H. Silberer joggal nevezi a konjunkciót az alkímiai procedúra "központi gondolatának".[1] A szerzô helyesen ismerte fel az alkímia kiváltképpen szimbolikus jellegét, míg a kémikus V. Lippmann a "coniunctio" szakkifejezést még tárgymutatójába sem veszi fel.[2] Akinek csupán felszínes ismeretei vannak az alkímiai irodalomról, az is tudja, hogy a beavatottak számára itt – mint ahogy azt ôk mindig hangsúlyozták is – a szubsztanciák végsô egyesítésérôl volt szó. Ezzel az egyesítéssel remélték elérni munkájuk célját, vagyis az aranynak, illetve egy, az arannyal szimbolikusan ekvivalens anyagnak az elôállítását. A konjunkció kétségtelenül annak ôsképe, amit manapság kémiai vegyületnek nevezünk. Arra azonban aligha találhatunk egyértelmû utalást, hogy a régi beavatott ezzel kapcsolatban konkrétan arra gondolt volna, amire a modern vegyész. Ha az elôbbi a phüszeisz, vagyis a "természetek" egyesítésérôl, a vas és a réz "ötvözésérôl", vagy a kén és a higany vegyítésérôl beszélt, akkor egyúttal egy jelképre is gondolt: a vas ugyanis Mars, a réz pedig Vénusz, így összeolvasztásuk szerelmi kapcsolat is. Az egymást átölelô "természetek" egyesítését elsôsorban nem fizikai és konkrét értelemben kell felfogni, hiszen itt "mennyei természetekrôl" van szó, amelyek Isten parancsára terjedtek el. Ha "vörös ólmot" arannyal együtt pörkölnek, "szellem" jön létre, vagyis az összetétel "szellemi" lesz, és a "vörös lélekbôl" keletkezik a "mundi principium". A Hg és a S vegyítése "fürdôt" és "halált" eredményez. A Cu és az aqua permanens (rendszerint higany) vegyületeit mi csak amalgámnak hisszük, holott azok az alkimisták számára titokzatos, "filozofikus" tengert jelentettek, mert számukra az aqua permanens elsôsorban jelkép vagy filozófiai feltevés volt, melyet különféle folyadékokban véltek felfedezni. Azoknak a szubsztanciáknak, amelyeket vegyíteni akartak, számukra – minthogy nem ismerték természetüket – egyfajta numinózus jellegük volt, mely kimondva vagy kimondatlanul vaIamiféle szellemszerû megszemélyesítésre utalt. Voltak szubsztanciák, amelyek az élôlényekhez hasonlóan "megtermékenyítették" egymást, s ezáltal a filozófus szándéka szerint élôlényt (zoón) hoztak létre. Számukra a szubsztanciák hermafrodita természetûeknek látszottak, a vágyott konjunkció pedig filozófiai operációnak, nevezetesen a forma és a matéria egyesítésének. A szubsztanciákban rejlô kettôségekbôl magyarázhatók az olyan gyakori kettôsségek is, mint például a két mercurii, a két sulfura, az aurum nostrum és az aurum vulgi. Ilyen körülmények között semmi meglepô nincs abban, ha a beavatottak a szinonimák csaknem áttekinthetetlen tömegét halmozták fel annak érdekében, hogy a szubsztanciák titokzatos természetét kifejezzék. Noha a vegyészek számára ennél terméketlenebb foglalatoskodást alig lehet elképzelni, a pszichológusok azonban kiváló alkalmat látnak ebben a projektált tartalmak természetének megvalósítására. Mint minden szellemi tartalomnak, a szóban forgóknak is van öngerjesztô tendenciájuk, vagyis olyan nukleuszt képeznek, amely szinonimák garmadáját képes befogni. E szinonimák az egyesítendô elemeket ellentétpáronként mutatják be (pld. férfi és nô, isten és istennô, fiú és anya, vörös és fehér, cselekvô és szenvedô, test és szellem). Az egyesítendô ellentétet többnyire az elemek négyszólamúságából vezetik le: a levezetés tulajdonképpeni forrása azonban az ismeretlen szerzôjû, De sulphure címet viselô tanulmány. "Így kezdett a tûz a levegôre hatni, majd létrehozta a ként" – olvashatjuk a szóban forgó mûben. "Azután a levegô elkezdett a vízre hatni, s így létrehozta a mercuriust. A víz elkezdett a földre hatni, s így létrehozta a sót. A föld azonban már semmire sem tudott hatni, semmit sem hozott létre, csak fenntartotta a származékokat. Így a föld a többi elem táplálója és anyaöle."

E három származékból jött létre a hím és a nôstény, vagyis nyilván a kénbôl és a mercuriusból a férfi, míg a mercuriusból és a sóból a nô. E kettô azonban "egy elpusztíthatatlant" (unum incorruptibile) alkot, éspedig az úgynevezett "quinta essentiát" – "és így felel meg a négyzet a négyzetnek".

Az "egy maradandó", illetve a quinta essentia szintézise Mária axiómája szerint történik, és a szintézis negyedik eleme a földnek felel meg. Az elemek egymástól való elszakadása és ellenséges szembenállása a kezdeti állapotot, a káoszt és a sötétséget reprezentálja. Egy késôbbi egyesülés révén létrejön egy cselekvô (sulphur) és egy szenvedô (sal), valamint egy közbensô, kétértékû minôség, a mercurius. Ebbôl a klasszikus alkímiai hármasságból származik a férfi és a nô kapcsolata, mint a legfôbb és leglényegesebb ellentét. A tûzé a kezdet, és semmi sem hat rá; a földé a vég, és semmire sem hat. A tûz és a föld között nincs egymásrahatás, s ezért nem alkot a négy elem kört, vágyis teljes egészt. Ezt csak a férfias és a nôies elv szintézise teremti meg. Így a kezdeti négyszögnek egy quinta essentia révén egyesített elem-négyesség felel meg.

A kezdet alkimista minôsítése pszichikailag primitív tudatnak felel meg, amely állandóan magában rejti az érzelmi folyamatokban való széthullás veszéIyét – akár négy irányba is. Minthogy a négy elem a fizikai világ teljességét reprezentálja, e széthullás a viIág alkotóelemeire való felbomlást, vagyis egy pusztán fizikai, következésképpen tudattalan állapot létrejöttét jelenti. Ezzel szemben az elemek összekapcsolása, valamint a férfias és nôies elv végsô szintézise mûvészi teljesítmény, vagyis tudatos fáradozás gyümölcse. Az összetétel eredményét a beavatottak következetesen önismeretnek tekintették, s az önismeret – Isten ismerete mellett – elengedhetetlen feltétele a lapis philosophorum elôállításának. A mûhöz kegyességre (pietas) van szükség, mely nem egyéb, mint önismeret (cognitio sui ipsius). E gondolatot nemcsak a kései alkímia ismerte, hanem már a görög alkímiai tradíció is: például Kratrész – arab közvetítésû – alkímiai tanulmányában azt olvassuk, hogy a lélek tökéletes ismerete képessé teszi a beavatottat arra, hogy megértse a titkos szubsztanciának adott számtalan nevet.[3] Platón Tetralógiái hangsúlyozzák, hogy az idôpont megfelelô kiválasztása mellett az önismeretet is figyelembe kell venni. Ebbôl világosan látszik, hogy a konjunkció kémiai folyamata egyúttal szellemi szintézist is jelent, és itt néha úgy tûnik, mintha az önismeret lenne hatással az egyesülésre, néha pedig úgy, mintha a kémiai folyamat lenne a kiváltó ok. Ez utóbbi határozottan gyakrabban fordul elô, vagyis a konjunkció a lombikban (in vitro) megy végbe, vagy – még meghatározatlanabb módon – a "természet edényében" (im vas naturale), vagy pedig a matrixban. Az edény másik neve "sír", az egyesülésé pedig, "közös halál" vagy "napfogyatkozás". ...

1. Probleme der Mystik und ihrer Symbolik, 1914, p. 79.

2. Entstehung und Ausbreitung der Alchemie, 1919.

3. Berthelot: La Chimie au Moyen-Age, 1893, III., p. 50.

Carl Gustav Jung: Az alkímiai konjunkció, Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 1994