Több mint három évtizede annak, hogy Snow a „két kultúráról" szólván megjegyezte: „Jónéhány alkalommal vettem részt olyan összejöveteleken, ahol a hagyományos kultúra fogalmai szerint magas képzettségû emberek nagy élvezettel ecsetelték a tudósok hihetetlen mûveletlenségét. Egyszer-kétszer engem is provokáltak, és ekkor megkérdeztem a társaságot, hányan tudják közülük megmagyarázni a termodinamika második fõtételét? A válasz hûvösen elutasító, egyúttal negatív volt. Pedig csak olyat kérdeztem, ami a tudomány mércéjével mérve azzal volt egyenértékû, mintha azt tudakoltam volna: „olvasta már Shakespeare valamelyik mûvét?" Ma már meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ha egyszerûbbet kérdeztem volna – mint például mi a tömeg, vagy a gyorsulás, amely a tudományban annak felel meg: „Tud olvasni?" – a nagymûveltségû emberek közül talán csak minden tizedik érezte volna, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. A modern fizika nagy építménye tehát egyre magasabb lesz, míg a nyugati világ legokosabb embereinek többsége csak annyit ért belõle, mint kõbaltás õsei értettek volna." 
(C.P.Snow, The Two Cultures: And a Second Look, Cambridge University Press, New York, 1963.) 

Sajnos sokak szerint a két kultúra közötti szakadék az optimisták jóslatai ellenére ma talán még nagyobb, mint az elmúlt 50 évben valaha is volt. A problémakör tehát még ma is szomorúan aktuális, amint annak az ún. Sokal-ügy a legfrappánsabb példája.

Lapunk [a Magyar Tudomány] korábban már foglalkozott Alan D. Sokal professzor, a New York-i Egyetem fizikatanárának „tréfájával", azaz a Social Text folyóirat „Science Wars" c. különszámában megjelentetett cikkparódiájával [1]. A tréfa nagy vihart kavart, amelynek hullámai máig sem ültek el. A nevetségessé vált folyóirat szerkesztõi ugyan késõbb megegyeztek Sokallal, hogy megjelentetik egy, a tréfájának okait fejtegetõ cikkét. Ez az írás „Transgressing the Boundaries: An Afterword" címmel meg is született, azonban a szerkesztôk a közlést végül is megtagadták arra hivatkozva, hogy annak minõsége nem üti meg meg a folyóirat szellemi színvonalának (?) mértékét. Sokal ezért „utószavát" más helyeken publikálta [2]. A cikk egy változata „What the Social Text Affair Does and Does Not Prove" (Mit bizonyít és mit nem a Social Text affér?) címmel az Oxford University Press kiadásában, Noretta Koertge által szerkesztett „A House Built on Sand: Exposing Postmodernist Myths about Science" („Homokra épített ház: a tudomány posztmodern mítoszának leleplezése") gyûjteményes kötetben is megjelent [3]. Idõközben a tréfa nyomán Sokal Jean Bricmonttal, a belgiumi Louvain Egyetem elméleti fizika professzorával közösen 1997. októberében „Impostures Intellectuelles" (Értelmiségi szélhámoskodások) címmel francia nyelven egy könyvet is megjelentetett, amelyben részletesen feltárják a posztmodern tudománykritika jórészt komikus, de helyenként már-már aggasztó (matematikai-fizikai) szakmai baklövéseit. A könyv megjelentetése, amelynek angol fordítása várhatóan 1998 szeptemberében kerül az olvasókhoz, csak olaj volt a tûzre. Egyes prominens társadalomtudósok és követõik példátlanul durva, személyeskedõ támadásaira Bricmont és Sokal a londoni Times Literary Supplement 1997. október 17-i számában a „What is the fuss all about?" (Mi ez a nagy cirkusz?) c. cikkel reagált. Az alábbiakban hasznos tanulságként e cikk hevenyészett fordítását közöljük. Az eredeti változatban nem szerepeltek jegyzetek, ezeket az olvasó kényelme kedvéért állítottuk össze. (Bencze Gyula)

Az Impostures Intellectuelles c. könyvünk [4] franciaországi megjelenése bizonyos értelmiségi körökben kisebbfajta vihart váltott ki. A The Guardian-ban Jon Henley azt állítja, megmutattuk, hogy „a modern francia filozófia egy rakás elavult hülyeség" [5]. Robert Maggiori a Libération-ban [6] ezzel szemben úgy vélekedik, hogy humorérzék nélküli kukacos tudósok vagyunk, akik a szerelmes levelekben nyelvtani hibákat keresgélnek. A következõkben megpróbáljuk megmagyarázni, hogy valójában egyik vélemény sem fedi a valóságot.

Egyes bírálók tovább mennek, és nem az érveinket, hanem könyvünk megírásának állítólagos okait támadják. Julia Kristeva a Le Nouvel Observateur hasábjain azzal vádol bennünket [7], hogy egy franciaellenes gazdasági-politikai kampány részeként „dezinformációt" terjesztünk. Az olasz Corriere della Sera napilap az említett hölgyet idézi (reméljük, nem pontosan), aki szerint pszichiátriai kezelésnek kellene alávetni bennünket. Ugyancsak a Libérationban Vincent Fleury és Yun Sun Limet azt állítja, hogy célunk a társadalomtudományoknak szánt kutatási pénzek elorzása a természettudományok részére [8]. Ezek az érvek igencsak furcsák, mivel ha céljaink azonosak is a nekünk tulajdonítottakkal (mint ahogy természetesen nem azok), mi köze lehet ennek érveink igaz vagy hamis voltához? Csak abban reménykedünk, hogy mind kritikusaink, mind pedig támogatóink között a forrófejûek lehiggadnak, és a vita végre könyvünk tartalmának lényegére összpontosulhat.

Mi is ez valójában? A könyv egy ma már elhíresült tréfa következményeként jött létre. Egyikünk a Social Text c. amerikai társadalomtudományi folyóiratban egy cikk-paródiát publikált, amely hemzsegett prominens francia és angol értelmiségiek a fizikával és matematikával kapcsolatos, hihetetlenül ostoba és értelmetlen – de sajnálatos módon hiteles – idézeteitõl [9]. Az Alan Sokal könyvtári kutatásai során felhalmozódott idézet-anyagnak azonban csak elenyészõen kis része kerülhetett be a paródiába. Miután a teljes gyûjteményt tudós és nem tudós barátainknak megmutattuk, (lassan) az a meggyõzõdésünk alakult ki, hogy érdemes lenne azt a nagyközönség számára is elérhetõvé tenni. A közönség számára követhetetlen szakmai zsargon használata nélkül meg szándékoztunk magyarázni, hogy az idézett kijelentések miért abszurdak, vagy sok esetben egyszerûen teljesen értelmetlenek; továbbá meg akartuk vizsgálni azokat a kulturális körülményeket is, amelyek lehetõvé tették, hogy ezek a vélemények prominens szerephez juthattak, és egészen a legutóbbi idõkig senki sem leplezte le értelmetlenségüket. Innen tehát a könyv, valamint a körülötte fellángolt vita és gyûlölködés.

Mit is állítunk a könyvünkben? Sem túl sokat, sem túl keveset. Megmutatjuk, hogy olyan híres értelmiségiek, mint Jacques Lacan, Julia Kristeva, Luce Irigaray, Jean Baudrillard és Gilles Deleuze, ismételten visszaéltek tudományos gondolatokkal és terminológiával; összefüggéseikbõl kiragadva, minden értelmes indokolás nélkül használtak tudományos fogalmakat – meg kell jegyezni, hogy nem ellenezzük tudományos fogalmak extrapolálását más szakterületre, ha ez érvekkel kellõképpen alá van támasztva – másrészt a tudományos ismeretekkel nem rendelkezõ olvasót elárasztották olyan tudományos szakzsargonnal, amely a téma szempontjából vagy irreleváns volt, vagy pedig pontos jelentésével nem is voltak tisztában [10]. Nem állítjuk, hogy ez nevezettek egyéb munkásságát is minõsíti, mivel azzal kapcsolatban teljesen tájékozatlanok vagyunk.

Hangsúlyozzuk, hogy a magunk részérõl nem helytelenítjük egyes szavak, mint pl. a „káosz" szakterületen kívüli használatát (végül is maga a szó a Bibliából ered). Mi inkább az olyan szakmai fogalmak, mint pl. a Gödel-tétel, vagy kompakt halmazok, ill. nem kommutáló operátorok ötletszerû és indokolatlan használatára összpontosítunk. Nincs semmi kifogásunk a metaforák ellen sem, csupán azt jegyezzük meg, a szerepük a szokás szerint abban nyilvánul meg, hogy ismeretlen fogalmakat magyarázva azokat ismert fogalmakkal kapcsoljuk össze, nem pedig megfordítva. Tegyük fel pl. hogy egy elméleti fizikai elõadásban a kvantumtérelmélet egy mélyen szakmai jellegû fogalmát úgy akarnánk megértetni, hogy Derrida irodalomelméletének aporia fogalmával hoznánk összefüggésbe. A fizikus hallgatóság – teljesen jogosan – fennakadna azon, hogy mi a célja egy ilyen metaforának, attól eltekintve, hogy az elõadó nyilván saját mûveltségét kívánja fitogtatni. Hasonló módon nem világos, milyen elõny származik abból, ha nem szakértõ hallgatóság elôtt olyan tudományos fogalmakkal dobálóznak, akár csak metaforaszerûen is, amelynek értelmével nincsenek teljesen tisztában. Lehetséges, hogy elegáns tudományos zsargonba öltöztetve banális filozófiai vagy szociológiai megállapításokat szeretnének eredeti ötletként eladni?

Könyvünk második célpontja az episztemológiai relativizmus, nevezetesen az a gondolat – amely sokkal szélesebb körben terjedt el az angolszász országokban, mint Franciaországban – miszerint a modern tudomány nem több, mint „mítosz", „mese" vagy „társadalmi termék", sok más egyéb megjelölés között [11]. (Hangsúlyozzuk, hogy a tárgyalást az episztemológiai/kognitív relativizmusra korlátozzuk, és nem foglalkozunk a morális vagy esztétikai relativizmus jóval bonyolultabb kérdéseivel.) Néhány durva elferdítés mellett (pl. Irigaray) számos olyan zavaros elképzelést boncolgatunk, amelyek igen gyakoriak a posztmodernista és kultúrelméleti körökben, pl. olyan tudományfilozófiai gondolatok elferdítését, mint az elmélet bizonyítékkal nem elégséges alátámasztása vagy a megfigyelés elmélet-függõsége, amelyek egyetlen célja a radikális relativizmus alátámasztása.

Azzal vádolnak, hogy arrogáns tudósok vagyunk, azonban valójában nézeteink a „kemény tudományok" szerepérõl igencsak visszafogottak. Hát nem lenne nagyszerû (legalábbis a matematikusok és fizikusok számára), ha Gödel tételének vagy a relativitáselméletnek közvetlen és mély következményei lennének a társadalom tanulmányozásában? Netán a kiválasztási axiómát a költészet elemzésében használni lehetne? Vagy a topológiának lenne valami köze az emberi pszichéhez?

A fogadtatás Franciaországban ezideig eléggé vegyes. Kristeva és mások francia-ellenességgel vádolnak. Számunkra azonban a gondolatoknak nincs nemzetiségük. Nem létezik például francia gondolat, vagy bármely más ország gondolata, bár természetesen bizonyos idõben bizonyos helyeken létezhetnek divatok vagy bolondériák. Az érthetõ, hogy a könyvünkben bírált egyének megpróbálják kritikánkat a francia kultúra elleni globális támadásnak feltüntetni, de nincs különösebb ok arra, hogy honfitársaik bedõljenek ennek az elterelõ manõvernek. Senki soha ne érezze, hogy követnie kell a „nemzeti vonalat", és senkinek nincs joga ilyen „vonalat" meghatározni mások számára. Ami pedig a „francia gondolat" fogalmát illeti, ugyan miféle közös létezhet (a nyelven kívül) olyan filozófusok gondolataiban, mint Diderot és Deleuze?

Nem áll szándékunkban a kortárs francia filozófiát sem támadni. Mi csupán a fizikai és matematikai fogalmakkal való visszaélésekre szorítkozunk. Olyan ismert gondolkodók, mint Althusser, Barthes és Foucault – akik, mint a Times Literary Supplement olvasói, tisztában vannak azzal, hogy a csatorna mindkét partján egyaránt vannak támogatóik és rosszindulatú bírálóik – könyvünkben csupán mellékszereplõk, mint az általunk bírált gondolatok szurkolói.

Pascal Brueckner a Le Nouvel Observateur hasábjain Baudrillard védelmében szembeállítja „a tényeken és információkon alapuló angolszász kultúrát" az „inkább az interpretációra és stílusra épülõ francia kultúrával" [12]. Ha ezt egy angol vagy amerikai mondaná, akkor a nemzeti elõítélet olyan bárdolatlan példájának tekintenék, amely sértõ módon összekeveri az haute culture és az haute couture („a gladiátor és a radiátor") fogalmát. Egy franciától ez vajon színvonalasabb megnyilvánulás?

Ezek a „nacionalista" reakciók azonban nem tipikusak. Természetesen sok francia természettudós egyetért velünk, ahogyan sok francia társadalomtudós is. Ez így természetes: könyvünk szándéka távolról sem támadás a humán tudományok, vagy általában a filozófia ellen, hanem a szakterületen dolgozó komoly szakemberek támogatása azzal, hogy felhívjuk a nyilvánosság figyelmét a sarlatánizmus bántó eseteire. Vajon Liszenko bírálatát a biológia elleni támadásnak kell tekinteni? Ha tartózkodtunk volna ettõl a kritikától annak ellenére, hogy saját szakterületünkön rendszeresen szóvá teszünk ezeknél jóval jelentéktelenebb hibákat [13], nem mértünk volna-e sértõ módon kettõs mércével, mintha azt gondolnánk:„Ne foglalkozzunk velük, a társadalomtudomány úgyis mind csupa hülyeség"?

A könyvünkben található kijelentések mindössze az olvasó szemét szándékoztak felnyitni. Bertrand Russell, aki Cambridge-ben a hegeli filozófia hagyományain nevelkedett, egyszer elmondta, hogyan változott meg a véleménye, amikor elolvasta, hogy mestere (Hegel) mit írt a matematikáról, amelyet õ (teljesen jogosan) „zavaros fejû nonszensznek" tekintett [14]. Ez ugyan nem bizonyítja, hogy mindaz, amit Hegel más dolgokról mondott, szintén ostobaság, mindenesetre az eset elgondolkodtató. Amikor a hiedelmeket divat vagy dogmák alapján fogadják el, azok különösen érzékennyé válnak akárcsak marginális részeik feltárására is. Vegyük ezzel szemben Newton munkásságát. A becslések szerint írásainak 90%-a alkémiával és miszticizmussal foglalkozott. Na és akkor mi van? A maradék kiállta az idõk próbáját, mivel szilárd empirikus és racionális érveken alapult. Ha a könyvünkben idézett szerzõkre ugyanez elmondható, akkor észrevételeink jelentõsége nyilvánvaló módon elhanyagolható. Ha azonban ezek az szerzõk társadalmi, és nem intellektuális okok folytán váltak nemzetközi sztárokká, részben azért, mert a nyelv mesterei és közönségüket a bonyolult – tudományos vagy nem tudományos – terminológiával való ravasz zsonglõrködéssel kábították, akkor munkánk nem volt hiábavaló.

Jegyzetek

[1] Magyar Tudomány 1998/1,

[2] Dissent, 43(4), 1996/3, 93-99 old., Philosophy and Literature, 20(2), 1996. október, 338–342 old. Sokal tréfája okáról ezt mondja: „De miért is tettem? Bevallom, hogy szégyentelen régi baloldali vagyok, aki soha nem fogta fel teljesen, hogyan segíti a dekonstrukcionizmus a munkásosztályt. Továbbá nehézkes öreg tudós vagyok, aki naivul hisz abban, hogy létezik egy külsô világ, e világban léteznek objektív igazságok, és az én munkám ezek közül néhánynak a felfedezése."

[3] Vajda Mihály a posztmodern fogalmát „A posztmodern Heidegger" címû mûvében a következôképpen értelmezi "…aki úgy véli például, hogy a tudomány az egyedül érvényes világértelmezés, az a modernitás álláspontját képviseli. Aki a tudományt hamis világmagyarázatnak tekinti, az premodern állásponton áll. Aki viszont azt állítja, hogy a kétségtelenül érvényes tudományos világértelmezés mellett más világmagyarázatok is lehetségesek és érvényesek, az már a posztmodernet képviseli."

[4] Impostures Intellectuelles, Editions Odile Jacob, Paris, 1997.

[5] Jon Henley, „Euclidean, Spinozist or existentialist? Er, no. It`s simply a load of old tosh", The Guardian, 1997. okt 1, 3.old.

[6] Robert Maggiori, „Fumée sans feu", Libération, 1997. szept. 30, 29. old.

[7] Julia Kristeva, „Une désinformation", Le Nouvel Observateur, 1997. szept. 25., 122. old.

[8] Ulderico Munzi, „Francesi, intellectuali impostori: Americani all`attaco di Parigi", Corriere della Sera, 1997. szept. 26. A szerzô a következôképpen idézi Kristeva véleményét: La prima a reagire con vigore, anche perché e viva e vegeta e intravede un inutile „crimine di lesa maestá" e Julia Kristeva, filosofa e critica letteraria. Dice: „Il sandinista Sokal e Bricmont fanno disinformazione. Oltre tutto sono dei francofobi." A suo parere, dovrebbero sottoporsi entrambi a cure psichiatriche.

Kristeva „franciagyûlöletre" való hivatkozása mint tudományos érv kísértetiesen emlékeztet az 1988-as híres „Benveniste-ügy" körüli vitára. Jacques Benveniste francia biokémikus és kutatócsoportja 1988 nyarán szenzációs bejelentést tett homeopátián alapuló kísérletei eredményeirôl. A Nature tekintélyes brit tudományos folyóirat a kételyek ellenére közölte Benveniste késôbb beküldött cikkét, egyúttal azonban egy nemzetközi kutatócsoportot küldött ki a francia tudós laboratóriumába. A független vizsgálat kimutatta, hogy a „szenzációs eredmény" hihetetlenül durva szakmai és kiértékelési hibáknak tulajdonítható. Benveniste a bizottságot jellemzô módon szintén „franciagyûlölettel" vádolta. Amikor aztán a Science et Vie francia folyóirat is „új Liszenkónak" nevezte, kitört belole a visszafojtott szerénység: „tudniuk kellene, hogy én vagyok a világ legfontosabb kutatója, és a legkeresettebb a tudományos elôadók között" (Le Figaro, 1988. július 27.). A történet szerencsére happy enddel végzôdött a tudomány számára, mivel a vita lezárása után a francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központ (CNRS) a kutatócsoport anyagi támogatását beszüntette.

[9] Vincent Fleury és Yun Sun Lumet, „L`escroquerie Sokal-Bricmont", Libération, 1997. okt. 6, 5. old.

[10] Alan D. Sokal, „Transgressing the Boundaries: Toward a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity", Social Text, No. 46/47, 1996, 217-252 old.

[11] Bricmont és Sokal könyve nem feledkezik meg Gilles Deleuze, Felix Guattari, Jean-Francois Lyotard és Michel Serres baklövéseirôl sem, amelyekrol külön fejezetek szólnak. (Lacan és Irigaray a differenciál-topológia, Lyotard a kozmológia, Latour a relativitáselmélet, Serres pedig a „nemlineáris idô" témakörében „jeleskedik".)

[12] l. pl. Ian Hackling „Taking bad arguments seriously", London Review of Books, 1997.aug. 21, 14-16 old.

[13] Pascal Bruckner, „Le risque de penser", Le Nouvel Observateur, 1997. szept. 25, 121. old.

[14] Lásd pl. Prigogine és Stengers munkájának kritikáját: Jean Bricmont, „Science of chaos or chaos of science?", Physicalia Magazine 17, no. 3-4 (1995).