"Soha többé nem lesz már a régi" - mondta Lord Russel a Holdról, amikor az elsô ember a felszínre lépett. Való igaz, a technika ritkán kedvez azoknak a hangulatainknak, amelyeket a múlt század költôinek nevezett. Épp úgy, ahogy a tudomány sem kíméli mítoszainkat. Cserébe elvárnánk, hogy a tudomány és technika új mitológiával és költészettel ajándékozzon meg bennünket.

A tudományról való vélekedés, ha téves, ha nem, nem alakult ki ok nélkül. Mennyi nyegléskedés, az igazi tudomány nevében, annak eszközeivel, de annak felelôssége és gondolkodásmódja nélkül tett hány kijelentés, jóslás, bíztatás és fenyegés hangozhatott el, mennyi ismeretterjesztésnek álcázott ábránd és ábrándnak álcázott csalás íródott le addig, amíg érdeklôdés és tudásvágy helyett a tudomány hitet vagy kiábrándulást kelt az emberekben.

A kutató hiúsága bizonyára egyidôs a kutatással. Az igazság megismerésének vágya mellett a személyes teljesítmény elismertetése mindig fontos hatóereje volt a tudós tevékenységének. Az elismerést azonban elsôsorban ott keresték, ahol a teljesítményt igazából értékelni tudták - a pályatársak, a szakemberek körében. Kepler és Galilei egymás véleményére vártak, Bolyai János Gausstól remélt elismerô szót, Boltzmann Wilhelm Ostwaldot akarta meggyôzni.

Jó lenne azt hinni, hogy századunkra tudatossá vált a tudomány társadalmi szerepe, a társadalom igényli a tudomány eredményeit, a tudomány várja a társadalom igényeit, és hogy az idônként felhangzó macskazene csak torzult megjelenési formája, vadhajtása ennek az egymásra utaltságnak. Az újságok szalagcímeit hajszoló tudós igazából a társadalom elismerését keresi, és üdvözölnünk kellene ezt, nem fanyalogni rajta, hogy nem elégíti már ki pusztán a céh megbecsülése.

Bármi is az oka, hogy a tudósok - köztük szakmájuk legkíválóbbjai - széles körû népszerûségre törnek, kénytelenek felhasználni a hírnévcsinálásnak azokat az eszközeit, amelyeket a reklám technikája kitalált. Eredményeiket ügyes, jól megjegyezhetô nevekkel védjegyzik, mint a Nagy Bumm (Big Bang), vagy Kettôs Spirál. Túlértékelik vagy szükséges optimizmussal ítélik meg a gyakorlati felhasználás lehetôségeit - riasztó példája ennek az extraterresztrális intelligenciákkal való kapcsolatok kérdése. Bátorítják vagy leglábbis nem korlátozzák az eredményeikkel kapcsolatos fantazmagóriákat. Még talán a riadalomkeltés is célra vezethet - a génsebészetrôl olvasva támad ilyen érzése néha az embernek. Távolról sem akarom azt mondani, hogy mindez a tudósok tudatos tevékenységének az eredménye. De a tudományos munkát sokszor veszi körül ilyen atmoszféra, és a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az atmoszféra kedvez a hírnévnek. Nem lehet a közvélemény hibájául felróni, ha ilyen körülmények között nem az eredménybôl következtet a népszerûségre, hanem a népszerûségbôl az eredményre.

Vajon az, hogy egyesek úgy látják, megtorpant a tudományok fejlôdése az utóbbi években, nem annak a következménye-e, hogy - akár az új eredmények jellegébôl fakadóan, akár a társadalmi igények és a közizlés józanodásával - kevesebb tudományos tétel éri el a szalagcímek népszerûségét? Nem érzem magam illetékesnek arra, hogy összegezzem és értékeljem az utóbbi évek eredményeit. Egy biztos: ezeknek az eredményeknek semmi módon nem lehet mércéje az, hogy felismerésük pillanatában mekkora visszhangot váltottak ki a szaktudományok területén kívül. Maxwell halála idején a Maxwell-egyenletek jelentôségét a Philosophical Magazine olvasói sem értették - nemhogy a Times vagy a Punch olvasói.

Meg kell ôszintén mondanom, igazából akkor szomorodom el, ha a tudomány manapság megnövekedett önbíráló hajlamáról írnak, arról, hogy ma már a komoly tudomány magamagát is kész meghazudtolni. De hát ebben erkölcsös a tudós, mert azt, hogy egy-egy tudományos felfedezés csupán relatív érvényû, soha nem tudták volna meg az emberek, ha nem éppen tudósoktól tudják. Tehát tíz évvel ezelôtt azt hittük, hogy a "felfedezések" (mérések? következtetések? törvények? ûrhajók? gyógyszerek) abszolút érvényûek, véglegesek, tovább nem fejleszthetôk, cáfolhatatlanok és tökéletesek? Bizonyára voltak idôk, amikor bizonyos megállapítások fölött az emberek nem disputáltak, tételek, amelyekhez kétely nem férhetett. Ezeket kinyilatkoztatott igazságoknak hívták és sem spekuláció, sem vizsgálat nem vonhatta ôket kétségbe. A tudományos kutatás legközösebb tulajdonsága, hogy a maga szférájában ilyen igazságokat nem ismer, mert természete szerint (Szókratésztôl tanult természete szerint) a vizsgálandó dologhoz nem eleve meglévô ítéletekkel, hanem a dologra vonatkozó tudatlansággal közelít. Nem válaszol, kérdéssel kezdi a munkáját. S válaszra új kérdés következik, így minden megállapítás ideiglenes, mert újabb ismeretek, újabb következtetések levonására késztetik. A tudomány nem hazudtolja meg önmagát, hanem úgy fejlôdik, hogy további megállapításait meghaladja. Einstein nem hazudtolta meg Kopernikuszt, Heisenberg Newtont, Planck Boltzmannt, Bolyai Euklideszt, Pauling Butlerovot; egyes állítások korlátozott érvényûeknek bizonyulnak, mások általánosabb megfogalmazást nyernek, megint másokról kiderül, hogy tévesek voltak - az új törvények a régieket részben vagy egészben magukba olvasztva születnek meg.

A hibát mi követjük el, tudománynépszerûsítôk, amikor ismereteket terjesztünk és nem gondolatokat, amikor többet írunk eredményekrôl, mint módszerekrôl, többet az elért célokról, mint az odavezetô útról.

A tudomány annak nem kell, akinek nem magyaráztuk el, hogy mi a tudomány.

Vissza