Mérgezés a nappaliban
Sherlock Holmes a kémiát hívja segítségül a "bûntények" felderítéséhez. A lap aljára érve már megoldhatjuk a feladványt, de Sherlock Holmes megfejtése sem marad titokban.
A fordítás Thomas G. Waddell és Thomas R. Rybolt írása alapján készült (Journal of Chemical Education, 1998. 76. k. 489–493. o.), a JCE engedélyével. A Journal of Chemical Education lapjait a http://jchemed.chem.wisc.edu/ címen érheti el.
Az
ajándék
Az új év elsõ napjaiban jártunk. Tiszta, hideg idõ volt. Boldognak éreztem magam. Eszembe sem jutott, hogy néhány hét múlva tragédia várhat rám.
A Chiselhurst állomásról visszatérve benyitottam a Baker Street 221B nappalijába. Barátom a tûz mellett ült, ölében a Times, mellette a padlón kivágott bûnügyi tudósítások hevertek. Egy pillanatra felnézett a munkájából:
– Látom, ajándék van magánál. Kinyissam a csomagot, vagy elõbb megmondjam, hogy mi van benne és kinek szánta?
– Ugyan már, Holmes. Hiszen barna papírba van csomagolva, át van kötve spárgával és a postai címzésen kívül semmilyen más írás nincs rajta! Ha tudni akarja, mi van benne, ki kell nyitnia.
– Téved, Watson. Csak logikusan kell gondolkozni.
– Rendben van – válaszoltam egy kicsit bosszankodva. – Mi ez a csomag és kinek szántam?
– Az elõbb azt mondta, ki kell nyitnom, ha meg akarom nézni a tartalmát. Aligha nyithatnám ki, ha másnak szánta volna. Ráadásul olyan arccal lépett be, mint aki meglepetést tartogat.
– Lehet, hogy elárultam magam, de azt csakugyan nem tudhatja, hogy mi van a csomagban!
– Folytathatom? – kérdezte mosolyogva. – Többször is mesélt nekem azokról a gyönyörû porcelánedényekrõl, amelyeket a Bombay környéki falvakban készítenek. Látom, hogy a csomagon bombay-i postabélyegzõ van.
– Mielõtt belépett az ajtón – mutatott állával az ajtó felé –, hallottam, hogy Mrs. Hudson jön felfelé a lépcsõn. Azután hallottam, hogy nyílik a kapu, és maga szalad fel a lépcsõn. A tizenegyedik lépcsõn mind a ketten megálltak. Nem sokkal ezután Mrs. Hudson mérgesen dobogott lefelé, maga pedig berontott. Mi következik ezekbõl a triviális jelekbõl?
Válaszolni akartam, de órájára pillantva Holmes gyorsan folytatta.
– Mivel most van a délutáni teázás ideje, Mrs. Hudson nyilván a teával jött felfelé. Maga megállította és visszaküldte. Fölfelé még csöndes, lassú lépésekkel jött Mrs. Hudson, lefelé már dühösen dobogott. Elég jól ismerem már a járását. Maga azért küldte vissza, hogy másik teát készítsen. Mindent egybevetve arra kell gondolnom, hogy Indiából rendelt teáskészletet. Valószínûleg egy kannát és két csészét. Bizonyára valami egzotikus minta is van rajta. Indiának abban a tartományában az agyag...
– Hagyja abba, Holmes! – szóltam rá. – Semmi értelme, hogy meglepetésen törjem a fejem, ha úgyis mindent kitalál. Néha felbosszant a logikájával.
– Ne gyerekeskedjen, Watson. Mrs. Hudson mindjárt leviszi a konyhába – nyúlt az ollóért Holmes. Elvágta a spárgát, lehántotta a papírt, és kinyitotta a dobozt, amelyben márványosan erzett, vörös és fehér színû teáskancsó volt két hozzáillõ csészével.
Mrs. Hudson határozottan kopogott az ajtón, majd belépett:
– Hol van az új teáskészlet? Nem elég, hogy Mr. Holmes soha nincs tekintettel a beosztásomra, most maga miatt kell kétszer teát fõznöm!
– Mrs. Hudson – békítette Holmes –, biztosan kitûnõ italt készít abból a kínai teából, amelyet a múltkor vettünk az új kereskedõtõl a sarkon.
– Szép a mintája – vette kézbe a kannát Mrs. Hudson. – De remélem, nem cseréli ki még egyszer.
Szótlanul hallgattuk, amint lemegy a lépcsõn.
A szobában egyre áthatóbb szag terjengett. A kandallóban néhány leveles ág égett lassan. Egy fémedényben is ugyanilyen ágak álltak. Valószínûleg a növények árasztották a bûzt.
– Mi az ördögöt kersenek itt ezek az ágak, Holmes? – kérdeztem.
– Akartam már szólni, hogy ezek az égõ ágak nagyon büdösek. Tudja, a házat ellepték az atkák. Engem ugyan nem zavarnak, de Mrs. Hudson nem tûri õket. Úgy látszik, korábbi ellenfelünk, Heilbron O'Malley jó útra tért, és patikus lett, mióta kiszabadult a woolthshrapi börtönbõl. Mycroft bátyám tõle kapta ezeket az ágakat. Azt hiszem, O'Malley a kontinensrõl hozta õket Londonba. Azt mondta, hogy a levelek megszüntetik Mycroft bélfertõzését és elpusztítják az atkáinkat is. Ez a növény a Thymus vulgaris. Egy kicsit megvizsgáltam az illóolaját – tolta elém a jegyzettömbjét, amelyen a következõ képlet állt:
– Az embernek az az érzése, hogy a világ közepén ülünk, Holmes. Kínai teát iszunk indiai kancsóból, és a kontinens gyógynövényeit szagoljuk.
A kontinens kapcsán Holmes az utazásomról kezdett el beszélni. Úgy terveztem, hat hétre utazom el, és megismerkedem Párizs, Zürich, Berlin és Heidelberg némely orvosi újdonságával.
– Sajnálom, hogy elmegy – folyatta. – Épp most merültem bele egy érdekes esetbe. Egy Stevenson nevû bankár meg van róla gyõzõdve, hogy a felesége és egy üzlettársa meg akarja õt mérgezni.
Mrs. Hudson behozta a gõzölgõ teát. Éppen elénk tette a tálcát, amikor az órámra pillantottam.
– Rendeltem egy kocsit, hogy az állomásra vigyen. Már itt kell lennie – ugrottam fel.
– Hat hétig tartsam melegen a teáját, uram? – kérdezte Mrs. Hudson. – Majdnem úgy futkos össze-vissza, mint Mr. Holmes. Sosem lesz rend ebben a házban!
– Majd én megiszom a Watson teáját is – ajánlkozott Holmes.
Felkaptam a csomagjaimat a hálószobában és sietve elköszöntem.
Hat hét múlva sûrû ködben érkeztem meg a Paddinton pályaudvarra. Egy lámpa alatt meglepve vettem észre Mrs. Hudsont és Phelps felügyelõt. Mrs. Hudson elém szaladt:
– Hála az égnek, hogy megérkezett, uram! Tudtam, hogy ma érkezik, de nem tudtam, melyik vonatra száll. Nem kapta meg a táviratomat?
– Megváltozott a programom, amikor Zürichbe értem – válaszoltam.
– Nem tudtam, mihez kezdjek, doktor úr – folytatta Mrs. Hudson lélegzetvételnyi szünet nélkül. – Szörnyû makacs ember! Nem hajlandó kórházba menni. Nem engedi, hogy orvost hívjak. Csak magával akar beszélni. Végül a Scotland Yardhoz fordultam. Azt hittem, valamelyik gazember bánt el vele. Amikor megtudta, hogy LeStrade-nak adták az ügyét, még rosszabbra fordult az állapota. Azt mondta, a Scotland Yardnál több az idióta, mint a kórházakban. Tudja, uram, hogy milyen.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy Holmes-szal történt valami? – ragadtam meg Mrs. Hudson vállát.
– De hiszen egyfolytában arról beszélek!
– Mi történt?
– A halálán van, uram.
Egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok, merre induljak. Szerencsére Phelps õrmester kocsiba ültetett bennünket. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
– Mondjon el mindent Sherlock Holmes betegségérõl, Mrs. Hudson.
– Körülbelül egy hétig semmi különös nem történt – kezdte a beszámolót a házvezetõnõ. – Mr. Holmes ugyanúgy rohangált a bûnözõk után, mint korábban. Azután elkezdett panaszkodni a fõztömre. Nem ízlett a marhasült. És egyre jobban fájt a gyomra. Nem szeretek ilyesmirõl beszélni, de el kell mondanom, hogy elõször hasmenése volt, aztán székrekedése.
– És aztán?
– Amikor csak láttam, a gyomrára szorította a kezét és elõregörnyedt. Egyre kevesebbet evett, ma már szinte alig eszik. Mindent megpróbáltam, de csak citromos teát kíván. És továbbra is égetem azokat az ágakat, hogy megszabaduljunk az atkáktól. Mr. Holmes nem panaszkodik, de egész éjjel hallom a nyögéseit. Szörnyû ez a betegség. És nemcsak a gyomra fáj, hanem a lába, a háta, a karja és a válla is. Annyira legyengült, hogy fel sem tud kelni. Már meg sem próbálja.
Amikor végre a Baker Street 221B-hez értünk, kiugrottam a kocsiból, felszaladtam a lépcsõn, és a szobába rontottam. Csak a kandalló fénye világított a nappaliban. A szobát rémes szag töltötte meg. Holmes hálószobájába siettem. Barátom hamuszürke arccal feküdt az ágyán, csontig soványodva.
– Meg kell vizsgálnom, Holmes – mondtam.
Alig láthatóan bólintott. Felemeltem a felsõ ajkát, és láttam, hogy az ínye közelében fekete csík húzdik végig. Felemeltem a karját. Az ujjai remegtek, a keze lekonyult, már tartani sem tudta. Hirtelen Phelps õrmester hangját hallottam:
– Mit csinálsz te ott?
A nappaliban egy rongyos fiú állt. Akkor lépett ki az árnyékból, amely eltakarta Holmes laboratóriumi asztalát. A fiú egy lombikot tartott a kezében. A lombikban sötét folyadék és fekete csapadék volt. Phelps õrmester a fiú arcára irányította a lámpáját.
– Csak azt tettem, amit Mr. Holmes mondott. A fülembe suttogta az utasításait.
– Ezek az utcagyereket mindig itt lõdörögnek – morogta Mrs. Hudson. – Hiába zavarom el õket, állandóan visszajönnek.
– Holmes gyakran felbérel ilyen suhancokat, hogy szaglásszanak a városban – mondtam az õrmesternek.
– Mit csináltál itt, te fiú? – kérdezte az õrmester.
– Ecetet forraltam ebben a vöröses teáskannában egy fél óráig. Az ecetet utána ebbe a furcsa alakú üvegbe töltöttem. Aztán azt az izét, amit vas-szulfidnak hívott, összekevertem ezzel a lével. – A fiú egy "Acidum hydrochloricum" feliratú palackra mutatott. – Valami büdös gáz tört ki belõle. A gázt egy gumicsövön az ecetbe kellett bugyborékoltatni. Az ecet ettõl olyan fekete lett, mint az éjszaka.
Holmes remegõ kézzel intett, hogy hajoljak le hozzá, és súgott valamit. Azonnal felugrottam.
– Phelps õrmester, minden világos! – kiáltottam.
Ön
is fényt deríthet a rejtélyre