Népszabadság, 1999. január 9.

---

Bencze Gyula

MATEMATIKAI SZTÁRPARÁDÉ

 Közhelynek számító tény, hogy a magyar matematika tudományos életünk sikerágazata, amelyet világszerte ismernek és becsülnek. De az is életünk szomorú tényei közé tartozik, hogy népszerû médiasztárjaink körében szinte sikknek számít azon élcelôdni, ki mennyire gyenge volt matematikából, mennyire nem érdekelte ez a tantárgy. Az élcek mögött persze ott húzódik a ki nem mondott, viccesen komoly értékítélet: "nézzétek, mégis mire vittem!"
 Az érem másik oldalának tekinthetô a Természet Világa folyóirat most decemberben megjelent matematikai különszáma, amely a szó legjobb értelmében „sztárparádé", hiszen (túlnyomó többségében magyar) világhírû matematikusok emlékeznek meg nem kevésbé híres magyar elôdeikrôl vagy világszerte elismerést kivívott kutatási eredményeikrôl.
 Császár Ákos akadémikus például áttekinti azokat az eredményeket, amelyekkel a magyar származású matematikusok hozzájárultak tudományuk fejlôdéséhez. Kiss Elemér marosvásárhelyi professzor legújabb kutatásai fényében megtudjuk, hogy eddigi tudásunkkal ellentétben Bolyai János a geometrián kívül a matematika számos más területén is maradandót alkotott, és „élete végéig megôrizte a gondolkodás örömét".
 Természetesen nem maradhatnak el az emberi vonások, szinte kötelezôen tartalmazva a tudományhoz illô frappáns humort. Edgar Lorch híres amerikai matematikus, aki az 1930-as években az álmos városba, Szegedre jött ösztöndíjasként, hogy Riesz Frigyesnél, a funkcionálanalízis egyik világhírû megalapozójánál tanuljon. A messzirôl jött ember így emlékszik a szegedi matematikusokra és mesterére: „A magyarok kedvenc beszédtémája, hogy ki milyen nyelvet beszél, mivel anyanyelvük a külföldiek számára megtanulhatatlan. Egyszer egy ilyen beszélgetésben felvetôdött, hogy Riesz milyen nyelven beszél. «Semmilyen nyelven nem beszél» - jött a csípôs válasz. Ez tulajdonképpen bóknak is felfogható volt. Riesz agya ugyanis olyan gyorsan mûködött, hogy a beszéde nem tudott lépést tartani vele. Annyira törekedett a tökéletességre, hogy mire kimondott valamit, már kétszer is kijavította magában, ezért aztán végül meg se szólalt. Az írott szónak azonban mestere volt.
 Rényi Alfréd, a hazai és nemzetközi matematika kiemelkedô egyénisége humoráról volt híres, amire egykori tanítványa, Katona Gyula akadémikus, a Rényi által alapított Matematikai Kutatóintézet jelenlegi igazgatója így emlékszik vissza: „A mátraházi üdülôben meglátogattam a Rényi házaspárt. Több író, költô is volt ott. Némi megbeszélés után Rényi bemutatott Somlyó Györgynek mint egy lengyel irodalomkritikust, aki jól töri a magyart. Hosszasan elbeszélgettünk, megígértem, hogy lefordítjuk, kiadjuk egy kötetét. A beszélgetés csúcspontja az volt, amikor Juhász Ferenc elment az asztal mellett. Somlyó György bemutatta nekem, de én megjátszottam, hogy csak Juhász Gyuláról hallottam. Somlyó csak másnap tudta meg, hogy vicc áldozata lett."
 A legendás hírû Erdôs Pálról a tanítvány Babai László, a Chicago Egyetem professzora írja: „Erdôs viszaemlékezése szerint négyéves korában döbbent rá elôször saját halandóságára, és késôbb soha nem heverte ki ezt a megrázkódtatást. Az elmúlt fél évszázadban állandóan panaszkodott az öregségre és a butaságra, az öregedési folyamat fázisait pedig betûjellel jellemezte. E négy kifejezésbôl az elsô a SZNÖ - szegény nagy öreg -, amelyet szinte minden munkatársa vissza tud idézni. 60 éves korában aztán ötévenként újabb kifejezések jelentek meg. 65 éves korában RF, azaz régészeti felfedezés lett, 75 éves korában HSZ (halottnak számít a Magyar Tudományos Akadémiának arra a szabályára utalva, hogy 75 felett az akadémikusok többé nem számítanak be a tudós testület aktív tagjainak kvótájába; ez a felsô határ azóta 70 évre csökkent.) Erdôs Pál saját sírfeliratát is megtervezte: »Végre nem butulok tovább«.
 Lax Péter, a New York Egyetem Courant Matematikai Intézetének világhírû professzora is részben Erdôs Pál munkatársának és felfedezettjének számít. A matematika fontosságát és vonzerejét illusztrálva a gyüjteményben szereplô interjúban a következô történetet mondta el:
 Elmegy az ördög a matematikushoz, és megalkuszik a lelkére a Faustban leírt formula szerint. Tíz évig teljesíti a matematikus minden kérését, aztán övé lesz a lelke. Megegyeznek, szerzôdést kötnek, azt vérükkel aláírják. Kérdezi az ördög: - No, akkor add elô a kérésed. - Rendben van, mondja a matematikus - , de az bizony nehéz lesz. - Ne törôdj vele, nekem semmi sem nehéz - fölényeskedik az ördög. - Jól van, akkor adj nekem bizonyítást a Riemann-féle hipotézisre. - Az meg micsoda? - kérdi az ördög. A matematikus elmagyarázza. Az ördög: - Értem, értem bár kissé újszerû nekem ez a feladat. Adj rá egy hetet. Találkozzunk egy hét múlva pontosan éjfélkor a temetôben.
 A megadott idôben a matematikus izgatottan várja az ördögöt. A toronyóra elüti az éjfélt, az ördög nincs sehol. Elmúlik öt perc, tíz perc, majd tizenöt, végül húszperces késéssel nyúzottan és kimerülten megérkezik az ördög. - Na, megvan a bizonyítás? - türelmetlenkedik a matematikus. - Sajnos nincs - mondja az ördög -, de találtam egy nagyon szép segédtételt!
 A gyüjtemény külön érdekessége, hogy Martin Gardner, a Scientific American népszerû tudományos folyóirat matematikai játékok rovatának nyugdíjba vonult egykori híres vezetoje is cikkel jelentkezik. Csak kevesen tudják, hogy ô is „tiszteletbeli magyarnak" számít, hiszen a Természet Világa diákpályázatán minden évben kiadják az általa alapított különdíjat a legjobb szórakoztató matematikai tárgyú dolgozatnak.
 A szerzôk spektruma korántsem teljes. Még sok hasonló válogatást lehetett volna kiállítani, hiszen rengeteg a kiemelkedô magyar matematikus. Ismét csak profán hasonlattal élve: a ráfordításokhoz képest nagyságrendekkel több világhírû matematikus „idegenlégiósunk" van, akikre csak büszkék lehetünk, mint egy másik régen volt sikersportunkban. Érdemes elgondolkodni, mi lenne, ha ez a sok kiemelkedô tehetség egyszerre hazajönne? Lehet, hogy akkor a médiából is kiszorulnak majd a matematikában „untauglich" sztárok?