Errôl a kérdésrôl már rengetegen írtak, mióta Josephus Flavius megfogalmazta vitairatát Apión ellen a zsidó nép szokásainak védelmében. Tizenkilenc évszázaddal késôbb Dosztojevszkij egy kis, 1919-ben magyarul is kiadott brosurában, megdöbbentô módon visszhangozza az összes már az ókorban ismert antiszemita vádpontot, szinte leltárszerûen sorolva fel az azóta is szüntelenül hallható képtelen hiedelmeket a zsidók világuralmi törekvéseirôl, kíméletlen önzésérôl, materializmusáról és tántoríthatatlan istenfélelmérôl, mit sem törôdve az önmaga által felállított ellentmondásokkal. Kétségtelen, hogy az orosz író az általánosítás torzító mivoltát maga is belátva a testvériségrôl szôtt álommal fejezi be az írást, amellyel kísérletet tesz a faji-vallási megkülönböztetés felszámolására, az egyedi esetek erejében bízva. Dosztojevszkij antiszemitizmusával, amely ennek ellenére, kétséget kizáróan fennáll, Sartre filoszemitizmusát állíthatjuk szembe. Mintha csak Dosztojevszkijt cáfolná, úgy veti el pontról pontra e képtelen, s mégis oly maradandó vádakat.

Szó sincs persze titokzatos egybeesésrôl, sokkal inkább arról, hogy a történelem aggasztóan, s mondhatnók fantáziátlanul ismétli önmagát. Mindig ugyanazok a vádak, mindig ugyanaz a védekezés. Hol antiszemitizmus van, hol anticionizmus, hol antijudaizmus a lényeg azonban úgy látszik, rejtve ugyanaz marad. Ha azt kérdezem magamtól, hogyan lettem a zsidósággal megvert, s abból menekülô, inautentikus lénybôl, hogy újra csak Sartre-ra hivatkozzam, autentikus, azaz önmagát vállaló zsidó, akkor talán éppen a fenti felismerés tett azzá. Pontosabban szólva az ellenzékiség és a zsidóság vállalása nálam egy tôrôl fakadt. Mert egy dolog volt tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy miért nincsenek rokonaim, hogy miért nem ismertem egyetlen nagyszülômet vagy nagynénémet sem, s egy másik dolog ráébredni arra, hogy mindez nem zárult le örökre, hogy az internacionalizmus leple mögött mindez tovább folyik, csak most éppen anticionizmus névre hallgat. Mint sokan korosztályom tagjai közül, én is Scheiber Sándor péntek esti szemináriumaira járva értettem meg elôször, hogy a dolog nem úgy áll, miszerint a vallás sötétségével a tudomány fáklyáját helyezzük szembe, mindörökre megszüntetve ezzel bármiféle "törzsi" alapú diszkriminációt, mint hittem volt korábban. Scheiber szemináriumain döbbentem rá, hogy az egyetemesség csak különösségbôl fakadhat, s az az elvont racionalista ideál, amelyet magaménak vallottam korábban, megvalósíthatatlan utópia. A függöny fellebben, ez volt a címe az anticionista perekrôl írt könyvnek, amelyet egy bécsi újságíró barátunk jóvoltából ismertem meg, s ugyanô szállította az anyagot hétrôl-hétre a szemináriumba, hol Wallenbergrôl, hol a szovjet lapokban látható, a náci lapokhoz "méltó" karikatúrákról, s persze a Gulágról is. Hallottam történeteket nyilas pribékek kommunista karrierjérôl, s lassacskán átjárt a tudat, hogy az üldözések kora nem zárult le még, hogy mi csupán némi haladékot, némi pihenôt kaptunk. Lengyelországban 1968-ban, a holocaust után alig húsz évvel, kommunista segédlettel ûzik világgá a megmaradt zsidókat, - ennek az idôben oly közel esô, már az én életemben zajló történetnek a megismerése végérvényesen szembefordított mindenféle diktatúrával, mindenféle népre hivatkozó, s az egyént csupán eszközként kezelô, világmegváltó ideológiával. Ettôl kezdve magától értetôdônek tûnt számomra a részvétel minden, a rendszer lényegét leleplezô eseményben, legyen az ellenzéki galéria nyitása, - amelyre az Inconnu csoporttal közösen, saját házunkban 1987-ben sor is került -, vagy néhány szamizdat és határon való ki- és becsempészése, zsidó ellenzéki folyóirat itthoni terjesztése. A kockázat elhanyagolhatónak tûnt azzal az érzéssel szemben, hogy tehetetlenül várjuk, mikor mutatja meg a rendszer valódi természetét. Elsô, s talán legnagyobb visszhangot kiváltó kiállításunkat Raoul Wallenbergnek szenteltük. A kocka el volt vetve: megalkudni a rendszerrel, illetve a zsidóságot megtagadva asszimilálódni egyformán árulásnak tûnt. Minden amit megelégeltünk, vagyis az asszimilációs kényszer és a rejtett antiszemitizmus egyszerûen a rendszer velejárójának látszott, vagyis vele együtt megszüntethetônek. Ez tehát a boldog optimizmus kora volt annak ellenére, hogy egy-egy megnyitó alkalmával, vagy jelesebb évfordulók közeledtekor gyakorta láttunk rendôrautót parkolni a ház elôtt. Nem éreztük magunkat itthon a rendszerben, de itthon éreztük magunkat az országban. Legalábbis csak távoli sejtésként merült fel, hogy mindaz, ami elviselhetetlen, sokkal mélyebben gyökerezik, és attól, hogy a rendszer esetleg megváltozik, nem múlik el, sôt ellenkezôleg, felerôsödik. Ez a gyanú azonban beigazolódott. Egyetlen rendôrautó, egyetlen zordonan közelgô vámos láttán sem fogott el soha ahhoz fogható félelem, mit amit akkor éreztem, amikor kétheti antiszemita rágalomkampány után az MDF megnyerte tavaly a választásokat. gy tetszett, hogy ez egy olyan ország, ahonnan mihamarabb menekülni kell. Ha eddig csak a rendszer volt kényelmetlen, akkor ettôl kezdve már az ország is azzá vált. Rá kellett ébrednem, hogy mostantól kezdve nem adnak módot arra, hogy ellenállásunkkal magunkon kívül másokat is képviseljünk, hogy tehát a többség érdekében is cslekedjünk. Nem, most már elkerülhetetlenül szembe kell nézni a többség és a kisebbség kérdésével: ma Magyarországon zsidónak lenni, elsôsorban azt jelenti, hogy nem keresztény, s az uralkodó megítélés szerint ezzel szoros összefüggésben, nem magyar, hanem egy nemzeti vagy ha úgy tetszik a vallási kisebbséghez tartozni. Hogy elfogadjuk-e ezt a megítélést vagy sem, ez úgy hiszem nem tartozik a felvethetô kérdések közé: a befogadáshoz nem elegendô ha csupán az egyik fél ismételgeti unos-untig a hûségnyilatkozatokat, míg a másik oldal a kézfogásra emelt kezet minduntalan ellöki. Lelkünkben keresztény magyarként meghalni egy zsidók számára felállított haláltáborban, ahogy azt Radnóti Miklós vagy Szerb Antal tette, el lehet képzelni ennél szomorúbb és értelmetlenebb dolgot? "Zsidó az az ember, akit a többi ember zsidónak tart." - idézzük Sartre-ot, anélkül, hogy megértenénk, mi rejlik ebben a megállapításban. Pedig ha ez igaz, az nem többet és nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az asszimiláció, akár az erôszakos, akár az önként vállalt, lehetetlen. Csapdáját önmagában rejti. Ennek szép példáját hallhattuk Raj Tamástól egy rádióbeszélgetésben.

Elbeszélése szerint egy vidéki városba érkezve megkérdezett egy járókelôt, laknak-e a városban zsidók, mire azt a választ kapta, hogy itt és itt lakik egy, de ne menjen el hozzá, mert az illetô nem tudná mire vélni: "Róla csak mi tudjuk, hogy zsidó!"

G.H. Mead írja az egyéni pszichikum kialakulásával kapcsolatban: "... ahogyan átveszi más egyének iránta és egymás iránt mutatott attitüdjeit, át kell vennie azon közös társadalmi cselekvések vagy társadalmi tevékenységsorozat iránti attitûdjeiket is, amelyeknek valamennyien résztvevôi." Talán itt rejlik ama rejtély megoldásának kulcsa, hogy a zsidó lét, s vele együtt az antiszemitizmus még a vallási, nyelvi, kulturális szakadékok elhalványodása után sem tûnik el, sôt a társadalom éppen a megszüntetésére tett erôfeszítésekkel egyenes arányban tartja fenn. Ezért tehát azt gondolom, hogy akármilyen nehéz is, csupán egyet tehetünk: meg kell tanulnunk nem félni. Egy amerikai filozófiai konferencián voltam tanúja annak, hogy egy vallási kérdésekrôl kibontakozott vita kapcsán az elôadó minden elfogultság nélkül ezt mondta a mikrofonba: "Anyway, Michael was Jewish and so am I!"- s a vitát a maga részérôl lezártnak tekintette.

Az ellenzéki galéria, amire a szöveg utal, 1987-88-ban mûködött, Alternatív Kulturális Centrum néven. A galériát Zrinyifalvi Gábor és Molnár Tamás (Inconnu) szervezték, a kiállítások témái pedig Wallenberg, az erdélyi képzômûvészet, a szegénység, a Szolidaritás és Sztálin voltak, emellett számos akkor még betiltott filmet is vetítettünk videóról.

Vissza a tartalomjegyzékhez