Kerámiák különleges aranyozási módja a 15. században

---

Ez a cikk a Duma György munkásságát ismertetõ sorozat része. Duma György az 1960–70-es években kerámia és üveg mûtárgyak anyag- és készítéstechnikai vizsgálatával foglalkozott. Az Iparmûvészeti Fõiskola tanára, és a Régészeti Intézet munkatársa volt. A Régészeti Intézet laboratóriumában végzett vizsgálatok eredményei alapján az Iparmûvészeti Fõiskola mûhelyében rekonstruálták a régi eljárásokat. Magyarországon szinte csak Duma György foglalkozott ilyen kutatásokkal. Cikkei kevéssé ismert, kis példányszámú folyóiratokban jelentek meg, amelyek egy része ma már nem létezik. Dolgoztai azonban máig érvényesek és érdekesek.
 

Eljárások
Az aranyozásnak nagy hagyománya van. A porcelántárgyak aranyozását Kínában, a Yüen-dinasztia alatt említik elõször. A módszer a Ming-korszakban kezd általánossá válni. A 16. században terjed el keleten, elsõsorban Japánban. Az elsõ európai porcelánokat már aranyozzák.

Az épületkerámiák aranyozása Perzsiából ered. Elõször aranyszínû lüsztert használnak, késõbb valódi aranyat. A 15. században Budán hasonló módon aranyozzák az edényeket, mint Perzsiában a 12. század végétõl a 14. század elejéig. A 15. században már ismerik, de ritkán alkalmazzák a mázas tetõcserepet.
 

Mielõtt rátérnénk a kerámiák aranyozására, néhány szót érdemes ejteni a különbözõ tárgyak leggyakoribb aranyozási módjairól.

Fát, gipszet, követ a leggyakrabban vékony aranylapokkal aranyoznak. A lapokat szerves kötõanyaggal, tojással vagy enyvvel ragasztják a megfelelõen elõkészített alapra.
A fémeket régen higannyal kevert arannyal vonták be. Késõbb ezt az eljárást kiszorította a galvanizálás.
Régen úgy készítettek aranyfestéket, hogy az aranyfüst (laparany) maradékát konyhasóval keverve porrá törték, majd mézzel elkeverték.
Egy római korból ismert eljárás szerint két összeolvasztott üveg közé olyan aranyfóliát tesznek, amelybe mintát karcoltak.
Theophilius (13. sz.) már ír az üveg, porcelán stb. aranyozásáról.
A kerámiák közül elsõsorban a porcelánokat aranyozzák, a többi kerámia típust ritkábban.

A festékeket hõkezeléssel rögzítik a felületen. A kerámiákban használt aranyfestékeknek két fõ típusa van. Az egyik úgy készül, hogy aranyport kevernek el egy speciális, alacsony hõmérsékleten (700–800 ^oC-on) olvadó mázzal. Ennek a korábbi típusnak az a hátránya, hogy meglehetõsen sok aranyat igényel (ezért igen drága), és az égetés után még matt (ezért polírozni kell). Ma arany-kloridot, illetve ebbõl elõállított szerves aranyvegyületeket (rezinátokat) használnak. Ezek kevesebb aranyat tartalmaznak, az égetés után fényesek, bár kevésbé tartósak.

Az itt leírtaktól eltérõ, igen sajátos aranyozási eljárást használtak a budai királyi vár tetõdíszeinek aranyozására.
 

Régészeti leletek
Budán, a nyéki kastélyépület környékén, az 1933–34-es években kerültek elõ aranyozott tetõdíszek. Késõbb, az 1946–52. évi ásatás során találták meg több ilyen tárgy töredékét a budai várban. Ezek valószínûleg Mátyás király palotájának kupoláját díszítették. Egy 1660–1664-bõl származó, részletes leírásból tudjuk, hogy ,,minden kastély kúpoláján egy-egy aranygömb állt” (1. ábra).
 

1. ábra. A budai királyi palota északi része 1470 körül.
A képen jól látszanak a gömb alakú tetõdíszek

Ismerve, hogy milyen nagy szerepe volt a palota építésénél a kerámia anyagoknak, nem kétséges, hogy az aranygömbök alapanyaga is kerámia volt. Sem korábban, sem késõbb nem készült Magyarországon ezekhez hasonló aranyozott tetõdísz. A budaihoz hasonló lelet az a három aranyozott tetõcserép, amely az ulmi városházát díszítette. Ezek a budai díszekhez hasonlóan 15. századiak.

2. ábra. Mikroszkópi keresztcsiszolat az ara- nyozott mázas felületrõl. A mázban számos feltáratlan kvarcszemcse van

A három lelõhely tárgyainak természettudományos vizsgálatát a Budapesti Történeti Múzeum megbízása alapján 1955-ben Duma György végezte.

A tetõdíszek – felületük íveltsége és belsõ felületük vízszintes rovátkolása alapján – egyértelmûen korongozással készültek. Töredékességük miatt alakjuk nem határozható meg pontosan; valószínûleg megközelítették a gömb formát. A népi fazekasságból ismert középkori oromdíszekhez hasonlóak lehetettek. Anyaguk vörösre égetett márgás, erõsen vasas cserép, kívül barna színû mázzal bevonva. Felületüket eredetileg csaknem teljesen összefüggõ aranyozás borította, amely láthatóan laparanyból készült.

A mázból vett mintát újraolvasztották. Az anyag a 15. századi mázaknál megszokottnál magasabb hõmérsékleten, 940 ^oC körül olvadt ki simára. A mai fazekasmázakéhoz hasonló az összetétele (1. táblázat), de nagyobb a kvarctartalma (2. ábra). (A cikk 1958-ben íródott, a megállapítás az ekkor használt fazekasmázakra vonatkozik. V. P.)

1. táblázat. A máz összetétele

Összetevõk	Tömegszázalék
SiO2	33,5
Al2O3	0,1
Fe2O3	2,8
TiO2	0,01
CaO	nyomnyi
MgO	nyomnyi
PbO	63,0

A cseréprõl és a rajta levõ mázról több csiszolat, majd mikroszkópos felvétel készült.

A tetõdísz máza a korabeli tárgyak mázához hasonlóan buborékos, és fel nem táródott kvarcszemcséket tartalmaz. Az egyenetlen mázfelületet az aranyozás pontosan követi, a máz felületén levõ buborékok belsejében is megtalálható. Az aranyréteget sehol sem szakítják meg felszakadó buborékok. Ez utóbbi csak akkor lehetséges, ha az aranyréteg felvitele után a máz már nem olvadt meg.
 

3. ábra. Aranyozott cserépdarab. Az aranyréteg négyzetes darabokból tevõdik össze	4. ábra. Összegyûrt és beszakadt aranyréteg

A máz felületén látható, hogy az arany négyzetes lapok formájában került a felületre, sõt az aranyfólia gyûrõdései is kivehetõk (3., 4. ábra).

Az aranyréteg az alatta levõ máztól nem választható el. Ezért a spektroszkópiai elemzést az aranyozott felületen végezték. A cserép és a máz jelenléte a vizsgálat során zavarólag hatott, és olyan anyagok is megjelentek az elemzésben, amelyek alsóbb rétegekbõl származtak.

Az aranyréteg felületrõl mechanikai úton leválasztott mintákat is elemeztek. A különbözõ darabok felületérõl vett minták azonos összetételûek voltak.

Jellegzetes az arany magas ólomtartalma. Az arany nyújthatóságát már nagyon kis mennyiségû ólom is kedvezõtlenül befolyásolja, ezért biztosra vehetõ, hogy az ólom az aranylapok alatti mázrétegbõl származik.
 

Rekonstrukció
Az aranyozási eljárást sikerült laboratóriumi körülmények között rekonstruálni. Ez alapján bizonyos, hogy a laparanyat hõkezeléssel rögzítették a mázfelületre.

Összehasonlításként a ma használt aranyozási módszerrel és az irodalomból ismert terpentinolajjal kevert aranyporral is próbáltak hasonló felületeket létrehozni. Ezek többsége nagyon jó aranyfelület volt, de nem hasonlított a tetõdíszekéhez.

Az arany és az ólomtartalmú máz között szilárd fázisú reakció játszódhatott le. A reakcióhoz a fém az üvegbe (a mázba) diffundálhatott. Ezt támasztja alá, hogy a mázban, a felszínhez közel, aranyat lehet kimutatni. Az arany ólomtartalma viszont a mázhoz közelebb egyre nagyobbá válik.

A kísérletekben eleinte a ma kapható laparanyat használták, de ez jóval vékonyabb, mint a régi (0,2 mikron a 7–15 mikronos vastagsággal szemben), ezért késõbb aranylapot kalapáltak, ugyanúgy, mint a régi mesterek.
A mintákat 400–900 ^oC közötti hõmérsékleten égették. A reakció már 300 ^oC-on jól követhetõ, 450 ^oC felett jelentõsen felgyorsul. Természetesen a hõmérséklet növelésén túl az idõ múlása is elõsegíti az arany diffúzióját. Az arany akár teljesen fel is oldódhat a mázban. 500 ^oC-on, 30 perces hõkezelés esetén az aranyrétegek maradandóan megkötõdtek. Ezen a hõfokon a máz még nem olvadt meg.

Ez a sajátos aranyozási eljárás nem terjedt el, és csak néhány helyrõl került elõ ilyen módon készült tárgy. Ezt a módszert fazekaskemencében aligha használhatták. Ismert ugyanakkor, hogy az iszlám építészet már korábban is alkalmazta.  A perzsa edényeket a 12. század végétõl a 14. század elejéig hasonló módon aranyozták.
A budai és az ulmi tetõcserepek a máz és az arany összetételének nagyfokú hasonlósága alapján azonos mester munkáinak tekinthetõk.
 

 Szerkesztette és a bevezetõt írta Véninger Péter

 

Az ismertetés az alábbi cikkek alapján készült:
Duma György: Laparannyal díszített mázas tetõcserepek. Építõanyag, 1974. 11. sz. 428–432. o.
Duma György: Középkori mázas épületkerámiák aranyozása Magyarországon. Építõanyag, 1957. 4. sz. 204–211. o.
Duma György: Középkori mázas kerámiák vizsgálata II. X V. századi aranyozott kerámiák. Budapest Régiségei, 1958. 577–588. o.

További bibliográfia
A cikkeket a család belegyezésével használjuk föl.