Jons Jacob Berzelius (1779–1848) a kémiatörténet egyik legkiemelkedõbb személyisége. Nemcsak felfedezéseit, elektrokémiai elméletét tartják számon; sok kémiai jelenség neve is tõle származik.

Berzelius 1807-ben két csoportba sorolta a vegyületeket. Az élõ vagy vagy holt szervezetekbõl származó anyagokat szervesnek, a többit szervetlennek nevezte el. Ez az osztályozás tulajdonképpen ma is érvényes, bár Wöhler 1828-ban kimutatta, hogy szerves anyag szervetlenbõl is elõállítható.

Berzelius, a nagy rendszerezõ vezette be, hogy az elemeket neveik egy-két betûje jelölje. Ma szinte az összes Berzeliustól származó vegyjelet használjuk, bár a kémikusok eleinte idegenkedtek tõlük. A tudomány fejlõdését támogató brit társaság (British Association for the Advancement of Science) egyik 1834-es jelentésében javasolta a Berzelius-féle jelek elfogadását, ám John Dalton így panaszkodott:

Berzelius jelei szörnyûségesek; a vegytan ifjú hallgatói a hébert sem tanulnák meg nehezebben, mint ezeket. Mintha az atomok káoszát látnánk, [amely csak arra szolgál,] ... hogy összezavarja a tudóst, elbátortalanítsa a tanulót és elhomályosítsa az atomelmélet szépségét.¹

Számos olyan reakció van, amelyet egyes anyagok felgyorsítanak vagy elindítanak. Berzelius a jelenséget katalízisnek nevezte el a körög kata (le) és lüzisz (bomlás) alapján; a "lebomlást" elõidézõ anyagnak a katalizátor nevet adta:

Ez szerves és szervetlen természetû, új erõ, amely kémiai aktivitást idéz elõ. Sokkal több esetben lép fel, mint eleddig gondoltuk, s természete rejtett ... Amíg tulajdonságai és vonatkozásai nem ismeretesek, célszerû erõnek tekinteni és névvel ellátni.
A kémiában jól ismert származtatás szerint a testek katalitikus erejének fogom nevezni, az általa kiváltott bomlást pedig katalízisnek, amint a közönséges kémiai affinitás okozta szétválasztás neve analízis.²

Sok elem neve is Berzeliustól származik.

Svédországban Hisinger, Németországban Klaproth 1803-ban új oxidot talált egy svéd ásványban:

... rendkívül nagy fajsúlyú ásványt találhatni, amelyet "Bastnas nehéz kövének" neveznek. Ezért kereste ott Scheele a volfrámot, de hiába. Az ásvány 1803-ig feledésbe merült, de ekkor Klaproth, Hisinger és én egy idõben kezdtük vizsgálni. Új anyagot találtunk benne. Klaproth a terre ochriote nevet adta neki. Hisinger és én cérium-oxidnak neveztük el.³

Berzelius fedezte fel a szelént, amikor ként vont ki rézércbõl. Klaproth 1789-ben elõállított egy elemet és tellúrnak nevezte el a latin tellus (föld) szó alapján. Berzelius elõször azt hitte, hogy az üledékben tellúrt talált, de az újabb kísérletek arról gyõzték meg, hogy a tellúrhoz hasonló, új elemmel van dolga. A föld társáról nevezte el, a holdról (görögül szeléne).

Egy svéd ásványból 1817-ben Berzelius új oxidot vont ki. Az új fémet tóriumnak nevezte el egy skandináv isten, Tor tiszteletére. Kiderült azonban, hogy az új anyag ittrium-foszfát (az ittriumot 1794-ben fedezték fel). 1828-ban Berzelius egy fekete norvég ásványból az elõzõhöz hasonló oxidot nyert ki, s most ennek adta a tórium-oxid nevet. A fémet késõbb K₂ThF₆ káliumos redukciójával állította elõ. Ugyanezzel a módszerrel készítette el az elsõ szennyezett cirkónium- és titánmintákat (1824–25-ben).

Berzelius állította elõ és azonosította elõször a szilíciumot. Davy, késõbb Gay-Lussac és Thenard is vont már ki szennyezett szilíciumot, de egyikük sem ismerte fel az elemet. Berzelius 1817-ben vassal elkeverve, 1824-ben  K₂SF₆ káliumos redukciójával állította elõ.

H. M. Leicester, a neves kémiatörténész szerint Berzelius

személyiségével, szellemes laboratóriumi módszereivel, a kortárs kémiai eredmények összegyûjtésével, szintetizálásával és publiklásával olyan hatást fejtett ki, amely halála után több mint száz évvel is érzékelhetõ a kémiában.⁴

Irodalom
1. Idézi A.J. Ihde: The development of modern chemistry, 115. o. New York, Dover, 1984.
2. Idézi J.R. Partington, A history of chemistry, IV. k. 263. o. London, Macmillan, 1972.
3. Idézi D.L. Heiserman, Exploring chemical elements and their compounds, 211. o. New York, McGraw–Hill, 1992.
4. H.M. Leicester, in Dictionary of scientific biography, II. k. 96. o. New York, Scribners, 1970.