Az európai egyetemek születésének korszakában, a 11-13. században sorra alakultak a nagy vonzáskörzettel bíró oktatási intézmények, ahol a "keresztény Európa" tanulni vágyó fiataljai a tudományok "egyetemességét" felsô fokon elsajátíthatták. Magyarország a térség hozzá hasonló országaival együtt igyekezett lépést tartani a kor tudományának elôrehaladásával. Középkori uralkodóink többszöri kísérlete ellenére sem sikerült olyan állandó egyetemet Iétrehozni, amely túlélhette volna a török támadásokat. A magyar felsôoktatás kezdeteirôl szóló tanulmányunk elsô része az új típusú magyar felsôoktatás megteremtése felekezeti kísérleteinek bemutatásával zárult. A most következô második részben a szerzô azt az utat mutatja be, míg a reáltudományok csaknem mindegyike önálló tanintézményhez jutott hazánkban a 18-19. század fordulójára.

A reformáció helvét irányzata Magyarországon elsôsorban az Alföld és Erdély magyar ajkú lakossága körében terjedt el, de a 17. század elején a töröktôl meg nem szállt országrészek mindegyikében jelentôs pozíciókkal bírt. A református vallás a 17. században komoly pártfogóra talált az erdélyi fejedelmekben, akik nemcsak saját országrészükben támogatták az egyházat, s így a református iskolaügyet is, hanem a század jelentôs részében a királyi Magyarországot uraló Habsburgokat is türelmesebb politikára tudták kényszeriteni. A vallásilag és etnikailag egyaránt különösen kevert Erdélyben egyébként már 1568-tól Európában szokatlan tolerancia érvényesült, az erdélyi országgyûlés kimondta, hogy a négy "bevett" felekezet (református, katolikus, evangélikus és unitárius) egymás mellett szabadon és sérthetetlenül mûködhet és tarthat fenn egyházi és oktatási intézményeket is.

Az ország legismertebb református kollégiumai a 16. század hatvanas éveiben alakultak, esetenként evangélikus kezdeményezéseken alapulva, másutt önálló iskolaként, amelyek kezdetben egyáltalán nem nyújtottak felsôfokú képzést. Debrecen kollégiuma 1538-ban, Sárospatak és Pápa késôbbi hírés református iskolái 1531-ben alakultak, de felsôbb akadémai osztályaikat csak késôbb nyitották meg. Debrecenben 1588 után már külön anyakönyvben vezették a bölcsészeti és teológiai osztályok hallgatóinak névsorát. A református kollégiumokban ezeket a diákokat jellegzetes ruhájukról tógátus diákoknak nevezték. Ôk alkották a Coetust, a diákok közösségét, amelynek vezetôit saját maguk közül választották. E tógátus diákokból kerültek ki a külföldön is tanult akadémisták. Sárospatak csak a 17. század elején emelkedett a teljes szerkezetû felsôfokú képzést végzô kollégiumok sorába.

Erdélyben és a hozzá politikailag szorosan kapcsolódó volt magyar vármegyékben Nagyvárad és Gyulafehérvár református iskoláit kell kiemelnünk, amelyek a 17. század elsô felében magas szintû oktatást folytattak.

A református felsôoktatás két legérdekesebb és legtávlatosabb kezdeményezése is Erdélyhez, annak két jelentôs történelmi személyiségéhez fûzôdik. Az 1613-ban török katonai segítséggel a fejedelmi trónra került Bethlen Gábor volt az, aki rendkívüli diplomáciai érzékkel tudta felvirágoztatni a nagyhatalmak árnyékáhan s egy nagy európai konfliktus idôszakában a kicsiny és csak félig független Erdélyi Fejedelemséget.

A 30 éves háború kezdetén Bethlen Gábor a protestáns cseh rendekkel való szövetségben elfoglalta a Habsburgok kezén lévô Magyarország legjelentôsebb részét, sôt csapatai Bécs elôvárosát is ostromolták 1619 ôszén. A fejedelem a hadi események közepette is idôt s figyelmet fordított a felsôoktatásra, hogy Nagyszombat városában protestáns akadémiát alapít, s az iskolában 24 tanuló számára ösztöndíjat is adományoz. A csehek fehérhegyi veresége után Bethlen Gábor a nikolsburgi békében (1621) a független Erdély elismerését, sôt megerôsödését is elérte a fô erôit másutt lekötô Habsburg Birodalommal szemben. 1622 januárjában a tervezett nagyszombati református egyetem székhelyét Kassára tették át. Bethlen elképzelése az volt, hogy az intézet rektorának Szenczi Molnár Albertet, a több nyugat-európai egyetemet megjárt tudós polihisztort hívja meg. Ezenkívül a herborni egyetem tanárai közül is hívtak professzorokat a leendô magyarországi protestáns egyetemre, de a terv megvalósításához nem voltak meg a feltételek.

Bethlen Gábor saját szûkebb országrészében, Erdélyben is tervbe vette az akadémiai képzés intézményeinek kiépftését, és 1620. május 1-én fejedelmi székhelyén, Gyulafehérvárott kollégiumot, fôiskolát alapított. Két év múlva, 1622-ben maga az erdélyi országgyûlés mondta ki, hogy az iskolát academicum collegiummá, igazi egyetemmé kell fejleszteni, amelyhez a megfelelô javadalmakat a fejedelem biztosítja. Már 1622-ben Martin Opitz, a jeles német filológus lett a gyulafehérvári akadémia vezetöje, bár ô csak rövid ideig maradt Erdélyben. Az 1620-as, 1630-as években felerôsödött az erdélyi és magyarországi protestáns peregrináció is, mivel a fejedelmek azt jelentôs ösztöndíjakkal segítették, ettôl remélve egy, a majdani akadémiákon is alkalmazható új, fiatal tudósnemzedék kiképzését. Már Bethlen Gábor halála után érkeztek Erdélybe egykori herborni és heidelbergi professzorok. 1629-tôl 1638-ig Johann Heinrich Atstedt volt az akadémia vezetôje, tôle Johann Heinrich Bisterfeld vette át ezt a tisztséget, de ôis csak 1630-tól tanított Gyulafehérvárott. A harmadik híres vendégprofesszor Ludwig Philipp Piscator volt, aki szintén hosszú évekig tanított a Collegium Bethlenianumban. Az 1658 elôtti években tehát Gyulafehérvárott mûködött a kor egyik olyan református akadémiája, amelynek minden lehetôsége megvolt a teljes egyetemmé válásra, ez azonban mégsem következett be. Bethlen utódja, l. Rákóczi György ugyanis egyszerre több református kollégium fejlesztésébe fogott, s így megosztotta a protestáns felsôoktatás támogatására szolgáló eszközöket. Az 1630-as években kapott jelentôsebb támogatást a sárospataki kollégium, amely ez idô tájt élte elsô virágkorát Tolnai Dali Jánosnak, az intézet 1638–42 közötti rektorának irányításával. 1650-ben itt kapott katedrát Johann Amos Comenius, a protestáns pedagógia legkiválóbb tudósa, aki 1654-ig maradt a kollégiumban. Ugyancsak az 1630-as években I. Rákóczi György biztosított két új tanár részére fizetést a már említett nagyváradi kollégiumban, amely így a fejedelemség harmadik nagy protestáns iskolai központjává vált. A fejedelem fia, II. Rákóczi György az európai nagypolitikában kívánt szerepet kapni, s csekély érdeklôdést mutatott az iskolaügy fejlesztése iránt. Erdély szerepének és lehetôségeinek téves értelmezése a késôbbiekben végzetesnek bizonyult és elsodorta a protestáns magyar egyetem létesítésének lehetôségét.

A külföldi egyetemjárás eredményességének egyik szép példája Apáczai Csere Jánosnak, a 17. század másik nagy polihisztor tudósának életútja. A gyulafehérvári akadémia egykori diákja 1648 és 1653 között megjárta Hollandia protestáns egyetemeit, ott avatták teológiai doktorrá, és 1653-ban tanárként tért vissza magyar alma materéhez. 1655-ben a kivégzett I. Károly angol király udvari papja, Isaac Basire lett a gyulafehérvári föiskola vezetôje, akiben erôs ellenszenv élt a presbiteriánus-puritán gondolkodással szemben, és fél év alatt elérte, hogy a modernebb elveket valló Apáczait a fejedelem eltávolítsa a gyulafehérvári akadémiáról. A fiatal tanár ezután a kolozsvári református iskola élére került, és itteni munkája mellett kidolgozta egy korszerû egyetem létesítésének alapelveit. Terve 1658-ban került Barcsai Ákos fejedelem elé. Az addigi gyakorlattól eltérôen hangsúlyozottan javasolta, hogy hazai tudósok is kapjanak katedrát a megalakítandó egyetemen. Az univerzitáson belül a klasszikus négy fakultás felállítását tartotta helyesnek, tehát az orvosi és jogi kar létesítését is, természetesen a tudományos fokozat adásának jogával. Az egyetem élén a professzorok közül évente választott rektor állt volna, míg a legfontosabb döntések a Senatus Academicust illették volna.

A 17. századi magyar társadalom szerkezetét tekintve Apáczai legforradalmibb javaslata az volt, hogy azoknak a jobbágy származású "szolgai állapotban született" diákoknak, akik az egyetemen a megfelelô vizsgák után diplomát szereznek, a fejedelem adjon nemességet. A korszerû egyetemképet ferajzoló tervezetben még könyvtár, egyetemi nyomda, botanikus kert, sôt, egyetemi menza létesítésének javaslata is szerepelt.

E szép terv a magyar történelem egyik legtragikusabb idôszakában született. A török porta engedélye nélkül lengyelellenes hadjáratra vállalkozó II. Rákóczi Györgytôl rövid idô alatt valamennyi szövetségese elpártolt, és a védtelenül maradt Erdélyt 1658 szeptemberében a krími tatár kán hadai végigpusztították. Ekkor rombolták le a gyulafehérvári akadémiát is, így érthetô, ha Apáczai egyébként korszerû, de az erdélyi realitásokat figyelembe nem vevô javaslatának nem lett különösebb visszhangja.

1660-ban a török birodalom utolsó nagy magyarországi offenzívájakor az Alföld addig meg nem szállt jelentôs részei is hódoltság alá kerültek, s ekkor menekült Debrecenbe Nagyvárad említett református fôiskolája is. Ugyanakkor a földesúr katolizálása miatt szûnt meg hosszú idôre Pápán a református iskola, sôt az 1660-as évek végére a korábban oly nagy jelentôségû sárospataki kollégium is válságba került, mivel Báthory Zsófia katolizálása után elôbb csak az addigi támogatások maradtak el, de 1672-ben magukat a tanárokat és a diákokat is elûzték Sárospatakról. Magyarországon így a 17. század hetvenes éveitôl csaknem egy évszázadon keresztül a debreceni kollégium vette át a református fôiskola szerepét. Debrecenben éppen e válságkorszak kezdetén, 1657-ben alakították ki az új kollégiumi szabályzatot, amely 1704-ig maradt érvényben. A kollégiumban Szilágyi Tönkô Márton már a század végén Descartes alapján tanította a filozófiát. A 18. században Maróthy György, neves professzor javaslatai szerint a kollégium akadémiai tagozatán három évre emelték a tanulmányi idôt. A század második felében Hatvani István személyében a kor egyik legkiválóbb magyar természettudósa oktatott a debreceni kollégiumban.

Az Erdélyi Fejedelemségben több, korábbi székhelyérôl elûzött református kollégium kapott helyet. A Gyulafehérvárott elpusztult akadémia tanárait és diákjait az új fejedelem, Apafi Mihály Nagyenyeden telepítette le 1662-ben, megteremtve ezzel Erdély magyar nyelvû mûvelôdésének egyik – évszázadokon át legjelentôsebb – fôiskoláját. A századforduló körül Pápai Páriz Ferenc, a bázeli egyetemen végzett orvos és polihisztor neve fémjelezte a kollégium színvonalát. A nagyenyedi kollégium ugyan megszenvedte a Rákóczi-szabadságharc erdélyi küzdelmeit, a császári csapatok 1705-ben felégették a várost, de a szatmári béke (1711) után az angol protestánsok számattevô pénzügyi segítségével újjáépült és a 18. században Erdély legjelentôsebb református kallégiumának számított.

A sárospataki kollégium elûzött tanárai és diákjai is Erdélyben találtak menedéket, méghozzá 1672-ben Gyulafehérvárott, az egykori Bethlen-féle akadémia helyén. Az 1680-as években mûködô három erdélyi kollégiumot, a nagyenyedi, a kolozsvári és a gyulafehérvári iskolát közös felügyelet alá rendelték, mert ismételten felmerült az erôk egyesítésének és az esetleges igazi akadémiának, vagyis az egyetem megalapításának gondolata. 1690 után Erdély, önálló nagyfejedelemségként, a Habsburg Birodalom része lett. A Rákóczi-szabadságharc után, 1716-ban a gyulafehérvári református kollégiumnak távoznia kellett a városból és végül Marosvásárhelyen lelt otthonra, ahol több mint egy évszázadig mûködött Erdély harmadik református felsôbb iskolája.

A lutheri (ágostai) hitvallás kezdetben a történelmi Magyarország minden részében teret nyert, a reformáció egyéb irányzatainak elterjedésével azonban inkább a felvidéki és erdélyi szászok, a nagy bányavárosok és a nyugati határszéli, részben német ajkú városi polgárság vallása lett. A szász városi polgárság évszázadok óta nagy gondot fordított fiai iskoláztatására, s közülük került ki a német egyetemeket látogató peregrinusokjelentôs hányada. A felvidéki szlovákság egy része is az evangélikus vallás oldalára állt, így a lutheránus iskolák Soprontól Brassóig az ország minden, töröktôl meg nem szállt részén megtalálhatók voltak. A 17. század elején a számos evangélikus gimnázium közül több olyan emelkedett ki, amelynek voltak felsôbb, akadémiai ismereteket nyújtó osztályai is. Az erdélyi szászok legfontosabb ilyen iskolája Nagyszebenben mûködött. A szûkebb Magyarországon Pozsony, Sopron, Lôcse és késôbb Késmárk gimnáziumai érték el a líceumi rangot, s ezekben az intézetekben, ha nem is folyamatosan, de zajlott filozófiai és teológiai képzés. A 17. század legfontosabb evangélikus felsôoktatási kezdeményezése az eperjesi akadémia tervezése és megnyitása volt. Johann Bayernek, az iskola rektorának javaslátára a magyarországi evangélikus fônemesek és városi polgárok gyûjtést indítottak egy leendô evangélikus fôiskola alapítása érdekében. A gyûjtés olyan sikeres volt, hogy 1666-ban megkezdôdött az építkezés, és 1667. október 18-án ünnepélyesen megnyitották az evangélikus akadémiát, amelyet az uralkadó tiltakazása miatt hivatalosan csak teljes szerkezetû gimnáziumnak neveztek. 1671 után a lipóti abszolutizmus erôszakos intézkedései Eperjesen is éreztették hatásukat, így az akadémia hamarosan megszûnt. 1682 és 1687, valamint 1705 és 1711 között ugyan átmenetileg ismét mûködött, de a 18. században csak 1750-re erôsödött meg annyira az eperjesi gimnázium, hogy újból engedélyt kapjon akadémiai stúdiumok oktatására.

A pozsonyi gimnázium, amely csak a 18. század végén nyerte el a líceum nevet, 1714 után, Bél Mátyás rektorságának kezdetétôl indult fejlôdésnek, de fôiskolává csak a század végére vált, hasonlóan a soproni líceumhoz.

Következô rész