"A filozófiai gondolkodás gyakran a megértés és a dialógus egyetlen találkozási helye azokkal, akik nem osztják velünk a hitet."
II. János Pál Fides et Ratio kezdetû enciklikája (104.)

A jelen írásban már csak a mottó utal az elõadáson elhangzottakra. Azonban hit és ész viszonyának problémaköre (illetve hit és tudás, sõt, a magam részérõl mindenkor szívesebben fogalmazok úgy, hogy meggyõzõdés és tudás avagy a bizonyosság[2] kérdése) számomra sem lezárt ügy.

A hit és a ráció összefüggéseinek témaköre ugyanis nem teszi ki túlságosan terjedelmes részét sem a filozófiának, sem pedig a teológiának.

Az emberi tudás mibenlétét és jellemzõit vizsgáló filozófiai diszciplína, az ismeretelmélet pedig éppen nem mondható gazdagnak e tárgyban. Különösen nem az a huszadik századi episztemológia, mely a tudományos racionalitás mint olyan megragadását tûzte ki célul. Ritkán feszegetik a hit szerkezetének kérdéseit, vagy azt, hogy mi a viszonya a hit fogalmának a racionalitás fogalmához.

A kevés kivétel között feltétlenül kiemelkedõ helyet foglal el Polányi Mihály a maga posztkritikai ismeretelméletével.

S jóllehet Polányi elgondolása a "nyitott szemmel való hitrõl" világszerte - különösen az amerikai teológusok körében - jelentõs hatást gyakorolt[3], nézetei még mindig elég kevéssé ismertek a filozófus és a tudós társadalom köreiben. Itthon is ez a helyzet, annak ellenére, hogy Polányi legfontosabb mûvei az elmúlt évtized során megjelentek magyarul is.[4]

A posztkritikai ,fides quaerens intellectum' elv

Azt ma sem tudjuk egészen pontosan, hogy mi minden játszott közre abban, hogy Polányi Mihály élete derekán hivatást váltott. Ám nem vitás, hogy szakmai szempontból - az utókor mércéjén mérve is - rendkívül komoly és sikeres természettudományos pályafutást zárt le, mikor az ismeret- és társadalomelmélet rendszeres vizsgálata felé fordult. Az is tudható, hogy a fordulatot megelõzõen, már a harmincas évek közepétõl foglalkoztatta az a felismerés, hogy a tudomány - s nemcsak a természettudomány - önmagáról alkotott képe, különösen pedig önnön elfogulatlanságáról vallott nézete hamis, sõt ártalmas.

A természettudományos megismerés - s ezt mûveiben részletesen és konkrét példák sokaságával szemléltette - nem objektív. Nem lehet kiküszöbölni a megismerés, a problémameglátás vagy a felfedezés aktusából a tudós személyes hitén alapuló, meghatározó, ám alapvetõen hallgatólagos elemet, azaz mélységes meggyõzõdését, hogy munkája során egy eladdig rejtett, de igazi valósággal lép kapcsolatba. Ez a hallgatólagos elem ugyanabból az õsbizalomból táplálkozik, mint amely anyanyelvünk elsajátításához is nélkülözhetetlen: Ahogyan a gyermek sohasem tanulna meg beszélni, ha nem hinne abban, hogy a szavaknak jelentése van, éppígy senki sem válhatna tudóssá, ha nem lenne meggyõzõdve arról, hogy a tudomány állításai a valóságról szólnak, módszerei alapvetõen helyesek, végsõ elõfeltevései pedig megkérdõjelezhetetlenek[5].

Mindezek arra példák - mutat rá Polányi - amit a keresztény egyházatyák a fides quaerens intellectum kifejezéssel írtak le: hit (faith) a megértés keresésében. A posztkeresztény avagy kritikai racionalizmus azonban a hitet olyan pusztán privát, esetleges meggyõzõdésnek, vélekedésnek (belief) tekinti, amely nem éri el a racionális bizonyíthatóság szintjét. Ez a szekularizált világkép az utóbbi háromszáz évben hatalmas szellemi és erkölcsi tetteket vitt véghez, de szkeptikus fanatizmusa óriási katasztrófákba is sodort bennünket.[6] "A probléma abból ered, - fûzi hozzá a neves pszichoterapeutával, Carl Rogerssel folytatott egyik nyilvános párbeszédében - hogy egy részekre darabolt dolgot elemzünk és próbálunk expliciten összerakni. A dologban az a tragikus, hogy azt hisszük, az elemzés és az összerakás a legjobb módja az igazság megismerésének."[7]

Polányi a maga filozófiáját posztkritikainak nevezi, mert úgy látja, hogy "az a nagy gondolkodásbeli forradalom, melyet Descartes, Hume, J.S.Mill és Bertrand Russell neve fémjelez, végsõ határaihoz érkezett. Ennek alapelvét az az elgondolás adta, hogy a kételkedés a tévedések oldószere, s ami megmarad, az maga az igazság."[8] Az ily módon felépülõ doktrínák kizárólag a kételyen keresztül elért tudományos racionalitás objektivitására kívánták alapozni önmagukat. Ám a kritikai racionalitás végülis éppen az igazság elérésre irányuló gondolkodásunk alapjait kezdte ki, s akaratlanul is hozzájárult ahhoz, "hogy kultúránk darabokra hullott, és míg a világ nagy része gondolattalan szolgasorban tengõdik, addig a többiek az alapokig hatoló zûrzavarral küszködnek."[9]

Polányi nem érte be e rendkívül komor diagnózissal. Célja az volt, hogy a megismerésre irányuló hit és ész viszonyát a modern racionalista-pozitivista elméletektõl gyökeresen eltérõ megvilágításba helyezze. A megismerés ezen új koncepciója a személyes tudás elmélete. Polányi reményei szerint mindez bizonyos szempontból egy új kultúra alapjainak lerakását jelentheti a mintegy "háromszáz év diadalmas fejlõdése ellenében, melynek alapja egy másik módszer volt: egy olyan módszer, amely a dolgokat inadekvát elemekre redukálta."[10]

A személyes tudás elmélete, mely az alaklélektan eredményeire épült, mint a megismerés új, dinamikus koncepciója alkalmas arra, hogy felmutassa azt a mélységes szerkezetbeli hasonlóságot, amely mindenfajta emberi megismerõ tevékenységben megvan: a biciklizni tanulástól akár a növénymeghatározásig, vagy a tudományos felfedezéstõl a teremtõ mûvészi alkotásig és a vallásos tapasztalatig. Polányi szerint éppen ez az affinitás ad reményt az egykoron szétválasztott és teljesen elkülönített szférák: a hit és ész egységének helyreállítására, vagy méginkább egy újfajta összhangjuk megteremtésére a megújúlt (posztkritikai) ,fides quaerens intellectum'-elv jegyében.

A tudás szerkezete

A tudás új elméletét röviden ilyen pontokban foglalhatjuk össze:

1. Mindig többet tudunk annál, mint amit ki tudunk szavakban fejezni. Tudásunk jelentõs része implicit, hallgatólagos. 2. Egy átfogó entitás megragadásának, megértésének mindig két egymástól elszakíthatatlan, noha egymást kölcsönösen kizáró összetevõje van: a részletekrõl való tudatunk, melyekre a megismerés során mint eligazító jelekre támaszkodunk, s maga az entitás mint egész megragadása, melyre megismerésünk irányul. Az elõbbi a megismerési aktus személyes összetevõje, az utóbbi pedig az objektív elem. 3. A megismerés aktív, dinamikus folyamat, a megismerõ cselekvõ módon maga integrálja ismereteit (felismer, értelmet tulajdonít, skálát leolvas, osztályba sorol, stb.). Ebben az aktív integráló folyamatban mindkét összetevõ közremûködik. 4. A megismerõ folyamat teljesen kimerítõen sohasem explikálható, még a legegyszerûbbnek tekintett esetekben sem. Mindig lesznek benne a formalizáló szándéknak ellenszegülõ, informálisnak maradó területek. Ez nem azt jelenti, hogy a megismerõ folyamatot megismerni akaró kutatónak misztikus, vagyis a ráció számára eleve és elvileg hozzáférhetetlen szférák elõtt kellene megtorpannia. A tudásunk explicitté tételében a kimeríthetelenség elvét inkább a ,bármit, de nem mindent egyszerre és véglegesen' elv jellemezheti. 5. A személyes tudás nem privát természetû: mindkét összetevõjét nagymértékben befolyásolja nyelvünk, kulturális örökségünk.

Tudásunk személyes volta Polányinál nem az önkényesség értelmében vett szubjektivitást jelenti. Fontos kiemelni azt is, hogy a személyes tudás alapvetõen nem-privát fogalom. "... a megértés minden kitágítása egyben saját magunk kiterjesztése egy új lakhelyre, amelynek keretét magunkba olvaszthatjuk azzal, hogy ugyanúgy támaszkodunk rá, mint saját testünkre. Az ember egész értelmi léte pontosan így jön létre azáltal, hogy magába szívja azt a nyelvet és kulturális örökséget, amelyben felnevelkedik."[11] A személyesség társas természetû.[12]

Hit és ész konfliktusának történeti korszakai

A hit és ész, vagyis egyfelõl egy transzcendens hatalom létében való meggyõzõdés és iránta érzett feltétlen elkötelezettség, másfelõl az emberi értelem evilági megismerõképességébe vetett feltétlen bizalom viszonyában a nyugati kultúra az elmúlt két és félezer évben több nagy fordulatot megélt: "...hit és ész konfliktusa, amelyet ma a természettudomány idéz elõ, csak modern változata egy olyan problémának, amely az embereket más formákban a filozofálás kezdetei óta, kétezerötszáz éve foglalkoztatja."[13]

A változásokat pedig nem az új tudományos tények feltárása kényszeríti ki, hanem éppen megfordítva. A változás holisztikus természetû: a világnézetben következik be, majd ez vezet a tények megváltozott szemléletéhez, illetve új tények felismeréséhez. Fontos ezt hangsúlyozni, mert a korabeli tudománytörténetírásban általában nem általános ez a - mondhatni inverziós - szemlélet. Éppen Polányi tudománytörténeti felfogása lesz majd az egyike azoknak az elméleteknek, amelyek utat mutatnak egyfelõl a radikális tudományfejlõdés-modellek (Kuhn, Feyerabend), másfelõl a tudásszociológiai megközelítés (Eros program) számára.[14]

Polányi szerint magunk mögött hagytuk a racionalizmus történetének három egymást követõ nagy korszakát: a görög, a középkori és a modern avagy kritikai periódust. Ez után reményünk lehet egy új, posztkritikai fordulatra.

A mitopotikus görög felfogás, a mítoszok és szertartások "az emberek legtöbb gondolatát Én és Te viszonyában fogalmazzák meg, és kevés fontos dolog marad, amit az Én és Az viszonyában kell megfogalmazni."[15] A görög racionalizmus (a görög filozófia) "mindinkább megtisztította a szellemet ettõl a mindenre kiterjedõ személyes hálózattól ... Az Én-Az viszonyokat a dolgok filozófiai értelmezésévé bõvítette."[16]

Polányi ezt a kezdetet az i.e. 6. századra, Görögországba helyezi, minthogy "a mai Európának a hit és az ész viszonyával kapcsolatos nyugtalansága meghatározott szellemi õsök hagyatéka. A modern tudomány ugyan újabban egész bolygónkon elterjesztette ezt a nyugtalanságot, mely nem képezte részét sem a kínai, sem a hindu gondolkodásnak. Itt született Európában két és fél évezrede, és azóta is az emberiség azon részének gondja, amelynek Európa a kulturális középpontja." [17]

A keresztény tanítás Pál apostol hirdetésében - ahogy Polányi fogalmaz - "a racionalizmus elleni merényletként robbant be erre a színtérre. Az Én-Te viszonyt ismét mindenek középpontjába állította ... A hitet, amely gúnyt ûz az észbõl ... ezt a hitet követelte Pál apostol az õt hallgatóktól."[18]

Szent Ágoston fektette le a keresztény középkori racionalizmus alapjait. Polányi felhívja figyelmünket arra, hogy a katolikus filozófia a görög tudományos racionalizmus által uralt szellemi környezetben öltött elõször alakot: Ágoston megtérése elõtt maga is komoly érdeklõdést tanúsított a tudományok iránt. Csak a megtéréshez közeledve kezdte a pusztán csak tudományos ismeretek megszerzésére törekvést sivár szellemi zsákutcának tekinteni. S lelkében a tudomány és a hit közötti küzdelmet az Isten bizonyossága iránti olthatatlan vágya döntötte el.[19] Ettõl fogva már hit és ész különválasztására, majd olyanfajta kibékítésére törekedett, melyben az ész szolgálóleányként támogatja a hitet a kinyilatkoztatás küszöbéig, onnan kezdve viszont a hit tár fel új utakat az észnek. Polányi - Josef Pieper nyomán - hangsúlyozza, hogy az egész skolasztika lényegében mindvégig az ágostoni alapelveket tartotta fenn a pálival szemben. Hozzáteszi azonban, hogy "az érvelésnek azok a módjai, amelyre [a skolasztikusok] támaszkodtak, nem voltak megfelelõek, természetismeretük kevés volt és gyakran hamis. Mi több, azt a hitet, amelyrõl be akarták bizonyítani, hogy racionális, rendkívül merev és aprólékos képletekbe öntötték, amelyek megoldhatatlan, sõt néha képtelen problémák elé állították az okoskodó elmét."[20] Occam volt az, aki kinyílvánította, hogy hit és a ész egymással összeegyeztethetetlen, egymástól szigorúan nemcsak elkülönítendõ, hanem egymással e két szféra nem hozható az ágostoni harmóniába: a ráció nem alárendeltje a hitnek. Ezzel utat nyitott a modern racionalizmus kibontakozásának. Az újkori racionalizmus azután meg is fordította az igazság két szintje közötti viszonyt: a hitet (faith) vélekedéssé, tudást nélkülözõ, magánjellegû meggyõzõdéssé (belief), fokozta le, s a valódi tudás forrásaként egyedül az észt ismerte el.[21]

A szellemi késztetéseknek ez az egyensúly-eltolódása nem egy csapásra, hanem fokozatosan történt: "A kritikus, kifelé forduló, racionalista, szekuláris világszemlélet már sok más területen elterjedt, mielõtt újraélesztette volna a természet tudományos vizsgálatát. A tudomány a reneszánsz késõi gyermeke volt, hiszen Kopernikusz és Vesalius felfedezéseinek idejére a reneszánsz már túl van legfényesebb korszakán ... Kopernikusz és Vesalius a bevett szemlélet tekintélyétõl való elszakadásuknak köszönhetõen fedeztek fel új tényeket - nem pedig azért szakítottak a tekintéllyel, mert új tényeket fedeztek fel." [22]

Az újkori, tudományos avagy kritikai racionalizmus azonban nem jelenthetett immár visszatérést a görög racionalizmushoz. A kétely, mint Descartes óta alapvetõnek vallott megismerési módszer éppen azzal a bizalmi elvvel szegül szem- be, amelyen mindenfajta hagyományos tanítás alapul. "Descartes kijelentette, hogy az egyetemes kétely megtisztította értelmét minden olyan hiedelemtõl, amelyet pusztán a bizalom éltetett benne, és megnyitotta arra a tudásra, amely kizárólag az értelmen alapul. Szigorúbb megfogalmazásban a kétely elve kategorikusan megtiltja, hogy engedjünk bármilyen hit iránti vágynak, s azt követeli, hogy elménket tartsuk inkább üresen, mint hogy cáfolhatatlan meggyõzõdéseken kívül más kerítse hatalmába."[23] A kételynek mint módszernek megjelenése - mutat rá Polányi - logikailag szükségszerû következménye az újkori objektivizmusnak, mely a világot Én-Az viszonyban szemléli. Mind empirista, mind racionalista változatának közös vonása az a feltevés, hogy "a hit akaratlagos összetevõinek kigyomlálása után marad egy cáfolhatatlan tudásmennyiség, amelyet teljesen meghatároznak az objektív evidenciák."[24]

E kritikai racionalista program, melyet a XIX. századi természet- és társadalomtudományok képviselõinek döntõ többsége magáévá tett, s mely a XX. sz-ban hatalmas, ragyogó eredmények mellett mérhetelen rombolást is véghezvitt, s legnemesebb szándékai ellenére éppen a lelkiismeret alapjait kezdte ki. A kritikai racionalizmus elveit ugyan következetesen soha senki nem alkalmazta, nem is alkalmazhatta (hiszen bármifajta akritikus szkepszis maga is legalább kiinduló feltevéseiben tartalmaz bizalmi elven alapuló feltétlen elfogadást), ezen az úton nem küszöbölhette ki a tévedés kockázatát. Azzal azonban, hogy ezt a bizalmi, "irracionális" mozzanatot nem ismerte nyíltan el (sem Locke, sem Descartes, sem Hume, sem Kant, sem pedig a pozitivisták), akaratlanul utat engedett a szkeptikus fanatizmusnak, és annak, amit Polányi morális inverziónak nevez: "Ilyen a mi történelmünk: sajátos nagyszerûségünk története, majd a különös intellektuális szélsõségeinké, végül példa nélkül álló katasztrófáinké. A felvilágosodás tudományos liberalizmusa határtalan erkölcsi törekvéseknek nyitott utat, azonban, néhány évtized múltán, az élesre köszörülõdött tudományos világkép lerombolta az erkölcsi elvekbe és a liberális eszmékbe vetett hitet. ... Az erõszakot nem az erkölcsi ideálok szolgálatában alkalmazták, mint ahogy azt a francia forradalom tette. Az erkölcsi ideálokat változtatták át lelketlen hatalommá. Erre a folyamatra nem volt még példa a történelemben, és jobb híján ,morális inverziónak' neveztem el."[25]

"Hit és ész avagy hit és tudomány hagyományos szétválasztása ... azt a feltevést tükrözi, hogy az ész és a tudomány a logikai dedukció vagy az induktív általánosítás explicit szabályait követi. De (már bizonyítottam, hogy) ezek a mûveletek önmagukban tehetetlenek és azt is hozzátehetném, hogy szigorúan önmagukban még csak meg sem határozhatók. A tudás megértés, és az explicit logikai folyamatok csak a problémamegoldás keresésében hatásos eszközök. Olyan elkötelezettséget jelentenek, amely kitágítja a megértést és megõrzi az eredményt. Jelentésük csak ebben az informális, dinamikus összefüggésben van. Ha ezt felismerjük, hit és ész ellentéte szertefoszlik, s helyébe ennek a szerkezetnek a nagy hasonlósága lép."[26]

Nem megoldás a logikai pozitivizmus által is képviselt radikális empirizmus sem: "Úgy tûnik tehát, hogy a tudomány nem épülhet radikális empirizmusra, sõt, megfigyelési alapjainak analízise révén az empirista nézõpont éppenséggel aláássa érvényességét."[27] A tudomány ugyanis az érzékszervek nyújtotta tapasztalatokon túl abból nyeri érvényességét, hogy a tudósok bizalommal ráhagyatkoznak és hitet merítenek 1. az általános hagyományból, melyet minden ember magától értetõdõnek tekint, 2. a tudományos tradícióból, melyben nevelkedtek, 3. egyéni megsejtésekbõl, melyek egy eleddig rejtett valóság összefüggéseire engedik következtetni a kutatót, 4. a saját lelkiismeretükbõl. "Más szóval, a tudomány olyan tapasztalatokra épül, melyeket bizonyos tradicionális, intuitív és lelkiismereti hitek fényében rostálunk meg és értelmezünk."[28]

A "nyitott szemmel való hit", vagyis a hit és az ész egységét helyreállító program tehát a tudományos megismerés és a hit szerkezeti hasonlóságának felismerésen alapul.

Ez a szerkezeti hasonlóság a tudományos felfedezés aktusában érhetõ leginkább tetten: a páli értelemben vett hit és egy új, eleddig még senki által nem ismert tudományos összefüggés megsejtése ugyanannak az átmenetnek a paradigmái, melyeket a rejtett jelentés szenvedélyes kereséseként írt le. E keresést a még fel nem fedett valóságnak "módfelett személyes sejtései" irányítják. Polányi szemében Pál apostol formulája egyben a tudományos felfedezés egyetlen helyes felfogása, hiszen: "bár a fáradozás még nem teremt felfedezést, nincs felfedezés megfeszített, elmélyült, odaadó munka nélkül. Ime a hit, a cselekedetek, a kegyelem páli formulájának egy paradigmája. A felfedezõ abban a hitben dolgozik, hogy fáradozásai felkészítik szellemét az igazság befogadására - olyan forrásokból, amelyek felett nincs hatalma."[29]

A megismerõ ember személyes részvételét a világ megismerésében, az Én-Te viszonyt, Polányi szerint immár a személyes tudás bizalmi programjára, a nyitott szemmel való hitre alapozva helyre lehet és kell állítani: El kell ismernünk, hogy "...minden igazi tudás lényegébõl fakadóan kockázatos, mint ahogy minden igazi hit is az ismeretlenbe való ugrás. A megismerés velejárója önnön bizonytalansága, ugyanúgy, ahogy minden hit is szükségszerûen maga után vonja önnön kétségességét."[30] Ez az úgynevezett posztkritikai fordulat - éppúgy "a racionalizmus elleni merényletként robbant be" a pozitivista kritikai racionalizmus színterére, mint ahogy egykoron a páli keresztény tanítás a görög racionalizmus eszméi közé. Egyúttal visszatérést jelent hit és tudás rendjének Pál apostol által hirdetett felfogáshoz.[31]

Az emergencia-probléma

Polányi antiredukcionista, több rétegû és e rétegek között hierarchiát feltételezõ modelljének központi tényezõje az emergencia, a kiemelkedés avagy kitörés. A létezés szervezõdési szintjeinek ez a gondolata, melyben a szintek megfelelnek a modern természettudományok rendszerének (és nem fordítva!), legalább a XIX. század második felétõl kezdve nem számít újdonságnak. Egyebek között Engels A Természet dialektikája címû mûve, illetve a körülötte zajló viták is közvetítették ezt a szemléletet.

Polányi ehhez a sémához illeszti hozzá a maga emergencia-elvét, mely szerint az alacsonyabb szintrõl egy redukálhatatlanul magasabbrendûnek a megjelenése szükségszerûen mutat egy transzcendens létezõ irányába.

Nevezetes példája a falra mutató ujj.[32]

Az emergencia-gondolat voltaképpen felfogható lenne egyfajta ontológiai istenérvnek is[33]. Ám - amint azt a Zygon vita is mutatta - a modern vallásfilozófusok többsége ezt a gondolatot nem tekinti igazán tartalmi hozzájárulásnak a keresztény teológiához.[34]

Mi tartja fönn mégis azt a tartós érdeklõdést, mely Polányi filozófiáját mindazonáltal máig kíséri a keresztény teológusok körében?

A magyarázat, úgy tûnik ugyanaz lesz, mint a tágabb Polányi-recepció esetében: Polányinak a Gestalt-eredményeket magába integráló elmélete mint ismeretelmélet bír jelentõs heurisztikai erõvel. A hallgatólagos dimenzióval is rendelkezõ személyes tudás szerkezetének - egyebek között a-kritikus és nem-privát jellegének - felmutatása éppen ezért reményteljes alternatíva a vallásfilozófusok, az esztétika mûvelõi, a tudományfilozófusok és mindazon területek mûvelõi számára, akik elérkezettnek látják az idõt a megismerés elméletének radikális megújítására.

"A gondolkodó emberek valamiben szükségképpen kritikátlanul hisznek, hinniük kell ugyanis saját gondolkodásuk elõfeltevéseiben. Cogito ergo credo - gondolkodom, tehát hiszek. Barátkozzunk meg ezzel a ténnyel és higgyünk nyitott szemmel. Ekkor lehetõségünk nyílik arra, hogy hiteinket a többi hitet szem elõtt tartva tehessük mérlegre, s ne pusztán valamely ellenõrizetlen hiedelem maradványát valljuk magunkénak."[35]

[1] Mondandómban nagymértékben támaszkodtam a Zygon c. folyóiratban 1982-ben "Tudomány és vallás Polányi Mihály gondolkodásában" címmel megjelentetett vita anyagára, amelyet 1997-ben a Polanyiana is közölt (VI.évf. 1.sz.), és felhasználtam azokat a tapasztalatokat is, melyeket a Polányi Társaság ugyanilyen címen rendezett vitáján részt véve szereztem.

[2] Polányi mûveinek fordítása alkalmával rendezett szakmai vitáinkon több alkalommal felvetõdött a kérdés, mi legyen a 'faith', illetve a 'belief' szavak magyar megfelelõje. A kérdés nem könnyû, hiszen a magyarban még annyira sem különül el a hit (legalább) két értelme, mint az angolban. Gyakran ugyanavval a hit szóval jelölünk egymással valamilyen módon rokon, de különbözõ mentalitásokat: naív hit, hiedelem, bizonyosság, meggyõzõdésen alapuló elkötelezettség, vallásos hit stb.

[3] Az Amerikai Vallási Akadémia a hetvenes évek közepétõl folyamatosan tárgyalja Polányi vallásfilozófiáját. Ezeken az összejöveteleken a vallás kérdéseivel foglalkozó tudósokon kívül természettudósok, fizikusok, filozófusok és a humán tudományok képviselõi is rendszeresen részt vesznek. 1980 novemberében Texasban "Konzultáció Polányi Mihály gondolatairól" konferenciát rendeztek Phil Mullins, R.L.Hall, Richard Gelwick, Harry Prosch, John V. Apczynski és mások részvételével. A tanulmányokat külön számban közölte a Zygon - Journal of Religion and Science. (Vol. 17 .No. 1, March, 1982.) Az anyag magyarul is olvasható a Polányi Mihály Szabadelvû Filozófiai Társaság folyóirata, a Polanyiana VI. évf. 1. számában (Bp. PMFSZT, 1997.)

[4] A hit és ész kérdéseit érintõ legalapvetõbb mûvei: Science, Faith and Society, Chicago, 1946. Magyar nyelven: Tudomány, hit és társadalom (fordította Beck András) In: Polányi Mihály: Tudomány és ember, Argumentum-PMFSZT Bp.1997 - Personal Knowledge Chicago, 1958. Magyar nyelven: Személyes tudás (fordította Pap Mária), Atlantisz, Bp. 1994; - Faith and Reason 1961. Magyar nyelven: Hit és ész - In: Polányi Mihály filozófiai írásai II. Atlantisz Bp. 1992. (fordította Nyírõ Zsuzsanna)

[5] Tudomány, hit és társadalom, 47. o.

[6] Hit és ész 163. o.

[7] Párbeszéd Carl Rogers és Polányi Mihály között In: Coulson és Rogers (ed.): Man and the Science of Man, Colombus, Ohio, 1968: magyarul ld. Polanyiana 98/1-2. 131. (N. Tóth Zsuzsa ford.)

[8] The Outlook of Science: Its Sickness and Cure, (1958-ban tartott elõadás) Idézi Phil Mullins: A jelentés spektruma, a tudomány és a vallás, ahogy Polányi látja, Polanyiana: 6. évf. 1. 8.

[9] Polányi: Tudomány és ember (A Royal Society of Medicine 1970. febr. 5-i összejövetelén tartott elõadás) Polanyiana: 98/1-2. 101. (N. Tóth Zsuzsa ford.)

[10] Párbeszéd C.R.Rogersszel im. 131. (Itt jegyezzük meg, hogy természetesen nem Polányi az egyetlen antikarteziánus, antipozitivista gondolkodó a tudományfilozófiában. Elég itt a korábbiak közül pl. Vigotszkijt a kortársak közül pedig T.S.Kuhn, N. Hanson, S.Toulmin vagy P.K.Feyerabend nevét említeni. Céltudatosan azonban csak Polányi fejlesztett ki teológiailag is értelmezhetõ implikációkat.)

[11] Hit és ész 173.

[12] Polányi e tekintetben (is) Wittgenstein felfogásával mutat szellemi rokonságot, nem pedig az általa bírált ún. "privát-nyelv" felfogással. A ,társas' fogalmát abban az "újra értékmentes tudományos fogalom" (Somlai Péter) értelmében használom, amely szerint az egyén legprivátabb megnyilvánulásaiban is társas lény, de ez nem egyén mivoltának elvesztését, hanem éppen ellenkezõleg, egyénisége kibontakozásának alapját jelenti. ... Ld. Kónya Anikó–Király Ildikó–Bodor Péter–Pléh Csaba (szerk.): Kollektív, társas, társadalmi. Pszichológiai Szemle Könyvtár 2. Ld. az idézett kötetben Tompa Tamás "Személyesség és szocialitás Polányinál"címû tanulmányát.

[13] Hit és ész 161. Polányi itt Josef Pieper Scholastik címû (München, 1960) könyve nyomán fejti ki a maga nézeteit.

[14] Ld. errõl pl.: John Preston: Feyerabend's Polanyian turns, Appraisal, Vol 1. Suppl. Iss 1997. 30-37.

[15] Hit és ész 161-162. o. Az Én-Te és Én-Az viszony megkülönböztetése természetesen Martin Buber gondolatait idézi, bár úgy tûnik, hogy Polányi közvetlenül nem ismerte Buber elõször 1923-ban kiadott Én és Te címû esszéjét. Hivatkozást rá legalábbis sem az idézett elõadásban, sem legfontosabb mûveiben nem találunk. Joseph Pieper viszont ismeri és alkalmazza Buber elgondolását. (Köszönettel tartozom Bendl Júliának, aki segítséget nyújtott az utóbbi összefüggés tisztázásában.)

[16] i.m. 162. o.

[17] i.m. 161. o.

[18] i.m. 162. o.

[19] Tudomány, hit és társadalom 27. o. Vö. Szent Ágoston: Vallomások, V.könyv.3.fej. (Városi István ford.)

[20] Hit és ész 177. o.

[21] i.m. 163. o. Ld. még Személyes tudás II. 41-48. és 266. o.

[22] Tudomány, hit és társadalom, 28. o. (Kiem.:B.V.) Polányi ehhez tudománytörténeti munkákra hivatkozva még hozzáteszi: "Kopernikuszt már akkor megérintette az új szellem, mikor 1500 táján kánonjogot tanult az itáliai egyetemeken. Itáliában, ahol az úgynevezett püthagoreus doktrínáról szabadon vitatkoztak, a heliocentrikus világkép meggyõzõdéses és tántoríthatatlan híveként tért haza." (uo.)

[23] Személyes tudás II. 45. o.

[24] i.m. 46. o.

[25] Tudomány és ember. Polanyiana: 98/1-2 -105. (N. Tóth Zsuzsa ford.) (kiem.: B.V.) Ez alkalommal nincs mód kitérni ennek a nemcsak Polányi számára alapvetõ kérdéskörnek az elemzésére. A morális indíttatású, de semmiféle egyéb (hagyományos, vallási, a személyes lelkiismeret által vezérelt stb.) morális fenntartásnak helyt nem adó szkeptikus fanatizmust Polányi a nihilizmus és a morális inverzió fogalmaiban tárgyalja: a legkimerítõbben a Személyes tudás-ban. A fenti tömör meghatározás egy viszonylag késõi, 1970-es elõadásából való idézet.

[26] Hit és ész. 173. o. Polányi itt helyteleníti, hogy ezt a szétválasztást még az egyébként sok tekintetben általa nagyrabecsül Paul Tillich is elfogadta.

[27] Science: Observation and Belief. Manchester, 1947. Magyarul: Tudomány: megfigyelés és hit. Polanyiana 1998/1-2. 64. o. (Beck András ford.)

[28] Tudomány: megfigyelés és hit. 65.

[29] Hit és ész. 177. o.

[30] i.m. 172.

[31] Polányi ezt írja a megújulás programjáról: "A kereszténység progresszív vállalkozás. Megismerésünk mérhetetlenül kitágult perspektíváinak új távlatokat kell nyitniuk a vallásos hit számára. A Biblia, s különösen Pál tanítása még nem sejtett tanításokkal lehet terhes, s a modern gondolkodás tudatosabb hajlékonysága és nagyobb precizitása, amit az új fizika, s korunk logikai-filozófiai mozgalmai szemléltetnek, olyan fogalmi reformoknak adhat tápot, amelyek megújítják és tisztázzák a modern, valláson kívüli tapasztalat alapján az ember viszonyát Istenhez. Lehet, hogy nagy vallási felfedezések állnak elõttünk." (Személyes tudás II. 71.)

[32] Ld. A test és az elme viszonya. Polanyiana 1998/1-2. 82.

[33] John V.Apczynski tanulmányában pl.("Az igazság a vallásban: Wolfhart Pannenberg teológiai programjának polányiánus értékelése") találunk ebbe az irányba mutató gondolatokat: Polanyiana 1997/1. 69-70.

[34] Legélesebben R.L. Hall fogalmazott: "úgy tûnik, Polányi úgy véli, hogy a vallási tapasztalat hõn áhított esztétikai nyugalom érzetét nyújtja számunkra, mely magasan a mindennapi élet egzisztenciális birodalma fölött helyezkedik el. ... Mivel Polányi a vallást leszûkítette az esztétikai szintre és ilymódon nem látta, hogy a vallási élmény egzisztenciális dimenziójának elsõdleges fontossága van, azt a következtetést kell levonnom, hogy Polányinak a vallásról adott leírása a legjobb esetben sem teljes, legrosszabb esetben viszont veszélyesen félrevezetõ." Polanyiana 1997/1. 21. (Sajó Sándor ford.)

[35] Tudomány: megfigyelés és hit, 66. o.