Sherlock Holmes kalandjai a kémiával
Henry Armitage kutyája

Sherlock Holmes ismét kémiai elemzést végez. A lap aljára érve az Olvasó is felderítheti a bûntényt, de Sherlock Holmes megfejtése sem marad titokban.

A fordítás Thomas G. Waddell és Thomas R. Rybolt írása alapján készült (Journal of Chemical Education, 1994., 71. k., 12. sz., 1049–1051. o.),  a JCE engedélyével. A Journal of Chemical Education lapjait a http://jchemed.chem.wisc.edu/ címen érheti el.

---

Mérgezés az Edmonton Streeten

Ez az eset valójában nem "kaland", inkább a szeretetlenség miatti szenvedés története. Egy gyönyörû, hûvös áprilisi napra ismét a kegyetlenség nyomta rá a bélyegét. Reggeli körutamon az egyik idõs betegemhez, Henry Armitage-hoz is benéztem. Ez a nyugdíjas londoni rendõr egyedül élt, és régen érezte magát olyan magányosnak, mint most, amikor felfedezte, hogy a kutyáját megmérgezték. Nagyon a szívemen viseltem a betegem sorsát, s a brutális mérgezés hírével azonnal Sherlock Holmeshoz siettem.

– Mi az,Watson? – nézett fel rám Holmes az asztalán kiteregetett poros kéziratból. – Mitõl van annyira kétségbe esve ezen a szép napon?

Bosszantott a könnyedsége.

– Itt az alkalom, hogy kiaknázza a kombinációs képességét – feleltem mérgesen. – Nem veszi észre, hogy villámokat szór a szemem? Nem látja, hogy remeg a kezem a sétapálcán?  Holmes, meg kell kérnem... – nem tudtam befejezni. Holmes felkelt a székébõl.

– Bocsásson meg, barátom. Mesélje el, mi történt.

– Bûntény, Holmes. Szükségem van a segítségére.

– Állok rendelkezésére, barátom. Mint mindig.

– Egy idõs betegemrõl van szó, Henry Armitage-ról. Megmérgezték a kutyáját. Fölháborít ez a kegyetlenség!

– A tényeket, Watson – Holmes átható pillantását nem zavarták meg az érzelmeim.

– Mr. Armitage-t nem kedvelik túlzottan a szomszédai. De egyedül van. A felesége már évekkel ezelõtt meghalt. Tudom, hogy türelmetlen és folyton veszekszik. Elzavarja a gyerekeket, ha a lépcsõjén játszanak. Egyszer kihívta a rendõrséget, amikor az alagsori lakás bérlõje vendéget fogadott. Panaszt emel a kiadónál, ha az újságos fiú túl messze teszi le az ajtajától a Timest.

– Mikor találták meg kutyát?

– Egy órája, Holmes. Az a szegény ember most is a tetem mellett gubbaszt.

– Visszamenjünk hozzá, Watson? Amíg maga beszélget vele, én körülnézek egy kicsit.

Taxival robogtunk az Edmonton Streetre. Mielõtt kiszálltunk volna, Holmes megkérte a sofõrt, hogy várjon meg bennünket, és tetemes borravalót adott neki. Mr. Armitage ajtaja félig nyitva volt. Bekiáltottam, de nem érkezett válasz. Holmes gyorsan belépett. Az idõs ember a kutyája mellett térdelt a szoba mélyén.

– Mr. Armitage, ez itt Sherlock Holmes. Azért jöttünk, hogy segítsünk.

– Holmes? – nézett fel. – Köszönöm, hogy eljött. Azt hiszem... – De Holmes nem figyelt oda. Felkapta a kutya tálját, és csaknem kutya módra kezdte szaglászni az utolsó táplálék maradványait.

– Mr. Armitage – mondta kedvesen. – Elmondaná, melyik szomszédja haragudhat önre?

– Tudtam – szipogott az öreg. – Megmérgezték, ugye? Az egyik szomszéd. Nem vagyok meglepve.

– Biztos, hogy a kutyát megmérgezték, uram. Meg tudná mondani, kivel volt mostanában nézeteltérése?

– Hogyne. Azzal az átkozott futballistával, aki lent lakik. Leglább egyszer egy héten késõ estig itt szórakozik a csirkefogó barátaival. Az emberek nincsenek másokra tekintettel. Az újságos fiú képtelen odatenni az újságot, ahova kérem. Az átkozottak! A szemközti ruhatisztító tulajdonosa mindig új módszereket próbál ki. A kamasz fia, aki kimaradt az iskolából, minden délután az én lépcsõmön kártyázik. Gonosz egy gyerek! – Még a fiú gondolata is rémülettel töltötte el Mr. Armitage-t.

– Nem könnyû másokkal együtt élni, de türelmesnek kell lennie – próbáltam nyugtatni.

– És az a tanár a háztömb végén, Dr. Watson, az a zenetanár. Éjjel-nappal zeng az utca a kürtjétõl. Én mondom magának, éjjel-nappal.

Holmes hirtelen közbevágott.

– Adja ide a kabátját, Watson.

– Az új kabátomat? Miért?

– Bele kell tekernünk Mr. Armitage kutyáját. Magunkkal visszük – mondta tárgyilagosan.

– Micsoda?! – kiáltottam fel. – Holmes, ez már több a soknál! Most vettem a kabátomat. Nem kutyatakarónak való. – De hiába tiltakoztam, Holmes gyorsan lehúzta a kabátot a vállamról és belecsomagolta a kutya tetemét.

– Vigyázni fogunk szegény barátjára, Mr. Armitage. Nem tudom, enyhíti-e a fájdalmát, de a tettest hamarosan jelentjük a Scotland Yardnak.

– Tudja, ki követte el, Holmes? – kérdeztem.

– Gondolom, barátom, de még be kell bizonyítanom. Azt hiszem, nyomon vagyok.

Holmes felvette a csomagot a földrõl, és úgy szorította magához, mintha csecsemõt tartana a kezében. Visszaültünk a taxiba. Össze-vissza kergették egymást a gondolatok a fejemben. Holmesra néztem. Egy szót sem szólt, csak visszamosolygott rám.

Egy óra múlva a székemben ültem a Baker Street 221B-ben. Holmes a laboratóriumnak berendezett sarokban dolgozott. Hallottam a dudorászását. Nem akartam megnézni, mit csinál Henry Armitage kutyájával.

Lassan múlt az idõ. Nem tudom, meddig ültem a székemben. Képtelen voltam olvasni. A dumdum golyók nyomát bámultam a kandalló fölött. Holmes szólt hozzám hirtelen.

– Jöjjön ide, Watson. Szükségem van magára. – Annyira megörültem az ismerõs szavaknak, hogy felugrottam a székembõl, és az elsötétített laboratóriumba szaladtam.

– Tartsa ezt a lombikot, Warson. Vízgõz-desztillációt végzek.

– Mit desztillál, Holmes?

– Be akar számolni az olvasóinak? Ha igen, megsúgom magának, honnan való ez a folyadék – Holmes hozzám hajolt és csendesen folytatta. – Ez a kutya vizelete. Nem mondanám, hogy társasági téma, de a kriminalisztikában fontos szerepet játszik. A maga folyóirata biztosan nem emel kifogást ellene.

Amikor az elsõ néhány milliliter megjelent a lombikban, Holmes elégedetten dözsölte a kezét.

– Ennyi elég lesz. Tartsa a fény felé, és mondja el, mit lát.

– Odanézzen, Holmes! A vizes desztillátum alján különálló cseppek vannak. Ez a folyadék sûrûbb a víznél és nem keveredik vele.

– Pontosan, Watson! – Holmes egy hosszú pipettával felszívott néhány sûrû cseppet, és egy kémcsõbe ürítette a pipetta tartalmát.

– Szagoljon csak bele, Watson! Milyen az illata?

– Nem érdekel, Holmes. Ez a folyadék...

– Drága barátom, hova lett a tudományos kíváncsisága? Ez már nem a kutya vizelete. – Kivette a kezembõl a kémcsövet, beleszagolt, majd egy cseppet öntött az ujjára és megkóstolta!

– Édes, kellemetlen íz és illat. Nagyon erõs és émelyítõen édes. Soha ne kóstolja meg a vegyszereket! Ez az anyag roppant veszélyes. Az olvasóinak nem szabad követniük a példámat. Vannak rossz szokásaim. Most  egy kis anilint és kálium-hidroxidot öntünk a folyadékhoz. Ez nem veszélyes, Watson, de ha nem tévedek, megint nagyon kellemetlen!

A vegyszerek hatására átható, undorító szag töltötte be a szobát. Az orromra szorítottam a zsebkendõmet és az ajtó felé hátráltam.

Holmest szemmel láthatóan egész életében hidegen hagyták a tragédiák. Miközben a könnyfakasztó gázzal küszködtem, egy egyenletet firkantott egy szelet papírra, és felém nyújtotta.

– Ha ki tudja egészíteni az egyenletet, Watson, megoldhatja a rejtélyt.

Könnyeimet törölgetve, köhögve igyezkeztem kibetûzni az írását:

C₆H₅–NH₂ + 3KOH + ........ + —> C₆H₅–NC + 3KCl + 3H₂O

Holmes összekulcsolta a kezét a háta mögött, és elõre-hátra himbálta magát.

– Egy rész anilin, három rész kálium-hidroxid és egy rész ismeretlen méreg reakciója egy rész fenil-izocianidot, három rész kálium-kloridot és három rész vizet ad. A hiányzó reagens meghatározható az egyenletbõl, ha az összes atommal elszámolunk. A fenil-izocianid köhögtette meg, Watson. Ez pedig abból a vegyületbõl keletkezett, amelyikkel a kutyát is megmérgezték.

– Hogy találta ki?

– Ismeri a módszereimet, Watson. Alkalmazza õket. Minden információ a birtokában van.
 

Most már Ön is kiderítheti a tettest

Mit gondol,

– milyen vegyszerrel mérgezték meg Mr. Armitage kutyáját?
– milyen fizikai tulajdonságok alapján gyanakodott Holmes a vegyületre?
– ki mérgezte  meg a kutyát?

A következõ lapon Holmes minden kérdésre válaszol.