Az ón – sok más anyaghoz hasonlóan – véletlenül kezdte meg pályafutását: kiderült ugyanis, hogy a rézércbe keveredett ón hatására a réznél sokkal keményebb fém, bronz keletkezik. A legrégibb óntárgyak Kr. e. 1400 körül készülhettek, de a bronzot már korábban is használták. Felsõ-Egyiptomból egy Kr. e. 1200 táján formázott ónváza került elõ. Körülbelül Kr. e. 700-tól a múmiákat már ónfóliába csomagolták.

A görögök az ónt kassziterosznak nevezték a legfonotsabb ónásvány, a kassziterit nyomán. A név az ón szanszkrit megfelelõjébõl, a kasztirából vagy az arab kaszdirból származhat. Britanniát (Angliát) Kassziterideknek is nevezték; a szó valószínûleg kelta eredetû. A rómaiak sok ónt használtak. A fémet megkülönböztették az ólomtól, bár az ónt Plinius plumbum candidumnak vagy plumbum albumnak (fehér ólomnak) nevezte. Az ólom (Pb) plumbum nigrum (fekete ólom) vagy egyszerûen plumbum volt. Talán úgy gondolták, hogy egy fém két különbözõ alakjáról van szó. Az egyik ezüstöt és ólmot tartalmazó ötvözet latin neve stannum volt, ez lett késõbb az ón (Sn) neve is. A dél-angliai Cornwall ónbányái már több mint 2000 évesek – a Kassziteridek kifejezést elõször valószínûleg Hérodotosz írta le Kr. 550 körül; Diodorus Siculus Kr. e. 56–36 táján jegyezte fel, hogy Britanniában ón található.

Nyomat egy  cornwalli ónöntvényen

Az ókorban az ón az egyik legfontosabb fém volt, mert bronzkészítéshez használhatták. A föníciaiak már Kr. e. 1000-ben is kereskedhettek a cornwalli ónnal. Róma részben azért támadta meg és igázta le Britanniát, hogy megszerezze az ónbányák fölötti uralmat. Agricola részletesen beszámol az ón elõállításáról a De re metallicában (1556).

Az ón puha fém, könnyen ónfóliává (sztaniollá) hengerelhetõ. Régebben élelmiszer csomagolására és tejes üvegek lezárására szolgált. Ma ma már szinte mindig alumíniumfóliát használnak helyette, de az idõsebbek ezt is sokszor sztaniolnak hívják.

Az ón érdekessége, hogy kétféle szerkezetet is felvehet: az egyik fémes, a másik nemfémes. A fémes változat 13 ^oC fölött stabil; alacsonyabb hõmérsékleten gyémántszerkezetû, szürke porrá alakul át. Ha a port felmelegítik, újra ezüstszínû, fémes anyaggá változik. Az alacsony hõmérsékleten tárolt óntárgyakon az "ónpestis" jelei mutatkoznak – a fém felületén szürke foltok jelennek meg, s az anyag néha porrá omlik össze. Az átalakulás –50 ^oC körül a leggyorsabb. Az ónpestis "fertõzõ" – a "beteg" óndarab 13 ^oC alatt minden olyan óntárgyat elszennyez, amellyel közvetlenül érintkezik. Ez a nem mindennapi tulajdonság számos furcsa történet forrrása lett. Például 1867–68 nagyon kemény telén a szentpétervári vámházban tárolt óntömbök tavaszra szürke porhalmokká változtak. Az ónnal ötvözött ólom késlelteti az átalakulást. A fennmaradt régi óntárgyak rendszerint ólmot is tartalmaznak.

A meghajlított ónrúd jellegzetes zajt – ónzörejt – hallat. A hangot az egymáson súrlódó kristályok keltik.

Az ón számos olyan ötvözet fontos komponense, amelyet alacsony olvadáspontja és/vagy korrózióval szembeni ellenállása miatt használnak. A lágyforrasz vagy forrasztóón általában ólom-, ón-, kadmium-, cinkötvözetekbõ készül. A betûfém (amely szinte teljesen eltûnt már a nyomdából) antimon, ólom és ón ötvözete volt. A speculum-fém (tükörfém) – neve a latin speculum (tükör) szóból ered – két rész réz, csaknem egy rész ón és egy kevés nikkel ötvözete. A fényes fémbõl régen, amikor még nem ismetrék a foncsorozott üvegtükröt, tükröket készítettek. Szintén ónötvözet a Babbitt-fém, amelybõl csapágyat gyártanak; a Wood-fém, a Lichtenberger-, Newton- vagy Lipowitz-ötvözet olvadóbiztosítékhoz használható. Az ón dísztárgyak egy kevés antimont és rezet is tartalmaznak.

Az ónozás is a régi mesterségek közé tartozik. Plinius szerint a gall provinciákon vonták be elõször a réztárgyakat ónnal: az új felületet alig tudták megkülönböztetni az ezüsttõl. A mûvelet során a tárgyakat olvadt ónba mártották. A középkorban már acélbádogot is ónoztak. Az így elõállított fehérbádogból jóval késõbb konzervdobozokat készítettek: a konzervet 1810 táján találta fel Franciaországban Peter Durand, a konzervgyártás 1812-ben indult meg Bryan Donkin és John Gamble londoni üzemében. S ne feledjük el, hogy az Óz Bádogemberének szíve is ónozott lemezen dobog.