Három kémikus találkozik egymással 1777-ben – Carl Djerassi és Roald Hoffmann színdarabjában, az Oxigénben. A tudósok III. Gusztáv svéd király meghívására mennek Stockholmba feleségeikkel, a király ugyanis látni szeretné, hogyan állítják elõ azt a rejtályes anyagot, amelynek a tûz és a rozsdásodás tulajdonítható. Két kémikus azt hiszi, hogy ez a szer a flogiszton, amely eltávozik a rozsdásodó fémbõl, és az égés során a levegõbe jut. A harmadik úgy gondolja, hogy egy oxigén nevû elem egyesül a fémmel rozsdásodáskor, égéskor pedig ugyanez az elem a levegõbõl emésztõdik fel. A késõbbi kísérletek végül is õt igazolják, de eleinte heves ellenzésbe ütközik.
A darab másik színhelyén a Nobel Alapítvány tart centenáriumi ülést 2001-ben. Azt kell eldönteniük, hogy ki kapja az elsõ kémiai "retro-Nobel"-díjat. A bizottság gyorsan megállapodik abban, hogy a modern kémia az oxigén felfedezésével kezdõdött. De ki kapja a díjat? Carl Wilhelm Scheele, a svéd gyógyszerész, aki elsõként fedezte fel az elemet (a "tûzlevegõt"), de késlekedett a publikációval? Vagy Joseph Priestley, akit nemcsak a tudomány, hanem a politika is érdekelt, ugyancsak felfedezte az oxigént (a "flogisztonmentes levegõt"), és élete végéig hitt a flogisztonelméletben? Esetleg Antoine Laurent Lavoisier, a francia adóbérlõ, ügyvéd és bankár, a forradalom áldozata, aki elsõként jutott arra a következtetésre, hogy a rejtélyes anyag az oxigén?
És "miközben" az elsõség és a felfedezés
körüli etikáról folyik a tanácskozás,
a szaunázó feleségektõl megtudhatjuk, hogyan
élnek tudós férjeikkel a XVIII. század vége
felé. (A darabot San Diegóban mutatták be áprilisban,
és a Wiley-VCH könyv alakban is kiadta.)