1926-ban, IV. éves vegyészmérnök-hallgató koromban kerültem a Mûegyetem Szerves Kémiai Tanszékére és 1938-ig dolgoztam ott.

A közös kutatás legnagyobb része glükozidok, elsôsorban alfa-glükozidok, továbbá oligoszacharidok szintézise és glükozidok szerkezetének vizsgálata volt. Ezek a munkák az akkori cukorkémiai kutatásokhoz viszonyítva világszínvonalon álltak.

A Zemplén-tanszéken folyó kutatómunkának a hazai színvonalra gyakorolt hatása elsôsorban az errôl a tanszékrôl kikerült szakemberek további tevékenységében mérhetô le. Több évtizeden át, majdnem folyamatosan kerültek ki onnan néhány vagy több éves kutatómunka után olyan vegyészek, akik egyetemeken vagy a vegyipar különbözô területein (gyógyszer-, robbanóanyag-, gumi-, lakk-, festékipar stb.) vezetô-irányító pozíciókat töltöttek és töltenek be.

Emellett idônként közvetlen ipari megbízásból is végzett a tanszék kutatómunkát. Itt az eredmény közvetlenül lemérhetô volt, és az ilyen mégbízások elôsegítették közvetlen kapcsolatok kialakulását az iparral.

Az eredményes és elismert kutatómunka az oktatásban is meghozta gyümölcseit: egyrészt az oktatás színvonalában, másrészt abban, hogy fokozott mértékben van hitele és vonzóereje az olyan oktatónak, aki saját kutatómunkájának eredményeivel is hozzájárult saját tudományterületének fejlôdéséhez.

Zemplén Géza ösztönösen jó pedagógus volt. A világosan és ésszerûen megfogalmazott közlés, a törvényszerûségeknek ugyanolyan módon való interpretálása volt az ô módszere. Sohase törekedett arra, hogy minél több ismeretanyagot szorítson bele az oktatás anyagába. Többre becsülte az olyan oktatást, amelynek eredményeképp a jól kiválasztott kevesebb ismeretanyag mint stabil tudás jelentkezik a hallgatóban, szemben az olyan módszerekkel, melyek célja a minél több ismeret átadása. Ilyen értelemben tehát a "keveset, de jól" elve alapján állott.
 

Zemplén Géza: Pietrosz Szacsal felôl (A Magyar Vegyészeti Múzeum gyûjteményébôl)

Ami kutatási módszereit általánosságban illeti, kétségtelen, hogy cukorkémikus kortársai között voltak, akik sokkal inkább az elmélet oldaláról közelítették meg a problémákat. Z. G. elsôdlegesnek tekintette az anyag kémiai tulajdonságainak kísérleti úton való közvetlen megismerését és az ehhez kapcsolódó személyes élményt. E tekintetben talán a félbemaradt mûvész nyilatkozott meg benne. Egyszer megkérdeztem tôle, hogy miért nem lett festô, mire tréfásan azt válaszolta: "nem volt hozzá elég eszem, hát elmentem vegyésznek".

Visszatérve a kémiára: elsôdlegesnek tekintette mindig a kísérletet olyan értelemben, hogy a jól elvégzett kísérlet és a jelenségek helyes rögzítése soha sem veszít értékébôl és független az eredmények esetleg változó interpretálásától.

Az oktatásban, vizsgáztatásban, de természetesen a kutatásban és az emberekkel való érintkezésben is nagy segítségére volt kitûnô emlékezôtehetsége. Adatok, arcok, nevek, események sokszor döbbenetesen tisztán rögzôdtek agyában.

Átlagon felüli tehetség volt, tehetsége már korai fiatalságában megmutatkozott, idejében került korának egyik legjobb kutatócentrumába, Emil Fischer intézetébe, és 28 éves korában lett egyetemi tanár. A tehetség mellett talán ez az akadálymentes elôrehaladás is hozzájárult ahhoz, hogy nagymértékû önbizalom alakult ki benne, és ennek kísérôjeként gátlásmentesség véleményének nyilvánításában. Ha ez néha túl is ment az általában megszokott mértéken, a legtöbb esetben a megnyilatkozásnak mindig volt valami igazság-íze.

Szigorú, néha kemény fônök volt. A végtelenségig megkövetelte a becsületes munkát. Vezetési módszereiben is érvényesült erôs önbizalma és megmutatkzott általában az a törekvése, hogy saját akaratát érvényesítse. Persze csak úgy és olyan mértékben, hogy munkatársai hasznosnak ígérkezô kezdeményezései is érvényesülhessenek.

Jókedélyû volt. Szerette a társaságot. Szívesen hozta össze munkatársait és baráti körét névnap, születésnap, valami nevezetesebb esemény, pl. akadémiai székfoglaló megünneplésére vagy kirándulásokra. Az ezeken való részvétel - különösen a kezdôk számára - majdnem kötelezô volt. [...]

Ha azokban az években, amikor kutatómunkájában a legtöbb sikert érte el, és amikor személyes közremûködése is a kutatómunkában a legnagyobb volt, elô is fordult, hogy saját személyét és eredményeit a sikerek hevületében talán túlértékelte másokéval szemben, a munka komoly perceiben mások tudása és mások eredményei mindig az ôket megilletô, tiszteletre méltó helyen voltak. Még akkor is, ha valamelyikük tévedett. Ilyen volt Pictel esete, aki nádcukor-szintézist publikált. Z. G. rám bízta ennek a kontrollálását. Kínos és nagyon felelôsségteljes munka volt, mert mindig könnyebb egy leírt szintézisrôl megállapítani, hogy minden rendben van úgy, ahogy leírták, mint kimondani azt, hagy amit leírtak, nem helytálló. Nem is volt az, késôbb ezt mások is igazolták. És ennek a munkának folyamán, de késôbb is mindig elismerve Pictel alkotó munkásságának nagy eredményeit, Z. G. szinte sajnálkozva csodálkozott azon, hogy ilyen nagy vegyész - még ha munkatársai hibájából is - ekkorát tévedett. [...]