1944. november 21. A naplójegyzetem szűkszavúan e napon mindössze ennyit rögzít: ,,Hét. Lökös Györgynél vacsora, alvás, beteg vagyok.''
Mire Putnokról elindulva az első falut elértük, beesteledett. Mi tovább szándékoztunk menni, hiszen bosszú út áll előttünk. Itt a mázsáló előtt, az akkori községháza falánál, vonatos katonák álltak félkörben, a szakács a menázsit osztotta szét. Bár a kórházban, majd a putnoki PUP-nál ,,vételeztünk'' és így hideg élelemmel el voltunk látva, a ,,vonatosok'' invitálásának engedve, mi is beálltunk a sorba. Ekkor szólított meg bennünket egy tekintélyt parancsoló gazda:
- Sohase álljanak maguk sorba, hiszen egész sötét van már, hová akarnának menni, jöjjenek csak velem, tiszteljék meg a házamat, ellátom én magukat meleg vacsorával, most készíti a feleségem, együtt vacsorálunk és ott is aludhatnak mindjárt.
- Mostanában csodák történnek velünk. - mesélem hirtelenében Vargának, úgy hogy a gazduram is hadd hallja, mialatt kísértetjük magunkat a már Sötét utcában.
- Mióta elkerültünk a századtól, megmenekült a már-már elkerülhetetlennek látszott csúnya végtől, most meg jóságos vendéglátásnak nézünk elibe.
- Hát elég nehéz napokat éltünk át, - így az öreg - megvan mindenkinek a maga keresztje. Egyetlen fiam, 21 éves, a Donnál esett el, hősi halott...Mi már tudjuk, mi a háború. Segítünk, akin lehet. Jöjjenek csak, ez itt a házam...
Bevezetett bennünket egy, a tornácra nyiló tágas szobába, középen hosszú, széles asztal, viaszkos vászonnal borítva. Felesége úgy fogadott bennünket, mintha rég nem látott családtagjai lennénk. Megmutatta a fiúk utcára néző szobáját - ott lógott az ágy felett a hősi halált halt fiú berámázott életnagyságú katonaképe.
- Frisset húzok mindkettőjüknek és ehetünk is mindjárt, csak meg kell teríteneni - azzal máris tessékelt az asztal felé, ahol illemtudóan két leányka várt reánk. A nagyobbacska, Piroska olyan 14 éves lehetett, egy kissé zavarban is volt, de a kisebb, Etelka, annál beszédesebbnek mutatkozott. Most járja a III. osztályt.
A szíves invitálásra mi is asztalhoz ültünk. Bizony elszoktam az ilyen üléstől. Mikor is ültem nn széken utoljára...? Éppen hét hónapja. Van min tűnődnöm...
Április 22-én érkezett meg a hivatalos távirat a századhoz, hogy nevelőapám dr. Biró Emil ügyvéd 23.-i temetésére engedjenek haza. Akkor még a századunk Hajdúhadházán volt. Három nap szabadságot kaptam. Nagyváradon át, éjszaka utaztam. A temetést reggel fél 9 órában határozták meg. Az állomásról egyenesen a temetőbe mentem. Ott találkoztam feleségemmel, anyámmal, húgommal ás a rokonokkal. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy együtt lehessek Évámmal. Már csak a hónap végéig maradhatott a lakásunkban. Súlyos napok elé néztünk.
A temetést kővető napon táviratilag további három nap szabadság meghosszabbítást kértem. Másnap megjött az engedély! Három nappal meghosszabbodott az életünk.
Nem akartunk, nem tudtunk egymástól elszakadni. Kilátástalan volt minden. A három nap letelt ás az egész világomtól kellett búcsút vennem...
A gazdaasszony jó szívvel adott nekünk enni, tejeset, zsírosat, amitől a gyomrom elszokott. Velem szemben az asztalnál a kis Etelka ült, ő tartotta szóval a vacsorálókat. Dicsérte is az anyja, hogy az osztály első tanulója.
- Mi leszel, ha nagy leszel - kérdeztem.
- Hát vagy színésznő, vagy tanítónő - mondta mosolyogva.
A gazdaasszony pedig csak kínálta az ételt.
- Ugyan, tessék már otthon érezni magukat és egyenek, egyenek...
Még bor is került az asztalra. Beszédesebbek lettünk. Kérdem is én Etelkától:
- Ha már olyan kis okos vagy, itt a ház mögött ezt a hegyet hogyan hívják? (Hiszen most már a másnapi útitervet kellett megközelíteni.)
- Hogy minek hívják, nem is tudom, de azt igen, hogy a hegy mögött van Királd.
- Királd? - kérdezi vissza Varga és felugrott a helyéről, mintha egy ódivatú kalaptűt szúrtak volna a fenekébe - ott van az én békési ángyomnak a rokona, nyugdíjas bányász a kolonián. Hadapród úr - Varga immár rövid úton vissza is helyezett a légvédelmi tüzérekhez, ahol az erdélyi bevonulás (1940. aug. 31.) napjáig szolgáltam - kérek egy napi ,,eltávozásra'' engedélyt.
- Ugyan, (így a Lökös család előtt) nem hagyjuk mi egymást egy napra sem, majd elmegyünk oda, ha olyan közel van együtt.
- Igen? Akkor éljen - kiáltotta el magát Varga.
Miután asztalt bontottunk, Etelka megmutatta nekem a család büszkeségét, a Pesti Hírlap vaskos kötésű évkönyvét, ha netán elalvás előtt olvasni kívánnék. Ha nem vigyázok, én is felkiáltok, hiszen ez a kis angyali teremtés a helyzet kulcsát adta ide abban a könyvben. Ott sorakoztak a térképekben a megyék, a járások, jól kivehető léptékben. Nem lesz itt az éjjel alvás, legalábbis számomra nem, hanem a ,,felvonulási terv''-hez készítettem el a számításba jöhető vázrajzokat, különböző kombinációkban. Nem, alvásról nemigen lehetett szó, de nem a geográfiai elfoglaltságom akadályozott meg ebben, hanem a szokatlanul bőséges vacsora. Egész éjszaka kifelé kellett szaladgálnom és az a bizonyos hely jó messze, a baromfiólak mellett volt...Közben csúnyán visszaéltem a háziak jóságával, sorra kitépdestem a monográfiából a további úticélunkhoz szükségesnek mutatkozó térképlapokat - és ezt el kellett hallgatnom előttük. Másnap a délelőtti órákban útnak indultunk...