1. válasz: Az 1960-as és 70-es években kidolgozott új módszerek segítségével az agy egyes területeinek mûködését a korábbinál sokkal jobban megismerhettük. A látáshoz kötõdõ területet sikerült például némi pontossággal feltérképezni. De vannak olyan területek is, amelyek feltehetõen nem látnak el speciális feladatokat. Ebbõl táplálkozik az a hit, hogy agyunk nagy része kihasználatlan marad. Ez a vélemény sarkítva így hangzik: "nem tudjuk, mit csinál az agynak ez a része, tehát nem csinál semmit".
Mondanom sem kell, hogy az agy – tulajdonosának magasröptû gondolataira fittyet hányva – a maga egészében mûködik.

M. M.
Southamptoni Egyetem
Pszichológia Tanszék

2. válasz: Úgy hallottam, ez a hír a következõ kísérlet után röppent fel: az egereknek betanítottak egy egyszerû feladatot (talán egy labirintusból kellett kitalálniuk), s a mutatványt többször is meg kellett ismételniük, miután az agyukból eltávolítottak egy-egy darabot. Az egerek csak akkor nem tudtak megbirkózni a feladattal, amikor az agyuk 10 százaléka sem maradt már meg.

S. S.
Dublin

A levélíró feltehetõen arra a híres kísérletre gondol, amelyet Karl Lashley az 1920-as évek elején végzett. Lashley arra keresett választ, hogy az agy hol tárolja a memóriát. A kísérleti patkányoknak megtanította, hogyan juthatnak ki a labirintusból, és azt vizsgálta, hogy a helyes útvonal emléke minként változik az agykéreg részeinek eltávolítása nyomán. Az eredmények arra utaltak, hogy az agy a memóriát a teljes kéregben és nem egy adott helyen tárolja: minél többet távolítottak el a kéregbõl, annál gyengébb volt a patkányok teljesítménye. A patkányok akkor is emlékezhetnek egy nagyon egyszerû feladatra, ha az agykéreg nagy részét eltávolítják, de Lashley eredményei szerint az agyszövet kismértékû elvesztése is teljesítménycsökkenésre vezet – ez pedig ellentmond a "10 százalékos elv"-nek. Lashley egyébként soha nem operálta ki a kéreg 90 százalékát.

Szerkesztõség (New Scientist)

3. válasz: Tudomásom szerint legelõször Dale Carnegie 1936-ban kiadott, "Hogyan szerezzünk barátokat és hogyan hassunk az emberekre" címû könyvében jelent meg, hogy agyunk 10–20 százalékat használjuk csak ki. Carnegie – alátámasztandó, hogy az agy kis erõfeszítésével is nagy társasági elõnyre tehetünk szert – azt állította, hogy az emberek többsége agyának csak 15 százalékát használja ki. Carnegie azonban nem volt neurológus.

Az egészséges ember természetesen nem használja egyszerre minden idegsejtjét, de annyit talán már kijelenthetünk, hogy szükség esetén minden kognitív képességünk a rendelkezésünkre áll. Elég nehezen képzelhetõ el, hová jutottunk volna enélkül az evolúció során.

S. T.
Vancouver
Canada

4. válasz: Nem tudom, honnan ered ez a tévhit, de annyit tudok, hogy ez a történet nem mai keletû. Az 1920-as években gyakran hivatkoztak rá a különbözõ tanfolyamok hirdetései és Albert Einstein is idézte.

R. O.
Whyalla
South Australia

Nem találtuk meg a pontos idézetet, de az a véleményünk, Albert Einstein humornak szánta, amikor az újságírók azt kérdezték tõle, miért okosabb, mint mások.

Szerkesztõség (New Scientist)

5. válasz: Vannak emberek, akik a szokásosnál sokkal kisebb aggyal születnek, vagy agykárosodást szenvednek, mégis úgyanúgy elboldogulnak az életben, mint mások. Ebbõl is származhat az a helyetelen következtetés, hogy agyunk nagy részére nincs szükségünk, tehát nem is használjuk. De ez durva egyszerûsítés. Sok esetben az agy károsodása az értelem károsodásához vezet. Annyit mondhatunk legfeljebb, hogy az agy egyes esetekben képes a felépülésre, de azt nem állíthatjuk, hogy a sérülés elõtt nem is használták.

F. P.
Berlin
Vermont

Számos olvasó írt hasonló levelet és emlékezett vissza többé-kevésbé egy nyolcvanas évekbeli tv-mûsorra. Ha agyukat jobban kihasználnák, talán arra is emlékeznének, hogy a mûsort "Valóban szükség van az agyra?" címmel sugározták. A film a néhai brit neurológus, John Lorber egyik munkájáról számolt be. Lorber olyan fiatalokat vizsgált, akik normális vagy annál jobb értelmi képességekkel rendelkeztek, és apró neurológiai panaszokkal kerültek hozzá. A paciensek sem a tanulásban, sem a viselkedési szokásaikban nem ütöttek el a többiektõl. A CAT-felvételek meglepõ módon mégis azt mutatták, hogy agyuk vékony lappá zsugorodott össze az agykamrákban lassan felgyülemlõ folyadék miatt. Az egyik beteg a legjobb jegyeket kapta matematikából, noha szürkeállománya mindössze 1 mm vastag volt a szokásos 45 mm helyett.

Ezek az eredmények alátámaszthatták azt a hiedelmet, hogy agyunknak csak 10 százalékát használjuk ki. Valójában arra utalnak, hogy a fejlõdõ agy nagyon jól alkalmazkodik, és ha egy fiatal emberben lassan fejlõdik ki egy neurológiai rendellenesség, az agy egy része kompenzálhatja a másol bekövetkezõ veszteséget.

Az új neurobiológiai kutatások arra utalnak, hogy adott funkciók nem kötõdnek mereven adott területekhez. Ha például hegedülni tanulunk, a kéz mozgását vezérlõ agyszövet kiterjed. És még az agykárosodást szenvedett felnõttek is felépülhetnek, ha új területek vállalnak át feladatokat. De a sérülések kompenzálása nem jelenti azt, hogy az agy nagy része egyébként parlagon hever.

Másrészt, annak ellenére, hogy összes idegszövetünket használjuk, többre is képesek lehetünk. Döbbenetes, hogy a nemzetközi kutatóközpontokban, például a CERN-ben vannak olyan fizikusok, akik csak egy nyelvet beszélnek (például az amerikaiak), míg mások agyában négy nyelvnek is jut hely (ezek a svájciak), de mindannyian ugyanolyan jó fizikusok – hacsak a CERN nem bizonyítja az ellenkezõjét.

Szerkesztõség (New Scientist)