Alan Sokal fizikus professzor tréfájával [1,2], valamint annak következményeként Jean Bricmont belga elméleti fizikussal közösen, francia nyelven publikált „Impostures Intellectuelles" c. könyve körüli bonyodalmakkal már foglalkozott a Magyar Tudomány [3,4]. A francia posztmodern gondolkodókat leleplezõ mû átdolgozott és jelentõsen kibõvített angol nyelvû kiadása nemrég jelent meg [4], a német, olasz, francia, portugál, görög és spanyol kiadás megjelenés alatt áll. (Szóba került egy magyar fordítás kiadásának lehetõsége is.)

Az elõzményeket röviden összefoglalva, Sokal, a New York-i Egyetem elméleti fizika professzora, 1994 végén beküldött egy áltanulmányt a Social Text címû kulturális folyóiratnak. A cikk a fizika és a matematika különbözô aktuális témáit tekinti át, és rejtett gúnnyal olyan kulturális, filozófiai és politikai tanulságokat von le, amelyekrôl feltételezi, hogy tetszenének a tudományt támadó divatos posztmodern filozófiai áramlatok követõinek, köztük a folyóirat szerkesztõinek.

A Social Text szerkesztôi nem vették észre, hogy Sokal cikke beugratás, és megjelentették a lap 1996-os tavaszi-nyári számában. A tréfát késõbb maga Sokal fedte fel a Lingua Francában, egy másik lapban megjelentetett cikkében. Ebben elmagyarázza, hogy Social Text-beli írása "bôségesen meg van tûzdelve mindenféle képtelenséggel", és véleménye szerint csak azért fogadták el, mert az értelmetlen szöveg jól hangzik, és megfelel a szerkesztôk ideológiai prekoncepcióinak.

A tréfa nagy vihart kavart, amelynek hullámai máig sem ültek el. A Social Text szerkesztõi ugyan megegyeztek Sokallal, hogy megjelentetik a tréfájának célját megmagyarázó cikkét. Ez az írás meg is született, azonban a szerkesztõk a közlést megtagadták arra hivatkozva, hogy annak színvonala nem üti meg a folyóiratuknál szokásos mértéket (!). Idõközben a tréfa nyomán összegyûlt tekintélyes mennyiségû irodalmi forrásanyagból Sokal a belgiumi Louvain Egyetem fizikaprofesszorával, Jean Bricmont-nal közösen megjelentette a fentebb említett könyvet.

A szerzõk célja saját megfogalmazásuk szerint kettõs. Egyrészt demonstrálni kívánják, hogy olyan neves társadalomtudósok, mint pl. Lacan, Kristeva, Irigaray, Baudrillard és Deleuze rendszeresen visszaélnek a tudományos fogalmakkal és terminológiával, vagy mert minden indokolás nélkül érvényességi körükön kívül használják azokat, sok esetben úgy, hogy nincsenek is tisztában pontos jelentésükkel, vagy a nem odaillõ szakmai zsargon csupán a nem szakember olvasót igyekszik elkábítani a tudományosság látszatával.

A másik célpont az „episztemológiai relativizmus", a társadalomtudománynak az a manapság divatos felfogása, miszerint a modern (természet)tudomány nem több, mint „mítosz", „narratíva" vagy „társadalmi konstrukció". Ez utóbbi irányzat Franciaországon kívül különösen népszerû az Egyesült Államok számos egyetemén is, ahol „kulturális tanulmányokkal" (cultural studies), „nõi tanulmányokkal" (women studies) valamint „tudományos tanulmányokkal" (science studies) foglalkozó tanszékeket mûködtetnek. Hozzá kell tenni, hogy az amerikai egyetemeken uralkodó sznob felfogás is kedvez a meglehetõsen hóbortos francia eszmei áramlatoknak. Sajnálatos módon Magyarországon is vannak olyan társadalomtudósok, akik osztoznak a természettudományok posztmodern kritikájában – talán szükségtelen hozzátenni, hogy a bírált diszciplínák alapjainak minimális ismerete nélkül.

Ezek a posztmodern társadalomtudósok – az Atlanti-óceán mindkét partján – igazán nincsenek híján az önbizalomnak. Andrew Ross, a Social Text egyik szerkesztõje – aki Sokal elhíresült tréfájában vált nevetségessé a világ elõtt – például ezekkel a szavakkal kezdi egyik „tudományos tanulmányokkal" foglalkozó könyvét: „Ezt a könyvet mindazoknak a tudományos tanáraimnak (science teachers) ajánlom, akik nekem soha nem is voltak. Ez a könyv ugyanis csak nélkülük születhetett meg."

Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy miért kell ekkora figyelmet szentelni néhány társadalomtudós ágálásának? Amint azonban azt az amerikai természettudósok már korábban felismerték [9], a „kulturális és tudományos tanulmányok" e mûvelõi egyáltalán nem csupán excentrikus „gondolkodók" harmadrangú intézményeknél, hanem az Egyesült Államok legjobb egyetemeinek véglegesített, jól fizetett professzorai. Hatalmi pozíciójuknál fogva tehát módjukban áll befolyásolni az ambiciózus fiatal kutatók szakmai karrierjét, akik „igazi" társadalomtudománnyal kívánnak foglalkozni. Sokal tréfája – valamint Sokal és Bricmont könyve – ezért nemcsak a természettudománynak, hanem ezeknek a fiataloknak is igen nagy szolgálatot tesz.

A rendkívül szórakoztató, de idõnként már-már kissé elkeserítõ mûvel recenziók egész sora foglalkozik, amelyek különbözõ elõjelû indulati töltettel, de soha nem közömbösen reagálnak az „imposztorságokra" [5–8].

A Nature c. tekintélyes brit tudományos folyóiratban Richard Dawkins, a neves angol biológus „Postmodernism disrobed" címmel írt recenziót a nagy figyelmet felkeltõ mûrõl. Dawkins szerint ha az embernek nincs igazi mondanivalója, de sikeres akar lenni a (társadalom)tudományos életben, kénytelen homályos és érthetetlen stílust használni, különben a tartalom hiánya azonnal leleplezõdik. Elrettentõ példaként a könyv gazdag szemelvénygyûjteményébõl Felix Guattari francia pszichoanalitikust idézi, akinek stílusát Bricmont és Sokal "a legbriliánsabb tudományos, áltudományos és filozófiai zsargonnak" minõsíti:

„Az ember világosan láthatja, hogy a szerzõ személyétõl függõen nem létezik bi-univokális megfeleltetés a lineáris jelzõkapcsolatok, vagy arche-írás és a multireferenciális, sokdimenziós gépies katalízis között. A skála szimmetriája, a transzverzalitás, kifejtésük alárendelt, nem diszkurzív jellege: mindezek a dimenziók eltávolítanak bennünket a kizárt harmadik logikájától, és megerõsítenek abban, hogy elvessük az ontológiai binarizmust, amelyet már korábban is bíráltunk." (156.o.)

A nemrég elhunyt Gilles Deleuze, akit a kortársak (pl. Michel Foucault) a legnagyobb hatású francia gondolkodónak tartanak, Guattarival közösen írt mûveiben valóban nem kíméli az olvasót: „A megfigyelõ általában sem nem inadekvát, sem pedig szubjektív: még a kvantumfizikában sem; Heisenberg démona a részecske sebessége és helyzete mérésének lehetetlenségét nem a mérõ és a mérendõ szubjektív interferenciájára alapozza, hanem egzakt módon méri az objektív állapotot, amely két részecskéje pozícióját kirekeszti az aktualizálás terébõl, a független változók száma redukálódik, és a koordináták értéke ugyanazt a valószínûséget veszi fel." (150 o.)

A mély gondolatok tovább ömlenek a gyanútlan olvasóra: „A termodinamika, relativitáselmélet és kvantumfizika szubjektivista interpretációja ugyanazokat az inadekvát vonásokat manifesztálja. A perspektivizmus vagy tudományos relativizmus soha nem a szubjektumhoz képest viszonylagos: nem az igazság relativitásából áll, hanem ellenkezõleg, a relatív igazságából, azaz azokból a változókból, amelyeket a rendszer koordinátáiból extrahált értékei alapján rendez (itt a kúpszeletek sorrendje annak alapján rendezõdik, ahogyan azok metszetének csúcsa a szemet elfoglalja.)" (150 o.)

Nem kell fizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember felismerje, a fenti szemelvényeknek semmi értelmük sincs, az egész csupán a nem szakember számára tudományosan hangzó handabanda, divatos kifejezéssel élve: hablaty!

Dawkins e kifejezési forma minõsítésérõl Sir Peter Medawart, a híres brit természettudóst idézi, aki szintén nincs kibékülve a francia entellektüelek bizonyos körének stílusával: „A stílus elsõrendû fontosságúvá vált, és micsoda stílus is ez! Ágaskodó, fészkelõdõ, tele fontoskodással; emelkedett, de a balett-táncos módjára, idõrõl idõre mesterkélt pózban megállva, mintha a taps kitörésére várna. A modern gondolkodás minõségét eléggé el nem ítélhetõ módon szánalmassá teszi…"

Menjünk azonban sorjában, és kövessük Sokalt és Bricmont-t, ahogy körüljárják a „francia gondolkodók" oszlopcsarnokát.

Julia Kristeva, a tekintélyes nyelvész és pszichoanalitikus megjelenése a francia szellemi életben Toril Mois szavai szerint nem mindennapi esemény volt: „1996-ban Párizs nemcsak Jacques Lacan Escrits és Michel Foucault Les Mots et les choses c. mûve megjelenésének, hanem Bulgáriából egy fiatal nyelvész érkezésének is tanúja lehetett. Julia Kristeva 25 éves korában … egy rohammal bevette a Szajna bal partját … Kristeva nyelvészeti kutatásai hamarosan két fontos könyv, a Le Texte de roman és a Séméiotiké megjelenéséhez vezettek, és a La Révolution du langage poétique c. súlyára nézve is tetemes doktori disszertációban kulmináltak. Ez az elméleti eszmefuttatás szerzett neki katedrát a párizsi Egyetemen."

E kiváló hölgy mûveibõl is igen tanulságos gondolatok válogathatók ki: „.. a tudomány egy, a görög (indo-európai) mondaton alapuló logikai vállalkozás, amely alany-állítmányként lett megszerkesztve, és amely az azonosítás, a meghatározás és a kauzalitás sorrendjében halad. A modern logika Fregetõl és Peanótól kezdve Lukasiewics, Ackerman és Church munkásságán keresztül a 0–1 dimenzióban mozog, és Boole logikája is, amely a halmazelméletbõl kiindulva olyan formalizmushoz vezet, amely sokkal inkább izomorf a nyelv funkcionálásával, egyaránt alkalmazhatatlan a költõi nyelv szférájában, ahol az 1 nem határ többé.

Ennélfogva lehetetlen a költõi nyelvet a létezõ logikai (tudományos) eljárások alapján megfogalmazni, anélkül hogy azt denaturálnánk. Az irodalmi szemiotikát a költõi logikából kiindulva kell megalkotni, amelyben a kontinuum számosság koncepciója magában foglalja a 0-tól 2-ig terjedõ intervallumot, egy olyan kontinuumot, ahol 0 egy jelzés, az 1 határt pedig implicit módon túlhaladjuk." (38. o.)

Az idézethez szükséges némi magyarázatot fûzni a matematikában csak kevéssé járatos olvasó számára. A fenti szemelvény egy helyes és két alapvetõen hamis állítást tartalmaz. A helyes állítás az, miszerint egy költõi mondat általában nem minõsíthetõ egyértelmûen hamisnak vagy igaznak a logika szabályai szerint.

A matematikai logikában a 0 és 1 szimbólumokat használják a „hamis" és az „igaz" fogalmának jelölésére. Ilyen értelemben tehát a Boole-féle logika a {0,1} számhalmazt használja. Természetesen ezekben az észrevételekben semmi új nincs, ma már tankönyvi anyag. Kristeva azonban a második bekezdésben összekeveri a {0,1} számhalmazt, amely csupán a 0 és 1 elemekbõl áll, a [0,1] intervallummal, amely a 0 és 1 közé esõ összes való számot tartalmazza. Ez utóbbi egy végtelen halmaz, amelynek számossága a matematika terminológiájával élve kontinuum számosság. A halmazelméletet elemeit ismerõk számára az is világos, hogy a [0,2] intervallum számossága megegyezik a [0,1] intervallum számosságával, tehát az 1 határt a legnagyobb erõfeszítéssel sem lehet túlhaladni, bármennyire is fontos lehet az Kristeva tudományos karrierje, vagy netán a költõi nyelv számára!

Sokal és Bricmont konkrét észrevételeire Kristeva, az „õsfrancia" tudós azzal riposztozott, hogy franciagyûlölõknek nevezte õket, valamint javasolta, vessék alá a bajkeverõ fizikusokat elmegyógyászati kezelésnek [3]. Talán nem túlzás az az észrevétel, hogy Kristeva mind lényegre törõ vitastílusa, mind pedig precíz és megalapozott tudományos kijelentései alapján méltán kiérdemli a „legbalkánibb francia gondolkodó" minõsítést!

Jacques Lacan sokak szerint a század leghíresebb és legnagyobb hatású pszichoanalitikusa, hívei szerint forradalmasította a pszichoanalízis elméletét és gyakorlatát, kritikusai szerint azonban sarlatán, akinek nagyszámú könyve csupán értelmetlen zagyvaság és üres verbalizmus. Sokal és Bricmont nem tartják magukat kompetensnek e szakmai vitában való állásfoglalásra, mindössze felfedik, hogy e nagy gondolkodó nem tudja, mi a különbség az imaginárius (képzetes) szám és az irracionális szám között. Ez önmagában még nem lenne baj egy pszichoanalitikusnál (bár a középiskolában már szerepelnek ezek a fogalmak), de akkor miért ír róluk munkáiban?

Lacan különösen a topológia iránt vonzódik, és többek között a következõ módon definiálja a „kompaktság" absztrakt matematikai fogalmát: „Itt most megmagyarázom a kompaktság fogalmát. Semmi sem kompaktabb a tökéletlenségnél (faille), feltéve, hogy a metszete mindannak, ami benne foglaltatik, létezõnek fogadtatik el egy végtelen számú halmaz felett, amelynek eredményeképpen a metszet léte implikálja ezt a végtelen számot. Ez a kompaktság lényege…

Mi az, ami itt implikálódik azzal, hogy demonstráljuk a végességét a nyílt tereknek, amelyek lefednek egy teret, ami korlátos a szexuális öröm (jouissance) esetében? Ami itt implikálódik, az, hogy az említett terek egyenként (un par un) számba vehetõk – és mivel a másik pólusról beszélek, tegyük ezt inkább nõnembe – une par une. Ez a helyzet a szexuális jouissance terének esetében, amirõl így tehát bebizonyítottuk, hogy kompakt." (23. o.)

A szemelvényekhez nem szükséges kommentár. Ha már azonban a nõnemre terelõdött a szó, vegyük akkor sorra Luce Irigaray feminista „filozófust" , akinek Sokal és Bricmont egy teljes fejezetet szentel.

Irigaray meggyõzõdése szerint Einstein híres E=mc² egyenlete "szexista egyenlet". Hogy miért? A válasz: „ Fogadjuk el azt a hipotézist, hogy azért, mert privilegizálja a fénysebességet más sebességekkel szemben, amelyek életbevágóan szükségesek számunkra. Ami számomra az egyenlet esetleges szexista jellegét jelzi, az nem közvetlenül az atomfegyverek készítésére való felhasználása, hanem annak a privilegizálása, hogy mi megy gyorsabban…" (100. o.)

Bruno Latour tudományszociológus-antropológust Science in Action c. könyve tette szélesebb körben ismertté, és Feyerabend nyomdokait követve igazán kemény a tudósokhoz: „Elõször is, a tudósok véleményének saját tudományos vizsgálataikról nem kell túlságosan fontos jelentõséget tulajdonítani. A tudománynak magának vizsgálatában a tudósok csupán informátoraink, nem pedig bíráink. A tudományról kialakított nézeteinknek nem kell hasonlítaniuk ahhoz, amit a tudósok képzelnek a tudományról…" (121. o.) (Latour)

Latour rendkívüli módon érdeklõdik Einstein relativitáselmélete iránt is, és annak „szövegelemzésében" is egyaránt ügyes: „Feltéve, hogy a kétfajta relativitást (speciális és általános) elfogadjuk, kevesebb privilégiummal több vonatkoztatási rendszert lehet számba venni, redukálni, akkumulálni és kombinálni, és a végtelenül nagy (a kozmosz) és a végtelenül kicsi (az elektron) jóval több helyére küldhetünk megfigyelõket, akiknek a visszaküldött mérési adatai így érthetõek lesznek. Így [Einstein] könyve akár a következõ címet is viselhetné: 'Új instrukciók a hosszú távú tudományos utazók visszahozására'." (117.o.)

A részletekben való elmerülés nélkül csupán arra kell itt felhívni az olvasó figyelmét, hogy a relativitáselmélet különféle megfontolásaiban a megfigyelõk nem a tér különbözõ pontjain, hanem a különbözõ vonatkoztatási rendszerben helyezkednek el, ennek megfelelõen a híres Lorentz-féle transzformáció is a különbözõ vonatkoztatási rendszerek (a speciális elméletben az ún. inerciarendszerek), nem pedig a tér különbözõ pontjai között létesít kapcsolatot.

Csak zárójelben vetõdik fel a kérdés, ha a tudományszociológia tudománynak számít, akkor Latour észrevételeinek vajon mekkora jelentõséget kell tulajdonítani? Ami pedig szegény félreértett Einsteint illeti: "Célunk a következõ: a társadalom koncepciójának újrafogalmazásával milyen módon leszünk képesek Einstein munkáját explicite társadalminak látni? Egy ezzel kapcsolatos kérdés pedig: hogyan tanulhatjuk meg Einsteintõl, miképpen kell a társadalmat tanulmányozni?" (121. o.)

Nos, valóban érdekes lenne megtudni, hogy Latour mi mindent tudott meg Einstein elméletének elemzésébõl, ami „átvihetõ a társadalomra"?

Sokal és Bricmont a teljességre nem törekedve mutatja be továbbá Jean-Francois Lyotard „posztmodern tudományát", valamint Gödel híres tételének, a kvantumelméletnek és a káoszelméletnek elõre megjósolható félreértését. A teljesség kedvéért talán érdemes hozzátenni, hogy létezik olyan hazai teológus is, aki a természettudomány korlátait Heisenberg határozatlansági relációjával igyekszik alátámasztani!

A nagy francia „gondolkodók" közt a legszínesebb egyéniség Jean Baudrillard, a neves francia szociológus-filozófus, akinek szemmel láthatóan a nem-euklideszi geometria a kedvence:

„A történelem euklideszi terében a legrövidebb út két pont között az egyenes, a Fejlõdés és Demokrácia útja. De ez csupán a Felvilágosodás lineáris terére érvényes. A mi Fin de Siècle korszakunk nem-euklideszi terében egy fenyegetõ görbület minden trajektóriát könyörtelenül eltérít. Ez kétségtelenül az idõ szféricitásával kapcsolatos (amely a századvég horizontján látható, ahogyan a Föld gömbölyûsége látható esténként a látóhatáron), vagy a gravitációs tér finom torzulásán észlelhetõ…

A történelemnek e végtelenhez való retroverziójával, ezzel a hiperbolikus görbülettel, a század elkerülheti saját befejezését." (138. o.)

Természetesen a káoszelmélet sem maradhat ki a nagy gondolatok közül: „Az ok és okozat eltorzulása, a hatások e titokzatos autonómiája, amely rendezetlenséget vagy kaotikus rendet hoz létre (akárcsak esetünkben a valóság reverzibilitása és az információ, amely az események terén rendezetlenséghez, továbbá a média-effektusok extravaganciájához vezet), felidézi a káoszelméletet és azt az aránytalanságot, amely a pillangó szárnycsapása és a világ másik felén az általa kiváltott hurrikán okozta pusztítás között fennáll. Felidézi továbbá Jacques Benveniste paradox feltételezését a víz emlékezetérõl…

Talán a történelmet magát is kaotikus képzõdménynek kell tekinteni, amelyben a gyorsulás végét veti a linearitásnak, és a gyorsulás által keltett turbulencia eltéríti a történelmet a végtõl, ugyanúgy, ahogy a turbulencia eltávolítja az okozatot a kiváltó októl." (140. o.)

Manapság divatos úton-útfélen a káoszelméletre hivatkozni, anélkül, hogy tudnák: a káosz tulajdonképpen a nemlineáris rendszerek idõbeli viselkedése, és mivel minden valóságos rendszer többé-kevésbé ilyen, ezért megjelenése tulajdonképpen tipikus. Ami a pillangó-effektust illeti, az elnevezés arra utal, hogy egyetlen pillangó szárnycsapása is befolyásolhatja, kialakul-e orkán a világ egy távoli részén. Ez a kijelentés a kaotikus viselkedés egy létezõ tulajdonságának felnagyított, és tipikus újságírói túlzással történõ szenzációhajhász tálalása, amely katasztrófa-hangulatot sugall és tudományellenes érzelmek keltésére alkalmas. Az ismeretterjesztõ cikkek egész sora tárgyalja, hogy a pillangó-effektus csupán az alapvetõ ismereteket nélkülözõ, a tudomány alapjait nem ismerõ emberek riogatására alkalmas, amint egyik kiváló tudományos ismeretterjesztõ folyóiratunk cikke ezt részleteiben megmagyarázza [10].

Az idézetekhez nem szükséges kommentár. A szerzõk véleményüket a következõképpen foglalták össze: „Baudrillard munkái tele vannak a tudományos kifejezések tömkelegével, amelyeket azok jelentésére való tekintet nélkül használ olyan összefüggésekben, amelyekben teljesen irrelevánsak. Akár metaforának vesszük õket, akár nem, nehéz belátni, milyen szerepük van, kivéve azt, hogy a mélység látszatát keltsék a szociológiára vagy történelemre vonatkozó elcsépelt megjegyzéseknél. A tudományos terminológia továbbá keveredik a nem-tudományos szóhasználattal, amely ugyanolyan hanyag és hevenyészett. Az ember kíváncsi, mi maradna Baudrillard gondolataiból, ha lefosztanák róluk a verbális díszcsomagolást?" (143. o.)

Dawkins felhívja a figyelmet arra, hogy a melbourne-i Monash Egyetem Számítástudományi Tanszékén Andrew Bulhak egy virtuóz programot írt, amely véletlen generátor segítségével – a posztmodern szakmai szótár birtokában – azonnal egy nyelvtanilag tökéletes 10–15 oldalas szakmai értekezést produkál mindenkinek, aki a http://www.cs.monash.edu.au/cgi-bin/postmodern web-címre bejelentkezik. Többek szerint ez a Posztmodern Generátornak elnevezett program olcsón és kiválóan helyettesíthetné Baudrillard vagy más posztmodern gondolkodók teljes irodalmi munkásságát.

Nem szabad a sorból kihagyni Paul Virilio neves francia építész-várostervezõt, az École Spéciale d`Architecture korábbi igazgatóját sem. Publicisztikai tevékenysége a technológia, a kommunikáció és a sebesség témaköre köré csoportosul. Írásaiban a "tudomány", mint olyan, a kapitális félreértések és vad fantáziálások keverékeként jelenik meg. A sebesség õrületében õ vezette be a „dromokrácia" (dromos = sebesség) fogalmát. Nem szokványos vízióit legjobban az alábbi idézet demonstrálja: „A mostani MEGALOPOLITÁN hiperkoncentráció (Mexico City, Tokyo…) alapjában véve a gazdasági cserefolyamatok megnövekedett sebességének eredménye. Ezért feltétlenül szükségesnek látszik újra megfontolni olyan fogalmakat, mint a GYORSULÁS és a LASSULÁS (amelyeket a fizikusok pozitív és negatív sebességnek neveznek [vitesses positive et négative selon les physiciens])"

A sebesség és gyorsulás közti – a középiskolában is tanított – alapvetõ különbséget a sebesség szakértõjének tudni illene – jegyzi meg Sokal és Bricmont. E tekintetben mi, magyarok sem vagyunk elmaradottak, mivel egy közismert magyar polihisztor, a Budapest Klub alapító tagja is hasonlóan fogalmaz: „… az Einstein-féle általános relativitással leírható jelenségkör egésze felfogható úgy, mint a kvantum-vákuum áramlásában bekövetkezõ változások sora, amelyet az anyagi részecskék jelenléte idéz elõ. Az olyan 'relativisztikus hatások', mint az órák lelassulása, amikor a gyorsulás megközelíti a fénysebességet, vagy a tárgyak tömegének növekedése akkora sebességnél, esetleg annak tudhatók be, hogy a fizikai tárgyak kölcsönhatásba lépnek a vákuum energiamezõivel." [11].

Sokal és Bricmont többször is hangsúlyozza, sem szándékukban nem áll, sem pedig nem érzik magukat kompetensnek a társadalomtudomány egészével szemben ítélkezni, hiába igyekeznek az érintettek kritikájukat globális támadásnak, a „tudomány háborúja" egy harci cselekményének beállítani. Aki a könyvet elolvassa, annak efelõl egy pillanatig sem támadhat kétsége. Éppen a gyakorló természettudósok vannak a legjobban tudatában annak, hogy az emberiséget foglalkoztató alapvetõ kérdések közül sokra a (természet)tudomány nem tud választ adni, és talán soha nem is fog tudni. Mindezek ellenére, amint az Steven Weinberg hangsúlyozta, Sokal tréfája nagy szolgálatot tett a tudománynak [2].

Kevin Mulligan, a genfi Egyetem filozófiaprofesszora hívta fel a figyelmet arra, hogy a szerzõknek neves elõdeik vannak a magamutogató ostobaság kritikájában. Többek között az osztrák Robert Musil lépett fel igen kritikusan a II. világháború elõtti idõk irracionalista filozófiai irányzataival és tudományellenességével szemben, aki 1937-ben már frappánsan megfogalmazta:

„...nem annyira az intelligencia hiánya, mint inkább annak kudarca, hogy olyan eredményeket akar kisajátítani, amelyekhez nincs joga. … Ez a felsõbbséges ostobaság a mi kultúránk igazi rákfenéje … amelynek leírása határtalanul nehéz feladat. Ez a legmagasabb szellemi körökig (Geistigkeit) eljutott … Évekkel ezelõtt azt írtam az ostobaságnak errõl a fajtájáról: 'nincs oly jelentõs gondolat, amellyel a butaság ne tudna visszaélni; a butaság minden irányban aktív, és az igazság különbözõ köntöseiben páváskodik. Az igazságnak azonban bármely alkalomra csak egyetlen ruhája van, ezért helyzete mindig hátrányos.' Az ilyenfajta butaság … az elme veszélyes betegsége."

Az „intellektuális imposztorságok" láttán – természetesen annak tudatában, hogy ezek csupán a posztmodern gondolkodók egy remélhetõleg szûk körére vonatkoznak – számos kérdés vetõdik fel, szociológiai és nyelvészeti egyaránt. Így például érdekes tudományszociológiai probléma: hogyan válhat valaki egy szakmai közösség mértékadó tagjává, ha munkáit szándékos vagy akaratlan ostobaságokkal, érthetetlen és oda nem illõ szakzsargonnal tömi tele. Miért nem veszi észre ez a környezet, hogy „a király meztelen"? Bár sarlatánok, illetve sarlatánságok a természettudományokban is elõfordulhatnak (l. pl. a fentebb említett, a homeopátiával kapcsolatos Benveniste-ügyet), az öntisztulási folyamat ott szerencsére lényegesen hatékonyabb.

Ami a nyelvészeti problémákat illeti, azok a kifejezésekben és árnyalatokban hihetetlenül gazdag magyar nyelvre korlátozódnak. Így többek között érdekes kérdés, hogy lehet-e, logikus-e értelmiséginek nevezni olyan embert, aki értelmetlen dolgokat mond, ír le és terjeszt? Nyelvünk gazdagsága erre is szolgál azonnali megoldással: szinte kínálja magát az „értelmetlenségi" kifejezés! Ennek elfogadása azzal az elõnnyel is járna, hogy Sokal és Bricmont könyvének címét könnyebb lenne magyarra lefordítani „Értelmetlenségi kóklerkedések"-ként!

Irodalom

[1] „Kiszera méra bávatag" posztmodern módra, Népszabadság, 1997. február 15.
[2] Steven Weinberg: Sokal tréfája, Magyar Tudomány 1998/1, 83.old.
[3] Mi ez a nagy cirkusz?, Magyar Tudomány 1998/4, 479 old.
[4] Alan Sokal, Jean Bricmont, Intellectual Impostures, Profile Books, London 1998, ISBN1 86197 074 3
[5] Richard Dawkins, Postmodernism disrobed, Nature, 9 July 1998, vol. 394, 141–143. old
[6] Kevin Mulligan, Impostures Intellectuelles, Times Literary Supplement, 1998. május 1,
[7] Christopher Norris, Intellectual Impostors: postmodern philosopher`s abuse of science, The Independent, 1998, július 18.
[8] William G. Farris, Impostures Intellectuelles, Notices of the American Mathematical Society, vol. 45. No. 7, 1998
[9] Paul Gross és Norman Levitt, Higher Superstition: The Academic Left and its Quarrels with Science , Johns Hopkins University Press, 1994.
[10] Tél Tamás, A káosz természetrajza, Természet Világa, 1998/9, 386–388 o.
[11] László Ervin, Harmadik évezred, Veszélyek és esélyek, A Budapest Klub elsõ jelentése. Új Paradigma, Budapest, 1998., 161. o.

Sokal tréfája, a "Transgressing the Boundaries: Toward a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity", a cikk nyomán megindult vita és az "Impostures Intellectuelles" recenzióinak válogatása – többek között – Sokal rendszeresen frissített Web-oldalain, a http://www.physics.nyu.edu/faculty/sokal/ címen olvasható. A patinás ismeretterjesztô lap, a La Recherche is közöl összeállítást "L'affaire Sokal" címmel: http://www.larecherche.fr/FOR/SOKAL/ (szerk.).