A léggömbös modell magában hordozza a választ. Ebben az egyszerû analógiában a tintapöttyök jelentik a csillagokat és a galaxisokat, a léggömb felülete a világegyetemet. A léggömb felfújása a világegyetem tágulásának felel meg. Amikor a lufit felfújjuk, a csillagok és a galaxisok széttolódnak, ezért a léggömb felszínén járkáló hangyának nagyobb utat kell megtennie egyik "csillagtól" a másikig. Hasonló jelenség játszódik le a valódi világegyetemben is: minden széttolódik.

A hangya a léggömb felszínén él, egy kétdimenziós világban. Nem tud arról a harmadik dimenzióról, amelyet mi látunk, amikor a léggömböt nézzük. A hangya csak a léggömb felszínén mozoghat. Nem mutathat a lufi középpontja felé, mert a középpont nincs az általa érzékelhetõ felszínen. A hangya számára a léggömbnek nincs középpontja. A hangya folytonos, homogén világban él, amely azzal a furcsa tulajdonsággal rendelkezik, hogy ha a hangya elég messzire megy az egyik irányban, visszatér a kiindulási helyhez.

A világegyetemet háromdimenziós világnak tekintjük. Elképzelhetõ, hogy háromnál több térbeli dimenzió is létezik, de ezekrõl nem tudunk. Csak a világegyetem általunk érzékelt három dimenziója mentén mozoghatunk. A világegyetem szerkezetét még nem ismerjük teljesen, de tegyük fel, hogy a világegyetem egyszerû zárt szerkezet, mint például a háromdimenziós léggömb felszíne. Ebben az esetben nem mutathatunk a középpont felé, mert a középpont olyan dimenzióban van, amelyet nem érzékelünk. Számunkra a világegyetem folytonos, homogén rendszer, amely az elõbbi furcsa tulajdonsággal rendelkezik: ha elég messzire mennénk az egyik irányban, visszaérnénk oda, ahonnan elindultunk.