Mester László visszaemlékezése

1940. január 2-án léptem szolgálatba mint "kisegítô tanársegéd" a Zemplén-tanszéken, ahol közel 17 évet töltöttem megszakítás nélkül Zemplén professzor úr 1956. július 24-én bekövetkezett halálig. Mint az a munkatársa, aki a leghosszabb idôt töltöttem vele és - tegyük hozzá - a legnehezebb idôkben, úgy érzem, hogy nekem volt a legtöbb alkalmam megismerni Zemplén Géza emberi nagyságát.

Elsô nap csak három szót szólt hozzám: "Csináljon jégecetes brómhidrogént". Ez volt szemében a kezdô szerves vegyész képességeinek próbaköve. Amikor a tanszéki "receptkönyv" szerint az ugyancsak komplikált készülék felépült, és számos mosópalackon keresztül a brómhidrogén csendesen buborékolt a jégecetbe, egy pillanatra megállt a fülke elôtt és megelégedetten bólintott.

Néhány hét múlva bekapcsolt az akkor teljes lendülettel induló flavonglükozid témába. Lelkesedése mindnyájunkra átragadt. Bár abban az évben az igen terhes dékáni teendôk sok idejét lekötötték, amikor csak tehette, megjelent a "labiban" és megadta munkánkhoz az irányelveket. Ugyanakkor a legnagyobb gonddal mutatta meg a labortechnika legapróbb részleteit, mint például a Bunsen-égô szabályozása, az égetett mész oltása vagy a Zemplén-féle elszappanosítás. "Jöjjön be", szólt a házitelefonba a jól ismert hang reggel 8-kor, és az elôadás elôtti tíz perc alatt még kiadta az utasításokat az aznapi munkára, nemegyszer hozzátéve: "gôzerôvel fogjunk hozzá".

Az elmélet és a gyakorlat elválaszthatatlan volt számára. Megkövetelte, hogy ugyanolyan szigorral oktassuk a hallgatóknak is a Zemplén-labor metodikáját, mint ahogy ô tanította nekünk. A legnagyobb gonddal választotta ki leendô munkatársait az elmélet és a gyakorlat terén egyaránt kiváló hallgatók közül. Különösen kedvelte a szegény sorból magukat felküzdô fiatalokat, akikben saját sorsát vélte megismétlôdni.

Gyakornokok, tanársegédek és adjunktusok - egy nagy család tagjainak érzetük magunkat, melyet összeforrasztott Zemplén professzor úr egyénisége. E nagy család tagjai voltak hajdani asszisztensei is, akik akkor már az ipar és a tudomány vezetô posztjait foglalták el, valamint jóbarátai és tisztelôi, akik minden alkalmat megragadtak, hogy a meghitt kör összejövetelein részt vehessenek.

A Természettudományi Társaság kémiai szakosztályának ülései után a Potzmann-étteremben vagy a Kisrablóban folyó "kari üléseken" ugyanolyan könnyedséggel szavalta olaszul a Divina commediá-t, mint Lôvy Árpád verseit. Bármely világhírû karmester irigykedve hallgatta volna, amikor a Nürnbergi mesterdalnokok-ból a hangszereket egyenként utánozta, hogy végül is Ady soraival - "Valaki az Értôl indul el / S befut a szent, nagy Oceánba" - fejezze be a hosszúra nyúlt estét.

Míg az oktatás terén azt hirdette, hogy "keveset, de jól tanítsunk", addig a kutatásban maximalista volt, és a legmagasabb követelményeket támasztotta magával és munkatársaival szemben. Azt vallotta, hogy korlátozott anyagi lehetôségek mellett nem szabad erônket részletkérdésekkel elforgácsolni, hanem a "nagy témákkal" kell foglalkozni.

Iskolát alkotott, mely külföldön és belföldön egyaránt ma is ismert és megbecsült.

Sokszínû, lenyûgözô egyéniségét lehet vitatni, de annak bûvkörébôl senki sem vonhatta ki magát.