Biológiai vagy társadalmi, kulturális talajon bontakozott-e ki a jelhasználat, a szemiózis? Mi a jel, a jelzés, a jelhagyás filozófiai jelentôsége és lélektani magyarázata, s mi a szerepük a megismerésben? Amikor a jelek vagy a szimbólumok a tudat "mélyrétegeibe" süllyednek, e folyamat során miképp változik meg használatuk? Egyáltalán: mi a jelek helye a létezôk hierarchiájában: vajon a jelek nevek, dolgok vagy inkább relációk?

E kérdések tetszés szerint tovább szaporíthatók. Anélkül hogy kimerítô választ próbálnánk adni rájuk a szigorúan vett szemiotikai vagy logikai értelemben, inkább egy olyan gondolatkört igyekszünk itt felvázolni, amely - ha lehet így fogalmazni - a filozófia (és az esztétika) jelelméleti fordulatának[1] egyik lehetséges irányát vázolja fel.

Mit takar a "filozófia jelelméleti fordulata"? Wittgenstein kezdeményezését a Tractatus-ban, amely szerint minden szimbolizálás alapja, hogy kijelentéseink - amennyiben logikailag igaznak bizonyulnak - valójában a bennük kifejezôdô tények leképezései, kivetítései?

A wittgensteini felfogásban a szimbólumok az egyes értelemmel biró kijelentések, míg a bennük szereplô nevek jelek. A jelek - tehát a nevek - csupán jelölnek, míg a szimbólumnak értelme van. A leképezés, az ábrázolás itt a szimbólumokra, és nem a jelekre vonatkozik. A kijelentésnek a szimbólum felel meg az ábrázolásban, bár egy gondolatot többféle formában, többféle jellel ábrázolhatunk.[2] Elôfordulhat azonban a fordított eset is.[3] Az egyes tények és az egyes kijelentések nem egyértelmû megfeleltethetôsége egymásnak Wittgenstein szerint hiba, amelyet egy pontos jelölési rendszer kidolgozásával el lehetne, pontosabban el kellene kerülni. Ideális esetben minden elemi ténynek egy egyszerû jel felel meg, amely ezt a tényállást reprezentálja. Az ilyen jelekbôl alkotott kijelentések értelme mindig tisztán és világosan megadható, mivel egy gondolatot vetítenek ki, ábrázolnak. Arról a szimbólumról, amely egy ilyen kijelentést ábrázol ilyenformán mindig eldönthetô, hogy igaz-e vagy hamis. Ezek szerint azonban az olyan kijelentések, amelyeknek nem dönthetô el igazságtartalmuk, nem ábrázolhatók szimbólumok segítségével. Az elgondolhatatlant nem ábrázolhatjuk.[4] Ha azonban úgy találjuk, hogy szemben a wittgensteini felfogással a jelhasználat lehetôségeinek határa nem esik egybe a logikailag igazolhatóval, - s hogy a jelhasználat talán nem is az ábrázoláson alapul - akkor az itt vázolttól eltérô jelfogalomra lesz szükségünk.

A szimbólumok ábrázoló funkciója mellett expresszív funkciójukról is beszélhetünk. Carnap úgy vélte, hogy a metafizikai állítások, vagy például a lírai versek nem reprezentatív, hanem expresszív értelemben szimbolizálnak.[5] Ez azonban, ellentétben Carnap intenciójával, nem jelenti létjogosultságuk kétségbevonását, hiszen maga is metafizikai állítás. Arra világít rá, hogy a szimbolizálás alapja nem csupán a tényeknek való megfelelés lehet. Olyan dolgok is szimbolizálhatók, amelyek a nyelv segítségével nem írhatók le, s így nem is formalizálhatók logikai szimbólummá. Tehát a szimbolizálás és a nyelvi kifejezhetôség határai nem esnek egybe. Ez pedig azt is jelenti, hogy a nyelvi kifejezhetôség és az elgondolhatóság határai sem feltétlenül azonosak.[6] Ennek felismerését a modern filozófia egyik, lényegében máig megingathatatlannak tartott dogmája akadályozza, amely szerint a nyelv és a gondolkodás határai lényegében azonosak, s ezért ha a gondolkodás feltételeit körülírtuk, ezzel meg is határoztuk az elgondolható, artikulálható gondolati tartalmak teljes körét.

Ezzel szemben viszont azt látjuk, hogy a szemiózis legelemibb tényei is megmagyarázhatatlanokká válnak, ha nem tételezünk fel a nyelvi mögött egy, az explicit gondolkodást lehetôvé tevô területet, amely azonban maga nem nyelvi, nem formalizálható. Ez a terület, - ahogyan Polányi Mihály nevezte,- a hallgatólagos tudás területe az, amire a formalizált kijelentések épülnek, s ugyanakkor az explicit tudás elemei ide süllyednek le, megfoghatatlan, mégis biztos alapot adva kijelentéseinknek. E két fajta tudás - a hallgatólagos és az explicit - összekapcsolódása nélkül a jelzések, jelek felismerésének, a jelhasználatnak sem lenne meg az alapja.

De vajon hogyan kapcsolja össze a jelhasználat a hallgatólagos és az explicit tudás területét? Mielôtt ezt megvilágitanánk, fel fogunk vázolni egy a fenti, carnapi, wittgensteini felfogástól eltérô, elsüllyedt jelkoncepciót.

Az általánosan elfogadott értelmezés szerint a jel definiciója, hogy valami helyett áll, valamire utal, ami nem ô maga, de amitôl a jel léte függ.[7] A modern gondolkodás ebbôl kiindulva sokféleképpen osztja fel a jeleket: megkülönböztet érzéki, vagy csupán az értelem által felfogható, ikonikus vagy index tipusú, hasonlóságon vagy megegyezésen alapuló jeleket; vagyis szemiotikai osztályokat állapít meg, anélkül azonban, hogy tárgyalná a jeleket, mint a létezôk egy sajátos osztályát. Vagyis nem néz szembe azzal a kérdéssel, hogy vajon milyen helyet foglalnak el a jelek, minemûségüktôl függetlenül - mint jelek - a létezôk hierarchiájában.

A késôi skolasztikában, nevezetesen az Aquinói Tamás realista tanait követô gondolkodóknál azonban épp ez utóbbi, számunkra eltûnt, lesüllyedt kérdés kapott jelentôséget, noha egy szélesebb összefüggésben az ún. szuppozíció-teórián belül. Ebben az elméleti keretben a jelekrôl való szisztematikus gondolkodás ugyanis komoly hagyományokkal rendelkezett már Peirce, sôt Locke elôtt is.[8] Egy nemrégiben újrafelfedezett középkori szerzô, aki külön traktátust szentelt a jeleknek, bizonyos Szent Tamásról nevezett János, más néven Jean Poinsot[9] szerint például, a jelek létének legfontosabb jellemvonása éppen helyettesítô funkciójukból következôen az, hogy létük valami mástól, nevezetesen tárgyuktól függô lét. A jelek azonban nemcsak valamitôl, de valakitôl is függnek, nevezetesen attól, aki értelemmel ruházza fel, vagy megérti ôket. A jelek nemcsak aszerint oszthatók fel, hogy mit jelentenek, de aszerint is, hogy ki az, akinek jelentenek valamit. Poinsot világossá teszi, hogy a jelek tulajdonságait nem lehet a jel értelmezôje nélkül megérteni, tehát nincsenek természetüknél fogva formális és instrumentális, vagy akár megegyezésen alapuló és természetes jelek; minden azon múlik, ki észleli, illetve fogja fel, s miként a jeleket.

Ugyanis, ahogy Augustinus mondja, a jelek funkciója éppen a megismerés. A jel olyan dolog, amelynek észlelése egyúttal valamit megismertet, valaminek a tudatára ébreszt bennünket, tehát olyan dolog amely, nemcsak az érzékek számára mond valamit, hanem az értelem számára is, noha ezt az érzékeken keresztül teszi.[10]

A jelek Poinsot szerint nem feltétlenül érzékelhetôek, sôt érzékelhetôségük feltétele éppen a megismerô személy intellektuális és észleleti tevékenysége. A megismerés folyamatában az érzékelhetô dolgok egy része a másik jelévé válik.

A "pszichológia Mozartja" : L. Sz. Vigotszkij a 30-as években keletkezett tanulmányai messzemenôen alátámasztották a skolasztika fenti megállapításait: "...az ember által a pszichológiai szituációba bevezetett eszköz-ingereket, amelyek az auto-stimuláció funkcióját látják el, jeleknek nevezzük, ennek a terminusnak tágabb és ugyanakkor pontosabb értelmet adva, mint a mindennapi szóhasználatban. Meghatározásunknak megfelelôen minden, az ember által létrehozott feltételes inger, amely a saját vagy idegen viselkedés feletti uralom eszköze - jel. A jel fogalma szempontjából tehát két momentum lényeges: az eredete és a funkciója."[11] A jelhasználat alapja Vigotszkij megfogalmazásában tehát nem más, mint feltételes ingerek létrehozása, amelyeket magunk és a világ közé iktatunk. A megismerési és minden más pszichológiai folyamatban mindig két ingert kell feltételeznünk: a tárgy- és az eszköz-ingert. A tárgyra az eszköz-inger segítségével emlékezünk, mivel a figyelem mindig az eszköz-inger révén irányul a tárgy-ingerre. Egy szót a tárgy-ingerrel az eszköz-inger révén asszociálunk. Vigotszkij szerint a fenti folyamat egyaránt jellemzô az állatokra és az emberekre, és legáltalánosabban szignalizációként írható le. Mig azonban az állat csupán természetes jelzéseket alkalmaz, addig az ember maga is létrehoz mesterséges jeleket. Ezt a csak emberre jellemzô folyamatot már szignifikációnak nevezzük.

Ez a kitérô talán megvilágítja, mire is gondolt Szent Tamásról nevezett János, amikor a jelek függô létérôl beszélt. A lovak ideája, (fogalma) függ a valóságos lovaktól. A lovak ideája nem létezhet anélkül, hogy ne jelenítené meg a lovakat tudatunk számára. A lovak ideája tehát teljes mértékben függô viszonyban áll tárgyával, és ez az intellektus mûködésének minden más esetére is igaz, amelyek szintén tárgyuktól függenek, intencionálisak. Ebbôl következik, hogy a megismerés során nem az ideákat ismerjük meg közvetlenül, hanem általuk ismerjük meg a tárgyakat, illetve bármi mást, amire vonatkoznak. Ez az álláspont, amelyet az univerzália-vita során a mérsékelt realizmus foglalt el, azt vallja, hogy az ideák nem nevek, de nem is valóságos létezôk, mint pl. a székek, vagy lovak. Poinsot sajátos terminológiája szerint a jelek önálló helyet foglalnak el a létezôk hierarchiájában: a jelek elme-függô (mind-dependent) dolgok.

Ez a relatív, vagy függô lét kétféle értelemben is használható: vonatkozhat egy önálló dologra, egy érzékelhetô létezôre, amelynek megértéséhez azonban feltétlenül szükséges feltenni egy másik dolog létét is. Ezt nevezi Poinsot transzcendentális értelemben relatív létezônek, illetve "relativum secundum dici"-nek. Másfelôl, - és itt ez látszik fontosabbnak, - beszélhetünk a relatív létrôl mint viszonyról is: két vagy több egymástól független dolog között mi létesítünk viszonyt, s az így létrejött dolog: relativum secundum esse, vagyis ontológiai értelemben vett függô viszony.

Az elsô esetben a jel mint önálló dolog már korábban is ismert volt, a jelviszony összefüggésében azonban más dolgok megismertetésére is képes. Tehát Vigotszkij terminológiájában : tárgyból eszköz-ingerré válik. Egy kép például lehet önmagában a megismerés tárgya, de lehet a megismerés eszköze is: például ha egy portréról van szó, amelynek segítségével egy embert akarunk felismerni. De ugyanilyen eszköz-ingerként foghatjuk fel a füstöt is mint a tûz jelzését. Lényegében bármilyen tárgy kerülhet olyan viszonyba más tárgyakkal, hogy jelükké, illetve jelzésükké válik, tehát eszköz-inger lesz, nem természetébôl, hanem a vele kapcsolatba kerülô személy megismerô képességébôl következôen. Tehát léte bármennyire is önálló lét, önmagában tekintve, ebben a viszonyban elme-függô létté válik.

A második esetben, ha a relatív lét egy viszonyt és nem egy dolgot jelöl, még jobban megmutatkozik a jelekre alapozott megismerés valóságteremtô karaktere. A tárgy-jelekkel szemben itt mentális jelekrôl beszélhetünk: legyenek ezek akár képek, illetve képzetek vagy fogalmak, illetve ideák. Két vagy több dolog egymáshoz való viszonyának megragadása, történjék ez akár konkrét képek, vagy absztrakt, elvont sajátosságok alapján, a dolgokat egymáshoz való viszonyukban ruházza fel jelentéssel, s ennek eszköz-ingerei az ideák, vagyis a mentális jelek. A mentális jelek funkciója a tárgyakat összekötô lehetséges viszonylatok létrehozása. Világosan kitûnik ebbôl, miért nem lehetnek az ideák nevek: éppenséggel az ideák, a mentális jelek segítségével fogjuk fel a nevek jelentését. A tárgyak neveiben intézményesült, rögzített kapcsolatokat mentális képeink segítségével, a dolgok összefüggésének általunk kialakított tapasztalatai alapján értjük meg. A jelhasználat így alapozza meg az interszubjektív, elme-függô realitást, tehát hogy az egyébként különálló tárgyakból az egyes korokra, illetve egyes egyénekre jellemzô világ jöjjön létre. A mentális jeleket a tárgy-jelektôl eltérôen, ezenfelül még az is jellemzi, hogy transzparensek, tehát maguk nem látszanak, csupán rajtuk keresztül látszik a tárgy, amit megmutatnak. Ezért is olyan nehéz megkülönböztetni a tárgyat mint önálló létezôt, attól a tárgy-ingertôl, amit az eszköz-inger révén ismerünk meg, s ami éppen ebbôl következôen, már nem a külsô valóság objektív tárgya, hanem elme-függô dolog.

Poinsot aszerint, hogy a jelek mit jelentenek, vagyis függésük oka szempontjából megkülönböztet: szokáson alapuló (signa ex consuetudine), természetes (signa naturalia) és emberi megegyezésen, meghatározáson (signa ad placitum) alapuló jeleket. Aszerint pedig, aki számára a jelek jelentéssel bírnak, vagyis függésük alapja szempontjából elkülöníti egymástól a formális és az instrumentális jeleket. Ez utóbbi felosztás éppen a relatív lét fentebb kifejtett két értelmezése alapján jött létre: az instrumentális jelek: tárgy-jelek, tehát önmagukban is megismerhetô, de aktuálisan jel vagy jelzési pozicióba került tárgyak. A formális vagy tiszta jelek viszont, - amelyeket mentális jelekként írtunk le, - nem tárgyak; egyedüli funkciója a jelentés, az értelem közvetítése. Az instrumentális jelek azonban maguk is a formális jelek függvényei, hiszen a jelzési pozicióba került tárgyak jelentéslehetôségei éppen a formális, a mentális jeleken alapulnak. A jelek felosztása formális és instrumentális jelekre tehát egyáltalán nem önkényes, hanem a jeleknek, mint relatív létezôknek, vagy elme-függô dolgoknak a felfogásából következô szükségszerûség.

Jacques Maritain írja Poinsot ihlette esszéjében[12], hogy az instrumentális jelek esetében jelentésátvitellel van dolgunk: ha például látunk egy Hermész szobrot, akkor a látott dologról, a szoborról átvisszük a jelentést Hermészre, akit a szoborban látunk. A tiszta jelek esetében viszont nem jelentésátvitelrôl van szó, hiszen a jel ebben az esetben nem egy ismert dolog, hanem a megismerés formája, amely meghatározza az adott dologról való tudásunkat. A tiszta jel konstituálja számunkra a dolgot a megismerésben. Ahogy J. Rey-Debove[13] hangsúlyozza: egyre tisztábban rajzolódik ki egy olyan felfogás, amely a jeleket nem egyszerûen a kommunkációs folyamat részének, vagy az információátadás eszközének tekinti, hanem a jelben, pontosabban a jelentésadásban látja a humán tudományok episztemológiájának kulcsproblémáját, tehát olyan jelenséget, amelynek segítségével a megismerés problémái új oldalról közelíthetôek meg.

Polányi Mihály teóriája hasonlóképpen a megismerés általános modelljére - amelyet a hallgatólagos tudásban jelölt meg - épiti rá a jelentés- illetve az értelemadás struktúráját, tehát a megismerés folyamatát lényegében azonosnak tekinti a jelentésadás folyamatával, s ezen belül különbözteti meg a jel, a szimbólum illetve a metafora különbözô jelentésadási módjait, ahogyan azt majd látni fogjuk.

De visszatérve még Poinsot elméletéhez, jelentôs elméleti meggondolásokat rejt az a megoldása is, amely a jelek függésének okait tárgyaló felsorolásában nem elégszik meg a szokásos felosztással, tehát a természetes és a mesterséges jelek megkülönböztetésével, hanem ez utóbbiakat megszokáson, hagyományon (signa ex consuetudine) illetve megegyezésen (signum ad placitum) alapulóakra különíti el. A három tipus közül a megszokáson alapuló jeleket illeti meg az elsôség: ebbôl emelkednek ki és ide süllyednek vissza mind a természetes, mind a megegyezésen alapuló jelek. A megszokáson alapuló jelek a természeti és a kultúrális eredetû jelek találkozási helyei. Poinsot itt újra megvilágítja, hogy a jelek nem természetüknél fogva tartoznak az egyik vagy a másik osztályba, sokkal inkább értelmezôjük természeténél fogva. Poinsot terminológiájának segítségével rá lehet mutatni arra, hogy ugyanaz a jelenség, például: a felhô-esô összefüggés két különbözô értelmezést involválhat: a felhôt felfoghatjuk ösztönös képzettársítás útján az esô velejárójának, de tekinthetjük a felhôt az esô okának is: ez utóbbi esetben absztrakciós, elvonatkoztató képességünk is közrejátszott az értelmezésben. Az elsô esetben genetikailag determinált: "észlelet-minta-válasz" mechanizmussal van dolgunk, az utóbbiban viszont az észlelet és a minta illetve a válasz közé beékelôdik az individuum saját tapasztalata, amely minden kultúrálisan meghatározott jelentésadásnak a kiindulópontja. E két értelmezés t.i. a felhô mint oka, illetve a felhô mint velejárója az esônek egyaránt megszokáson alapuló jel, csak más-más értelmezô számára, s ez a tény a megszokáson alapuló jelek többféle értelmezhetôségére mutat. Ugyanakkor egymásra épülésükrôl is beszélhetünk: hiszen a megismerés a tapasztalat elemeit asszimilálja egy újabb, már ráépülô tapasztalat részévé, ahol az elôzô felismerés már mint kiindulópont jelenik meg. Ebbôl következik, hogy ami eredetileg az elvonatkoztató képesség és a tapasztalat által felismert jelviszony volt, miután ismertté válik megszokottá lesz, így lesüllyed, és természetes jelként funkcionál egy ráépülô újabb megismerés számára.

A természetes és a megegyezésen alapuló jelek a megszokáson alapulóak fenti két értelmezésébôl nônek ki, és oda is térnek vissza. Poinsot úgy definiálja a természetes jeleket, hogy azok - használójuk tudatában - kivül esnek a társadalmi megegyezésen. Használatuk során ezért természetes jelekként funkcionálnak, noha eredetileg nem azok. Az állati és az emberi jelhasználat, pontosabban a vigotszkiji szignalizáció és a szignifikáció különbségével lehet rávilágítani erre az összefüggésre. Míg az ember, ha egy nevet használ, tudatában van annak, hogy a név az általa megnevezettnek nem része, csupán emberi megegyezés vagy/és szokás eredménye, addig a kutya ugyanúgy természetes jelként reagál a nevére, mint bármilyen más, a természetbôl származó jelzésre. Ám a név a kutyánál is, éppúgy mint az embernél megszokáson alapuló jellé válik. Azonban a mesterséges jelek megalkotásának lehetôsége az embert ráébreszti a jelek társadalomfüggô jellegére, s egyúttal arra, hogy a jeleket ô maga alkotja meg tapasztalata, absztrakciós készsége segítségével. Jelalkotó tevékenysége azonban csak azért lehet eredményes, mert a szignifikációnak, tehát a mesterséges jelek megalkotásának az alapja mindig a szignalizáció, ahol a jel és a jelölt viszonya a jelenségek természetes kapcsolatának tükrôzôdésének, természetes jelnek látszik. Ha nem tartjuk szem elôtt az általunk használt jelek társadalomfüggô karakterét - s ha használjuk ôket, akkor a legtöbbször ezt tesszük -, a jeleket mindig természetes jelekként használjuk. A társadalmi használatban amikor X Y-nak a jelévé válik, ez olyan "természetesen", észrevétlenül megy végbe, hogy úgy tûnik, mintha tudatosság nélkül történne. Az így a szignifikáció eredményeképpen létrejött jelek lesüllyednek a "kulturális tudatalattiba", s ennek következtében a jeleket a társadalom tagjai már természetesként, valójában közös kultúrájuk alapszókincseként kezdik kezelni. De az, ami számukra természetes, mások számára megegyezésen alapuló jel. Ugyanez persze állatcsoportok esetében is megfigyelhetô, de az állat nincs tudatában annak, hogy a jeleket ô alkotja.

Az észleletre alapozodó jeleken kívül, - bár mint késôbb kiderül, ez is problémákat vet fel - valójában minden más jelet megszokáson, vagy megegyezésen alapulónak kell tartanunk. Az értelmezô szempontjából azt mondhatjuk, hogy természetes jel minden olyan jel, amelynek használatakor nem vagyunk társadalmi beágyazottságának tudatában, míg mesterséges, megegyezésen alapuló minden olyan jel, amelynek jelentésérôl tudjuk, hogy szociálisan meghatározott. A természetes jelek - látszólag - függetlenek az elmétôl, míg a mesterséges jelek, elmefüggôek. A természetes jelek többnyire közvetlenül észlelhetô tárgy-jelek, míg a mesterséges jelek tiszta, mentális jelek, ami annyit tesz, hogy nem vetítjük ki ôket a minket körülvevô objektív, az elmétôl független valóságba. Poinsot mindkét felosztása - a formális és instrumentális, valamint a szokáson, a megegyezésen alapuló és a természetes jelek - a jelek alapvetô jellemvonását, függô létüket hangsúlyozza: függésüket úgy jelentésüktôl, mind értelmezôjüktôl. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy a természetes és a mesterséges jelek folyamatos lesüllyedése nélkül a megszokáson alapuló jelek területére, nem lenne elképzelhetô a társadalmi, kulturális értelemben vett jelhasználat, noha éppen a lesüllyedés ténye mutatja: ennek biológiai elôfeltétele van.

Következô rész

Jegyzetek

1. Susan K. Langer: Philosophy in a New Key. A Study in the Symbolism of the Reason, Rite and Art, Harward University Press, Cambridge, Massachusetts 1979. 25. o.

2. "A jel az, ami felfogható a szimbólumból" in: Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés (Tractatus Logico-Philosophicus) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 3.32 ford. Márkus György

3. "Két különbözô szimbólum tehát rendelkezhet közös jellel (írás- vagy hangjellel) - akkor viszont különbözô módon jelöl." in: Wittgenstein, id. mû 3.321

4. "Amirôl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." in: Wittgenstein, id. mû 7

5. Carnap: Philosophy and Logical Syntax, London, K. Paul, 1935. 28. o.

6. "A szemantika területe szélesebb, mint a nyelv területe, ahogy azt néhány filozófus - Schopenhauer, Cassirer, Delacroix, Dewey, Whitehead és mások - felfedezték." in: Susan K. Langer: Philosophy in a New Key, id. mû 87. o.

7. "Aliquid stat pro aliquo." in: Umberto Eco: Semiotics and the Philosophy of Language, Indiana University Press, Bloomington, 1986. 14. o.

8. Ld. errôl többek között: John Deely: Introducing Semiotics. Its History and Doctrine. Indiana Univ. Press, Bloomington, 1982. A tudomány születésénél is jelentôségük volt ld: Ian Hacking: The Emergence of Probability, 5. fej. "Signs" Cambridge University Press, 1975.

9. John N. Deely fordította le angolra a szerzô, Szent Tamásról nevezett János Traktátusát a jelekrôl, amely eredetileg az Ars Logica részeként latinul jelent meg 1635-ben. Szintén Deely-nek köszönhetô a szerzô nevének felkutatása.

10. Augustinus, De Doctrina Christiana, II. kv. I. fej. "Signum est, quod praeter species, quas ingerit sensui, aliquid facit in cognitionem venire."

11. L. Sz. Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlôdése, Gondolat, Budapest, 1971. 128. o.

12. Jacques Maritain: Sign and Symbol, in: Redeeming the Time, Geoffrey Bles: The Centenary Press, London, 1943.

13. J. Rey-Debove: Bevezetés a "Recherches sur les Systèmes Signifiants" -hoz, J. Rey-Debove, ed. The Hague: Mouton, 1973. p. 5.