán nem is ez a legnagyobb gondja annak a költônek, aki a testi szerelem hatalmán kezdi az ismeretterjesztést, és a lélek halandóságával vigasztalja azt, akinek az anyag elpusztíthatatlansága ellenére gondja marad a személyes halál. Vörösmarty és Newton? Mintha találóbb lenne olyan Homéroszhoz hasonlítani, aki Freud pszichológiájából ír egy új Odüsszeiát. Errôl meg jól tudjuk, hogy nem is olyan lehetetlen gondolat. (Csak bele kell törôdnünk abba, hogy a borszínû tenger takonyzöldbe vált.)

Nem a természetre vonatkozó kérdés az, ami idegennek látszik a költôi megközelítés számára, hanem a "mérték alapján" adott választ. A mérés, a matematikai gondolat, úgy látszik, nem bírható költôi szóra. John Donne igazán tájékozott elme lehetett kora minden tudományában. Nem tudom, ismerte-e orvos-polihisztor-mágus-rózsakeresztes kortársának, Robert Fluddnak a mûveit, ezek a gondolatok azonban akkor bizonyára a levegôben voltak. Fludd könyveinek az ábrái bonyolultnál bonyolultabb, koncentrikus körökbôl álló rajzolatok, amelyek az istenség, a természet, az ember, a mûvészet rendjét, kapcsolatait fejezik ki. Ptolemaiosz szféráit sokasítják, terjesztik ki a lelketlen és lelkes világ minden jelenségére. Donne tökéletesen visszhangozza ezt a természetleírást.

De elkeseredik, amint azt tapasztalja, hogy vannak, akik távcsöveiken az égbe bámulva új rendjét keresik a természetnek. A kopernikuszi rendszer nemcsak azért van ellenére, mert nem lehet most már az égen megtalálni a Napot(?), hanem azért is, mert ez az új filozófia észlel, mér. Benne a szubjetív bizonyosságot az objetív kétkedés váltja fel. Fludd szfériáit senki nem akarta megfigyelés útján bizonyítani.

Galilei és Kepler diadalmas esztendeikben jártak. Donne tudta, hogy mitôl búcsúzik. Nem szeretnék egy hosszú vers nyolc kiragdott sorának valami látnoki erôt tulajdonítani. Bizonyára nem az egész európai költészet fordul el ezzel a néhány jambussal a tudománytól. De így fordul el tôle, és ezért.

A tudomány, mivel emberek ûzik, nem fordul el a költészettôl. Nemcsak abban a nyilvánvaló értelemben nem, hogy legkiválóbbjainak ép és eleven irodalmi érdeklôdése állandó kapcsolatot tart vele. Nem egy fizikus azonban, látni fogjuk, mennyi joggal, költôként is megnyilatkozik néha. Kicsit veszélyes, szinte szentségtörô dolog a tudomány titánjait gyenge óráikban meglesni, verselgetô gimnazistaként leleplezni azt, akit a maga területén halhatatlanként kell tisztelnünk. Azonban tudni szeretnénk, hogy mi szûrhetô irodalommá a természettudományból. Kitôl kaphatnánk errôl jobb felvilágosítást, mint az irodalommal kísérletezô természettudóstól?

Van, aki szerelmes verset ír a tudományhoz. Jacobi, a múlt század elsô felének nagy matematikusa egy epigrammájában Arkhimédésznek és egy tanítványának a párbeszédét írja le. A tanítvány a matematika nagy hasznát, a csillagászatnak tett nagy szolgálatait dicséri. Akrhimédész büszkén utasítja rendre: sokkal több ennél a matamatika.

Egy évszázaddal késôbb hasonló módon szólal meg a nagy (hazai!) kísérleti fizikus, modern idôkben a klasszikus optika ôrzôje, Selényi Pál is. A vers a laboratórium kissé ódivatú, múlt századi ízlésû leírásával kezdôdik. Még enyhe mosolyt is kelt, amikor a kiváló kísérletezô "rejtelmes réz-mûszereknek" nevezi saját, nyilván igen alaposan ismert felszerelését, mintha a laboratóriumba belépô, képzetlen idegen (a Költô?) helyébe képzelné magát. De a záró versszak lelkesedése túllendíti ezen a nehézkességen.

A felfedezés örömérôl számol be, nem arról, amely új alaptörvények felismeréséhez vezet, hanem arról a gyakoribbról, amely az ismeretlen jelenségben kimutatja az ismert fundamentális összefüggések érvényét. A bonyolultságában áttekinthetô világ klasszikus képét Newton neve idézi fel.

A múlt század elsô felének lángelméje volt a mindenben tehetséges, csodagyerekként indult angol-ír elméleti fizikus és matematikus, Hamilton. Ô volt az, aki betetôzte Newton munkáját, és az ô gondolatai, módszerei vezettek el a mi századunk húszas éveiben a kvantumfizika egyik megfogalmazásához. Legnagyobb, legmaradandóbb gondolata egy nagy hatású analógia föltárása volt: a testek mozgása és a fény terjedése azonos matematikai elv szerint tárgyalható.

Igen korai tudományos eredményei, amelyeket azonnali külsô siker is kísért, nem gyôzték meg Hamiltont feltétlenül arról, hogy ô valóban matematikusnak (csak matematikusnak) született. Fiatal ember volt, még alig 22 éves, de már túl elsô fontos munkáin, már egyetemi tanár és Írország Királyi Csillagásza, amikor az angliai Tavak vidékére utazott és Ambleside-ben megismerkedett Wordsworthszel. Jó 35 év a korkülönbség a két ember között, de barátságuk azonnali. Megismerkedésük estéjén már órákon és mérföldeken át kísérgették egymást szállásaik között, amíg végre el tudtak válni. A nagy emberrel való találkozás fölébresztette Hamiltonban a költôt, egy hosszú szerelmes verset írt, és azonnal elküldte bírálatra Wordsworthnek. A válasz gyors volt és barátságosan kemény. Ízekre szedte a verset, kimutatta technikai balfogásait, a silány eredményt csak Hamilton fiatal korával mentegetve. Hamilton reakciója a klasszikus dilettánsé: mi jobbat lehetne várni attól, írja, aki csak szabad idejében versel, és életét a tudományra tette fel. Mindkettejük becsületére váljék, hogy barátságukat ez a levélváltás nem viselte meg, jóllehet Wordsworthnek gondja volt arra mindvégig, hogy a fiatalembert a matematika felé (a költészettôl mindenesetre jó távolra) terelgesse.

Ez a történet elvehetné az ember kedvét attól, hogy elmerüljön Hamilton verseinek élevezetében. Két rövid szakaszt idézek csak a többnyire szerelmes vagy természetleíró versek közül, bizony nem az esztétikai gyönyörûség kedvéért.

Ezzel a nagyon fiatal kori verssel egy idôbôl származik egy levél is, amelyben elmagyarázza, mennyire fél attól, hogy teljesen féktelenül merül majd a tudományos kutatásba; az irodalom fogja megôrizni attól, hogy ne legyen más, mint puszta matematikus. Errôl szól a vers, nem alkonyról és pagonyról!

A tér és idô emlegetése költôi közhelynek tetszik. Közhely Hamilton tollán is, csak épp más jelentésben. A tér szó az ô számára a tér tudományát, a geometriát idézi fel, az idô pedig... Hamilton elsô algebrai munkájának az alcíme: Az algebra mint a tiszta idô tudománya. Ahogy a geometria a tárgyak és jelenségek tébeli elhelyezkedését, úgy az algebra a mûveletek idôbeni sorrendjét tárgyalja. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az algebra ilyen metafizikai felfogásában nemcsak Kant, hanem állítólag Coleridge gondolatai is szerepet játszottak.)

Az elsô versszak utolsó sora tehát nem egyébrôl szól, hogy a matematikus versíró fölébe akar kerekedni a maga tudományának, és valami matematikátlan, költôi világot akar alkotni. Hiába faggatjuk az elméleti fizikának ezt a lángelméjét, ô verseiben semmi kincsért sem hajlandó arról nyilatkozni, ami elméjének legfényesebb és igazán halhatatlan része. Más a vers és más a tudomány. Igaza volt Wordsworthnek: aki ilyen öncsonkításra képes valami megfoghatatlan verseszmény kedvéért, csak dilettáns lehet.

Hamilton nagy analógiáját mechanikai mozgás és fényhullámzás között Schrödinger fejlesztette tovább a huszadik században. Teljessé tette a gondolatot azzal, hogy a testeket a hullámok tulajdonságaival ruházta fel, és mozgásukat olyan matematikai módszerekkel írta le, mint a fényhullámok terjedését szokás. Ezen a gondolaton alapszik a hullámmechanika tudománya. Nem tudom, több-e puszta véletlennél, hogy Schrödinger is verselt, sôt élete vége felé ki is adta költeményeit. Lehet, hogy az analógiás gondolkodók hajlamosak a költôi kifejezésre? A természettudományokban nem az analógia az egyetlen út, éppen hogy ez a ritkább választás. A század másik két óriása, Planck és Heisenberg, a kísérleti tapasztalatokból dedukálták közvetlenül a felismeréseiket. Olyan matematikai kifejezéseket kerestek, amelyeknek a segítségével ki lehetett számítani azt, amit mások a mérések során megfigyeltek, és csak ezután értelmezék egyenleteik tartalmát. Vagyis épp fordítva jártak el, mint Schrödinger. Planck és Heisenberg költôi mûködésérôl semmit nem tudtunk; kiváló zongorista volt mind a kettô.

Schrödinger versírás közben is fizikusként gondolkodik. A Parabelben úgy tesz, mintha hasonlatait venné csak a laboratóriumi környezetbôl, és amit a hasonlatnak meg kellene világítania, nem több mint valami "ó, a sors"-szerû közhely. Igazából a hasonlat tárgya a fizikus tévetegnek látszó küzdelme a megismerésért.

A század egyik legnagyobb hatású alkotója a vers utolsó négy sorában azt írja, transzcendens erôk segítik a fizikai világ megértésében. Elég meglepô, ha arra gondolunk, hogy a Schrödinger-egyenlet mennyire hétköznapi eszköze lett az elméleti fizikának. Elég kevéssé meglepô, ha azt olvassuk, Schrödinger azért foglalkozott egy idôben görög filozófiával, mert csak az antikvitásban találta föl ráció és érzelem: természettudomány, etika és vallás egységét.

Ez a nagyon mélyre tekintô szellem nem látszik elégedettnek (legalábbis akkor nem, amikor verset ír). Ôszintének hangzik a panasz, hogy saját magát se érzi különbnek a hír nélkül elpusztult társaknál. Lelkiismeretével kissé hagyományos hangon számol el - részletesebb magyarázatot talán az életrajz és az itt nem idézett szerelmes versek adhatnának. Az évek persze mindannyiunk fölött egyformán múlnak, de mégiscsak furcsa, hogy nincs "ecset se vésô", amire ez a nagy tudós jó lélekkel gondolhatna.

A (németül) kis kezdôbetûkkel írt fônevek persze Georgét idézik, nemhiába esett Schrödinger fiatalkora a század elejére. A közhit szerint azonban senki sem kortársa önmagának, a hang vagy száz évvel korábbra teszi a verset. Lehet, hogy csak a forma és az önmegszólító vershelyzet miatt jut a goethei Seelige Sehnsucht az eszünkbe, hiszen ez a költô csak meghal, anélkül hogy létezni akarna. Vagy a "werde"! parancsáról megfeledkezhet a versben, hiszen máshol nagyon is eleget tett neki?

Néha enigmatikus a vers, anélkül, hogy rejtvényt fejteni hívna. Nem akarja profanálni a titkát. Egy képet vetít elénk, az izzó parázsét: láttat inkább, mint közöl.

Felejtkezzünk el az utolsó sor sutaságáról, a vers szerkezeti hibáiról, arról, hogy úgy látszik, mintha egyszerre két dologról szólna: a harmadik és negyedik versszak halálvágya tartalmilag alig kapcsolódik a többi részhez. Amit azonban épp ez a négy sor fölidéz, az a szobájában tépelôdô Faust alakja:

Schrödinger azonban nem szorul arra, hogy megidézze a Föld szellemét. Neki a parázsban hívás nélkül jelenik meg a szellem, ha csak félig hallhatóan, alig érthetôen is. Ebben hisz, a maga gôzön és füstön át felizzó intuíciójában. Halni is könnyebb volna, mint erre figyelni? Mégis egyetlen gondolattal küszködik mindvégig a vers.

Azt hiszem, nem túlságosan önkényes dolog úgy tekinteni erre a költeményre, mint a természettudományos alkotást megelôzô állapot leírására. Már akármit gondoljunk is az esztétikai értékrôl, olyan ember beszámolója ez, aki valóban bejárta azt a vidéket, amelyet leír.

Néma a természettudomány? Képtelenség költôi szóval szólni a mérhetô természetrôl? Platón átka alól nincs feloldozás? Senki sem folyamodott érte! Nem a tudásról, a tudósról szólnak, ha szólnak, ezek a nóták.

*A további idézetek a szerzô saját fordításai

Vissza