A családi kapcsolatok szûk és mégis annyira gazdag körén kívül marad a "külsô" világ, hacsak súlyos kérdéseket nem vet fel. Apám otthon nem tudós és professzor volt, hanem ennél több: csak édesapa. Gyerekkoromban csak azt tudtam, hogy az Intézetben - e titokzatos helyen - tölti el a nap legnagyobb részét.

Apám sokat dolgozott. Ô kelt fel legkorábban a családban. Az akkori szokások szerint ebédre hazajött, utána egy fél órára lepihent. Ha kísérletei úgy kívánták, néha még vasárnap délelôtt is bement egy-két órára az Állatorvosi Fôiskolára. Esténként türelmetlenül vártuk, de gyakran még az egyezményes nyolc órára sem tért haza. Számomra pedig ez tûnt a nap legértékesebb részének. Vacsora után valami csendes nyugalom telepedett a családra. Sok minden szóba került ilyenkor, apám néha gyermekkori emlékeirôl, élményeirôl is mesélt. Amíg kicsik voltunk, valamiféle rabló-pandúrt játszott velünk a majdnem teljesen elsötétített lakásban - nagyon izgalmas volt.

Szerette a természetet, különösen a májusi madárdalt. Fôként tavaszi vasárnapokon gyakran vitt minket, bátyámat és engem a budai hegyekbe kirándulni, késôbb pedig visegrádi nyaralónkba. Visegrádot még mint kisdiák szerette meg, többször mentek oda Esztergomból iskolai kirándulások alkalmával. Nagyon kedvelte a csobogó hegyi patak hangját, kérte, hogy a visegrádi temetôbe temessük, mert ott szeretne nyugodni a Malompatak mellett.

Az 1939. évi bölcsészbálon Gróh Gyula, Eckhardt Sándor és Gróh Gyuláné (Dr. Móra László: Gróh Gyula élete és munkássága, Technika Alapítvány, Budapest, 1996, 32. o.)

Édesanyámmal és bátyámmal meghallgattuk apám népszerû elôadásait, melyeket a Természettudományi Társulatban tartott. Apám különös gondot fordított arra, hogy a laikus közönség számára érthetô módon ismertesse a legaktuálisabb tudományos problémákat is. Ezek az elôadásai ezért arattak nagy sikert, éppúgy, mint a rádióban tartott elôadásai is. Egy alkalommal szobájába hívott, 13 éves lehettem, és "próbaelôadást" tartott nekem - kikérte véleményemet. Nagyon büszke voltam, hogy a laikus közönséget - akik mégiscsak felnôttek voltak - képviselhettem. Az 1932-ben tartott, atomrombolásról szóló elôadásának egy hasonlatára ma is emlékszem. Tisztában vagyunk már azt atomenergia létezésével és természetével - mondotta - csak még nem fedeztük fel a gyufát, amivel ezt a tüzet meg tudnánk gyújtani.

Apám több mint húsz évig tanított az Állatorvosi Fôiskolán. A Fôiskola tanárai nemcsak kíváló tudósok voltak, hanem egymást becsülô baráti társaságot is alkottak. Telenként egyszer mindegyikük vendégül látta a többieket feleségestôl egy estén. Bátyámmal mi voltunk az ajtónyitogatók ilyen alkalmakkor, és gondoskodtunk a kabátok elhelyezésérôl és más kisebb szolgálatokat is elláttunk. Az érkezetteket bátyámmal "megtárgyaltuk", azaz pszichológiai elemzésnek vetettük alá a magunk tízegynéhány éves szintjén. És ez nem volt véletlen, mert a tudós professzorok markáns egyéniségek voltak. Élénken él emlékezetemben Mócsy János okos arca, kedves tekintete és Zimmerman Ágoston kemény arcéle, mintegy az elôzô ellentéte. Marek József elsô pillantásra talán kissé szigorúnak tünt, mikor nekünk - gyerekeknek - katonásan kezet nyújtott és csak annyit mondott: Marek - mégis rögtön bizalmat éreztünk iránta. Úgy érzem, ezek a benyomások kihatottak gondolkodásomra egész életemben.

A Fôiskola tanáraival való baráti kapcsolatok töretlenül fennmaradtak egy évtizeden túl is, hogy édesapám a Mûegyetem, majd egy évvel késôbb a Pázmány Péter Tudományegyetem Kémiai Intézetének professzora lett - sôt, édesanyám révén még apám halála után is.

Apám szeretettel és elismeréssel beszélt Farkas Gézáról, a Fôiskola fiatalon elhunyt élettan tanáráról, aki másnapi elôadását nem egyszer “elôadta" neki elôzô délután a kávéházban. Elôadása lebilincselô volt, mind óráim, mind pedig a kávéházi elôadáson. Farkas annyira beleélte magát témájába, hogy fizetéskor rendszerint nem tudta megmondani, fogyasztott-e kliflit vagy sem. Ennek eldöntése érdekében az asztalt tapogatta maga elôtt, talál-e ott morzsát vagy sem; késôbb két kiflis pausáléban állapodott meg a fôúrral.

Úgy tudom, apám kezdettôl alapító tagja volt az ún. Kis Akadémiának, annak a szélesre duzzadt asztaltársaságnak, mely fiatal egyetemi tanársegédek kávéházi társaságából alakult, de másokat is befogadott. Így például évente egyszer halászlé vacsora is volt, a halászlé pedig Závodszky Zoltán, a neves Wagner-énekes személyes közremûködésével készült. Tangl Károly “bácsi" védnöksége alatt ez a baráti társaság nemcsak az egyes tudományok határterületének kapcsolatait szolgálta személyes kapcsolatok és rendszeres kis elôadások által, hanem bô teret hagyott a humor érvényesülésének is. (Lásd: A Kis Akadémia emlékkönyve.)

Apám játékos szellemû ember volt, mint ahogyan a tudós komolysága természetesen kapcsolódik a gondolkodás elevenségével. Nagy mestere volt a szóvicceknek. Egy gyatra kis zöldvendéglôt így jellemzett - bár csak meleg sörét itta: In hoc vinkó nincs szesz. Igaz, a szóviccet sokan alacsony rangú humornak tekintik, én azonban inkább annak bizonyságát látom, ebben az esetben, hogy apám humora mindig közvetlenül az adott pillanathoz kapcsolódott. Maga mesélte, hogy egy tudományos elôadáson barátjával, Szabó Zoltán botanikus professzorral együtt ülve észrevett egy idôsebb urat, aki sétabotját térdei között tartva, erre kalapját helyezve lassan elbóbiskol. Felhívta erre barátja figyelmét és - ó, természettudományos kísérleti egzaktság! - megjegyezte, hogy a teljes elalvás pillanatát az jelzi majd, mikor a bot a kalappal együtt a padlóra zuhan. Ez bekövetkezvén mindkettejüknek olyan nevethetnékje támadt, hogy vállalva a kínos feltûnést, kénytelenek voltak a termet elhagyni.

Apám a nyári teniszpartikon - a nyári kikapcsolódáshoz ragaszkodott - még túl az ötvenen is mindenkin túltett igyekezetével az elveszettnek látszó labdák elérésére. Visegrádon, a gyümölcsfák telepítésén és a velük való törôdésen kívül, elsô dolga volt teniszpályát létesíteni. Kitanulta a teniszpálya-típusok alapozásának és karbantartásának módját, és aktívan részt vett a miénk szintezésében.

Pedig édesapámnak küzdelmes gyarmekkora volt. Esztergomban született, a kis fizetésû állami hivatalnok öt fiúgyermeke közül ô volt a legfiatalabb. Háromesztendôs volt, mikor édesanyját elveszítette. Édesanyja halála elôtt maga köré gyûjtötte gyermekeit, megáldott, majd a Szûzanya oldalmába ajánlotta ôket. A fiatalabb testvérek számára - 18 év korkülönbség volt a legidôsebb és legfiatalabb testvér között - késôbb egy angyali lelkû "mostoha" jelentette a szeretô otthont, akit csak az a cél vezetett, mikor az idôs apához férjhez ment, hogy a kis árváknak anyja lehessen, egyébként apáca szeretett volna lenni. A "mamához" aztán a testvérek szeretettel ragaszkodtak élete végéig; már csaknem felnôtt voltam, mire megtudtam, hogy ô nem vér szerint anyja apámnak. Apám 15 éves lehetett, mikor édesapja is meghalt.

Nagyon szegények voltak, a gyerekek néha csak egy karéj kenyeret és öt szem diót kaptak vacsorára. A város akkori paraszti negyedében laktak, ahol elevenen éltek még a szomszédi kapcsolatok. Ha egy háznál húslevest fôztek, ami ritkán fordult elô, sohasem mulasztották volna el, hogy még a harmadik vagy negyedik szomszédban élô betegnek is ne küldjenek egy tányérral. Édesapám gyermekkora ezért a szegénység ellenében is gazdag volt. Meg aztán nyáron a Dunára jártak fürdeni, télen pedig korcsolyázhattak a befagyott Kis-Dunán a saját maguk által eszkábált korcsolyán. Karácsony és húsvét elôtt a mozsarak tompa, döngô hangja hallatszott az utcán: törték a diót és mákot az ünnepre az apró házakban. Tavasszal a konyhai tûzhely alatt költötte ki csibéit a kotlós a kosarában. Az udvar hangos volt a kis kacsáktól, és elôfordult, hogy húsvétkor egy bárányka is került oda. A sokszor emlegetett Morzsa kutya tartotta fenn a rendet a ház körül, mely mögött egy hatalmas diófa ôrködött. Körülbelül három kilométerre a várostól kis szôlôjük volt a Szamárhegyen. A gyerekek oda jártak ki nyáron egy kis gyümölcsért, ôsszel pedig szüretelni.

Apám vállalkozó szellemû gyermek lehetett. Egy húsvéti szünetben, alig tíz évesen, a pajtásával meglátogatta egyik rokonát Léván. Napokon át gyalogolva tették meg a kb. 50 km-es utat oda és vissza Esztergom és Léva között. E vállalkozó szellemre szüksége is volt, mert már kis gimnazista korában keresô lett, latint korrepetált. 14 éves korában iratkozott be a Felsôipariskolába. Késôbb sûrû egymásutánban tette le magánúton a négy felsô gimnázium vizsgáit, hogy az egyetemre beiratkozhasson. Egyetemi évei alatt már az Ampelológiai Intézetben (Szôlészeti Kutatóintézet) dolgozott. 1913-tól tanított az Állatorvosi Fôiskolán és öt évvel késôbb, 32 évesen a pozsonyi egyetemen tanári állást nyert pályázatával. Mindemellett, tudományos munkájával párhuzamosan, megtanult franciául és angolul a német nyelven kívül, melyet anyanyelvi szinten ismert. Évtizedeken keresztül gyakran tartott tudományos elôadásokat Németországban, Ausztriában és Dániában. 1937-ben Párizsban és 1947-ben Londonban vett részt nemzetközi kongresszuson.

A háború után egyszer meghallgattam édesapám egy egyetemi elôadását. Megragadott, hogy a nagyszámú hallgatóság mekkora figyelemmel hallgatja minden szavát. Egy-két kivételtôl eltekintve mindenki jegyzetel. Sokak elôtt a vaskos jegyzetfüzet mellett négy-öt kihegyezett ceruza is van. (Az íróeszközök akkor még nem lévén annyira fejlettek - és a háború után voltunk.) Magam is egyetemi hallgató voltam akkor, és mindez nagyon meglepett. Megjegyzendô, hogy nemzetközileg is elismert kíváló tankönyveket írt. Általános Kémiája két német és több olasz kiadást ért meg. Könyvébôl a hallgató önállóan is felkészülhetett, másrészt az anyagiakban nem bôvelkedô hallgatóság is hozzájuthatott könyveihez. Apám célkitûzése volt, hogy mindenki által elérhetô olcsó tankönyvet adjon a hallgatóság kezébe. E gyakran hangoztatott elve minden bizonnyal nehéz tanulóéveinek következménye volt. Elôadásain azonban nem a tankönyvet recitálta, hanem annak fejezeteihez kapcsolódó, azzal párhuzamos további ismereteket közölt, gyakran szakítva meg elôadását kísérletek bemutatásával.

Gróh Gyula, Wo. Ostwald, Zemplén Géza, mögöttük Konek Frigyes, Putnoky László, Széki Tibor az 1930-as években (Dr. Móra László: Gróh Gyula élete és munkássága, Technika Alapítvány, Budapest, 1996, 33. o.)

Apám szobájában néhány nagy fizikus és kémikus képe függött és néha - már felnôttebb koromban - mesélt nekem ezek életérôl, jelentôségérôl. Lassanként megismertem azt a világot, mely a tudósoké és mindazon alkotóké, akiket valamely téma mintegy fogva tart és megértettem, hogy miért volt kevesebbet közöttünk, mint ahogyan gyakran szerettem volna.

Jellemzônek tartom apámra - és a korra is - egy eredeti kezdeményezését. Egy-két évvel a háború kitörése elôtt átfogó reformot vezetett be a vegyészképzésben a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Az ehhez kapcsolódó új laboratóriumi gyakorlatokhoz azonban további laboratóriumok berendezése, felszerelése vált szükségessé, amihez pénz kellett. Apám irtózott a minisztériumban való kilincseléstôl és ezért az anyagiak elôteremtését maga vette kézbe. Segítséget kért az ipartól, a nagy és kis vegyészeti vállalatoktól. Bízott azok megértésében és saját nevében is. Amint ez ilyenkor lenni szokott, számos levélre nem érkezett válasz, mások a “jelen gazdasági helyzetre" hivatkozva 10, 20 pengôt küldtek. Sok cég azonban, nagyok és kisebbek egyaránt bôkezûen segítettek, mégpedig nem csak azok, ahol ôt személyesen is ismerték (pl. Chinoin). Egy vállalat felajánlotta egy terem teljes bútorzatának elkészíttetését.

Apám szeretô gonddal figyelte képességeink, tulajdonságaink kibontakozását, érdeklôdésünk irányát. Még kicsi voltam, mikor egy vasárnap reggel megkérdezte tôlem, hogy menjünk-e kirándulni vagy sem, mert esôre állott az idô. Hogy válaszolni tudjak, fel kellett hogy emeljen, mert még nem értem fel az ablakig. Ô ugyanis már akkor észrevette, hogy általában meg tudom mondani milyen idô lesz. Rendkívül megértô volt. Bár voltak elképzelései jövônket illetôleg, a döntést teljesen ránk bízta. Ha valami iránt komolyan érdeklôdtünk, segítette törekvéseinket - bár szerénységre nevelt minket, mint ahogyan maga is szerény volt. Én érettségi után joghallgatónak iratkoztam be - ami egyáltalán nem volt ellenemre -, de késôbb úgy éreztem, festô szeretnék lenni, mint annyian a családból. Egy reggel szívdobogva jelentettem be, hogy a Képzômûvészeti Fôiskolába szeretnék beiratkozni. Csak felnézett az újságból és annyit mondott: rendben van, de a jogi tanulmányaidat fejezd be. (A gentleman's agreement így megköttetett.)

Testvéreivel való kapcsolatát ugyanez a megértés határozta meg. Ô, a legfiatalabb testvér, mintegy központot jelentett a testvérek között. Problémáikat a sajátjának érezte, és segített, ha tudott, még gyerekeiknek is.

Két ízben voltam huzamosabb ideig kettesben apámmal. Tíz éves koromban Hévízen és négy évvel késôbb egy Balaton körüli úton. Ez utóbbi alkalommal megtekintettük a péti papírgyárat és Balatonföldváron Széki Tibor professzoréknál töltöttünk másfél napot, mely alkalommal a vegyészképzés reformjának aktuális problémái is megbeszélésre kerültek. Ez benne volt programunkban, tehát a kellemes a hasznossal is társult. Ettôl eltekintve azonban kizárólag az utazás és szemlélôdés, a nyár ártatlan örömei töltötték ki napjainkat. Mindkét alkalommal valami olyan felhôtlen, mondhatni pajtási viszony alakult ki közöttönk, hogy akkor éreztem igazán, milyen kár, hogy sok munkája mellett aránylag kevés idôt tölthetett csak velünk. Mindent, amit láttunk, vagy ami történt körülöttünk, megfigyeltünk és megvitattunk, ha mód nyílt rá, játékos humorral. Így például Hévízen egy kánikulai estén, teniszparti után apám megkérdezte, hogy engedélyezek-e neki - kivételesen - még egy hosszúlépést. Bár az eredmény egy pillanatra sem volt kétséges, a tárgyalás hosszan elhúzódott a "magas felek" között, mivel a legkomolyabb érvek hangzottak el pro és kontra, mindkét oldalon.

Édesapámnak köszönhetem ifjúkorom legnagyobb élményét, hogy 1938-ban egy nyarat tölthettem Hevesy Györgyéknél Tisvildében, Dániában. Mikor apámat a Nobel-díj Bizottság javaslattételre kérte fel, ô Hevesyt jelölte, aki akkor apám örömére a díjat meg is kapta. (Én "cseregyerekként" voltam Dániában, mert elôzô évben Hevesy fia volt nyáron nálunk Visegrádon, hogy magyar szót tanuljon. Ez ugyan nem nagyon sikerült, de mi legalább gyakoroltuk magunkat a német nyelvben.) Tisvilde-ben többször összejöttünk a Bohr családdal. Apám büszkén emlegette késôbb, hogy fia Niels Bohrral tekézett. 15 éves koromban én ezt még nem tudtam értékelni. De azon felül, hogy a nálamnál idôsebb és hosszabb lábú Hans Bohrt sikerült ipi-apacsban leütnöm, mély emléket hagyott bennem az a közvetlen, természetesen szeretetteljes légkör, ami mindkét családot jellemezte, különbözôségük ellenére is. (Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a Bohr család már akkor a kb. 16 éves Aage-t tartotta a legtehetségesebb fiúnak, aki késôbb szintén Nobel-díjas lett.)

A politika távol állott apámtól, mint ahogy ô is a politikától. Ez azonban nem jelentett nála közönyt az emberiség és a világ sorát illetôen. Két sommás megfogalmazásra emlékszem. Mikor 1940-ben Hitler megtámadta Belgiumot és Hollandiát, és a jelentések a német sikerekrôl számoltak be, csak annyit mondott: szegény németek, hány csatát kell még megynerniök, amíg elvesztik ezt a háborút. Az 1948-as centenáriummal kapcsolatos egyes nyilatkozatokat olvasva az újságban, reggelinél megjegyezte: Vajon Rákosi és Gerô azt hiszi, hogy az ifjúság úgy tekint fel majd rájuk, mint Petôfire és Kossuthra, ha ôk a 48-as eszmék letéteményeseinek mondják magukat?

1944 ôszén elintézte, hogy intézetének disszertánsai továbbra is mentesüljenek a katonai szolgálat alól. Késôbb, mikor a nyilas idôkben már mindenkinek be kellett volna vonulnia, nagyon aggódott kettônkért - de magáért nem. Elrejtette és biztonságba helyezte a laboratóriumok értékesebb felszerelését, a Radiológiai Intézet súlyos platinatégelyeit, megóvta ezeket a nyugatra hurcolástól, a sûrûsödô felszólítások fenyegetései ellenére is.

A nehéz évek mellôztetései idôsebb korában: az Akadémia rendes tagjából levelezôvé történô visszaminôsítése, az ún. tudományos pótlék megvonása, a Természettudományi Társulat élérôl való erôszakos eltávolítása, késôbb nyugdíjazása, melynek kapcsán elutasították a nyugdíjas professzornak járó helyiség iránti kérését is, ahol munkásságát folytathatta volna - mindezek fájdalmasan érintették, de emberi tartása és bölcsessége folytán méltósággal viselte sorsát. Fájdalommal olvastam levelezésében az angol Chemical Society felszólításait, majd kizárását a tagok sorából, mert nem tudta a néhány dolláros évi tagdíjat valutában elôteremteni, kiegészítve azzal a "vígasztaló" megjegyzéssel, hogy amennyiben ezek az akadályok elhárulnak, ismét örömmel üdvözlik ôt tagjaik sorában.

Utolsó munkahelyén, a Gabona- és Lisztkísérleti Állomáson viszont tényleg örömmel töltötte ôt el munkatársainak szeretetete és ragaszkodása. Itt a hivatalos munkája mellett saját kutatásait is folytathatta.

Sajnos nem érte meg élete utolsó vágyát. Halálos ágyán mondta: úgy szerettem volna még elüldögélni Visegrádon a diófám alatt. De már késô... tette hozzá.

Olyan eleven gondolkodású volt élete végéig, hogy mindannyian úgy éreztük, nagyon fiatalon halt meg, pedig 66 éves volt.

Visegrád, 1996. június 8.