Természettudományi Közlöny, 1927. július
ILOSVAY LAJOS
Az anyag egysége és az elemek átváltoztatására irányuló kísérletek1
Ilosvay Lajos
A természettudományok azóta fejlõdnek  rohamosan, amióta a tapasztalás szerzésében a természetiek szemlélését céltudatosan elõkészített kísérletek is segítik a tények megállapításában. Ismeretes szólam, hogy a természetvizsgáló kísérleteiben mindig a természettõl vár valamely kérdésre feleletet. Ha tervét jól átgondolta, a kísérlet feltételeit jól megválasztotta, ha észleléseit szabatosan végezte, helyes lehet a felelet, különben nem. De jó kísérlet és kifogástalan észlelés is lehet téves következtetések oka. Téves következtetésen épült fel a XVII. század második felétõl a XVIII. század közepéig elfogadott phlogiston-elmélet is.

Azonban, hogy jól végzett kísérletekbõl levont téves következtetést mutassak be, nem szükséges a letünt századokban keresnem példát. Kimutatható, hogy az elemek átváltozása céljából a csak nemrégiben végzett kísérletek is nem mindig szolgálták az igazság ügyét.

És ha a testek anyagának természetére nézve kísérletek végzésével is lehetett tévedni: mennyivel könnyebb volt a tévedés akkor, amikor a testek anyagát s a rajtuk végbemenõ változások okát elmélkedés útján, "a priori", akarták megismerni.

Az ismeretgyûjtésnek ezt a módját alkalmazták a görög bölcsek. Õk elég tüzetesen foglalkoztak a természettel. A Föld szilárd kérge, az esõ, a folyók, a tengerek vize, a tûzre rakott fa elégése, a Föld felszínét övezõ levegõ, mind érdekelte õket. A testekrõl, keletkézésükrõl, változásukról igyekeztek is számot adni, de anélkül, hogy föltevéseik helyességét kísérletekkel ellenõrizték volna. Bölcsészeti elmélkedés alapján a testek alapanyagául Thales (600 évvel Kr. e.)2 a vizet, Anaximenes (557. é. Kr. e.) a levegõt, Xenophanes (560 é. Kr. e.) a vizet és a földet, Heraklit (500 é. Kr. e.) a tüzet, míg Empedocles (kb. 450 é. Kr. e.) mind a négyet, tehát a vizet, a levegõt, a földet és a tüzet jelölte meg. Ezek az õs- vagy alapanyagok a görög bölcseknél egyenlõ értékûek voltak a testek alkotásában résztvett elemmel, illetõleg elemekkel. És ma, amikor nagy árvízrõl, vagy fellegszakadásról, házakat, utcasorokat, esetleg egész városrészeket elpusztító tûzrõl, földrengésrõl, szélviharokról, mint elemi csapásokról beszélnek, valószínûleg kevesen sejtik, hogy ebben a kifejezésben a görög bölcsek elemeire kell gondolnunk.

A görög bölcsek elemeinek keletkezésérõl kialakult nézetbõl ismerhetjük meg azt az elvi alapot, amelyen az alchimisták elindultak és évszázadokon át fáradhatatlanul bolyongtak, hogy a nemtelen fémeknek nemes fémekké való átváltoztathatásának nagy titkát földerítsék.

Vajjon hogyan jutottak õk arra a gondolatra, hogy valamely fém átváltoztatható egy másikká? Logikailag egészen helyes megfontolással. Ugyanis amikor Aristoteles (384–322. é. Kr. e.), ez a kétségtelenül lángelméjû gondolkodó, elfogadta Empedocles elemeit, megmagyarázta keletkezésüket is. Szerinte: van egy õsanyag és négy alapsajátság, amelyek páronként az õsanyaghoz kapcsolódva létesítik a négy elemet. Alapsajátságok: szárazság, nedvesség, hidegség és melegség. Az õsanyagból a szárazság a nedvességgel létesíti a földet, a nedvesség a melegséggel a levegõt, a szárazság a melegséggel a tüzet, a nedvesség a hidegséggel a vizet.
A föld, a levegõ, a tûz és a víz egymással különbözõ viszonyban egyesülve hozzák létre azokat a valóságokat, amelyek együttesen a természetet alkotják.

Dumas (Jean Baptiste André),3 Franciaországnak a XIX. században egyik nagy vegyésze, azt sejti, hogy Aristoteles a négy elemre vonatkozó véleményét a fa elégésekor keletkezõ termékek megfigyelése alapján eszelhette ki. Mert ha fát égetünk el, az égéstermékek között található gáznemû, a levegõre emlékeztetõ test, valamint víz, látható a tûz és a szilárd halmazállapotú hamuban felismerhetõ a föld is. Bizonyos, hogy ha Aristoteles kísérletezik vala, óvatosabb lett volna az elemekrõl szóló tanában.

De azért a megbotránkozásra nincs okunk, mert nem tudhatjuk, hogy nemsokára nem fognak-e a mi tudományos felfogásainkon is mosolyogni?

Különben minket nem Aristoteles tévedései érdekelhetnek, hanem az, hogy õ Krisztus elõtt a IV. században a testek anyagának egységét tanította és tanította azt, hogy ha az õsanyaghoz két-két alapsajátság kapcsolódik, akkor egymástól különbözõ elemek keletkeznek, azaz tanította az elemek átváltoztathatóságát is.
Aristoteles nagy tekintélye közel 2000 évig uralkodott. Minden alchimista az elemek átváltoztatásán fáradozott és bár tapasztalták, hogy verejtékes munkájuk eredménytelen, mégsem akadt valaki, aki tételeit kifogásolta volna.

Igaz, hogy Geber,4 egész nevén Mussa-Dsafar-al-Sofi híres arab alchimisia, Aristoteles után kb. ezer évvel már tagadta, hogy Aristoteles elemei valós elemek volnának és õ a mai elemek közmül – a már elõtte kialakult felfogást követv – elõbb a kénesõt [higanyt] és a ként, késõbb ezeken kívül még az arzént nevezte elemnek: mindazonáltal bízott benne, hogy az átváltozás sikerül, mihelyt a "bölcsek kövét" feltalálják. Rajongással keresték hát a "bölcsek kövét", mely segítette volna õket abban a törekvésükben, hogy a nemtelen fémeket nemesekké változtassák. Keresték saját hasznukra, vagy valamely felsõ hatalom kényszerítésére: de az a magasabb társadalmi cél is szemük elõtt lebegett, hogy ha sikerül sok ezüstöt meg aranyat elõállítaniok, a szegénységet azonnal eltüntethetik a Földrõl.

Geber és követõi azért tekintették kénesõt és a ként elemnek, mert különféle ásvánnyal dolgozva, gyakran találkoztak velük; azért becsülték õket, mert a kénesõ a fémfényt, a nyújthatóságot, a kén a változásra való készséget képviselte. És becses volt elõttük a kénesõ azért is, mert egyik-másik amalgamjának színe és fénye az ezüstre emlékeztetett és mert, természetesen csak akkor, ha aranytartalmú érccel dolgoztak, az amalgam révén csekély mennyiségû színaranyra is bukkantak, melyet hajlandók voltak a nemtelen fémek arannyá változása elõpostájának tartani. A "bölcsek köve" bûvös hatásában egyetlen alchimista sem hitt erõsebben, mint Van Helmont. Irataiban többször említi, hogy a kénesõt e szer csekély menynyisége is arannyá változtatja. H. Kopp Geschichte der Chemie címû munkája II. r. 168. lapján olvashatjuk, hogy V. Helmont 1618-ban kapott 1/4 grant (18,2 mg-ot) a bölcsek kövébõl, mellyel 8 uncia (230,0279 g) kénesõt változtatott át tiszta arannyá.

A bölcsek kövét se Geber, se más alchimista nem fedezte föl, s bár a fémes elemek átváltozásába vetett hit nem rendült meg teljesen, mégis a jelszó megváltozott. A XVI. század közepe óta már csak kevesen keresik a meggazdagodás eszközét, a többség inkább az örökifjúságot, a hosszú életkort biztosító életelixiriumért lelkesedik, hogy legalább azok, akiknek módjuk van reá, minél tovább élvezhéssék az élet örömeit.

Geber három elemét a XVI. században Basilius  Valentinus megtoldotta még eggyel, melyet sónak nevezett s ezen a fémek pörkölésekor keletkezõ terméket értette. Ez a négy elem, valamint Aristoteles elemei a XVII. századig háborítatlanul élvezték jogukat. Ebben a században Van Helmont már kétségbevonja, hogy a testek alapanyagai csak kénesõ, kén, arzén és só, mivel ezek sok test bomlásakor nem észlelhetõk. Kételkedik abban is, hogy a föld és a tûz elemek: ellenben arra nézve habozik, hogy a levegõnek és a víznek minõ szerepet tulajdonítson. Ugyanebben a században Boyle kiváló angol tudós, elsõnek mondja ki, hogy elemek csak azok a testek, amelyek két vagy több különnemû testre nem bonthatók.

Ámde azért, mert Boyle helyesen határozta meg az elem fogalmát, semmivel sem járult hozzá a fogalomjegy helyes használatához. Ezt mondhatjuk követõiról is. Boyle és követõi a phlogiston-korszakban éltek, melyben azt tanították, kogy az égéstermék tartalmilag egyszerûbb, mint az elégõ test: következõleg abban az idõben, ha ismerték volna a hidrogént, egyszerûbb összetételûnek minõsítették volna, mint az elégéskor keletkezõ vizet, mert az égésjelenséget úgy értelmezték, hogy minden eléghetõ test elégésekor elveszíti a phlogistont, az égés principíumát.
Lavoisier feleségével
Csak a XVIII. század második felétõl kezdve, amikor Lavoisier, az oxigénnek 1774-ben történt felfedezése után az égésjelenségeket helyesen értelmezve, a phlogiston-elméletet megdöntötte, érvényesülhetett Boyle felfogása az elemekrõl.

Lavoisier korában még csak 23 elemet ismertek, de közülük hat nem is volt elem, hanem vegyület, melyeket alkotórészeikre felbontani nem tudtak. Ezekbõl az elemek elõállítása csak akkor sikerült, amikur Volta oszlopában a chemiai kutatás hatalmas eszközét ismerték fel.

Az elemek számának szaporodásával átváltoztathatásuk ügye lekerült a napirendrõl. Ez azonban csak akkor következett be, amikor a testek összetételének tanulmányozása nem szorítkozott az alkotórészeknek csak minõségére, hanem kiterjedt mennyiségére is.

Van Helmont már a XVII. században úgy beszél a mérlegrõl, mint az összetett testek vizsgálatának felette fontos eszközérõl: de a mérleg tervszerû alkalmazása közben csak Lavoisier nagy szelleme ismerte fel az anyag állandóságának tételét, melynek értelmében anyagot semmibõl teremteni vagy az anyagot megsemmisíteni nem lehet. A mérleg segítségével történt az elemek állandóságának megállapítása is, melynek elfogadása egyelõre úgyszólván tilalomfát állított az elemek átváltoztatasára iranyuló próbalgatások útjába.

Voltak azonban a mérleg használatának nevezetesebb következményei is. Még pedig: a vegyületek összetételének mennyiségi meghatározása; az alkotórészek százalékos összetételébõl az elemek vegysúlyának vagy atómsúlyánák kiszámítása és a vegyüléssúlyviszonyok törvényeinek felismerése. Ezek a meglepõ eredmények, melyekbõl hiányzik minden rejtélyes, ellenben felcsillan a tudományos igazságra való törekvés, helyet biztosítottak a chemiának a bizonyítható tételeken nyugvó tudományok fényes csarnokában.

***

Az elemek atómsúlyát elõször Dalton állapította meg. Õ úgy járt el, hogy kiszámította az egyes elemeknek azt a súlyát, amely egy súly hidrogénnel egyesül. Daltonnak5 1808-ban közölt atómsúlyai más értékûek, mint volnának azok, amelyeket ma számítanánk ki. De most az értékeket nem pontosságuk, hanem az általuk támadt eszme szerint mérlegeljük. Dalton azt találta, hogy 1 súly hidrogén egyesül 5 súly nitrogénnel, 5 súly szénnel, 7 súly oxigénnel, 13 súly kénnel; tehát a nitrogén,a szén, az oxigén, a kén atómsúlya a hidrogén súlyegységének egészszámú többszöröse.

Ezek és a hozzájuk hasonló adatok elégségesek woltak arra, hogy Daltonnak egyik kortársa, Prout6 orvos, aki chemiával is foglalkozott, 1815-ben azt a következtetést kockáztassa meg, hogy az elemek anyaga egységes, ez az anyag a hidrogén; és minden elem atómsúlyánák számértéke arról tájékoztat, hogy atómjában a hidrogén súlyegysége, azaz: a hidrogén atómja, valamely oknál fogva, hányszor véve sûrûsödött össze. Tehát a nitrogén atómjában 5-ször, a szénében 5-ször, az oxigénben 7-szer, a kénében 13-szor annyi hidrogén sûrûsödött össze, mint amennyi van a hidrogén egy atómjában.

Lehet, hogy Prout ismerte Aristoteles föltevését az õsanyag ról, lehet, hogy tõle függetlenül jutott következtetéséhez: de az bizonyos, hogy Aristoteles föltevése kb. 2300 év mulva megismétlõdött; még pedig  tárgyilagosabb módon, mert Prout õsanyaga már nem képzelt, hanem valóságos elem volt.

Ámde az elemek atómsúlyának  megállapítása közben kitûnt, hogy több elem atómsúlyának számértéke nem  egészszám, így a chlóré is 33,41 lett volna: ennélfogva az ilyen elemek atómjában a hidrogén súlyegységének vagy atómjának egészszámú többszörösén kívül annak törtrészét is föl kellett volna tételezni. Tekintve azonban, hogy a Daltontól kigondolt és a chemiában valószínûleg még sokáig nélkülözhetetlen atómelmélet szerint az elemek atómjai oszthatátlanok: érthetõ, hogy azoknak az elemeknek atómjában levõ anyag mennyiségét,  amelyeknek atómsúlya egésszám,  hajlandók voltak úgy tekinteni, högy az a hidrogén súlyegységének, illetõleg atómjának egészszámú többszörösébõl keletkezhetett, de a többiek atómjában levõt nem. Különösen Berzelius küzdött a Prout-féle föltevés térfoglalása ellen, értékes kísérleti adatokkal támogatván ellenvetéseit. A kételkedés hasznos következménye volt, hogy a Prout-féle föltévés helyességének kideríthetése végett nagy buzgósággal láttak hozzá az elemek atómsúlyának meghatározásához.

Stas Jean Servais  brüsszeli professzornak sok évre terjedõ munkája is csak azt bizonyította, hogy a legtöbb elem atómsúlya nem a hidrogén súlyegységének egészszámú tohbszöröse, minélfogva nem jogosult az a föltevés, hogy az elemek a hidrogénnek, mint õsanyagnak, különbözõ sûrûségû vagy polimeres módosulatai.

***

A testek anyagának egysége és az elemek átváltoztathatósága kb. 80 évig nem izgatta sem a tudósokat, sem a chemia haladása iránt érdeklõdõket. De 1900-ban megint szõnyegre került elõbb az elemek átváltoztathatósága, azután a testek anyagának egysége is.

Fittica F.7 1900-ban azzal lepte meg a tudományos köröket, hogy  neki sikerült alaktalan foszforból azáltal, hogy ammoniumnitráttal  olvasztotta össze, arzéntartalmú vegyületet elõállítani. Éppen olyan
csodálkozással, mint megütközéssel fogadták ezt a hírt; mert ha a foszfor ilyen egyszerû beavatkozással arzénvegyületté változhat, mi biztosíthat bennünket arról, hogy a mérgezés gyanúja miatt kiásott hullában kimutatható arzénvegyület nem úgy jött-e létre, hogy az élelmiszerrel vagy gyógyszerrel az elhúnyt szervezetébe került foszfor változott át arzénvegyületté.

Fittica értekezésének megjelenése után Winkler Clemens8 és mások, talán kelleténél erõsebb hangon válaszoltak Fitticának s bebizonyították súlyos tévedését.

A néhány évig tartó csendet Ramsay9 kutatásai törték meg 1903-ban. Õ a rádióaktív jelenségek fölfedezése után azt tapasztalta, hogy a rádium héliumot sugároz ki. Más búvárok is ugyanezt észlelték, minek következtében szükségessé vált az elemek állandóságát hirdetõ nézetet megváltoztatni olyképen, hogy az elemek legnagyobb része állandó ugyan, azonban a rádióaktív elemek anyaga, az emberi beavatkozástól függetlenül változó.

A hélium is állandó elem: de az urániumból, a rádiumból, a thoriumból – önként végbemenõ változás közben – olyan elemek keletkeznek, amelyeknek anyaga változó.
Sir William Ramsay

Nem volt ilyen megbízható eredménye Ramsay egy másik kísérletének. Õ azt találta, hogy ha a rádium kisugárzása – emanációja –,  melyet nitonnak, de újabban radonnak is neveznek, kupriszulfát vizes oldatára hat, a kupriszulfát kathionjából lithiumkathion keletkezik, azaz: az elektromos töltésû réz, elektromos töltésû lithiumkathionra változott.10

Ellenõrzõ vizsgálatok kiderítették, hogy ez a megfigyelése téves vo]t; kuprikathionból lithiumkathion nem keletkezik.

Ellenben következõ kísérletei:11
1. ha a rádiumkisugárzás magában, vagy hidrogénnel, vagy oxigénnel sokáig áll, bizonyos idõ mulva hélium,
2. ha a rádiumkisugárzás huzamosabban vízzel érintkezik, neon és kevés hélium is,
3. ha ezüstnitrát, vagy kupriszulfát vizes oldatára a rádium kisagárzása hat, lehetséges, hogy xenon, esetleg krypton keletkezik, már olyan eredmények, amelyek följogosíthattak arra a következtetésre, hogy az elemek átváltoztatása más elemmé, kísérletileg is bizonyítható.

Ramsay kísérletei meggyõzõbbek volnának, ha mennyiségi tekintetben olyan szabatosság jellemezné azokat, mint jellemezte a Lavoisier kísérleteit. Nem tudjuk, hogy kísérleteiben az elemek átváltozása teljes-e, avagy részleges? Ez pedig olyan kérdés, amely csak mérleggel dönthetõ el.

Ramsay kísérleteiben alig ismeretes a rádiumkisugárzás szerepe is. Lehetséges, hogy nincs chemiai, nincs hõhatása; lehetséges, hogy mint elektromos, vagy mint valami, eddig még ismeretlen energiaféleség végzi elemet átváltoztató munkáját; de lehet, hogy a hatás oka összetett, melyben a hõ és elektromos hatás mellett tekintélyes része van a kisugárzás legkisebb részei mozgásenergiájának is.

Ramsay vizsgálatait végezve, nem érdeklõdött az iránt, hogy az elemek átváltozásából lehet-e valami õsanyagra is következtetni. De kutatásai alkalmasak voltak nemcsak föleleveníteni, hanem meg is szilárdítani az elemek átváltozásába vetett hitet. Alkalmasak voltak munkára buzdítani azokat a kutatókat, akiknek nagy kísérletezõ ügyességük, bõséges anyagi eszközük és korlátlan idejük van résztvenni ezekben az érdekes és korszakot alkotó tudományos kutatásokban.

Ramsay-nak ezelõtt csaknem három évtizede megkezdett búvárlataiban, bõségesen kivették részüket világszerte ismert munkatársai: Soddy, Colbé, Cameron, Gray és Rutherford is.

***

Nem merném állítani, hogy Ramasay  kutatásaival kapcsolatos Miethe12,13 charlottenburgi mûegyetemi professzornak nagy föltünést keltett híradása 1924-ben arról, hogy Stammreich nevû segédjével a kénesõbõl aranyat csinált. Kísérleteit Jaenicke A.-féle kénesõ-lámpával végezte és arra az eredményre jutott, hogy a "kénesõ-atóm egyik építõkövét, az aranyat, egytized és egyszázad milligramm között változó mennyiségben megtalálta.

Miethe után Nagaoka H.14 japán tudós közölte, hogy nagy feszültségû elektromos árammal neki is sikerült a kénesõt arannyá változtatni. Õ a napilapok híradása szerint eljárását Párizsban be is mutatta.

Érthetõ, hogy a kénesõ arannyá változtatásának hosszú hallgatás után megint szájra került híre élénk visszhangot keltett szakkörökben: Európa és Amerika kiváló kutatói erõs felkészültséggel láttak hozzá az ellenõrzõ munkához: 1926 második felében már tudták, hogy se Miethe, se Nagaoka nem elég óvatossággal végezte kísérleteit. Bebizonyították,  hogy kénesõjük és készülékük részei félrevezetésre elégséges mennyiségû arannyal lehettek szennyezve. Aztán a talált mennyiségek is sokkal kevesebbek voltak, hogysem azokból a kénesõ arannyá változására, vagy az elemek átváltoztathatóságára merészség nélkül következtetni lehetett volna. Miethe kísérletéinek mindegyik bírálója kedvezõtlenül ítéli meg eljárását s hogy erre elég okuk volt, megítélhetjük Habernek15 és két munkatársának következõ nyilatkozatából: Lehetséges, meg fogják találni, hogy egyik elem miként változtatható át egy másikka, kimutatható módon: de a Miethe-féle leírás nem ilyen, mert utáncsinálásra – ezidõszerint – alkalmatlan.

***

A szakfolyóiratokban f. é. május 1-ig az anyag egységével vagy az elemek átváltoztatásával foglalkozó közlemény nem jelent meg. Futtában tekintve a dolgot azt gondolhatnók, hogy ezek a feladatok divatjukat multák, azután észrevesszük, hogy nem a feladat, hanem csak megnevezése változott meg. Már vagy hat év óta azt kutatják,16 hogy mi történik valamely elem atómjával, ha reá rádióaktív elemek a-sugárzása hat.
J. J. Thomson és Rutherford

Nagyon finnyás természetû és véglegesen még ki nem dolgozott módszerek szerint azt vizsgálják, hogy ha ezekkel az a-sugarakkal bombázzák az elemek atómjait, sikerül-e az a-sugarakat létesítõ anyagi részecskék egyikének a hidrogén föltételezett atóm-magját eltalálni és helyébõl kilõni? Kissé háborús emlékû a hatás magyarázása, de ne felejtsük el, hogy a cél kitûzése a világháború utolsó idõszakában történt. Így lõtte ki Rutherford a nitrogén atómjából a hidrogént s következtette, hogy a maradék szén, anélkül, hogy a szén jelenlétét bizonyította volna. Ugyancsak õ Chadwickkel társulva, az a-sugár hatásának kitette még a bórt, fluort, nátriumot, alumíniumot és a foszfort s mindegyiknek bombázását a "H"-sugarak megjelenése követte. Ezek a "H"-sugarak pedig azáltal keletkeztek, hogy a sebesen mozgó a-sugarak valamely részecskéje a kísérleti anyag atómjának magrészécskéjét eltalálva, lekötött állapotából fölszabadítja és elégséges sebességgel ellátva, lehetõvé teszi, hogy egészen külön sugár létesítésében vegyen részt. S minthogy e "H"-sugarak kis részecskéjének tömegét egyenlõnek találták a hidrogén atóm tömegével, az a-sugárzás létesítette új sugarakat a hidrogén vegyjelével, "H"-val különböztették meg.

Eddig még a titánnal, chrómmal, vassal, rézzel, zinkkel, selennel, brómmal, zirkonnal, ónnal, tellurral, jóddal végeztek hasonló kísérleteket.

Rutherford Edinburgban, az egyetem laboratóriumában, Peterson és Kirsch Bécsben, a rádiumkutató intézetben szorgoskodtak az új kutatásirány kifejlésztésében. Aston17 iskolája Cambridge-ben, a Cavendish-laboratóriumban, más úton halad s ma még nem látszik, hogy Rutherforddal és Petersonnal keresné a találkozást.

***

Az anyag egységének és az elemek átváltozhatóságának tétele 2300 évesnél idõsebb, de bizonyításával tudományos alapon csak 30 év óta próbálkoznak. E 30 év alatt történt megállapítások nem kicsinyelhetõk, de a tétel bizonyítására nem elegendõk.

Tudjuk, hogy a rádióaktív elemek önkéntes bomlásaként megjelennek különbözõ sugárzások; rádium bomlásaként megjelenik hélium; tudjuk, hogy az a-sugarak hatására, meghatározott föltételek között, hélium, neon, esetleg xenon és krypton is megjelenhet; tudjuk azt is, hogy az a-sugarak mai elemeinkbõl hidrogénatómmagokat lõnek ki, vagy szerényebben szólva, távolítanak el.

Ha bizonyítani tudnók, hogy minden ismert elem egész tömegében hélium- meg hidrogénmagra és elektronra bontható: akkor mondhatnók, hogy az elemek közös alkotórészei: hélium, hidrogén és elektron; ha bizonyíthatnók, hogy a héliummag hidrogénmagot és elektront tartalmaz: akkor állíthatnók, hogy az elemeknek csak két alkotórésze van: hidrogén és elektron. Ekkor igazságot szolgáltáthatnánk Proutnak is, mert a hidrogén volna az az õsanyag, amely összesûrûsödve, azaz: polimer módosulatban, elektrontól támogatva, létesítené az elemeket.

Ha mindezek kétségtelen igazságok volnának, az atómszétrombolások vagy az átómok szétbontása után az elemek atómjait mesterségesen, szintézissel is elõállíthatnók. Elõállíthatnánk nemcsak annyi elemet, amennyit ma ismerünk, valami 92-t, hanem végtelen sokat. Ezekbõl a mesterségesen létesített elemekbõl állíthatnók elõ mind a szervetlen, mind a szerves vegyületeket. Ezek volnának a szó igaz értelmében teljes szintézisek, mert a mai szintézisek mind csak részlegesek. De ne bocsássuk szabadjára képzeletünkét.  Ma még csak az átómok szétrombolásánál tart a kutatás, helyreállításuk eddig még alig került szóba. Igaz, hogy Panet és Peters18 szerint nekik sikerült palladium közvetítésével a hidrogént héliummá összesûríteni; de az átváltoztatást még nem tekinthetjük bebizonyítottnak.

***

Elkedvetlenedem, mikor a rádióaktív testekkel végzett kutatásokról olvasok, mert bánt, hogy nem vehetünk részt e bámulatos jelenségek tanulmányozásában. Errõl nem a szellemi, hanem az anyagi erõk hiányában kell lemondanunk. Rendkívül drágák a vizsgálati anyagok és a mûszerek is. Ha pénzügyi helyzetünk megerõsödik, talán az akadályok eltûnnek és reátermettségünket a nemzetközi szellemi együttmûködésre a kutatások e legfiatalabb területén is bebizonyíthatjuk.
 

1. Elnöki megnyitóbeszéd a M. T. Akadémia 1927 május 8-án tartott ünnepi közgyûlésén.
2. Hermann Kopp:  Geschichte der Chemie. I. r. 29, 30 l.[1843].
3. Dumas–Binau: Leçons sur la philosophie chimique. II. kiadás, 62 l. [1878].
4. Hermann Kopp:  Geschichte der Chemie. I. r., 46. l. [1843].
5. Hermann Kopp: Geschichte der Chemie. II. r., 327. l. [1844].
6. Hermann Kopp: Geschichte der Chemie. II. r., 391. l. [1844].
7. Fittica F.: Über schwarzen Phosphor und die Umwandlung von Phospor in Arsen. Chem. Zentralblatt. 75. évf., I k. 1191. l. [1900]. Chem. Zeitschr. 24., 483. I. [1900].
8. Winkler Clemens: Über die vermeintliche Umwandlung des Phosphors in Arsen, Ber. d. Deutsch. Chem. Gesellsch. 33. évf. 1693. l. [1900].
9. William Ramsay u. Frederick Soddy: Versuche über Radioaktivität und Erzeugung von Helium aus Radium. Chem. Zentralblatt. 79. évf., II. k., 704. l. [1903].
10. Cameron Alexander Thomas u. Sir William Ramsay: Die chemische Einwirkung von Radiumemanation auf Lösungen von Kupfer, Blei und auf Wasser. Chem. Zentralbtatt. 78. évf., II. k., 1775. [1907].
11. Sir William Ramsay u. Rudolf Georg: Die Edelgase. 338-342. l. Leipzig [1918].
12. Miethe A.: Vorläufige Mitteilung über den Zerfall des Quecksilberatoms. Naturwissenschaften. XII. évf., 597. l. [1924. júl. 18]. A. Gaschler a Zeitschr. für angew. Chemie, 37. évf., 666. l. 1924. aug. 28-án elsõbbségi igényt támasztott. Közli, hogy õ a kénesõ átváltozását arannyá már 1922-ben észlelte és szabadalmat kért eljárására. Mondhatjuk,  nem lesz szerencséje szabadalmának értékésítésével.
13. Miethe A.: Gold aus Quecksilber. Naturwiss. XIII. évf. 635-37. [1925].
14. NagaokaH.: Unter Beihilfe von U. Sugiura, T. Asada, T. Machida. Vorläufige Mitteilung über die Umwandlung von Quecksilber in Gold. Chem. Zentralblatt. 96. évf. II. k. 1249. l. [1925].
15. F. Haber, J. Idenicke und T. Mathias: Über die angebliehe Darstellung künstlichen Goldes aus Quecksilber. Zeitschr. f. angew. u. aligem. Chemie. 153. k. 183. l. [1926].
16. Hans Peterson u. Gerhard Kirsch : Atomzertrümmerung. Verwandlung der Elemente durch Bestrahlung mit a-Teilchen. Leipzig. 1926.
17.  F. W Aston: Isotope. Leipzig, 1923. A 67-94. lapokon foglalkozik az elemek szétbontásával.
18. Fritz Panet u. Kurt Peters: Über die Verwandlung von Wasserstoff in Helium. Ber. d. Deutsch. Chem. Gesellsch. 59. 2039. l. [1926].

Teázó http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.chemonet.hu/