A tudomány hatalmát elismeri ma minden művelt ember; igazságait törvényekül, tanácsait parancsként fogadja az egyes úgy, mint az állam. Nem volt ez mindig így. Csak századokon át folytatott kitartó munka árán, majd támogatva az állam és az egyház hatalmától, majd küzdve e hatalmak ellen, vált ez a nézet az emberiség általános meggyőződésévé. Aki elmondaná, hogyan történt ez, az az egyetemek történetét mondaná el, mert ez új hatalomnak elismerése az egyetemek keletkezésében kapott először külső látható formát, s a tudomány, ha nem is kizárólag az egyetemek gondozásával nőtt fel és erősbödött, bizonyára révökön terjedt el az egész világon.

A történelem, mikor a múltra veti fényét, a jelent is megvilágítja, s valóban nem hiszem, hogy az egyetem lényegét és feladatát jobban előtüntethetné bármily éles elméjű okoskodás, mint az egyetem keletkezésének s vele együtt a tudomány hatalmi állásfoglalásának története.

Az első egyetemek s velök az egyetemi intézmények általában sokkal természetszerűbben keletkeztek, mint ahogyan ma szoktuk ilynemű intézményeinket életbe léptetni. Ha ma újfajta iskolát alapítanánk, először is szabályait állapítanók meg, s azután keresnők hozzá a mestereket, és a mesterekhez a tanulókat. Az egyetem keletkezésekor másként volt a dolog: előbb volt a mester és a tanuló, s csak azután következett a szabály. Ez intézmény életbeléptetése ezért nem egy ember és nem is egy nemzet vagy egy állam érdeme: alapítói, amennyiben alapítókról szólhatunk, azok a tudni vágyó tanulók, akik egyes híres mesterek köré gyülekezvén, tanulótestületeket alakítottak.

A XII. és XIII. században az ilyen tanulók száma némely városban, például Bolognában, Párizsban már ezrekre nőtt, s akkor szükségessé vált e sokaság viszonyainak rendezése, különösen azért, mert a tanulók, tanárok és városok anyagi érdekei is szóban forogtak. Ezt a rendet az egyház és az állam egymással versenyezve, az egyes városok tanító testületeinek adott kiváltságok által állapította meg, s e kiváltságok védelme alatt tömörültek azután az egyes mesterek iskolái szilárd egésszé, univerzitássá.

Az a tudományos áramlat, amely ezt a pezsdülő, életerőről tanúskodó mozgalmat megindította, a később annyira ócsárolt skolasztika volt. Ítéljünk felőle bármiképp, mindenesetre figyelmet érdemlő jelenség, hogy a tudomány éppen akkor foglalta el a társadalomban az őt megillető állást, és akkor alapította iskoláját, mikor leginkább szeretett oly dolgokkal foglalkozni, amelyek egészen kívül feküdtek a gyakorlat terén. A tanulók nem is annyira egyes, későbbi foglalkozásukra nézve fontos tudományszakok tanulása végett, hanem inkább enciklopédikus ismeretek szerzése céljából tódultak az első egyetemre. Hogy egy-egy tanuló mind a négy fakultást végighallgatta, akkoriban nem volt ritka esemény.

Lehet, hogy az önzetlen tudományszeretet abban az időben nagyobb volt; lehet, hogy az általánosabb vallásos érzület az eszményekért való lelkesedést jobban szította, mint napjainkban: mégis az a körülmény, hogy az első egyetemek némelyikén a hallgatóság száma olyan nagyra emelkedett (Bolognában tízezren felül), minőt ma sehol sem ér el, kétségtelenül tanúskodik arról is, hogy ennek a skolasztikus tudománynak elsajátítása a szellemi élvezeten kívül még egyéb, anyagi javakkal is kecsegtetett. S valóban, a tudományszerető pápák a hírneves magiszterek közül nem egyet emeltek a püspöki székbe, s ruházták fel bíbor palásttal, a császárok és egyéb világi fejedelmek pedig fontos teendőket, hivatalokat bíztak reájok. Ehhez járult még az a köztisztelet, amelyben az egyetem graduáltjai általában állottak, s mely minden életpályát megnyitott előttük.

A kezdetnek e korszakában világosan tűnik még elénk az az egyszerű viszony, amelyben az egyetem a társadalomhoz s az élet egyéb tényezőihez állott. Az egyetem tanított mindent, amit ő maga tudásra méltónak talált, a társadalom pedig hasznát vette a tanult embereknek - ha nem is éppen minden tudományuknak.

Ez a viszony, amelynek sértetlen fenntartása az egyetemnek legbecsesebb hírnevét, tanításának szabadságát biztosítja, változatlanul a régi maradt napjainkig.

Pedig sok megváltozott azóta a tudományban, mint az életben. A tudomány határt nem ismerő terjeszkedése azt eredményezte, hogy az enciklopédikus tanulmányok helyébe szaktanulmányok léptek, s az élet követelményeinek fokozódása miatt a gyakorlati foglalkozások is szakszerűbbekké váltak. Ma éppen oly kevéssé becsüljük az olyan ember tudományát, aki mindent egyformán jól tud, mint amily kevéssé bízunk annak munkájában, aki válogatás nélkül mindenféle dologra vállalkozik.

Az egyetem szaktudósokat nevel, az élet szakembereket foglalkoztat, s mert az, aki egy tudományt művel, abban tudósabbá, és az, aki egyféle munkát végez, abban ügyesebbé válhatik: jelen korunk e szakszerűsége minden téren javunkra vált. De mert immár a gyakorlat embere többet használhat fel azokból az ismeretekből, amelyeket neki az egyetem szakszerű tanítása nyújt, azért még nem válott, s reménylem, nem is válik soha az egyetemből gyakorlati szakiskola: megmaradt, s maradjon is mindig a régi, a tudomány iskolája; viszonya az élethez sem változott meg, csak szorosabb lett; - szoros, de nem megszorító.

És mégis ma, amikor már a társadalom minden rétege élvezi a gyümölcsöt, amelyet az egyetemek tudományos életének melege érlelt, rejtett és nyílt támadásokban találkozunk azzal a nézettel, hogy az egyetem, amelynek hallgatóiból papok, ügyvédek, orvosok lesznek, nem is egyéb, mint pap-, ügyvéd-, orvosképző iskola, mely régi hagyományainak foszlányaival a jelenkor követelményeinek eleget tenni nem tud. E nézet hirdetőinek felületes véleménye szerint a tudománynak az egyetemen csak a szentélyben van helye, mint valami drága ereklyének, amelyet elég megnyitni néhány választottnak, de szükségtelen feltárni a sokaság előtt, mely a külső csarnokokban is megtalálja azt, aminek legjobban hasznát veheti. Sajnos, hogy nálunk az ilyen nézetek könnyebben találnak hivőkre, mint nyugati, sőt némely keleti szomszédainknál. Sajnos, de érthető, ha meggondoljuk, hogy a tudomány hazánkban mint idegen hatalom foglalt tért, s közöttünk sokan nagyon tartanak az idegentől.

Éppen ezért kötelessége a mi egyetemünknek, hogy az ilyen felületes ítéletek ellenében állást foglaljon, ahol és amikor csak teheti.

Tudjuk mi azt jól, hogy nekünk kötelességünk hallgatóink tudományos szakképzettségét fejleszteni úgy, hogy később gyakorlati életpályájok folyamán abban hiányt ne szenvedjenek, de maga a begyakorlás ezekbe a foglalkozásokba nem tartozott soha, és nem tartozik ma sem a mi teendőink közé. Az egyetem hibája lehet azért, ha a tudományos képzettség általános színvonala nem üti meg a kellő mértéket, de nem róható fel az ő mulasztásául, hogy kezdő hivatalnokaink, ügyvédeink, orvosaink, némelyek véleménye szerint, nem eléggé gyakorlatiak.

Az élet gyakorlatában ügyességre nem taníthat semmiféle iskola; annak iskolája csak maga az élet.

Az egyetem mint tudományos iskola ellen intézett támadásoknak van még egy más formájok: sokan általánosságban elismerik ugyan tudományos tanításának szükségességét, de sokallják az időt, melyet a fiatalság reáfordít.

Arra hivatkoznak, hogy a XIX. század életere hevesebben lüktet, mint a középkoré, hogy ma nemcsak testünk, hanem szellemünk is gyorsabban mozog bármely irányban, s a kor követelményeként hirdetik azt a tételöket, hogy erre az életre, amely oly gyorsan és nyomatékosan leckéztet, gyorsabban is kell elkészülnünk. Hiú ábránd; mert mennél nehezebb az élet, s mennél inkább veszi igénybe különösen a szellemi erőt, annál szükségesebb, hogy minden szellemi munkás ezt az erőt teljes épségben és kifejlődésében hozza magával akkor, mikor az élet harcterére lép.

Idő kell erre; mesterségesen hajtva nem lehet a szellemet nagyra növelni. Szép dolog volna, elhiszem, ha például megvalósulna az, amit Raimundus Lullus Ars Magnája ígér. "Mivel az ember élete rövid - így szól ő -, a jogtudomány pedig terjedelmes, azért arra szolgál ez a mesterség (az ars magna), hogy a jogtudományt mindenki egy rövidke könyvecskéből meg tudja tanulni." Komolyan vállalkozik azután arra, hogy a közepes tanulót e mesterségével három hónap alatt, a jobbat két hónap alatt, a kitűnőt pedig négy hét alatt jogtudóssá neveli.

Ilyen rövidke könyvecske van ma is elég; a gyorsan tanulás mesterségét ma is sokan próbálgatják, s némelyek meg is tanulják ilyen módon a vizsgálatra szükséges leckét, de szellemök erejét ez éppen nem szellemes foglalkozás mellett gyermekes tehetetlenségében szunnyadni hagyják. A komolyan törekvő ifjú e mesterségek mellőzésével a tudományos tanulás hosszabb, de biztos útját választja, és mert azt neki az egyetem nyitja meg, azért szükség lesz a tudomány ez iskolájára mindaddig, amíg a világon lesz oly nemzet, mely a szellemi hatalomért való küzdelmében ilyen komoly ifjak lelkesedésére számíthat.

Beszédem eddigi folyamában annyiszor emlegettem már a tudományos iskolát, a tudományos tanítást, hogy szükségesnek látom arról is szólani, mit értek én e kifejezéseken. Röviden megmondhatom. Tudományos az iskola, tudományos a tanítás ott, de csakis ott, ahol tudósok tanítanak. Hozzátehetem, hogy tudósnak nem a sokat tudót, hanem a tudomány kutatóját nevezem.

A tudósok tanítása annyiféle, ahány a tudomány és ahány maga a tudós; az egyik a részletekbe mélyed, a másik inkább általános tételekkel foglalkozik; az egyik szaval, a másik diktál; az egyik kísérletez, a másik dedukál; egy mintára szabni valamennyit lehetetlen, és nem is szabad, mert értéket e tanításnak éppen egyéni jellemvonása ad.

A tudós, ki a tudomány igazságát hallgatói előtt mindig újra meg újra fölfedezni látszik, s az egyes tételeket a maga módja szerint egy épületben összehordja: annál biztosabban fogja hallgatóinak érdeklődését felébreszteni, mennél inkább sajátja az a gondolatmenet, amelyet követ. Igaz, hogy az ilyen előadások nem terjedhetnek ki egyaránt minden részletre, s ezért nem adhatnak annyit, mint amennyit például egy nagy kézikönyv vagy enciklopédia elolvasása vagy felolvasása adna, de lehetővé teszik azt, ami ennél sokkal fontosabb, és amire a könyv holt betűje nem képes, hogy ti. már a kezdő is bepillanthasson a tudomány lényegébe, s ne csak eredményeit csodálja meg, hanem kutatásának módszereivel is megismerkedjék.

Többet lát egy ország természeti szépségeiből az az utas, aki tapasztalt vezető kíséretében, korszerűen megválasztott ösvényeken bejárja néhány legérdekesebb vidékét, mint az, aki végignyargal minden szélesre taposott országútján.

A gondolkozásban önállóságot csak az olyan tanár tanítása adhat, aki maga állandóan gondolkozik, s éppen ez az önállóság az, ami a legszükségesebb a tudósnak mint a gyakorlat emberének. Amint nincsen e földön két egyforma falevél, úgy nincsen két egyforma beteg vagy két egyforma peres ügy: azért az orvostól, az ügyvédtől többet kell kívánnunk, mint azt, hogy mások tudománya alkotta mintákat alkalmazni tudjon; szükséges, hogy a magáéból is tudjon valamit hozzáadni.

Azokból, miket előbb elmondottam, azt a következtetést kell levonnunk, hogy az egyetem tudományos tanításának színvonalát egyedül tanárainak egyénisége állapítja meg. Az egyetemi kérdés ezért mindenekelőtt személyi kérdés, amely mellett a szervezetére, szabályaira vonatkozó kérdések csak másodrendű érdekűek. A külföldön a kérdésnek ez a személyes oldala tényleg előtérben áll; az egyes egyetemek jó vagy rossz híre, hallgatói számának gyarapodása vagy fogyása egyes tanárok személyéhez van kötve. Nálunk még nem szokás a tanár személyes értékének oly nagy fontosságot tulajdonítani, aminőt megérdemel.

Megelégszünk mi rendesen azzal, ha a rendszeresített tanszékeket betöltjük, néha talán még új tanszéket is rendszeresítünk, de nem teszünk semmit az olyan tudósért, aki akkor lép ki a pályára, mikor a keret már be van töltve, vagy aki olyan szakot művel, amely a kevésbé fontosak hírében áll. Ez nem elég. Ha komolyan azt akarjuk, hogy a magyar egyetem is a tudomány iskolája legyen, többet kell tennünk a magyar tudósokért.

A tudománynak éppen úgy életföltétele a fényűzés, mint a művészetnek; az egyikben, mint a másikban csak az ér igazán valamit, ami a soron felül áll. Szükségletét nem lehet és nem szabad a takarékos államháztartásnak rendes mértéke szerint kiszabni.

A tudomány művelése és tanítása, nem mondom, hogy érdemesebb, de egészen másnemű foglalkozás, mint az úgynevezett hivatalos ügyek szabályszerű elintézése. Ki lehet talán pontosan számítani, hogy valamely hivatalnak bizonyos aktahalmaz feldolgozására hány hivatalnokot hány órán át kell foglalkoztatnia, de megoldhatatlan feladatnak tartom, hogy meghatározzák, hogy egy nemzetnek hány tudósra és tudósainak hány órai munkájára van szükség, hogy a tudomány áldásait magáévá tegye.

Annyi bizonyos, hogy addig, amíg egy-egy tudományszaknak művelői széles e hazában csak három vagy négy ilyen állásra számíthatnak, amely nekik az anyagi és tudományos megélhetést némileg biztosítja, addig nem pezseghet hazánkban a tudományos élet, addig a tudomány valójában idegen hatalom fog maradni közöttünk. Várhatjuk-e addig, hogy kiváló tehetségű ifjaink, pedig ilyenekben, mint tanári működésem tapasztalata alapján mondhatom, nincs hiány, aggodalom nélkül lépjenek a tanári pályára, amelyen a boldoguláshoz oly kevés a remény, mint a sorsjátékban, amelyben nagyon ritka a nyerőszám?

Nincs mit soká gondolkodni e nagy baj orvoslásának módján. Növelni, talán meg kell kétszerezni egyetemünkben a tanári állások számát.

Nem új tanszékek rendszeresítését értem én ez alatt; nem is mindig csak rendszeresített tanszékekhez keressük a tudóst, hanem inkább az érdemes, a tudós kedvéért állítsuk fel a tanszéket. Ha Magyarországnak például tíz kiváló romanistája vagy tíz kiváló fizikusa van vagy lesz, s ez bizony nem sok, akkor gondoskodnunk kell, hogy ez a tíz romanista vagy tíz fizikus ne csak megélhessen, de olyan körülmények között élhessen, melyek zavartalan tudományos foglalkozását és tanítását lehetővé teszik.

A tudós hazája széles e világ, szoktuk mondani; de ne feledjük soha, hogy Magyarország is ehhez a világhoz tartozik. Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy most már van két egyetemünk, van műegyetemünk, van akadémiánk, tehát már eleget tettünk a tudomány meghonosítására. Ha azt akarjuk, hogy a tudomány itt ne csak tartózkodási helyet, hanem igazi otthont találjon, melyben ereje szabadon fejlődve és erősödve a nemzet erejével szétválaszthatatlanul összeforrjon, akkor még nagy, az eddigieket felülmúló áldozatokat kell hoznunk.

Messze földről, a Kárpátok túlsó oldaláról, az óceán távol partjairól sokszor meseszerű hírek jutnak el hozzánk. Nagy urak, kik életök legjobb óráit a tudománnyal való foglalkozásuknak köszönhették, iparosok, kik gazdagságuk forrását a tudomány alkalmazásában találták: milliomokra rúgó adományaikkal mintegy varázsütéssel teremtenek új egyetemet vagy öntenek új életet a régiekbe.

Nálunk az ilyen szép tetteknek eddig kisebb volt a mértéke; de megmutattuk azért mi is, hogy tudunk nagyot tenni, csakhogy a mi erőnk nem egyesek millióiban, hanem a milliók hazaszeretetében rejlik. Amit nem bír megtenni az egyes ember, azt kormányával élén megteheti az egész nemzet. A magyar nemzetnek nem szokása gúnnyal visszautasítani az olyan fiát, aki tőle sokat kér, kívánságát talán soká fontolgatja, de ha lassabban is, bizonyosan teljesíti azt, mikor jogosultságáról meggyőződött. Vajha ez volna sorsa az én kívánságomnak is.

És most, miután az egyetemi tanításról szólottam, legyen szabad néhány szóban az egyetemi nevelés ügyével is foglalkoznom. Igenis, az egyetemnek nemcsak tanítani, hanem nevelni is kell. A nemzet fiainak javát bízza reánk, mint ifjakat küldi őket ide, s méltán várja, hogy a körünkben töltött évek után mint férfiak térjenek vissza otthonukba. De más dolog a gyermeket, és más férfit nevelni; az elsőre fontos lehet a tanító intő és dorgáló szava, az utóbbira csak a példa, éspedig leginkább a társak buzdító példája van hatással. Ezért az egyetemi nevelés elsősorban magának az egyetemi ifjúságnak feladata.

Az egyetemnek s különösen az egyetemi ifjúságnak ez a nevelői szerepe hajdan külső felfogásunk szerint durva formákban is megnyilvánult. Az egyetemre jövő tanuló, a "beanus", talán "bec jaune" csak a "depositio" szertartásának végigszenvedése után vétetett fel az egyetemi polgárok sorába. E szertartás részletei megérdemlik, hogy velök néhány percig foglalkozzunk, mert furcsaságuk dacára jól érthetően jellemzik azt a felfogást, mely az egyetem nevelői feladatára nézve uralkodó volt. A svéd Fricksel érdekesen ír egy ilyen depozícióról, melynek 1716-ban Upsalában volt tanúja.

"A szertartás elöljárója, a »depositor«, így beszéli el a dolgot: Először is elrendelte, hogy a fiatalemberek, kik a tanulók sorába fölvétetni kívántak, mindenféle szövetdarabokból tarkán összefoltozott ruhát öltsenek. Arcukat bekormozták, kalapjukra hosszú füleket és szarvakat biggyesztettek, szájok szögletébe kétoldalon disznóagyarat illesztettek, melyeket, mint valami kis pipákat, összeszorított ajkaikkal kellett tartaniok, vállukra pedig hosszú fekete köpönyeget akasztottak. Miután így undokabban és furcsábban voltak felöltözve, mint azok, akiket az inkvizíció a máglyára küldött, a depozitor, mint valami ökör- vagy szamárcsordát, bottal kergette őket maga előtt a terembe, hol a kíváncsi nézők várakoztak. Itt azután körbe kellett állniok, s a depozitor a középen szóval és taglejtéssel gúnyolta őket furcsa külsejükért, s végre beszédet intézett hozzájok, melyben a tréfát komoly szó váltotta fel. Beszélt a fiatalság bűneiről és a hibáiról, s bizonyítgatta, mennyire szükséges az, hogy tanulmányaik által megjavuljanak. Erre azután kérdéseket intézett hozzájok, s nekik felelniök kellett volna, de az agyarak, amelyeket szájukból kiejteniök nem volt szabad, az érthető beszédet lehetetlenné tették, úgyhogy inkább csak röfögtek, miért a depozitor disznóknak nevezte, s hátukra ütve összeszidta őket. Ezek az agyarak, így szólt, a telhetetlenséget jelentik, és nehogy a túlságos evés és ivás a fiatalemberek eszét elhomályosítsa, egy facsíptetővel nyakon szorítva őket, fejöket addig rázta, míg az agyarak kihullottak. Azután hosszú fülöket rántotta le, értésükre adván, hogy szorgalmasan kell tanulniok, ha nem akarnak szamarak maradni. Végre leszedte szarvokat, amelyek a durvaságot jelképezték, gyalut vett elő, s azzal a beanust minden oldalról legyalulta. Így csiszolja ki az elmét a tudomány és a művészet. Még más nevetséges szertartások után a depozitor egy nagy dézsa vízzel is leöntötte, aztán durva rongyokkal ledörzsölte újoncait. Az így legyalult, megmosott és ledörzsölt társaságot végre azzal az intéssel eresztette útnak, hogy kezdjenek új, jobb életet, vessék el rossz hajlamaikat és szokásaikat, amelyek éppen úgy elcsúfítják lelköket, mint ahogy az iménti öltözetök testöket undokká tette."

A beanusokból ezután szabad tanulók lettek, de még egy jó évig kellett hordaniok a fekete köpönyeget, s ez idő alatt az idősebb tanulókat lakásukon úgy, mint a kocsmában, kiszolgálták, türelmesen tűrve részükről mindenféle gúnyt és szidást. Ezek voltak a poenalesek, akiknek finomabb formájú utódait a német "Fuchs"-okban és az angol College-ek "fag"-jeiben még ma is megtaláljuk.

Képtelenség volna ma e durva szokások visszaállítását kívánnunk. - Fiatalságunk nem is vetné magát azoknak alá, s nem is hiszem, hogy a magyar ifjúból valaha Fuchsot tudnánk faragni.

A mértékletlenségnek káros, ellenben a tanulásnak hasznos voltára nem szükséges ma ifjúságunkat inteni; jó szándékban nincs hiány; hibánk, nagy hibánk a kitartás hiánya, az akarat gyengesége. Jót, szépet örömest tenne mindenikünk, csak fáradsággal ne járna.

Sokszor jut eszembe Maupertuis, a francia csillagász, ki, mikor barátja pamlagon heverve találta, arra a kérdésére, mit csinál? ezt felelte: "Je voudrais résoudre un beau problème, qui ne serait pas difficile". És hány ilyen Maupertuis heverte el életét a pamlagon! Van-e közöttünk csak egy is, aki ne emlékeznék életének olyan óráira, mikor képzeletében látta magát, amint saját javának, talán életének feláldozásával egyetlenegy tettel egy fél óra alatt menti meg vagy teszi naggyá hazáját. Szép órák ezek; hiszen a gyermekszobára emlékeztetnek; de a férfihoz csak akkor méltók, ha lelkesedést tudunk belőlük meríteni arra, hogy azt, amit egy fél óra alatt nem tehetünk, éveken át folytatott kitartó munkával teljesítjük. A gyermek szándékának a férfiban akarattá kell fejlődnie, s ennek a fejlődésnek éltető eleme a folytonos foglalkozás.

"Minden órádnak leszakaszd virágát!"

Legyen az egyetem olyan virágoskert, amelyben minden polgárának minden órájában kijut a virág.

Ha az előadás, ha a vizsgálat ilyen virág, gondolják talán fiatal barátaim, akkor bizony kijut abból az év minden percére bőven. De én nemcsak ezekre a tantermek légkörében naggyá fejlődő növényekre gondolok, amelyeknek virulásáról nekünk, tanároknak kell gondoskodnunk, hanem azokra az illatos virágokra is, amelyek a tanulóélet szabad mezején nyiladoznak. Azt kívánom én, hogy a tanulás mellett ne legyen hiány a mulatságban sem.

Külföldön, különösen Angliában és Németországban az egyetemi tanuló jobban mulat, mint bárki más. Olyan nagy egyetemeken, amelyek kisvárosokban vannak elhelyezve, nincs ezen mit csodálkoznunk, mert természetes, hogy ott, ahol a tanuló mindenben első, a mulatságok terén is az.

De nagyvárosokban is csak így van az; éspedig azért, mert a tanuló mulatságát nem azokban az úgynevezett nagyvárosi élvezetekben keresi, amelyekben az elsőség nem juthat neki, hanem amennyire csak lehet, a szabad természettel érintkezik, és testi ügyességét és erejét fejlesztő játékokban keres és talál örömet.

A mi Budapestünk is bizony már nagyváros; nagyvárosi mulatságokban nincs itt hiány; bál, színház, kávéház nyitva áll itt mindenkinek, s így a tanulónak is. De a tanuló ezen mindenkivel megosztott mulatságok egyikében sem érezheti magát igazán otthon; nincs azok között egy is, melyről azt mondhatná: ez az én mulatságom. De városunkat egyik oldalán erős hegyek, a másikon majdnem határtalan síkság veszi körül, közte pedig városunk és hazánk büszkesége, a Duna folyik. Itt és nem a Váci utcában találhatja meg a tanulóifjúság mulatságának saját otthonát; foglalja le hegyeinket akár a Bakonyig kirándulásainak, a Rákos mezejét játékainak és a Duna habjait evezőversenyeinek. Itt, ahova őt nem mindenki bírja követni, férfias játékokban, barátok közötti versenyekben, mulatva fogja megszerezni az ifjú azt a kincset, amely férfivá avatja: az akarat erejét, a kitartást a küzdelemben.