1. válasz: A szócsövek mindig csak két helyszínt kötöttek össze (például A-t és B-t). Általában ólomból készültek, átmérõjük kb. 1,5 cm volt. Mindkét végükön volt egy  "szájrész", amelyet fejmagasságban rögzítettek a falhoz. A szájrészbe eltávolítható sípot helyeztek, amelyet sárgaréz lánccal rögzítettek a csõhöz.

Ha valaki A-ból hívni akarta a partnerét, kivette a sípot, a száját a szájrészre helyezte és erõsen belefújt. Ez megszólaltatta a sípot B-ben. Ekkor B-ben is kivették a sípot, és a csövön keresztül megindulhatott a beszélgetés.

A szócsöveket még az 1930-as években is használták. Az én vaskereskedésbeli irodámban például volt egy csõ, amelyik a boltba vezetett, és egy másik, amelyik az áruszállító csoporttal kötött minket össze. A szájrészt és a sípot eleinte keményfából, késõbb bakelitbõl készítették.

Ken Truswell
Picton, New South Wales

2. válasz: A repülõgép-anyahajókat (amelyeken 1941 és 1962 között pilótaként szolgáltam) behálózták a szócsövek. A legfontosabb csõ a parancsnoki hídról a kormányosfülkébe vezetett, a többi szócsõ például az õrszolgálattal, a radarosokkal és a jelzõszolgálattal kötötte össze a parancsnoki hidat. A szócsövek nagyon jól mûködtek, és ami fontos: nem függtek az elektronikától.

David Newbery, Oxted, Surrey
 

3. válasz: A szócsöveket nagy épületekben és hadihajókon is használták. A csövek mindig csak két helyiséget kötöttek össze, nem lehetett õket átkapcsolni.

Ezért néhány csatahajó parancsnoki hídján egy sor "kürt" volt, amely a hajó különbözõ részeivel állt összeköttetésben. Minden csõ végén volt egy síp. Annak, aki a másikat "felhívta", elõször bele kellett fújnia a csõbe, hogy a partnere figyelmét a csõre irányítsa.

Robin Johnson
Chatham, Kent