Száz font réz kénsavban vagy salétromsavban oldva és szódával vagy hamuzsírral [nátrium-karbonáttal vagy kálium-karbonáttal] lecsapva mindig zöld karbonátot ad.¹ Ha ezt a mennyiséget fokozatos desztillálásnak vetjük alá, 10 font víz keletkezik, amely a szín és a karbonát összétetéle szempontjából olyan lényegesnek tetszik, mint maga a szénsav [szén-dioxid], mert ez a víz csak fokozatosan és a savval együtt párolható le. Ettõl a két komponenstõl megfosztva a karbonátból 125 font fekete oxid marad a retorta alján.² Az oxid hõfejlõdés közben oldódik a salétromsavban. Ugyancsak oldódik az oxidált muriatikus savban [sósavban],³  amelybõl azután az oxigén buborékok képében távozik, mert a réz képtelen 25/100 résznél több oxigénnel egyesülni. Tehát minden analízisben 180 font karbonát vagy 125 font fekete oxid vehetõ 100 font réz helyett. A természetes réz-karbonátok oxidációjakor is ez az arány áll fenn.

A mesterséges karbonát komponensei  a következõk:
 

Ennek a karbonátnak a színe olyan állandó, mint komponenseinek aránya, ha egyáltalán nincs összekeverve a hidráttal: élénk almazöld, mint a szép malachit. De ahhoz, hogy a a legnagyobb fényû karbonátot kapjuk, nagy gondot kell fotdítanunk a készítés módjára. Mivel a szín egyenletessége a sûrûségtõl függ, a karbonátot forrásban lévõ vízbõl kell lecsapni, vagy ennek hiányában az edényt ki kell tenni a napra. Így a molekulák egymás közelébe kerülnek, csökken a térfogatuk, és kristályos porrá tömörülnek, amelyet csak mosni és szárítani kell egy porcelánedényben.

Ahhoz, hogy a karbonátot nedves eljárással alakítsuk fekete oxiddá, egy percig kálilúgban kell forralni, s ekkor 180 rész karbonátból 125 rész oxid keletkezik.

Ha ebbõl a karbonátból 100 részt feloldunk salétromsavban, és lúgos karbonátokkal elválasztjuk, 100 rész mesterséges karbonát képzõdik, és ha mindkét karbonát alapja a fekete oxid, fel kell ismernünk azt a láthatatlan kezet, amely a vegyületek képzõdésében egyensúlyt teremt és akarata szerint szabja meg a tulajdonságokat. Rá kell ébrednünk, hogy a természet a világ mélyén sem mûködik másként, mint a felszínén vagy az ember kezében. Stahl nagyon jól látta ezeket a mindig változatlan arányokat, ezeket az állandó attribútumokat, amelyek a valódi, mesterséges vagy természetes vegyületeket jellemzik, röviden ezt a pondus naturaet [a természet egyensúlyát]; mondom, erre a kémikusnak nincs nagyobb befolyása, mint a választás törvényére, amely minden vegyülést ural. Ha ezt elfogadjuk, nem helyesen hisszük-e, hogy a természetes réz-karbonát soha nem különbözik attól, amit mesterségesen készítenek a mására? Különbözik egymástól a természetben található és a természetes mintájára készített szóda? Nem. Miért kellene akkor a réz vagy más fémek karabonátjainak különböznie, ha semmi sem zavarja meg a kombinálódó anyagok között ható kölcsönös erõket?

Az aragóniai malachitok a salétromsavban elveszítik szénsavjukat és egyszázad rész homokos agyagot hagynak maguk után. Lecsapással 99 rész mesterséges karbonátot kapunk vissza, amelyben alig fedezünk fel szénsavas meszet [kalcium-karbonátot]. Ez az oldat, felmelegítve, soha semmilyen nitrózus gázt [nitrogén-monoxidot] nem bocsát ki, ami azt bizonyítja, hogy a réz nem hajlandó további oxidációra.

Ha ugyanebbõl az anyagból 100 granumot [6,48 g-ot] mérsékelt hõmérsékleten, tégelyben kalcinálunk [oxidálunk], 71 granum fekete oxidot kapunk. Ha ebbõl levonunk 2 részt a 100 részre esõ idegen földek [oxidok] miatt, 69-et kapunk a malachitban levõ  fekete oxidra; egy kis eltéréstõl eltekintve ez a 69 granum oxid 99 granum mesterséges karbonátnak felel meg. Nincs tehát különbség e két oxid között, s a természetben – csakúgy, mint mesterségesen – oxidáltságuk foka nyilvánvalóan azonos.

...