Vettünk egy kicsiny, majdnem hengeres, elsõ alkalommal jól kiégetett, mázas agyag olvasztófazekat. Egy hüvelyknyi vastag és másfélszeres átmérõjû vashengert helyeztünk bele, amelyet vörös izzásig hevítettünk. A levegõt gyorsan kiszivattyúztuk, nehogy eltörjön az üvegbúra. Amikor úgy látszott, hogy az edény jól evakuáltatott, egy forgatható tartón alkalmas mennyiségû, papírba csomagolt kénvirágot engedtünk a gondosan aláhelyezett vasra. Amint vártuk, a hirtelen hõ a vele érintkezõ papírt azonnal elroncsolta, így a kén közvetlenül a vasra hullott, amelynek felsõ része egy kicsit üreges volt, hogy a megolvadt kénvirágot megtartsa. Mint azonban észlelhettük, a vas teljes hõje sem tudta sem az egyiket, sem a másikat meggyújtani, a papír és a kén csak füstölgött.

Íme egy másik, kigondolt mód a kén levegõmentes éghetõségének vizsgálatára. Bár követése a gyakorlatban kissé veszélyesnek bizonyulhat, elhatároztam, hogy kipróbálom és így is tettem, az alábbi módon.

Alkalmas méretû és céljainknak megfelelõ nyakú üveggömbbe kevés kénvirágot tettünk (amely valószínûleg tisztább és éghetõbb, mint a közönséges kén). Miután az üveget evakuáltuk és a levegõ visszaáramlását megakadályoztuk, a gömböt izzó szén fölé helyeztük. A kén nem kapott lángra, hanem finom por alakjában felszállt az üveg szemben lévõ részére. Az üvegnek ezt a részét lefelé fordítva és a szénre fektetve a kén, megint anélkül, hogy meggyulladt volna, illó test alakjában ismét felszállt, és (a tûzrõl levéve) nagyobbrészt áttetszõ, sárga festékszerû anyagot képezett.

Bár az evakuált tartályokban a kén meggyújtására tett sikertelen kísérleteinktõl további, más úton végzett kísérletek még inkább elbátortalanítottak, úgy ítéltük, hogy egy utolsó út még elég ésszerû lehet, így kicsit makacsul kitartottunk szándékunk mellett. Feltételezve, hogy azon ásványok között, amelyeket kénnek tekintenek és annak is adnak el, létezhetnek még észrevétlen különbségek, más adag kénnel az alábbiakban ismertetendõ kísérletekhez fogtam. Ez a kén nem különbözött annyira az elõzõtõl, hogy érdemes lenne haszontalan leírásával foglalkozni.

Itt talán elég volt, hogy általában szóltam a dolog lehetségességérõl. A tapasztalatokkal a III. részben találkozhatni, ahol közölni fogom, milyen erõfeszítéseket tettem azért, hogy kénes lángot csináljak.

Miután idáig levegõ jelenlében vizsgáltuk, milyen szerepe van annak a láng fellobanásában, nem lesz érdektelen szólnunk egy-két kísérletrõl, amikben a levegõnek ezt a hatását olyan esetben próbáltuk megmutatni, amikor azt beengedtük a vákuumba. Úgy gondoltam, ésszerûen fel lehet tenni, hogy ha egy test olyan helyzetben van, amelyben a levegõn kívül nincs más dolog, ami lángra lobbantaná, a testet a beeresztett levegõ hozhatja majd új állapotba, bármiféle láng, tûz vagy forró test közbejötte nélkül. A feltételezés jogosságáról ítéljen a követezõ két kísérlet.

Amikor a II. részben leírt, második kísérlettel rokon kísérletet végeztük, azt a feltevésünket akartuk igazolni, miszerint, ha a vas nem volt elég meleg ahhoz, hogy az olvadt ként olyan melegen tartsa, hogy levegõ nélkül vagy nagyon kevés levegõvel égjen, ahhoz elég meleg, hogy meggyújtsa a ként, ha levegõ jut hozzá. Ennek megvizsgálására, mondom, két, vagy három kísérletet végeztünk, amelyekben azt találtuk, hogy miután kevéssel a láng kialvása után a búrát eltávolítottuk, a kén azonnal lángrakapott és a láng olyan élénk volt, mint azelõtt. Azt gondoltam azonban, nem képtelenség kételkedni abban, hogy a levegõ hatása a láng elõidézésében nem kisebb-e annál, mint amit a kísérletek mutatnak. A búra levétele után nemcsak a kén került friss levegõre, hanem szabad teret kapott a füst is, amelyrõl feltehetõ, hogy nem barátja a lángnak.

Abban, hogy mennyire lehet, vagy mennyire kell ezzel a kételyünkkel foglalkozni, az az idekapcsolódó kísérlet lehet segítségünkre, melyet jórészt más célból végeztünk és amely megismerhetõ az arról készült I. jegyzõkönyv elejébõl...

Abból a szándékból, hogy megtudjuk, mely fokú levegõritkításnál lobbanhat lángra a kén külsõ hõtõl, megismételtünk egy, a fent leírthoz hasonló kísérletet, amelyben a szivattyúzást az után is folytattuk, hogy a kén megolvadt virágainak lángja kialudni látszott és a búrát a szivattyút kezelõk (valószínû jelek alapján) nagyon jól evakuáltnak ítélték. Ezután, keverés nélkül, egy csapon keresztül kevés levegõt engedtünk be a búrába, minek következtében, ha állandó lángot nem is, de kis fellobbanásokat megfigyelhettünk, amelyek kék színüknél fogva kénes lángoknak látszottak. A levegõ, amely elég volt ahhoz, hogy a ként újra lángra lobbantsa, annyira kevés volt, hogy két szívás újra kivonta, és megfosztattunk az említett lángoktól. Ha a csapon át óvatosan újra kevés levegõt engedtünk be, a lángszerûségek újra megjelentek, két szívásra újra eltûntek, majd kevés új levegõ harmadszori beengedésére újra megjelentek.

Hogy ezek a kísérletek mennyire derítenek vagy egyáltalán derítenek-e fényt az olyan tüzekre, amelyek régóta lezárt pincékben, vagy barlangokban lobbannak fel az oda elõször behatolók elôtt, talán máshol fogom megtárgyalni, nem itt, különösen amiatt, mert nem vagyok a tények bizonyosságával megelégedve.

Mivel általánosan, és a legtöbb esetben helytállóan, az a vélemény, hogy egy testet könnyebb lángoló állapotban tartani, amikor már ég, mint lángra lobbantani, helyesnek tartottuk megvizsgálni azt, hogy a már meggyújtott testek megmaradhatnak-e ebben az állapotban levegõ hozzávezetése nélkül. Bár néhány korábban közzétett fiziko-mechanikai kísérletünkben már látszott, hogy a nagy pneumatikus búra alatt a láng valóban alig tartott tovább egy-két percnél, mégsem látszott valószínûtlennek, hogy ásványi testek, ha egyszer meggyulladnak, élénk és igen tartós lángot adnak. Helyesnek tartottuk ezért, hogy az alábbi kísérleteket kigondoljuk és elvégezzük. Valószínû, hogy ezekbõl új ismereteket szerezhetünk a lángok sokféleségérõl és néhány más lángjelenségrõl, valamint arról, mely fokban szükséges és elõnyös ezekben a levegõ.

Egy vastag fémlemezre alkalmas mennyiségû kénvirágot helyeztünk, azt levegõn meggyújtottuk, gyorsan a búra alá raktuk, amibõl a benn lévõ levegõt sebesen kiszivattyúztuk, részben azért, hogy a teret minél hamarabb megszabadítsuk a füsttõl, mely, ha bõséges lenne, a lángnak is ártana, és a látást is nehezítené, részben más okból. Amint a szivattyú mûködni kezdett, a láng  egyre kisebb lett, és végül kialudt, mielõtt a szivattyú minden levegõt kiszívott volna. A bura korai levétele után sem tett mást a kén, mint egy ideig valamivel több füstöt árasztott, mint elõzõleg.

A kísérlet megismétlése semmi új említésre méltót nem hozott.