"... ott, ahol egybetorkollik a biológia és önmagunk filozófiai megbízatása, az ember hivatásába gyökerezve áll az igazság és a nagyság égboltja alatt. Ennek tanításai alkotják gondolkodásának idiómáját: ez az a hang, amellyel a saját intellektuális kritériumainak való megfelelésre utasítja magát."[1]

Tudásunk mibenlétére és természetére vonatkozóan meglehetõsen sok olyan elmélet látott már napvilágot, melyek elsõsorban abban különböznek egymástól, hogy az általános értelemben vett tudás más-más aspektusát emelik ki és teszik meghatározóvá. E kiemelésbõl következõen - és ezzel párhuzamosan - azt is megállapítják, milyen ismeretek átadása lehet elsõdleges jelentõségû, mit és mennyit kell tanítani, valamint milyen magatartási mintát kell a pedagógusnak követnie.

Tanulmányomban egy olyan tudáselmélet pedagógiai tanulságait (és elvárásait) szeretném végigkövetni, amely a tudás e kontextusban talán szokatlan aspektusát tartja szem elõtt: fõként Polányi Mihály filozófia írásaira támaszkodva a személyes tudás taníthatóságát, átadásának lehetõségeit igyekszem áttekinteni. Ennek kapcsán elsõsorban pszichológiai nézõpontból elemzem majd azt a tanítási-tanulási mintát, amelyet Polányi mûvei alapján felállíthatunk; bár õ maga csak utalásszerûen, fogalmi szinten veti fel a következõkben ismertetendõ pedagógiai elveket, de írásaiban található központi gondolatai alapján nem lesz nehéz ezeket rekonstruálnunk.

Célom, hogy az elemzés fényt vessen arra a párhuzamra, amely Polányi filozófiája valamint az oktatás és nevelés pszichológiájának egyes irányzatai között fennáll (sõt, bizonyos pontokon remélhetõleg Polányi és néhány általános pszichológiai elmélet közti hasonlóság vagy inkább összeegyeztethetõség is ki fog tûnni). Mindez természetesen nem történhet meg személyes állásfoglalás nélkül - annál kevésbé, mivel éppen a pedagógia személyességérõl lesz szó. Érveim tehát azon nézet mellett kívánnak szólni, amely a tudás személyes és - ezzel összefüggõen - hallgatólagos összetevõjének fontosságát hangsúlyozza. Véleményem szerint ez az az összetevõ, amelyet vizsgálva feltárhatjuk azokat a folyamatokat, melyek erõsen (de nem kizárólagosan) meghatározzák a tudás átadásának lehetõségeit; e tekintetben pedig már nem csupán a személyes aspektusról van szó, hanem sokkal inkább az általában vett vagy összetett tudásról. A szigorúan objektív tudás lehetõségének megkérdõjelezése egyben maga után vonja azt a kérdést is, mit lehet közvetíteni a tanítási-tanulási folyamat során.

Kérdéseink tehát a következõkben: mennyire jelentõs a pedagógiában a tudás személyes, hallgatólagos összetevõje? Vajon központi szerepet játszik-e ez az összetevõ a tanítás során, vagy csupán periférikus részletekre szorítkozik? Polányi nyomán ezekre a kérdésekre még viszonylag egyszerû válaszolni: mint ismeretes, filozófiájában az ismeretszerzés alapvetõ elemének, a tudás központi részének tartja a személyes aspektust. Ennek hangsúlyozása azonban könnyen paradoxonba torkollhat, mivel úgy tûnhet, a tanítás a verbálisan nem kommunikálható tartalomra irányul. A tanulmány célja tehát a következõ probléma vizsgálata: feloldható-e a tanítás és a hallgatólagosság között feszülõ paradoxon, vagy a Polányi által leírt hallgatólagos összetevõ szükségszerûen kívül marad a pedagógia körén?

A nem leírható tudás

Amikor megtanultunk kerékpározni, mindannyian egy olyan mûveletet sajátítottunk el, amely az egyensúlyozás automatikus képességén és a kerékpár mint eszköz irányításának alapvetõ szabályainak felismerésén alapszik. Nagyjából elmagyarázták, hogyan mûködik a kerékpár és mit kell tennünk annak kezeléséhez, de azt nem mondták el, hogyan kell kerékpározni, miként tudjuk egyensúlyunkat megtartani egy meglehetõsen ingatag szerkezeten. Miután pedig képesek lettünk biztosan használni az eszközt, mi sem tudnánk errõl pontosan számot adni. Hétköznapi megfogalmazásunk szerint idõvel a kerékpározás készségünkké vált, melyet valószínûleg nem is lehet többé elfelejteni. Ha azonban késõbb nekünk is meg kell erre valakit tanítani, bajban leszünk: megmutatjuk, hogyan kell pedálozni és kormányozni, esetleg egy darabon vezetjük tanítványunkat, egyensúlyban tartva a kerékpárt - és arra várunk, hogy majdcsak ráérez, hogyan kell ezt csinálni.[2] A felismerés többnyire hirtelen és váratlanul következik be. Ehhez hasonlót tapasztalunk akkor is, amikor egy probléma megoldásán fáradozva egyszerre felismerjük a kérdés igazi természetét: más megvilágításban, más szemszögbõl fogjuk látni, egyes részletek kiemelkednek, mások eltûnnek, az elkülönülõ alkotóelemek egységes rendbe szervezõdnek.

Ezt a folyamatot (elsõsorban az észlelés és felismerés szempontjából) a Gestalt- pszichológia dolgozta alaposan fel. Lényege szerint az egyes észleleti adatokat egy bizonyos módon összeállítva kapjuk meg a komplex tárgyat. Az adatok között válogatunk és adott kontextusba helyezzük, azaz értelmezzük azokat, az észlelésben tehát, a részletekkel szemben, fõként a struktúra vezet. Mint lényegében artikulálatlan mentális képesség, éppúgy mûködik emberi lényekben, mit az állatokban. Lehetõvé teszi, hogy gyorsan és már kevés észleleti adatból is képes legyen az élõlény a tárgyak, jelenségek és más élõlények felismerésére - a tudás pedig ebbõl adódóan nem adatokra vagy egyes észleletekre, hanem inkább ezek bonyolultabb, de csupán vázlatos összefüggéseire, az alakzatokra vonatkozik (természetesen ez nem a tudás teljességét jellemzi, de jól példázza a tudás megszerzésének legáltalánosabb módját). A legjobb és leglátványosabb példák erre nézve az észlelést kutató pszichológiai kísérletekben és vizsgálatokban elõszeretettel alkalmazott kétértelmû képek, mint pl. a Necker-kocka vagy (Wittgenstein jóvoltából) a filozófiában is ismert nyúl-kacsa ábra, melyen az egyik módon nézve nyúl, máshogyan pedig egy kacsa látható, miközben maguk az érzetadatok nem változtak (a jelenséget nagyon jól ki lehet használni illúziók felkeltésére). A Gestalt-hoz hasonló folyamat zajlik le minden más olyan esetben is, amikor átfogó, általános ismeret áll elõ a lényegében kis számú egyedi tapasztalt eset alapján. A részletekkel vagy jegyekkel szemben az önmagában megragadhatatlan "váz" dominál, amely késõbb alkalmas eszközt jelent a további tapasztalatok elrendezéséhez (ilyen eljárást feltételeznek pl. a kategorizáció elméletében az invariáns jegyeket elutasító nézetek, illetve a sémaelméletek).

Magáról az alakzatról, a Gestalt-ról azonban nehéz lenne tökéletesen számot adni. Nem tudjuk leírni vagy elmondani, hogyan látjuk az ábrát ennek vagy annak, legfeljebb csak annyit lehet mondani: "Nézd ezt most egy nyúlként!" Mindez azonban a tudásnak még csak egy meglehetõsen alacsony szintje; analógiával szolgálhat viszont a magasabb szintek természetére vonatkozóan is. Az alak ekkor még teljesen passzív módon áll elõ (vannak például olyan személyek is, akik a nyúl-kacsa ábrán képtelenek a másik aspektusból való szemléletre, és így csak az egyik alakot látják), magasabb szinten viszont lehetõség nyílik ezek aktív elõállítására - és ez lesz az, ami a tanulásban is szerepet játszik majd. Továbbra sem tudjuk elmondani, miként áll össze az alak, de példák vagy gyakorlás útján képesek leszünk elsajátítani, akárcsak a kerékpározást.

A nem leírható tudás egy másik érdekes oldalát jelentik a vizuális információt tartalmazó ismeretek. A mentális reprezentációk természetérõl ma is folyó vita a reprezentációk két fajtája, a propozicionális és képi információk tárolásának eltérõ jellege miatt megkérdõjelezi az emlékezet egységes szervezõdését. A képi reprezentációk olyan ismereteket is tartalmaznak, melyek nem alakíthatók át egyértelmûen propozicionálisakká, így olyan tartományt képeznek, amely a szavakba foglalható tényeken túl van. Ennek közvetítése gyakorlati-szemléltetõ tevékenységet kíván, ennyiben pedig a praxisra irányuló pedagógiai törekvés részét alkotja; kétségtelen azonban, hogy mindez még a hallgatólagos ismeretek leginkább egyszerûen átadható részét képezi.

Felmerül tehát a kérdés: mi lehet annak alapja, hogy alkalmasak vagyunk az ilyen jellegû tanulásra, amelyik már elsõ pillantásra is sokban különbözik a tanulás bevett, hagyományos felfogásától, a tények és az adatok tanulásától? Továbbá, milyen módokon lehet átadni az ilyen jellegû tudást, és mi teheti hatékonyabbá tanulásnak ezt a módját? Ezek a kérdések legelõször is a bizalom és a tekintély fogalmának, valamint a kommunikációban betöltött szerepének vázlatos elemzését teszik szükségessé.

Tekintély és bizalom

Minden tanulás elõfeltétele a kommunikáció.[3] Az oktató-nevelõ munka egyik hangsúlyos célja a kommunikáció alkalmas alakítása, mivel pedig a folyamat hatékonysága nagymértékben függ ettõl, sarkalatos lehet ennek optimális mértékû és természetû kifejlesztése tanár és tanítvány között. Ekkor a kommunikáció segíti a tanítást, míg ellenkezõ esetben, a kommunikáció kellõ kialakításának hiánya akadályozhatja azt. Szükséges tehát kihasználni a kommunikációban rejlõ minden lehetõséget - és ez nem szabad, hogy csupán a konkrét tényanyag elsajátítására irányuljon.

Számos nézet hangoztatja a pedagógiában a dialógus fontosságát. Amennyiben a tanítás párbeszéddé válik, úgy megkönnyíti mind a tanítás, mind a tanulás folyamatát.[4] A dialógus a párbeszédben álló feleket oly módon köti össze, hogy a felek egymás felé fordulnak - így nem csupán a dialógus tárgya lesz hangsúlyos, hanem egymás személye is, miközben (ideális esetben) az oktató által közvetett eszközökkel irányított kétirányú és kétoldalú folyamat alakul ki, egyirányú, közvetlenül kontrollált helyett.

A dialógus, mint általában minden kommunikáció, két fõ csatornán megy végbe: egyrészt a verbális, másrészt a nemverbális csatornán (vagy másképpen szándékolt - nemszándékolt, tudatos és nemtudatos csatornán).[5] A nyelv mint a verbális csatorna eszköze egyértelmûen a legfontosabb elem ebben a folyamatban, hiszen nélküle csak rendkívül nehezen és alacsony szinten jöhetne létre bármiféle kommunikáció.[6] Karácsony Sándor érdeme, hogy a nyelvet ebbõl a szempontból elemezte: szerinte elsõsorban a pszichológia és a közösség felõl kell a nyelvet megközelítenünk, nem pedig a nyelvfilozófia absztrakt fogalmi-logikai elemzésével. A nyelv közösségteremtõ tényezõ,[7] nem csupán a kapcsolatfelvétel eszköze. A nyelv által jön létre az a közösség, amely a párbeszédnek is talaja lehet; és ez az, amit a tanítás során hasznosan ki lehet aknázni. A nyelv így nem csupán a közeget teremti meg az oktatáshoz, hanem egyben a szellemi közösséget is.

Már maga a nyelvelsajátítás is egy olyan pedagógiai folyamat, amely a közösségben gyökerezik. A szülõ-gyermek közötti emocionális közösség elõsegíti, hogy a szülõ nyelvhasználata alapján, a szavak, szójelentések és szókapcsolatok ellesésével a gyermek fel tudja építeni önmagában az adott nyelv szemantikai és szintaktikai struktúráját. Ennek a közösségnek egyik alapvetõ eleme az a bizalom és tekintély, amely késõbb is minden közösség lényegi összetevõje lesz; a gyermek a szülõket olyan abszolút tekintélyként kezeli, akik számára a nyelvhasználat követendõ példáját mutatják, szavaikat pedig ugyanazzal a bizalommal kezeli, amely az emocionális közösség sajátságosságából fakadóan a szülõk más megnyilvánulásainak fogadását is kíséri.

Több pszichológus szerint az elsõ (nem feltétlenül verbális, sõt, inkább geszturális) kommunikációból alakul ki az õsi bizalom vagy bizalmatlanság (ld. pl. Freud, Erikson, Mead). Ez a bizalom fedezhetõ fel a gyermeki nyelvtanulásban is - és ez a bizalom lehet késõbb az iskolai tanulás alapja is. Bizalom hiányában nem alakulhat ki a tekintély sem, ami pedig a tanítási-tanulási folyamatban igen nagy jelentõséget kap majd. A tekintély és a bizalom tehát szorosan összefügg, és együttesen adják meg azt az alapot, amelyen a tanár és tanítvány közti kapcsolat kialakul. Ezzel ellentétes oldalról közelítve, Polányi a kommunikáció elõfeltételeként értelmezi a tekintély és bizalom kialakulását: a kommunikáció lehetetlenné válna bizalom hiányában, így a bizalom nem belõle fakad, hanem megelõzi azt. Megfogalmazásában az átörökítés kommunikatív viszonyát e szempont szerint a következõképpen határozza meg, a kulturális tradíció és a tudás átörökítésének folyamatára mint tanításra utalva:
 

"Az elme nem mûködhet tekintély, szokás és tradíció nélkül..."(Polányi, 1969a 112.) "A tekintély és a bizalom együttes mûködése, amelyen a nyelv tanulása és használata is - tudniillik hogy üzeneteket hordoz - alapul, egy olyan folyamat leegyszerûsített példája, amely során a kultúra az egymást követõ nemzedékek birtokába kerül." (Polányi, 1994. I. 351.)

A tekintély elfogadása így azt jelenti, hogy a tanítvány a tanításban értelmet tételez fel, amely késõbb fel is tárul elõtte - akárcsak a kisgyermek a nyelvtanulás során. Ez a tekintély azonban nem egyenlõ az oktatás tekintélyelvû felfogásával, amely ettõl teljesen eltérõ, majdhogynem ellentétes oldalról közelít a tekintély kérdéséhez, a bizalom problémájának megkerülésével. Ez a tekintély, mint láthattuk, a bizalomból alakul ki, nem pedig kikényszerített tekintély.

A tekintély elfogadása szorosan összefügg az azonosulás igényével. A tanulás sikeréhez legalább részleges azonosulásra van szükség: a tanítvány mindenképp a tanárral való azonosulásra törekszik (vagy éppen szembeszáll vele), ami egyben a tanár (az adott tárggyal kapcsolatban való) magatartásának átvételét is jelenti. Az azonosulás folyamata viszont bonyolultabb összetevõkkel is rendelkezik: létrejöhet pozitívan, amelyet elsõsorban az határoz meg, hogy az adott tárgy összeegyeztethetõ-e a tanuló meglévõ identitásával; valamint negatívan, amely során a tanuló az összeegyeztethetetlen dolgokat elhárítja magától. Ez tehát azt is szükségessé teszi, hogy a pedagógus figyelembe vegye a tanítványaiban egyénileg, leginkább reflektálatlanul lezajló folyamatokat.[8]

Mindezekre tekintettel figyelmet érdemel a Karácsony Sándor által oly markánsan képviselt tétel: a tanulásban nem annyira az adatok fontosak, mint inkább az a szemlélet, értékrend, magatartás, stb., amelyet a tanár közvetít. Az oktatás így válik neveléssé is, mely világnézetet és kultúrát is közvetít. Mindez az oktatás folyamatát olyan szemléletbe vezeti, amelyben központi szerepet kap a tanítás személyessége, aminek elõfeltétele, hogy a tanár egyénileg, személyként kezelje tanítványait.

Karácsony éppúgy, mint késõbb Polányi, tovább is lép annyiban, hogy felhívja a figyelmet a "létezés megismerésen túli elemeire",[9] melyek ebben különös jelentõséget nyernek (ilyenek pl. a hit és a világnézet). Mindazonáltal hangsúlyoznunk kell azt is, hogy ezek a folyamatok nem csupán e szempontból lényegesek: magán a megismerésen belül is hatnak (és visszahatnak), pl. struktúrák felismerésénél, vagy a korábban említett kerékpározásnál, ahol a példa, a magatartás követése lényegesebb lehet a konkrét instrukcióknál. Természetesen ezek összefüggnek a világnézettel, de a tanulás során részletekbe menõen, önállóan is mûködhetnek. A hit és a világnézet azonban ráirányíthatja a figyelmet a személyesség egy olyan dimenziójára, amely az ismeretek egy különös ágát képviseli: az értékek világára. A tanítás lényeges kérdése az értékek átadásának nehezen megragadható folyamata, melynek eredményeképp az értékekre vonatkozó tudás a személyes meggyõzõdésen keresztül a hallgatólagos tudás meghatározó összetevõjévé válhat.[10]

Karácsony megkísérli felkutatni azokat a pszichológiai alapokat, melyek az értékek társadalmi keletkezéséhez és átadásához szükségesek. Így lesz gondolatrendszerének magja a hozzá Gombocz Zoltán közvetítésével eljutó wundti társaslélektan, amely a társas élet vizsgálatát és a társadalom szellemi termékeinek kialakulását, illetve ezek gyökereinek felkutatását tûzi maga elé. A kultúrát a társas viszonyulások rendszerének tartja, e viszonyulások központját pedig a nyelv alkotja. A nyelv átfogja a tanítás egészét (Karácsony szerint minden tanítás egyben nyelvtanítás is), gondolkodás és nyelv szétválaszthatatlan egységébõl adódóan továbbá a tanítás nem más, mint gondolkodni-tanítás (mindez rendkívül szembeötlõ párhuzamot alkot Polányi elgondolásával a személyes és hallgatólagos tudásról). A tanítás és a különösen a nevelés lehetetlen puszta szabályok vagy tények közlésével - így van ez már minden tanulás alapja, az anyanyelv elsajátítása során is, mikor szabályok helyett a példák szolgálnak útmutatóul: a nyelvre csak nyelvvel lehet tanítani. Mint ismeretes, Karácsony a gyakorlatba is sikeresen ültette át elméletét: tanítási módszere a hallgatókkal való együttgondolkodás, a tanítványokkal és követõkkel kialakított szoros együttmûködés keretei között történõ tudományos munka volt.

A világnézet vagy értékrend elsajátítása is már a korai szocializációs folyamatokban megindul, melynek alapja a gyermek azon törekvése lehet, amely a környezetével való azonosulással próbálkozik. Nem akarja kirekeszteni magát a csoportból, ezért internalizálja a társadalmi csoport szabályait, értékrendjét. Ez megy át kissé késõbb az ún. enkulturációs folyamatba, amelyben az adott kultúra képzeteit, viselkedésmódjait, szokásait és szimbólumait sajátítja el.[11] Mindez a korai társas kapcsolatok során, öntudatlanul megy végbe, az azonosulásra való törekvés segítségével. Az elsõ ilyen jellegû, tudattalan tapasztalatok tehát a közösségen belüli érintkezésekben, kapcsolatokban jelennek meg.

Az iskolába kerülve késõbb is ez a folyamat folytatódik. A társadalom már az alapfokú iskolákban is nagy gonddal közvetíti saját értékrendjét a diákoknak, és pl. a viselkedési elvárásokkal már igen korán ezt is kéri számon tõlük. Ezeket az értékeket szoktuk jelölni a hagyomány kifejezéssel. Ennek során a korábbi nemzedék átörökíti saját elõdeinek értékeit a jövendõ nemzedékek számára, de közben némileg változtat is rajta.[12]

Mindezek lehetetlenné válnának a tekintély és a bizalom nélkül. Látható azonban, hogy nem csupán a tekintély elfogadása játszik fontos szerepet, hanem annak részleges elvetése is. A tudás átadása nem történhet meg a tekintély elfogadása nélkül, ám ezt a tekintély bizonyos fokú felszámolásának, az önállósításnak kell követnie. Az önálló gondolkodásra nevelés enélkül nem valósulhat meg, és ez teszi lehetõvé késõbb a meglévõ tudásanyag gazdagítását, alakítását is. Most ezt kiegészítve érdemes hangsúlyoznunk, hogy a hagyomány átörökítésének is lényeges mozzanata az, amikor a következõ nemzedék a hagyományt gazdagítja - azaz elszakad annak kizárólagos tekintélyétõl, és új értékeket alkot. Ennek az elszakadásnak kell bekövetkeznie minden hosszabb ideig tartó nevelési folyamatban is.

A nemverbális kommunikáció szerepe

A kommunikáció többnyire egyaránt zajlik verbális és nemverbális szinten. A korábbiakban a nyelvi tudásátadás Polányi filozófiája szempontjából érdekes vonásait tekintettük át, a tudás szavakba pontosan nem foglalható elemei átadásának vizsgálatánál viszont szükségesnek látszik röviden kitérni a nemverbális és a metakommunikációra is.[13] Ezek közös vonása, hogy mindig a verbális kommunikációval párhuzamosan, azzal együtt hatnak; valamint ezek a verbális kommunikációval ellentétben többnyire nem szándékoltak, nem tudatos jelrendszeren keresztül zajlanak (bár elõnyeiket megfelelõ gyakorlás után ki is lehet használni).

A tanítás és nevelés korai szakaszaiban a nemverbális kommunikáció többnyire nagyobb jelentõségû, mint a verbális: a viselkedés szabályozásához sokkal inkább nyújt támpontokat, mint a konkrétan megfogalmazott intések, dicséretek vagy elvárások. Ezt is megfelelõen ki lehet aknázni az oktatásban. Nem szándékoltan minden egyes pedagógus használ nemverbális jelzéseket, és ezek nem maradnak hatástalanok a növendékekre.[14]

Általában a következõ csatornákat szokás a nemverbális kommunikációhoz sorolni: a mimika, a tekintet, a hangszín és a hangerõ, a beszéd formai jegyei, a kézmozgások, a testmozdulatok, valamint az interakcióban való távolságtartás (melyek külön-külön is jelentõsek, úgy vélem azonban, most célszerûbb inkább általánosságban tárgyalni ezeket). Közös jellemzõjük, hogy (1) velünkszületettek, azaz biológiai eredetûek, gyökereik egyértelmûen fellelhetõk az állatvilágban; (2) analógiás kódolásúak, a jel és a jelentés kapcsolata közvetlennek mondható; (3) intenzitások kifejezésére alkalmasak, ami hatékony kommunikációs eszközt jelenthet számos élethelyzetben. Mindez sokszor pontosabb megértést tehet lehetõvé, mint a pusztán verbális kommunikáció, legnagyobb kommunikatív erõvel pedig együttes megjelenésük bír (a hétköznapi szituációk döntõ részében éppen ez figyelhetõ meg).

A nemverbális kommunikáció elsõsorban a visszacsatolás eszköze lehet, ami viszont szükségessé teszi, hogy a tanár vagy a nevelõ érzékenyen tudjon reagálni a tanítványai felõl érkezõ ilyen jelzésekre. A kommunikáció ezen formáira a serdülõkor a legérzékenyebb, tehát az ilyen korúakat nevelõ pedagógusnak tudatosan is tisztában kell lennie jelzéseinek értelmével.

A metakommunikáció a kapcsolatokban ettõl kissé eltérõ módon jelenik meg. Miként Buda Béla írja,
 

"az indirekt kommunikáció mindig a direkt kommunikáció tartalmáról mond valamit, azt tehát mintegy minõsíti, elvontabb síkon jellemzi. A metakommunikáció elmélete szerint az indirekt kommunikáció mindig magasabb logikai, illetve általánossági szintet jelent, mint a direkt." (Buda, 1993. 110.)

Ez tehát magasabb szinten kiegészíti a verbális kommunikációt olyan információkkal, melyek nyelvi szinten nem jelenhetnek meg (így pl. emocionális töltést, a beszélõ és a tárgy viszonyát stb. közvetíthet).

A nemverbális és a metakommunikáció egyaránt azért lényeges, mert egyszerre nyújt csatornát a tudás le nem írható összetevõinek átadására, valamint a kommunikáció folyamatának kontrollálására[15]. Olyan lényeges információkkal egészíti ki a szóbeli tanítást, amelyek a hallottak tényleges alkalmazásához, megvalósításához vagy éppen a kulturális átörökítés során bizonyos diszpozíciók elsajátításához segítenek hozzá. Igy a tudás hallgatólagos és személyes dimenzióinak közvetítéséhez érdemes hangsúlyoznunk, hogy a tanárnak érzékenyen figyelnie kell tanítványai ilyen természetû jelzéseit, azaz: diákjait személyként, kommunikatív partnerként kezelve alakítsa pedagógiai módszerét. A metakommunikáció azonban még egy szempontból lényeges a hallgatólagos tudás közvetítése során: ez pedig az, hogy megteremti az empátia kialakulásának lehetõségét.[16]

Világos, hogy az imént leírt nevelõi magatartás nem lehetséges, ha a pedagógus nem próbál belehelyezkedni tanítványai szemszögébe, azaz beleélni magát azok látásmódjába: a tanítás során lezajló lelki folyamatok csak így kerülnek felszínre. A nemverbális és elsõdlegesen pedig a metakommunikáció feldolgozása lehetõvé teszi a belehelyezkedést, az empátiát.[17] Ez nyilvánvalóan nem feltétlenül tudatosul a felekben.

Az empátia jelentõsége azért lehet nagy a nevelésben, mert mint jeleztük, a gyermekek sokkal érzékenyebbek a nemverbális és a metakommunikációs csatornákra. A gyermekek "nyelvében" még sokkal nagyobb arányban fordulnak elõ nemverbális elemek, mint a felnõttekében. Így elvárható, hogy a pedagógus nagyobb empátiás képességgel rendelkezzen, mint mások.[18] A tanár tehát az empátia segítségével sokkal érzékenyebben tud figyelni és reflektálni a diákok személyére, mint anélkül (a gondolatmenet során általában a személyre helyezzük a hangsúlyt, de természetesen nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy ugyanilyen jelentõségû mindez a diák csoportban elfoglalt helyére nézve is). A tanárnak azzal is tisztában kell lennie, hogy az azonosulás korábban már leírt folyamatában õ maga válhat azonosulási mintává - és ennek kézben tartásához, megfelelõ alakításához megintcsak segítségére lehet az empátia.[19]

Témánk szempontjából most az a legfontosabb, hogy az empátia megkönnyíti azoknak az ismereteknek az átadását is, amelyek nem foglalhatók szavakba. Az empátiás kapcsolat áthidalhatja ezt a szakadékot, mely a nyelv hiánya - vagy éppen korlátossága - folytán keletkezik. Ilyenek például a készségek (gondoljunk csak a már többször is említett kerékpározásra), vagy a mûvészetek átadása, valamint legáltalánosabb értelemben minden elméleti tudás gyakorlati alkalmazása.

Ennek kapcsán röviden, csupán jelzésszerûen érdemes szót ejtenünk a hitelesség (kongruencia) követelményérõl is. Ez többnyire a személyiség adottsága, bár bizonyos mértékben fejleszthetõ. Lényege, hogy "a nemverbális és a metakommunikáció jelzésrendszere egyértelmû"[20], így a diák könnyen érti meg a tanár ilyen jellegû jelzéseit. Ez nagymértékben elõsegíti az empátia kialakulását, hiszen a kommunikáció ekkor nem ütközik értelmezési nehézségekbe - a diák pedig könnyen tud azonosulni tanárával. Érdemes figyelemmel tartani azt is, hogy a kongruencia követelményéhez szintén hozzákapcsolható, hogy a verbális kommunikáció is összhangban legyen a nemverbális, illetve metakommunikációval.

A hallgatólagos összetevõ átadása

Összefoglalva eddigi gondolatmenetünket Polányi filozófiájának egy érdekes oldala tárul fel. A tudás természetének vizsgálata azt mutatja, hogy rendelkezünk szavakba pontosan nem foglalható ismeretekkel. Nyilvánvalóan ezek átadása is a tanítás-tanulás folyamata során történik meg, amely feltételezi a kommunikációs viszonyt. E viszony vizsgálata során jutottunk el a nemverbális kommunikáció vizsgálatához, feltételezve, hogy ez hozzásegíthet a nemverbális ismeretek átadásának megértéséhez. A pedagógiai tevékenység alapjait kutatva azt találtuk, hogy egyik alapvetõ problémája a bizalom és a tekintély összefonódó kérdése. Mindezek során feltûnõ módon minduntalan visszatért a tanítás személyességének elgondolása. Mivel Polányi szintén szorosan összekapcsolja a személyest a hallgatólagossal, így elgondolása ez értelemben rokon a hivatkozott pszichológia elméletekkel.

Azt a követelményt is meg lehet fogalmazni, hogy a tanításban ne csak a tudatos, hanem a tudatelõttes, tudattalan jelenségekkel is szükséges foglalkozni - a pedagógusnak tehát munkája során figyelembe kell vennie ezeket is, egyben pedig ki is aknázhatja azok ismeretének elõnyeit. Ennek lehetõségét az empátia alapozhatja meg.

Az empátiát azonban a korábbiakkal ellentétben nem csupán egyoldalúan érdemes szemlélni. A tanártól megkövetelhetõ, hogy empátiás képességének fokozásával tegye a tanulást könnyebbé és hatékonyabbá diákja számára, de lényeges lehet azt is megvizsgálni, hogy a tanítvány mivel járulhat hozzá e sikerhez. Márpedig az ismeretek azon körében, melyek nem írhatók le egyértelmûen, nagy szerepet kap az is, hogy a tanítvány belehelyezkedjen tanára szemléletébe és így vegye azt át (gondoljunk például megintcsak a kerékpározásra). Ez leglátványosabban az összetett tevékenységek elsajátításában érhetõ tetten. Igy tesz a festõnövendék, és hasonlóképp a haladó sakkozó, hogy átvegye mestere tudását.

Polányi megkülönböztetésével élve, ez a hallgatólagos összetevõ jelenik meg élesen a tudni és a tenni közötti distinkcióban.[21] Hiába ismeri valaki az egyes sakkfigurák lépéseinek szabályait, ezzel még nem fog megnyerni egy sakkjátszmát - egyszerûen azért, mert nem tudja, hogyan lehet nyerni, azaz a tanult lépéseket a gyõzelem érdekében leghatékonyabban alkalmazni. Márpedig erre nem adható meg explicit szabály.

A tanulás menetében tehát bizonyos fokig lényeges lesz az utánzásos jelleg. A növendék eleinte utánozza mestere mozdulatait, döntéseit, cselekvéseit, majd ezekbe belehelyezkedve és reflektálva képes kialakítani azt a ki nem mondható, esetleges "szabályt", melyet követve hasonló eredményességre tesz szert, mint mestere. Az utánzás így a tanulás elsõ, megalapozó szakaszában jelentõs; késõbb fel kell hogy váltsa az a fajta (heurisztikus jellegû) tevékenység, amely az önálló és sikeres cselekvések alapja lehet. A gyermekkorban így zajlik magának a nyelvnek az elsajátítása; késõbb pedig az ifjúkorban egy megfelelõ mester mellett a tanítvány is mesterré válhat.[22] Ezáltal átadható lesz az a személyes tapasztalat is, amelyet a mester hivatása gyakorlása folyamán felhalmozott.

A gyermekkori nyelvtanulás persze még nem olyan szinten folyik, mint egy mesterség elsajátítása, de a sémájuk hasonló. Jó példa lehet az, ahogyan egy gyermek a szabálykövetést tanulja meg: a játékszabályok megértése több szinten megy keresztül, míg végül kb. tízéves kor körül kialakul a gyermek konkrét képzete a szabályról.[23] És a szabállyal a gyermek voltaképp cselekvési mintát és követelményt tanul meg, azaz megtanulja a cselekvés mikéntjét.

Ezért lényeges, hogy a tanítás során ne merüljön feledésbe a tananyag tartalmi megalapozása,[24] az, hogy a példák mutatják meg leginkább, miként cselekedjen a tanítvány. A tudni és a tenni tehát összekapcsolódik, ha az oktatásban példákat is felhasználnak. A példák abban is segítenek, hogy az egyes problémákat a diák képes legyen elhelyezni ismereteinek rendszerében, majd késõbb alkalmazni tudja azokat ismeretlen feladatokra is. Elliot Aronson arra is felhívja a figyelmet, hogy a példák és minták mennyire tükrözik az adott társadalom értékrendjét (más szavakkal, mennyire alkalmasak propagandacélokra is), így a feladatok tágabb kontextusba kerülnek, közelítve ezáltal a globális ismeretátadáshoz. Sõt, ez könnyítheti meg a nevelõmunkát is, amennyiben a növendékben képes magatartási változást is létrehozni:

"Ha a tanulónak lehetõsége nyílik arra, hogy produktív módon vegye át és dolgozza fel a nyújtott tudásanyagot, akkor ez nem csupán ismereteinek kiszélesedéséhez vezet, hanem egyúttal személyiségváltozást is von maga után." (Brocher, 1979. 25.)

A példák szerepe különösen akkor emelkedik ki élesen, amikor strukturált (pl. Gestalt- vagy séma-szerû) tudás átadása kerül elõtérbe; ezek olyan ismereteket követelnek meg, melyek a puszta tényközlés vagy szabályközvetítés útján még nem állnak elõ.

Lényegében minden tudás tartalmaz több-kevesebb nem-leírható tudást is. Ez azonban mégis átadható, ha az oktatás a tanuló "értelmes együttmûködésére"[25] támaszkodik. Ennek megvalósításához azonban a tanár megfelelõ hozzáállása szükséges: az, hogy képes legyen a bizalom és az empátia kialakítására, amellyel a tanítvány lehetõséget kap a személyes és hallgatólagos tudás (beleélésen alapuló) elsajátítására. Azt már láttuk, hogy a pedagógusnak ehhez a tanítvány személyes vonásait kell figyelembe vennie (így lesz képes arra is, hogy a diák meglévõ tudását és tapasztalatait is bevonja az oktatásba, valamint személyes érdeklõdéséhez alakítsa azt). De vajon mi adja meg annak alapját, hogy az olyan tudás, mint pl. a szabálykövetés, kialakuljon? Ugy tûnik, ehhez kevés az, hogy a gyermek vagy a tanítvány ellesi a szabályokat a mesterétõl.

Ehhez segítenek azok a "pszichoanalitikus elõstruktúrák"[26], amelyek a gondolkodás általánosabb szintjén lelhetõk fel. Hogy valójában mi is egy szabály, azt nem az egyes szabályokból tudjuk meg, hanem a szabálynak azon elõzetes sémája alapján, melyet önmagunkban lelünk fel. Mint láttuk, a növekvõ gyermek ennek alapján alakítja ki idõvel a szabálykövetés módját. Még jobb példa az általánosítás problémája: az, hogy bizonyos számú ismétlõdés a gyermekben egy általánosítás öntudatlan megalkotásához vezet, annak köszönhetõ, hogy elõzetesen már mindannyiunkban megtalálható az általánosítás egyfajta sémája. Nélküle nem lenne képes megtenni azt az ugrást, hogy az egyes konkrét esetekrõl egy elvont általánosság szintjére emelkedjen.[27]

Azok a pedagógiai elvek tehát, amelyek a tudás személyes és hallgatólagos összetevõinek átadását támogatják, ugyancsak a tanító és tanítvány közötti kommunikatív viszony mélyebb, nemverbális dimenzióira helyezik a hangsúlyt. A nyelvileg ki nem fejezhetõ ismeretek közvetítése pedig olyan nyelv elõtti struktúrákat, veleszületett, közös emberi képességeket és tulajdonságokat követelnek meg, melyek megfelelõ alapot képeznek a személyes és hallgatólagos tudás átadásához is. Ami a nyelven vagy a konkrét verbális tanításon túl van, egyaránt az ember kognitív képességeinek gyökereiig vezethetõ vissza; ezzel pedig a tanítás teljességére törekvõ pedagógiai elgondolások lényeges elemeként a tudás korábban háttérbe szorított részeire fókuszálja a figyelmet.

Összegzés

A tudás személyes és hallgatólagos összetevõi tehát a leírható tudással együtt adhatók át, az oktató azonban tevékenységében jobban kell hogy figyeljen a tanítás nemverbális és tudattalan elemeire is. Ha képes ezt megtenni, úgy rendkívül magas szintû tudást lesz képes átadni tanítványainak. Megfigyelhetõ, hogy a tudás le nem írható összetevõi már a tanulás legalacsonyabb szintjén is jelen vannak, valamint végig központi szerepük lesz abban, hogy az újonnan megszerzett tudást a már meglévõbe integrálják és elrendezzék. A tanítás nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a lényeges szerepet. A tudásanyag puszta elsajátítása nem elég a jövõbeli sikeres cselekvéshez: ehhez arra is szükség van, hogy megtanuljuk kezelni a megszerzett tudást. Ez a folyamat pedig egészen a tudományos élet szintjéig terjed; hiszen a tudomány, a kutatás szabályairól éppúgy nem lehet explicit leírást adni, mint a kerékpározásról. Polányi Mihály szavait idézve lezárásul:

"A kutatás szabályai igazából nem kodifikálhatók. Akárcsak a többi magasabb mûvészet szabályait, ezeket is egyedül a gyakorlat testesíti meg." (Polányi, 1997a, 35.)

A személyes és a hallgatólagos tudás az ismeretek azon részét képezik, melyek alátámasztásul szolgálnak a tényszerû ismeretek számára. Valójában a kétféle tudás - a "tudni mit" és a "tudni hogyan" - kiegészítik egymást: az egyik hiányában a másik sem lesz képes sikeresen és hatékonyan mûködni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az ismeretek több szintjén is ki lehet mutatni a személyes és a hallgatólagos összetevõ jelenlétét. Kezdve a talán legalacsonyabb szinten, az alapvetõ készségek és képességek elsajátításánál (melyre gondolatmenetünkben a beszédtanulást hoztuk fel példaként), egészen a tudomány mûveléséig vagy a mesterszintû mûvészeti tevékenységekig[28] találni olyan alapvetõ elemeket, melyek nem kommunikálhatók úgy, mint a tényanyag. Polányi személyes állásfoglalása szerint a tudásnak éppen lényegi része hallgatólagos vagy személyes jellegû: a tudás vele összekapcsolódva kezd élni, válik alkotó tudássá.

A "kommunikálhatatlan tudás átadásának" paradoxona tehát valójában nem létezik: ellenkezõleg, a hallgatólagos és személyes összetevõk átadásának alapjai megelõzik a verbális ismeretátadásét; olyan nyelv elõtti struktúrákat és készségeket képesek mozgásba hozni, melyek támogatói és szükséges kiegészítõi a verbális úton közvetített ismereteknek.

1. Polányi, 1994, II. 224.

2. Polányi megfogalmazásában ez a következõképp hangzik: "Mert tisztában vagyok vele, hogy tökéletesen tudom, hogy hogyan kell ilyen dolgokat csinálni, bár nem tudom azokat a részleteket, amelyeket csak instrumentálisan ismerek, fokálisan viszont semmit sem tudok róluk, úgyhogy elmondhatom, hogy tudom ezeket a dolgokat, bár nem tudom világosan vagy sehogysem elmondani, hogy mi is az, amit tudok." 1994, I. 156.

3. Brocher, 1979, 116.

4. Ld. ehhez Buber, 1947. és Maróti, 1997.

5. Természetesen e fogalompárok nem kezelhetõk egymás analogonjaiként, szoros párhuzamaikra való tekintettel azonban
érdemes ehelyütt mindegyiküket szem elõtt tartani, különösen mivel Polányi alapján kiemelendõ a nemszándékolt és nemverbális csatornák együttes jelentõsége.

6. Nem térek itt külön ki a jelnyelvekre, melyek esetében a nyelv értelemszerûen a nemverbális csatornához tartozik.

7. Karácsony, 1938, és Kontra, 1995. 39. Karácsony ezért hangsúlyozza a társaslélektan fontosságát az egyéni lélektan mellett.

8. Brocher, 1979, 108.

9. Kontra, 1995, 49.

10. Érdemes megjegyeznünk, hogy a filozófia tanítása, a filozófia mûvelésének átadása gazdagon illusztrálhatja e problémakört. Az, hogy a filozófia történetében nyomon követhetjük az egyes iskolák kialakulását és hatástörténeti szerepét, a tanítás személyes és hallgatólagos összetevõjének mûködését világítja meg. Megkockáztatható a kijelentés, miszerint filozófia - természetébõl adódóan - nem is létezhetne ezen összetevõk nélkül. A megfelelõ hatások természetesen más tudományágakban is kimutathatók, egészen a hagyomány átadásáig, mely sokszor a ma is fellelhetõ rituálékban konkrét kapcsolatot mutat a más jellegû kulturális hagyományok, értékek átörökítésével.

11. Ld. Brocher, 1979, 28-45.

12. Ld. Polányi, 1997a, 61. A hagyomány pontosabb kifejtését találhatjuk Nyíri Kristóf Nyelv és hagyomány címû munkájában (Nyíri, 1994.)

13. A kettõ különbségérõl ld. Buda, 1986, 156.

14. Ld. Brocher, 1979, 46. és 104.

15. Bõvebb tárgyalását ld. Buda, 1993, 91.

16. Uo. 115.

17. Uo. 80., valamint 45.: "... az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkivilágába."

18. Az empátia fejleszthetõségérõl ld. Buda, 1993, 311-328

19. A tanár viselkedésének kontrollálására taníthat meg a Carl Rogers által leírt T-csoport (tréning-csoport). E formában azáltal, hogy lehetõsége nyílik önmaga viselkedésének egyfajta "kívülrõl történõ" szemlélésére, a pedagógus megtanulhatja azt, hogyan hat másokra (jelen esetben tanítványaira). A csoportokban kipróbálhatja az egyes viselkedési minták hatását, így saját viselkedését az elvárt hatáshoz lesz képes igazítani. Ezzel pedig nem csupán saját módszerét optimalizálja és saját munkáját könnyíti meg, hanem diákjai számára is segítséget nyújt a tananyag megfelelõ elsajátításához (ld. Aronson, 1987, 319-347.)

20. Buda, 1993, 229.

21. Polányi, 1969b, 127.

22. Polányi, 1997a, 45.

23. Mérei–Binét, 1970, 214-216.

24. Brocher, 1979, 85.

25. Polányi, 1997c, 171.

26. Maróti, 1997, 97.

27. Hasonló példát jelent a kategorizáció is, amely a kognitív pszichológia jelenlegi álláspontja szerint genetikusan meghatározott alapokkal bír; egy olyan általánosan használható képességet jelent, amely tulajdonságjegyek alapján besorolást végez. Érdekes és tárgyunk szempontjából nem közömbös az a jellegzetessége, hogy nem tulajdonságok kész, lezárt listájával vagy invariáns jegyekkel dolgozik, hanem rugalmas csoportokkal.

28. Már maga a mester szó egy olyan készséget jelöl, mely nem írható le ténytudásként, hanem csak tapasztalatok hosszú sorából, más mesterekkel való együttdolgozásból származó tudásként.