A Magyar Kémikusok Egyesületének több fórumán, így a Magyar Kémikusok Lapja Szerkesztôbizottságában is gyakran hangzott el az a vélemény, hogy a K+F kérdéseivel méltatlanul keveset foglalkozik a magyar társadalom, annak a kémiatudománnyal és a vegyiparral kapcsolatos elvi és gyakorlati kérdései nem kellô súllyal szerepelnek egyesületi programjainkban és a Magyar Kémikusok Lapjában sem találhatók a témával kapcsolatos írások. Ezért választottuk aktuális interjúrovatunk témájaként a K+F makrogazdasági összefüggések kérdését, mindenekelôtt a kémia és a vegyipar szempontjából. Ebben a témakörben fordultunk kérdéseinkkel Bihari Istvánhoz, az OMFB Tanácsa elnökéhez, aki egyúttal a MTESZ Gazdálkodástudományi Egyesületének elnöke, több évtizeden át Egyesületünk alelnöki tisztségét is betöltötte és mindenekelôtt többszörösen kitüntetett vegyészmenedzser, aki gazdag pályafutása alatt számtalan "rázós" feladatkörben ért el sikereket.

Tisztelt Elnök Úr! A rendszerváltás utáni idôszak kutatásfejlesztéspolitikájáról szóló vitában kulcsszerepet kapott a pénz, illetve az, hogy a kormány és a nemzetgazdaság keveset költ kutatás-fejlesztésre, amiért azután a K+F költségek részaránya a nemzeti jövedelembôl a gazdaságilag elmaradt országokat jellemzô 1% alá süllyedt. Ugyanakkor Tôled származott korábban az a megfogalmazás, hogy a magyar feltalálók nagy száma a Nobel-díjasoktól kezdve egészen a feltalálói versenyeken nyakunkba hulló aranyesôig azt bizonyítja, hogy ötletgyár vagyunk. Tehát lehet, hogy azt a kevés pénzt sem használjuk fel célszerûen?

Azt hiszem, hogy egy bizonyos szint alatt már nagyon nehéz a pénzt célszerûen felhasználni. Közismert tény, hogy a GDP-hez viszonyított összes K+F ráfordítás Magyarországon 1997-ben kb. 0,6%. Ezzel az értékkel az OECD országok legalsó régiójában helyezkedünk el. Ugyanakkor jelentôs arányeltolódás következett be az alap- és alkalmazott kutatás, valamint a kísérleti fejlesztés tekintetében. Míg 1990-ben a teljes ráfordítás 56%-a jutott a kísérleti fejlesztésre, ez az érték 1996-ban 34,8%-ra csökkent. A rendszerváltás legnagyobb vesztese tehát a kísérleti fejlesztés (általában: a vállalati K+F tevékenység) lett. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a legígéretesebb kutatási eredmények realizálása is kérdésessé válik. Ezen a helyzeten a jelenlegi arányok megváltoztatásával aligha lehet segíteni, mert sem az alap-, sem az alkalmazott kutatásra történô ráfordításokat nem lehet csökkenteni. A megfelelô arányok helyreállítása tehát csak a K+F ráfordítás jelentôs növelésével és különösen a vállalati K+F aktivitás felfutásával érhetô el.

Alá tudnád-e állításodat támasztani néhány szakmába vágó témával?

Számos példát lehetne felhozni arra, hogy az OMFB pályázatokon támogatásban részesülô projektek "megrekednek" a kísérleti fejlesztés stádiumában és az eredmények nem realizálódnak versenyképes termékekben. Talán érdemes példaként kiemelni a biotechnológia sanyarú helyzetét. A magyar gyógyszeriparban gyakorlatilag megszûnt a fermentációs technológia, holott az alap- és alkalmazott kutatásban még mindig nemzetközi színvonalú tevékenység folyik a biotechnológiai kutatások számos területén.

OECD adatok szerint Magyarországon a vállalati szektorban a kutatás-fejlesztési költségek 63%-át a vegyiparban költik el, amivel Magyarország messze kiugrik a legfejlettebb országok sorából is, mert például Németországban 21,4%, Hollandiában 37,2% ez az arányszám. Vagy lehet, hogy ez a statisztika egy egészen más jelenséget takar?

Magyarországon a vegyiparban az elôzô rendszerben is átlagon felüli volt a K+F tevékenység. A KSH adatai szerint 1996-ban a vállalkozások K+F ráfordítása saját forrásból 17,2 Mrd forint volt. Ha figyelembe vesszük a gyógyszeripari vállalatok és néhány más vegyipari vállalat kutatási költségeit -- amelyek egyes esetekben elérik a bevétel 10%-át -- akkor világos magyarázatot kapunk erre az adatra. Arról van ugyanis szó, hogy a vegyiparon kívül alig akad néhány vállalat (ilyenek pl.: a General Electric, a Knorr Bremse), amely Magyarországon jelentôs összegeket fektet be a K+F tevékenységbe. A vegyipari K+F ráfordítás aránya tehát azért ilyen magas, mert más ágazatokban ez katasztrofálisan alacsony. Ezért ezt az adatot -- nemzetgazdasági szempontból -- ambivalens érzésekkel kell fogadnunk.

Gondolom, a hazai kutatási tevékenység visszaszorításával megnô a technológia-transzfer szerepe és Magyarország az eddigieknél is nagyobb technológiai importôr lesz. Ezt az is alátámasztja, hogy a mi szakmánkban is, de egyéb szakágazatokban is egyre csökken, sôt megszûnik a saját K+F bázis, illetve ami mûködik, egyik kereke lesz a multinacionális vállalatok gépezetének. Mi a véleményed errôl a jelenségrôl?\

A technológia import önmagában lehet pozitív jelenség, ha ez a technológia diffúzióját is indukálja, vagyis ha a korszerû technológia nem "szigetek" formájában mûködik. A Magyarországra települt multinacionális vállalatok túlnyomó többsége egyelôre nem veszi igénybe a hazai K+F kapacitásokat, gyakorlatilag nem épített ki kapcsolatokat a hazai akadémiai és felsôoktatási kutatóhelyekkel. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása kulcsfontosságú kérdés. A kormánynak ez év novemberében hozott rendelete alapján azok a vállalatok, amelyek minimum 500 millió forintos beruházással legalább 30 fôt foglalkoztató új kutató-fejlesztô részleget hoznak létre, pályázat alapján maximum 25% állami hozzájárulást kapnak. Úgy gondolom, hogy a pályázatok elbírálásánál és az állami hozzájárulás odaítélésénél szükséges lenne feltételként kikötni, hogy az új K+F részlegek a hazai akadémiai és felsôoktatási intézetekben meglévô szellemi kapacitásokat is igénybe vegyék. Az ipar, valamint az akadémiai és felsôoktatási intézmények közötti együttmûködés a szerves fejlôdés egyik alapvetô feltétele. Ez az együttmûködés a rendszerváltás után sajnálatos módon szétesett, de nem mondhatunk le annak -- a mai követelményeket kielégítô -- újrarendezésérôl.

Makrogazdasági elemzôk szerint mûszaki fejlesztés nélkül nincs huzamosan fenntartható gazdasági növekedés, viszont a mûszaki fejlesztési források csak határozott gazdasági növekedés mellett teremtôdhetnek meg. Készült-e és kormányzati szinten elfogadást nyert-e hosszú távú fejlesztéspolitika, ami feloldja ezt az ellentmondást. Van-e ebben a vegyiparnak, a kémiai módszereknek valami speciális kiemelt szerepe, tekintettel arra, hogy a legújabb adatok szerint a vegyipar Magyarországon még mindig a leghatékonyabb iparág, amelyben fajlagosan a legtöbb hozzáadott értéket termelik?

Ez rendkívül összetett kérdés. Sok példával lehet bizonyítani, hogy a nehéz gazdasági helyzetben nem kevesebbet, hanem többet kell költeni a mûszaki fejlesztésekre és az oktatásra. (A nyolcvanas években, mikor a Chinoin válságos helyzetbe került, inkább vállaltuk az alacsony bérfejlesztéssel járó kockázatot, de a kötelezôen elôírt mûszaki fejlesztési alapot a nyereség terhére is minden évben "megtoldottuk". Enélkül aligha tudtuk volna elérni az évtized második felében kiemelkedô sikereinket.) Ha egy alacsony GDP érték alacsony hányadát költjük a K+F-re, akkor nem számíthatunk a fenntartható növekedés feltételeinek megteremtésére. A politikának fel kell ismernie, hogy a K+F közvetlen költségvetési támogatása mellett kiemelt fontossága van a tevékenység közvetett eszközökkel történô ösztönzésének. Erre vonatkozóan az OMFB konkrét javaslatot terjesztett elô, amelyekre azonban eddig nem történt reagálás. Pedig meggyôzôdésem, hogy a vegyipar területén is számos olyan új vállalkozás jött létre az elmúlt években, amelyek a pénzügyi szabályozás merevsége miatt nem képesek komolyabb fejlôdést felmutatni. A magyar kémiai tudásban még igen jelentôs tartalékok vannak. Hozzá kell azonban tenni, hogy nem lehet mindent a kormányzat "nyakába varrni". Magyarországon sajnos nem "sikk" a hazai ipart támogatni, még akkor sem, ha az minden szempontból elônyös árakat, vagy szolgáltatásokat kínál. Csak példaként említeném a Pannonplast által létrehozott plasztik kártya gyárat a Multicard Kft.-t. Aki megnézi, annak nem lehet kétsége afelôl, hogy ez a vállalat a technológia, a minôségbiztosítás és a biztonság szempontjából is megfelel a legmagasabb követelményeknek, az árakat tekintve pedig minden külföldi konkurrenssel szemben állja a versenyt. De még a hazai többségi tulajdonban lévô bankok és egyéb nagy felhasználók is többnyire külföldrôl rendelik a kártyákat. Ez olyan elszomorító jelenség, amellyel más -- sokszor példaként emlegetett -- országokban nem találkozunk. Egy ország gazdaságának felemelkedése nem oldható meg egyedül pénzügyi-politikai eszközökkel. A reálgazdaságban még nagyon komoly problémák akadályozzák a fejlôdést. Világosan látni kell azonban, hogy a problémák megoldása nem tisztán kormányzati feladat. Ebben a gazdaság valamennyi szereplôjének és az egész társadalomnak fontos szerepe van.

Köszönjük az interjút.

Vissza