Napló

Július 27.

Július 27-e, csütörtök van. Ez immár a 3. nap. S, hogy eddig nem írtam, annak nem az eseménytelenség az oka, hanem az, hogy nem tudtam összeegyeztetni, hogy a toll és a papír egyszerre legyen a kezemben. Most Rekong Peoban vagyunk, már túl a Himalája elsõ gerincén, a talányosnevû Fairyland Hotel franciaágyas szobájában. Delhibõl 24 órás buszúttal jutottunk el ide: egy buszjárattal, ám 3 bussza. Ennek oka az a helybéliek apraja-nagyjának

munkát adó kõomlások és útelmosások sorozata

. A buszok minden ismert felhasználási módját sikerült kipróbálnunk: utaztunk elõl, hátul (ez ne a részletek szükségtelen elaprózása, mindegyiknek külön elõnyei, hátrányai vannak)

. Például a busz hátulja úgy szökdécsel, hogy az ott ülõ óvatlan utas a járomcsontjára kaphat a kapaszkodóktól jókora ütéseket), s mivel egyszer kényelmetlennek éreztük a benti zsúfoltságot, a tetõre ültünk

. Itt néha az életünkre tört néhány elektromos-, és telefonkábel, máskor pedig az áthajló sziklák miatt kellett tüdõnkbõl is kipréselni a levegõt, hogy megfelelõen belesimuljunk a tetõ egyenetlenségeibe, s így kerüljük el a megkérdõjelezhetetlen kimenetelû erõpróbát. A 24 órás buszút azonban arra is kiváló lehetõséget adott, hogy egyre-egyre fáradtabban a lehetetlen alvási pozíciók újabb és újabb módozatait próbáljuk ki. Nem mondok újat, amikor megemlítem, hogy a duda errefelé létszükséglet: az éjszakai szakaszon feltûntek olyan játékosok, akiknek bár lámpájuk nem volt, felhõtlen kedvvel közlekedhettek, mert dudájukat folyamatosan nyomták. Aki sofõri hivatását komolyan veszi és a közbiztonság iránti elkötelezettségét is kifejezésre akarja juttatni, az kalligrafikus betûkkel vési jármûve ütközõjére, hogy Please horn

. E mellett egy kevésbé könnyen értelmezhetõ felirat is megjelenik: STOP. Ezt kevesen fogadják meg. Ellentétben az elõbbivel. A jó mûvészt el is ismerik: Bethlenfalvi Géza (aka. Géza lá) úgy nyilatkozott a bennünket a repülõtérrõl a Magyar Kultúrális Intézetbe befuvarozú Balvinderrõl, hogy õ nagyon jó dudáló.

A reptéren kis híjján megszabadultunk mindennemû szõrzetünktõl egy, a repülõhöz vezetõ hernyón nyitvafelejtett ajtú miatt. Ezen az ajtón keresztül az addig légkondícionáló által temperált klimájú levegõbe elemi erõvel tört be a dubrovniki agávék tövében érezhetõ perzseléssel ötvözött pálmaházi lucskos forróság (a jelzõk csupán az éjféli állapotokat jellemzik.) Ez a levegõ egyszersmind kiûzhetetlenné teszi a város gyarmati idõket idézõ hangulatát. A monszun valamiképpen civilizálhatatlanná teszi az idõjárást: ha monszun van, akkor monszun van, az emberi és a társadalmi tényezõk háttérbe szorulnak. Persze a gyarmati jelleg levetkõzhetetlenségét ennél objektívebb elemek is idézik: a Janpath-on, a Magyar Intézetnél Balvinder autójának lámpája lassan kúszik a fehér kapura, melynek félfájánál szolgálatra készen várakozik egy homokszinû egyenruhába öltözött férfi, alázatosan nyitja a kaput, majd a felkövezett, rövid kerti úton az autó egy elõtetõ alá urul be az autó. Mintha a baldachinos ágyba négykerekûn érkeznénk. A belsõ tér kontrollált klímája, mérsékelt visszafogott illatai élesen ellenpontozzák a külsõ tér zabolázhatatlan, alig elviselhetõ klímáját. Lorr' egyszer érzett elégtételt a levegõ forró, páradús voltával szemben: az 521-es buszon elõtte ülõ hindun izzadságcseppeket fedezett fel egy olyan pilanatban, mikor õ nem izzadt. Mindazonáltal, mindenki, aki a buszra felszállt, vasalt és tiszta ingeben és nadrágban volt. Ellenben (bár ingje eredetileg is csak Keg'Úrnak vol) az egy napos út után a mi világos ruhadarabjaink egy szurokfõzõ hordóból frissen elõrántott rongyhoz váltak megtévesztõen hasonlatossá, mely rongyokat bottal sem piszkáltam volna szívesen. Valamit tehát nem sikerült még ellesnünk tõlük.

A monszunos vidéket Shimla környékén hagytuk el, az egyre fenyegetõbb, s az égbe alig-alig kapaszkodó felhõk néhány bágyadt cseppet préseltek ki magukból, s kéjelgõ felhõpamacsai a hegyoldal cédrusait fonták körül

. Gyönyörûen emelte ez ki a cédrusok kecses csontvázát és ezzel karöltve, a hegyoldal vékony földrétegének fûtakarója a telhetetlen bujaság érzetét keltette.

A buszút óta is eltelt azonban idõ s ezalatt végigaraszoltunk a Sutlej folyó völgyén

, melynél jogos a birtokviszony, mivel a völgy fenekét semmi más nem veheti birtokba, mint a folyó, ki saját egyszerû eszközeivel élve a part alapos szaggatásával teszi egyértelmûvé a helyzetet

. Eközben az apró falvak félõs-szerényen húzódnak meg a kevéssé marasztaló hegyoldalban

Július 30.

30-a a 6. nap. Rekong Peo és Puh távolsága mindõssze 50 kilóméter, az út mégis 2 és fél, 3 órát vesz igénybe. Ennek oka az, hogy a falba bevésett út is fejet hajt a víznek: magasan a folyó felett öles kanyarokat vesz, az oldalról beömlõ folyók völgyébe mélyen felkúszik, s az apró, mégis gáncsoskodó völgyet ott keresztezi csak a keskeny híd. Az élet színterét is a folyó adja meg: a folyókanyarulatok belsõ ívén alakítanak ki a kinnauriak (õk a völgy lakosai) kicsiny rosszsorú ültetvényeket

, melyek a bizonytalan körülmények között csak rövid élettel számolhatnak. Ha a folyó megárad, a néhány év alatt felcseperedett almafacsmeeték megszûnnek kenyéradónak lenni

. Mindazonáltal a fényes déli városból, Chandigarból Poohba áttelepülõ Anand (értsd boldogság mindenkor (hindiül)) barátunk azt állította, hogy a himachali (ez az állam az Indiai-Himalájának otthont adó államok azon darabja, melyben ekkoriban mozogtunk) alma Indiaszerte híres. A kétkedés szó nem a megfelelõ arra, miképpen kezeltük az állítástÉ 1., attól, hogy valami ritka, nem feltétlenül jó. 2., elképzeélhetetlennek tûnt az, hogy a Sutlej-völgyben évneként megújuló munkával létrehozott teraszokon termést hozó 40 almafa híre India lakosságának Himachal államon kívül esõ részének fülébe eljusson.

Eredeti szándékunk szerint Rekong Peoból nem akartunk volna Puhba menni, de a Kinnaur-völgybe való belépéshez szükséges engedélyre a Khanumba menõ busz elindulása után tettünk szert. Ez persze még nem indokolná azt, hogy miért szálltunk fel ezután egy olyan buszra, mely következetesen elkerüli eredeti célunkat. Ám, a buszmegállóban másodszor is összetalalkoztunk a delhii buszról már ismert Ananddal. Itt elhangzott a késõbb sokat felemlegetett, megemlegetett mondata. Ezt mondta ugyanis: "Gyertek el inkább Puhba [...], én úgyis egyedül lakom ott, alszotok nálam, Puhból úgyis gyakran megy busz Kanumba, holnap reggel elmentek azzal." A mondat önmagában senkiben sem váltana ki megbotránkozást, miképpen bennünk sem váltott ki. Ám ebben a mondatban nem lehet találni egy olyan állítást sem, mely igaznak bizonyult volna: Anand Chandigarban lakott, neki sem volt biztos alvóhelye Puhban, így biz' nála nem aludhattunk; továbbá nem létezett soha olyan busz, mely Puhból Khanamba ment volna, sõt arról a buszról, mely a Khanam alatti Spilloba ment volna, kiderült, hogy vele gari gari történt, ami (anélkül, hogy a tényleges jelentésérõl bármit is tudnék) szabadfordításban annyit tesz, hogy a továbbiakban nem érdemes Puh--Spillo buszról beszélni. Spillóba tehát a helyi taxival jutottunk vissza, egy dzsippel (ennek a helyi neve Gipsy

-- minden etnikai áthallás nélkül értendõ), a busz árárnak másfélszereséért (ami így is elhenyagolhatóan csekély összeg).Spillo egy kicsiny, kb. tíz házból álló (gránit-) porfészek, 5--6 az országútra nézõ portával, melyek között van az elektronikai szakbolt (a cégtábla büszkén hirdette, hogy lokálisan ez a bolt volt a Philips "authorized dealere"), zöldséges

, ételkifõzde és közösségi házként is funkcionáló, TV-vel is felszerelt italozgató helyiség. Ezen kis épület kínálata legnagyobbrészt glükózkekszbõl tevõdött ki, s azért, hogy tudjuk, mirõl is van szó valójában, idézem a Reckong Peoban olvasott örökérvényû kijelentést: More glucose, More energy, More fun. Mellesleg e mellett a keksz eredeti angolságát is hirdette azoknak, akiknek e felõl kétségeik támadtak volna. Táplálékunk azonban mégsem ez volt ... A helyi étkekbe való elsõ bavatás Géza lától kaptuk. Nála yoghurttal mosolygósabbá tett paradicsomlevest ettünk elsõ fogásként megérkezésünk utáni nap delén, mjad a második étek rizs volt dahllal (fogalmam sincsen sajnos arról, hogy valójában miképpen írják, én csupán in memoiram Roald Dahltól indíttatva jegyeztem le így). Ez az alföld (vagyishogy felföld, azaz a Dekkán-fennsík) nemzeti eledele, de a hegyek között is majdnem elhanyagolható a más típusú kosztok részaránya. Bethlenfalvy ezt azzal illusztrálta, hogy mikor egy barátjának 3 hete ott tartozkodó gyermekét szembeállították a kérdéssel, hogy a folyóban a halak mit esznek, a válasz határozott volt: rizst és dahlt. A "más" kosztok közé tartozik, Chao Minh

(melyrõl Anand zavarában még azt állóította, hogy azonos a késõbb említendõ momoval. A nagy kezdõbetûk eredete abban keresendõ, hogy a név kínai pártvezérek nevét idézi fel bennem. Ez az étel hosszú-hosszú tészták szövedékét jelenti, mely fel van dobva egy kevés alig megpárolt zöldséggel és szójaszósszal. Ízletes. Legalábbis, ha nagyon rég óta nem evett semmit az ember, nekem pedig csak ilyenfajta tapassztalataim vannak vele kapcsolatban, tehát teli gyomorral még soh'se próbáltam. A momo

tibeti étel, fûszerezett, hagymával megspékelt birkahús (rosszabb esetben káposzta, vagy spenót) van ravioli módjára becsomagolva. Ezeken az ételeken kívül volt szerencsénk az otthon Smack névan elhóesült táplálék helyi változatához. Itt egzotikusabb a neve,: thukpaként emlegetik. Gyümölcsök közül a banán a favorit (számunkra), mivel ez messze a leghigiénikusabb. Sárgabarackot is ettem már de csupán azon okból, hogy egy khanumi hölgy túl szívélyesen kínálta ahhoz, hogy visszautasítsam. Pillanatnyilag úgy tûnik, hogy sikeresen elkerültem, hogy puszta kedvesweég eredményeként nem kívánt baktériumoknak adjak szállást testemben. A leggyakrabban a buszmegállókben fellelhetõ ételsütõdékben több kondér is áll, annak ellenére, hogy rendszerint, ha koszt után érdeklõdik az ember, kizárólag dahlhoz juthat hozzá. Ezért Rekong Peoban megpróbáltam a végérejárni, hogy a maradék négy-öt lábos mit rejthet. Kérdésemre elsõ pillanatban kielégítõnek tûnõ választ kaptam: egy vöröses árnyalatú szószra a kami szót alkalmazta a helyi chéf, a sárgára pedig azt mondta, hogy pilomesar (ez a szó túl hosszzú lévén, némi kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy ckugyan ez hangzott-e el a szájából). A válasz azonban csakszerintem volt kielégtõ. K'eg'Úr úgy bélte, hogy a második szó túl hosszú és cirkalmas ahhoz, hogy egy szószt jelöljön. az õ tolmécsolásában a párbeszédünk tehát így zajlott:

-- Hát ebben a lábosban mi van? -- kérdezem én angolul.
-- Megmutassam netán? -- kérdez vissza a chéf, mely kérdés hindiül pilomesarként érthetõ.
-- Megmutassam netán? -- kérdezek vissza megbizonyosodás gyanánt, némi diadallal afellett, hogy elcsóptem szavát.

Erre társalkodópartnerem bólintással felelt, amit -- tudomásom szerint még nem lehetett koherensen beilleszteni a beszélgetésbe.

Spilloból almafák között vezetett az utunk a 3-400 méterrel magasabban fekvõ Kanamba. Egyelõre hárman folytattuk utunkat a kaptatón, annak ellenére, hogy spilloi étkezõhelyünkön úgy fellelkesítette jelenlétünk a helybélieket, hogy felajánlottak: a leányt elvihetjük magunkkal. Végül azonban nem tudtunk dûlõrejutni, hogy ki vegye el feleségül, így otthagytuk s másfél óra alatt kényelmesen felértünk a vízvezetékekkel és öntözõcsatornákkal sûrûn átszõtt Khanumba. Ez egy buddhista falu, a házak alsó szintjei kõbõl épültek, s minél feljebb haladunk a ráépített emeletek mentén, annál több fát lelünk az építõanyagok között

. Mivel most sárgabarack-szezon van, ezért minden sík felületen barackok sütkéreznek (mely sík felületek halmaza megegyezik a háztetõk halmazával, lévén, hogy meredek hegyoldalban ül meg a falu)

. A helybéliek aszkétahajlama nem elkendõzhetõen mutatkozik meg ebben: az alapvetõen finom, zamatos gyümölcsöt addig szárítgatják a nappal, míg az teljes víztartalmának búcsút int, s egy alig-alig fogyasztható, kiváló ugalmas tulajdonságokkal bíró maszlag marad hátra. A faluban is vannak templomok, ám a kolostor a falu fölött, a hegyoldalban trónol.

Ajánlülevelólnktõl támogatva rögvest errefelé vettük az irányt, s szándékunk eltökélt volt, hogy Kacsen Lobsang Gedün színe elé kerüljünk. Hamar kiderült, hogy ez nem fog gördülékenyen menni, Kacsen ugyanis átzarándokolt a szomszéd hegyoldalba.

A lámpa azonban ideiglenesen cserbenhagyott, csak egy gyertya örökkön bukdácsoló fénye próbálkozik pillanatnyilag a szoba bevilágításásval. Nem megy. Továbbiak elhalaszttatnak...

Augusztus 1.

Átléptünk augusztusba, elseje van. Nakoban

vagyunk, mely egy 3--4000 méter közötti magasságban elterülõ termékeny kis falu, egy oázis a kõsivatagban. Yangthangból -- egy nagyobbrészt muszlimok által lakott ~10 házas falubol gyalog tettük meg a kb. 7 kilométeres utat. Yangthangot nagyon tanulságos-szórakoztató buszozással értük el: Spilloban -- a Khanum alatti faluban -- már úgy jelent meg a Kaza felé tartó busz, hogy ajtónyitáskor önkéntelenül-tehetetlenül kiáradó emberfolyammal erõmûvet lehetett volna meghajtani

. A csomagok helye a tetõ, s ide akarván helyezni hátizsákjainkat kénytelenek voltunk felfigyelni arra a tényre, hogy csak a második rétegben nyerhetnek helyet, így a busz spilloi tartózkodását Lorr' elejétõl a végéig arra használta fel, hogy fixálja csomagjainkat. Felesleges is említeni, hogy Spilloban a busz utasai közül senki sem kívánt maradni. Mielõtt azonban az utazás részleteire lépnénk tovább egy általános kitekintést kell végeznünk, mely a helyi lakosság térbeli kiterjedését veszi górcsõ alá.

Már a Delhi--Rekong Peo járaton mellbevágóan hatott, hogy azon az ülésen, melyen egy egészséges európai mellett bár le lehetett volna ültetni egy évek óta anorexiában szenvedõ, 150 Wattos izzóval már átvilágítható utitársat, de semmiképpen sem lett volna elképzelhetõ, hogy ezen az ülésen a busztársaság 3 embert szállásoljon el. Márpedig HPRTC (Himachal Pradesh Road Transport Company)

ezt tette. Ugyanez a jelenség az épületeknél is jelentkezik: az ajtók kicsik. Mondhatni parányiak

. Alíz kb. ekkora ajtót láthatott maga elõtt, mikor a Csodaországba vezetõ átjáróra lelt rá (itt viszont nem használnak ajtóhasználat elõtt zsugoritóesszenciát). Ebbõl arra következtethetnénk, hogy nem is annyira veszélyes, hiszen nem lehet nem észrevenni, hogy az újonnan érkezõ ezen kicsiny ajtón keresztül nem fog a házba beférni, mert csupán a delikvens állánál húzódik a szemöldökfa. A tapasztalat azonban a biztató jelek ellenére a hipotézissel ellntétes. Púpok mutatós közössége ül meg fejem tetején, azt bizonyitva, hogy olyan számításokat kell végezni arra vonatkozóan, hogy mikor kezdhetem meg a törpejárásból a homo erectusra oly régóta jellemzõ járásba való átmenetet, olyan számításokat kell tehát végezni, melyek figyelembeveszik a nem elhanyagolható falvastagságot is. Ha korábban kezdi meg az ember a kiegyenesedést, mint ahogy azt az elõvigyázatosság indokolná, akkor elkerülhetetlenül újabb egyenetlenséggel kazdagodik a vándor koponyája.

Amikor tehát megkezdtük a kazai buszra

való feljutásért folytatott partizánharcot (természetesen ilyenkor aki pozíciót fogott a lépcsõn, a távolabbról érkezõ megbecsülésének jeléül -- vagy csupán annak reményében, hogy így legalább a friss levegõ biztosított -- átengedi az újonnan felszállónak a busz-konzervdoboz belsõbb pozícióit), a harc hevében is számolnunk kellett volna a magasságbéli kiterjedések általánosérvényû kurtított voltával. Az ilyesfajta elõrelátás nem jellemzett azonban engem. A busz belsõ magassága mindössze 10--12 centiméterel volt kisebb az én természetes magasságomnál, és a gyártó gondosságáról tanúskodó sûrûségben elhelyezett szegecsek ezt a magasságot már csupán két--három milliméterel kurtítottak meg. Azonban, ha figyelembevesszük azt, hogy az útminõségtõl függõen akár 30--35 centiméteres szabadesést lehetett egy-egy ugratónál átélni, akkor arra a következtetésre jutottunk, hogy nem érezhette lényegesen rosszabbul magát az az egér ki lenyelés után a kígyó gyomorsavai szabnak alakra. Valójában az sem volt egészen bizonyos, hogy aki magát a belsõ terébe képes volt magát bepréselni, annak talpa a padlón nyerjen helyet, ugyanis a busz emberfelvevõképességét nem a talp padlóra vett vetülete határozta meg, hanem a mellkes padlóra vett vetülete, mely rendkívül kicsiny tud lenni, ha az ember a levegõt egy óvatlan pillanatban kifújja. Amikor tehát a kinnauri kalauz (aki a szakmájához mérten apró termetû) a megállások után esedékes hátsó ajtótól az elsõ ajtóig vivõ útját teljesítette, nem ért földet a lába, hanem a más körülmányek között traverzálásnak nevezett mûveletet alkalmazta. A két függõleges objektum -- melyek közé a kalauz a testét feszítette be -- közül az egyik mondjuk egy ülés háttámlájának éle lehetett, míg a másik egy utas alkalmasan elhelyezkedõ vádlija. A kevéssel több, mint három órás utat persze más is tarkította. Mindig volt egy útitárs, aki térdét, könyökét, bõröndjét, nagylábujját próbálta meg becselezni oda, ahol az imént még te álltál, vagy éppencsak azzal próbálkozott, hogy kiszabadítsa magát abból a fojtó kulcsoásból, melyet az elõzõ balkanyar következményeként róttál ki rá (ilyen esetben szabad azonban lelkiismeretünk aggodalmaskodásának teret engednünk, nem engedhetõ meg, hogy sokat adjunk fel pozíciónkból, annyi éppen elég, ha az addigi hörgésbõl hálás alpesi lélegzetté alakul át a szomszéd nesze). Ezen buszozás eredménye volt, hogy lassan araszolva elhagytuk a Sutlej-folyó völgyét

és belekezdtünk a Spiti völgyében való poroszkálással a Transz-Himalája átszelésébe.

Méltatlanul elfeledtem Khanumot, visszatérek hozzá. Khanum takaros, a 40 fokos hegyoldalba illeszkedõ falu, széles -- a kétirányú tehénforgalmat ismegengedõ -- utcákkal. Csakugyan gyönyörû, a házak felfelé szélesednek, s a faluba érkezõ nehezen tud elvonatkoztatni a kényes egyensúlytól, mely biztosítja, hogy a vékony tetõre épült további szintek ne váljanak eggyé a legalsóval. A falusiak tibeti-buddhisták

, akiknek az idegen, ha fehérbõrû, csakugyan idegen. Minden ajtóból seregnyi csöppség tódul elõ, mihelyst befordul az utcába az ember, majd mögötte fonódnak koszorúba

. Jól érzékelteti az idegenek elõfordulását ezen a környéken Kacsen egy visszaemlékezése, mikor mosztalgiával gondolt egy mesés méretû adományra (1000 Rúpiára): "Igen-igen, '95-ben volt itt egy amerikai hölgy, aki..." A helybéliek tehát komoly bizonytalanság nékül beszélhettek idei és tavalyi látogatóról. Tavaly októberben Hori (ld. www.lauder.sulinet.hu) és Géza lá járt fent Khanumban, erõfeszótésket tettek egy korábbi látogató , Csoma nyomainak, lakóhelyének, melékének konzerválására. Csoma 1727--30-ig élt ebben a gompában (gompa a kolostor helyi elnevezése), s szobája most is beazonosítható

(pillanatnyilag egy elég jó vonatkoztatási pont lehet a szoba megtalálására Kacsen tanítója, akitõl balra helyezkedik el

. A közeljövõbnen nem várható komolyabb elmozdulás se a szoba sem a bölcs részérõl. Olyannyira érintetlen még a falu, hogy kereskedelmi forgalomban fõtt (sült) ételhez hozzá sem lehetett jutni, mindössze glükózkekszet tudtunk volna szerezni magunknak. Ettõl azonban igyekeztünk távoltartani magunkat. Guesthaus sem tartozott a falu szolgáltatásai közé, ámde ráleltünk egy zárt kapujú resthausra. A kapu zártsága okán érzett elkeseredésünkben pedig a resthaus elõtt álló kõrtefa éretlen termésének bánatos rágcsálásába temetkeztünk. Utólag, tiszta fejjel átgondolva, a resthaus-üzemeltetõk kevésbé bûnhõdtek jogtalan dézsmálásunk folytán, mint mi. A resthaus lakatja egy további nehézséget vetített elõre: mivel Kacsen reggel átment a szomszéd völgybe (emlékeim szerint Kallába), az ottani nyájat is õ terelgette, így mi a szállásunkat egyáltalán nem érezhettük biztosítottnak. A helybéli Angolul Beszélõ még abban sem volt bizonyos, hogy Kacsen az este folyamán vissza fog érkezni, tehát a mi bizonytalanságunk sem volt elhanyagolható. Jódarabig a falu különbözõ részein tébláboltunk, lábat mosogatva, vizet szûrve, falut méregetve, majd elsõ bíztató lépésként elõkerült egy kolostor-kulcs-birtokos lámatanonc. Az áhitatos kolostor homályábsan kevés kérdést sikerült az elvárható gondossággal körüljárnunk, mivel mi nem voltunk felkészülve a tibeti nyelv általuk használt tájszólására (természetesen az olvasóra van bízva, hogy szõrszálhasogatásnak tekinti-e az "általuk használt" specifikációt), õk pedig az angol nyelvben voltak kevéssé járatosak (megemlítendõ, hogy nem voltunk talpraesettek, hiszen magyarral nem is próbálkoztunk, no, de utólag kõnnyû okosnak lenni...). A fényképek, melyeket Hori adott készletébõl, nyelvfüggetlenek voltak, felvidították, felizgatták a társaságot, s annak ellenére, hogy kevés látott tükörrõl számolhatok be, ennek ellenére mindenki magáraismert.

Estére visszaérkezett azonaban a tekintélyes, nyugodt, apró kacajokat el-elejtõ, s a vlgtelen békesség hû megjelenítése érdekében kissé testes Head-Lama, Kacsen Lobsang Gedün. Szobájába invitált, mely a gompa belsõ udvarát körülölelõ alacsony körfolyosó végében van

. Cipõnket levéve egy szõnyegen törökültúnk, s Kacsen kicsivel a mi ülõszintünk felett, egy emelvényen foglalta el helyét, sok a mi általunk ismert civilizációra emlékeztetõ tárgy, dobozka és tubus mögött. Végtelen kiegyensúlyozzottságot sugárzott és nyugalmához mérten csekély érdeklõdést tanúsított ottlétünk részletei irányában, s a nem-érdeklõdés közepette gyakran alkalmazta rövid kaccantásait. Persze mindent a megfelelõ mederbe terelt, minimalizálva a szükséges aktusok számát: az egyik láma-tanoncnak szólt, hogy az alsó-gompában lévõ szálláshelyre vezessen bennünket és a vacsoránkat is általa biztosóttatta, majd aludni tért.

Szobánk barátságos

: két, a helyi szokásoknak megfelõen kemány ágy, sápadtsárga falak, derékmagasságban mintákkal, egy, a falba épótett szekrény, mely bár szigorú lakatot viselt magán, a lakat kulcsa jól hozzáférhetõen a szekrényajtó srkánál lógott. A falon két kép: egy toll repül a tágas világûrben, s az írás hozzá: "Write your own future, right now". Ebben nem lett volna hiba. A másik kép (látszólag, egy percnyi lekiismeretes vizsgálódás után is) semmiben sem különbözött az elsõtõl. Ez vetett fényt elõször arra a középkort emlegetõ írásokban is fellelhetõ tényre (ld. Huizinga), hogy létezik olyan életvitel, melyben a kép nem természetesen jelenlevõ, s a képek által hordozott információ csakugyan éhséget képes csillapítani. A késõbbiekben is, minden ami színes volt, érdeklõdésre tarthatott számot. Ebben a tekintetben Lonely Planet kalauza a maga 4 színes lapjával nem lehetne a bestsellerek között.

Augusztus 2.

2-a. Folytatom tehát Kanam történetét. 4 napja ott ébredtünk a vendégszobában: reggel nyolckor kandi, csillogó szempár villant be a résnyire nyílt ajtón, a szempárt pedig két feledhetetlen szempár kisérte hûen. Azért ráztak fel bennünket, mert fél tózkor kezdõdött a szertartás és elõtte még el akartak vinni bennünket a harmadik templomba, mely lenn, a faluban volt, s utána láttatni akarták könyvtárukat is.

A könyvtár a falu közepén állt, szabályos négyzet alapú kétszintes épület, zsebkendõnél kisebb ültetvényekkel körülvéve. A második szinten keskeny kis ajtók mögött lapultak meg a beépített szekrényhez inkább hasonlítható szobában

a két falap közé préselt, szertarltásos óvatossággal fehér, piros textilrétegekbe burkolt könyvek

. A nyirkos, olvasótermi voltához képest méltatlanul homályos teremben az egyik lámatanonc egy négylábú, faragott állványra helyezte a könyvet, s térdepelve, óvatosan hajtogatta lapjait. Egyfelõl az esztétikum volt magávalragadó, másfelõl az az intim viszony, mely az olvasó és a könyv közt kialakult, amiképpen a könyvet kezelte.

A lakóhelyünket is magában foglaló középsõ-gompa imádkozótermében, a dukhangban -- már bent ült Kacsen, s beléptünkkor néhány spórolós kézmozdulattal hellyel kínált bennünket az egyik szõnyegen. Minden a szertartásra -- pujára -- érkezõ, térdethajtó lámát és lámatanoncot a (szintén falapok közé préselt) imakönyvvel a fején megérintett

, majd hamarosan megkezdõdött az ima

, melyet csak egy tea elfogyasztása szakított meg. Bár Kacsen adta az alaphangot az imához, mindenki a saját imáját mormolta

. Azt nem sikerült kideríteni, hogy a feladatmegosztás miatt használt mindenki más imát, ezzel minden démon figyelmét egyszerre lekötve, vagy csupán az eltérõ érdeklõdési körök szülték az eltéréseket. Mindenesetre az igaz, hogy a moraj elkerülhetetlen volt, mivel úgy tûnt, hogy csak és kizárólag hangosan, kicsit recitativo jellegben szeretnek olvasni

. Az elsõ étap rövid ideig tartott (nekünk), mert miután megszólalt a dob és a cintányér, Kacsen intett nekünk, hogy keressünk magunknak nyugodtabb nyugalmat az imatermen kívül. Csak ebédkor tértünk vissza

. Az ebéd maga nem sorolható a megléepetések közé: rízs volt dahllal és csapatival (ez kovésztaln kenyér, mely egy kemence, vagy egy nagy tûzerejû lángszóró birtokában könnyen elkészíthetõ: mindössze az összegyúrt lisztet és vizet ki kell lapítani és a kemence falára kell tapasztani, avagy a tûzbe kell tartani, s a készítés közben kínosan kell ügyelni arra, hogy a só használata soh'se jusson eszünkbe, mert használatával teljesen hiteltelen csapatit nyerhetünk csak). A tea azonban annál mellbevágóbbnak bizonyult: már egészen megszoktuk a forrásban lévõ tejesteát, melyet egyszerûen csak csájnak neveznek, most viszont cukor nélküli, ellenben sóban és vajban megdöbbentõen gazdag teát kaptunk. Az élmény a fritõz kiivásának élményével vethetõ csak össze. Étkezés alatt nem volt ima, csak csöndes, visszatarthatatlan csámcsogás. Késõbb csészék kerültek elõ (indiai tartózkodásunk alatt elõször ettünk ekkor porcelántányérból, s s itt is mint vendégek tehettünk szerté mindenki más a bevált rozsdamentes edényekbõl evett, melybe kevés tea, cukor és vaj került, majd mindenki a saját ízlése szerint barnás állagmódosítót kevert hozzá (nevezzük ezt árpalisztnek): így készült el a tsampa. Ízletes volt, bár a sûrûsége a higanyéval vetekedett. Kacsen mindig résen volt, s gyorsan megragadta az alkalmat, hogy vállunkról minél több terhet levegyen, s lelkiismeretünket is tehermentesítse, s eképpen intett -- a tsampával folytatott lenyelési küzdelmet megszakítandó --, hogy akár ott is hagyhatjuk. Egyedül akkor nem könnyített helyzetünkön, amikor Lorr' megpróbálta visszautasítani csészéje vajasteával való újratöltését. Ekkor széles mosollyal megtoldva intését, tudomásunkra hozta, hogy háromszor kell fenékig hörpinteni a vajasbödönnek is beillõ csészét... Mi még csak a másodiknál tartottunk.

Most, hogy közösen étkeztünk a lámákkal, világossá lett, hogy miért is nevezhetjük végzetes melléfogásnak azt, amikor az utas a helybélieknek úgy próbálja megmagyarázni csillapítatlan éhsége megszüntetése iránti hajlamást, hogy kezével, mintha kanalat ragadna, azt imitálja, amint fékevesztetten lapátolja az ott nem lévõ ám hõn áhított táplálékot. Ezt jószerével senki meg nem érti

. Ám, ha az utas öt ujját összecsippenti, s így teszi meg többször a képzeletbeli tányér és legvalóságosabb, éhezõ szája közötti utat, akkor minden helybéli tudni fogja, hogy éppen a rizsbe markolás mûveletét idézi fel az utas, s ógy jobb eséllyel fognak kapcsolni, hogy kosztot kellene adni, vagy legalább együttérzõ mosollyal mondani, hogy szó sem lehet ilyesmirõl.

Ebéd utáni ima alatt felhangzottak a tibetikürtök is, majd Kacsen elemgyarázta, hogy õk most az imateremben nyugovóra térnek, aludni fognak

. Nehéz volt nem észrevenni alvásukat, bár nehéz volt elképzelni is. Ugyanis unisono az összes hangszerük szólt az alvás ideje alatt. Közben a körfolyosón észre lehetett venni, hogy az egyik senior-lámatanonc tüsténkedik: tsampából sztupa-szerû kicsiny épületeket formál

, valamint ugyancsak tsampából készül egy kissé szûkülõ háromszög alapú hasábnak tûnõ "torta" is. A zajos szundítás után õk, a tormák kaptak fõszerepet.

A dukhang kapujában felsorakuztak a lámák Kacsen vezetésével, és két maszkot -- mohrant

-- ragadott lámatanonc kíséretében levonultak a gompa udvarára, ahol zajos színjáték játszódott le

. Az összesereglett apróságokra igen komoly hatást gyakoroltak a maszkok: bármikor, ha feléjük pillantottak, szétspriccelt a gyerektömeg

. A kiöltözött társaság a falu alsó részébe vonult, ahol az egyik már kifestett tsampakunyhoót egy helybéli dolgos kinnaurinak adták, a másikat pedig sûrû szófüzérek közepette egy máglyára hajították

. Öt óra felé ért véget a szertartás, a dobok zengése mellett ekkor szedték össze a színjáték maradványait és visszavonultak a templom belsejébe. Ez tehát a szertartás igen-igen áttetszõ csontváza.

Másnap reggel, miután Kacsen nyakunkba akasztotta a katakot, a barástság fehér selyemsálját, a leírt busszal elhagytuk a csak meredek falú völgyekkel, s sziklafalakba robbantott utakkal átszelt Himalája-fõgerincet, a Himadrit, s áttértünk a Transz-Himalája lankásabb sivatagvölgyeibe. Miként késõbb kiderült, ez az utolsó leetõség volt ezen útr abszolválására, mert egy röpke esõ Ranpurig visszamenõleg (kb. 100 kilómétert jöhettünk e város elhagyása óta) minden hidat elmosott. Hidak mellett emberek is a Sutlej medrébe ereszkedtek alá. 25 emberrõl hallottunk. Nako, ahova két órányi gyaloglással jutottunk fel, szintén elzáródott a külvilágtól, az áramellátás és a telefon is megszûnt. Ma, amikor gyalog jöttünk át a 11-13 kilóméterre lévõ Changóba, a gerinc alatt 3-4000 méteres magasságban araszolgatva látható volt, hogy Changóig két földcsuszamlás

állta útját a szabad közlekedésnek. Abban az esetben, ha az útleszakadások közé autóbusz is szorul, egy pillanatra sem akad meg a közlekedés, mert a beszorult busz sofõrjének ekkor més dolga sincs, mint a két leszakadás közt ingázva az utasokat hordozni ide-oda.

Augusztus 4.

Nako a Spiti-völgy oázisfaluinak egyike. Ezek a faluk egy zubogó patakra épülnek rá, melyek már messze a falu felett zöld növényzettõl körítve láttatják útvonalukat. Itt is megoldott az öntözés

, sõt a falu közepén van egy sápadtkék színû duzzasztott tó is. A falu területén is meg-megjelenõ mûvelt teraszokon borsót temresztenek, s az állattenyésztés elemi is fellelhetõek a falu szûkös utcácskáin

. A házak itt egyszintesek, áttetszõek: nincsen abalk behelyezve, s gyakorta a máshol oly kiválóan bevált tetõ is hiányzik. Nem kell az esõtõl tartani. Egy állami gimnázium is van a faluban

, megérkezésünkkor ide vetette be magát csapatunk rajtam kívül esõ része, s mohón ragadta ki az egyik tanonc kezébõl az algebrakönyvet

. Ha mi nem lettünk volna ott, a gyerekek a halmazelméletet igyekeztek volna belõle elsajátítani. A tanárok

hamar leválasztottak bennünket a tanulóifúságról

, s betereltek a saját szobájukba. Õk szokatlan érdeklõdést tanúsítottak az ország iránt, ahonnan jöttünk, végigsorjáztak a gazdaság kérdésein, majd a politikai berendezkedésen. Végül elõkerítettünk néhány képeslapot és aprópénzt, melyek ekkor a turisták hazájának attributumává léptek elõ: ha ezek a tanárok más turistákkal is találkoztak, egybõl szembeállították õket a kérdéssel, hogy van-e képeslapjuk és aprópénzük. Turistákkal márpedig találkoztak, miképpen mi is.

Yellow Guesthouse-béli társaink mély benyomást tettek ránk. Közöttük volt egy suta. Rajasthanból idekeveredett belga házaspár, kiknek lemondó ábrázatát már megismerhettük akkor, mikor a spilloi buszból szemléltük erõtlen próbálkozásukat, hogy csatlakozzanak a busz népes utazóközönségéhez; rajtuk kívül volt egy szakállat hajtott svájci vándor, ki bár otthon gyorsétkezdén kívül másban nem eszik, itt azonban nem mulasztja el, hogy a menüt kérje a rizst és dahlt bármikor -- de csak ezt -- felszolgálni képes fiútól (s lévén, hogy a menün egy étek szerepelne ti. a rizs és dahl, ezért jó érzékkel nem is próbálkoznak errefelé az étlap legyártásával); s volt egy frusztrált, néha vendégoldalnyi jégcsákányt lóbáló ausztrál, aki oly nagoyn mindentudó szerepben akarta magát mutatni, hogy tudását csak a pontos idõ ismeretével tudta kiegészíteni: az erre vonatkozó kérdés volt az egyetlen, mely a másfél napos egyõtt-tartozkodás alatt elhagyta a száját (a maradék idõben pedig legtöbbnyire az igény hiánya ellenére oktatta az élet leélésének mikéntjére a Guesthouse további vendégeit). Ennyi idõt csupán azért töltöttünk ebben a széltõl átjárt kis városban, mert hõmérsékletem a rendes üzeminél magasabbra talált szökni. Saját doktorunk -- Tamás -- azonban nem készült az erejét és tapasztalatát egyáltalán nem próbára tevõ, erõsen európai jellegû influenzára, csak gyomorbántalmakra. Ezért végül a helyi orvos homályos, nyirkos, döngölt-agyag padlójú rendelõjében kaptam keleti szépségû pirulákat és ezen felül a teakeveréket

, melyet rosszindulattól fûtött társaim az út pora összesepregetett maradvényainak találtak. Mindezekért azonbannem volt hajlandó pénzt elfogadni a hindi orvos.

Nako gompája használaton kívüli darab

. Mindazonáltal a két kis templomot magába foglaló Drukpa-rendi kolostor gyönyörû volt

. Itt az oltár és a többi díszítés égetett agyagszobrokból állt

, melyek a khanumi gelukpa-rendi kiegyensúlyozottséggal szemben mozgalmasak és félelmetesek voltak. Changoba, miként melítettem, gyalog mentünk át. A gyaloglás tisztázatlan "ki vezet kicsodát" viszonyok között zajlott. Két jó ütemben baktató kölket értünk be az úton, kik a helyi szokásnak megfelelõen valamiért nem a vállukat terhelik a motyók cipelésével (ti. hátizsákkal), hanem a homlokukra feszülõ hevederrel oldják meg a motyók cipelésének problémáját. Mikor beértük õket, kellõ higgadsággal a nyomukban haladtam arra bazírozva, hogy ilyenmódon a nyomfelkutatással nem kell foglalkoznom: majd õk mutatják az utat. Õk azonban csak mögém igyekeztek kerülni, nyilvánvalóan hasonló szándéktól vezérelve

. Changoban meglepõdve tapasztaltuk, hogy a külföldieknek fenntartott checkpoint felé veszik õk is az iréányt, s ekkor lett világossá az, hogy õk sem kevésbé ismeretlenek errefelé mint mi, õk nepáliak.

Chango széles völgyben, avagy inkább lankásabb hegyoldalban fekszik. Két patak öleli körül, s felülrõl nézve kertvárosi hangulatot kölcsönöz a városnak a ligeteksokasága. A falu tetején egy jellegtelen, újonnan épült gompa ül a kietlen kõrengetegben

, melynek alapkövét His Holiness '89-ben tette le. A város alsó részében még két régebbi templom helyezkedik el. Bár nem érkeztünk késõn, nem volt busz Tabo irányában (értelemszerûen a másikban sem, mivel arrafelé már nem volt használhatõ út), így a buszmegálló mellett szálltunk mega Guesthouse-ban. Délután, míg én a felépülésemen munkálkodtam, Aurél és Tamés felkeresték a falubéli gompát

, ahol ráleltek Lobsang lámára

, ki egy teherautónyi kópiát õrzött abból a fényképbõl, mely õt együtt örökítette meg His Holiness-szel. Másnapra ismét terveztünk: Tabót megnézve délután tovább akartunk haladni Kazaba. Ez így nem valósulhatott meg.

Augusztus 10.

Elamaradozóban vagyok.

A helybéliek méretét gyakorta jelentõsen felülmúló szállodai vendégkönyvektanúsága szerint Himachal Pradesh-ben a kanadai és az izraeli túristák vannak túlnyomó többségben. Az újvilágbélieket azonban nem lehet szabadszemmel felfedezni. Ellentétben az izraeliekkel. Már Tabóban is találkoztunk egy késõbb rejtélyesen eltûnõ párral, azonban a kazai-kettõssel egy egész napra összefonódott történetünk.

Kaza a Spiti kiszélesedõ részén, egy hordalékplatón elhelyezkedõ buddhista nagyváros. Nagyváros, mert van benne STD-ISD (hangját messzire is hallatni képes telefon -- ellentétben a PCO-val, melyen csupán a szomszéd ház riasztható), general store (keksz, palackozott víz, csoki, cukorka, nyalóka, rágó, WC-papír (ám zsebkendõ nem), gí (valamiféle vaj) az egyik general store árukészlete, a másik pedig hardware-t (teaszûrõt) árul), a jobb helyeken még van Buddhist General Store is (ez az elõzõ, 0, azaz nulla húsos árucikket készletében tartó General Store-tól abban különbözik, hogy nem árul húsos árucikkeket), cipész (általában egy kõház pereménél sámlin üldögél és portékáját a falra lógatva kelleti), fogász (azért, hogy a munka precizitásából cseppet se vesszen, a megfelelõ fényviszonyokat úgy biztosítja, hogy az út menti ház erkélye alá nem húzodik be túl mélyen), s amit ez a szakember nem tud elvégezni, ahhoz pedig a látszerész árul kellékeket, nála lehet ugyanis a több generáció alatt is jól használhatónak bizonyult fogsorokat beszerezni. Kazanak különlegessége még a bazár, itt ruhanemûket lehet megvbenni olcsón, persze kizárólag méreten aluliakat. Néha egy-egy sötét odúban egy reggel levágott birkára esik a tompa napfény (a farkán meghagyott szõrcsomóból megismerszik származása), s mint legnagyobb ellenségtõl a legyektõl ezeket füstölõvel védik.

Az "Art" névre keresztelt Guesthouse-ban laktunk, ám nem kell azt hinni, hogy az elbnevezésnek bármi köze is van egy európai város diáknegyedének "Art" vendégházához. A véletlen szerepét kell inkább felefedezni az indíttatásban. A bejárat az elsõ emelet magasságába termtetett, ezért létraszerû lépcsõ kapaszkodott a ház oldalában. A víz és melegvíz elérhetõségére természtesen heves igenlés volt a válasz. Idáig mindig gördülékenyen szokott menni a házigazdával folytatott kérdés--felelet játék, ilyen egyszerû kérdést nem hibázna el, sohase mondana nemet. Általában hamar kiderül, hogy melegvíz csak vödörben kapható, s mikor ez kiderül, a jólnevelt vendég már tudja, hogy a továbbiakban nem fogja zargatni azt az embert, akire a házigazda rámutatott, mint a melegvíz felelõse, mivel a felelõs valószínûleg a kérdezõtõl tudná meg a felelõsségteljes megbizatás ráhárultát. A házigazdák másik Rodolfó-trükkje az, amikor a betérõ vendég bizalmát végképp megnyerendõ, a vécéhez lép, megnyomja a tartályon lévõ gombocskát és ennek hatására a víz csacsogva-csörgedezve körbenyalogatja a fehér porcelánt. Még nem volt olyan hely, ahol ezt a trükköt meg tudtuk volna ismételni a vécétartállyal. Már a víz sem tért vissza a tartálybas használat után, leszámítva azt az esetet, mikor vödörbõl pótoltuk a lefolyt vizet. "Art Guesthouse" azonban az a hely volt, ahol folyóvíz sem volt felfedezhetõ, a folyosón álló tartályból lehetett vizet merni a mosdáshoz. Valójában egy nagyon-nagyon utolsó szálláshelynek számított ez Kazán belül, mivel megérkeztünkkor minden más egészségesebb hely már telítõdött a nemsokára kezdõdõ Kalacsakra miatt. A meglepõ az volt, hogy a túristák majd' mindegyike e miatt ment oda, ám azon túl, hogy a Dalai láma tartja, senki, semmit nem tudott se az idõpontról, se a szertartásról. Minket nem a Kalacsakra vezérelt Kazába, a tudatlanság csak a régrõl ismét felbukkanó ismerõsök visszahngjából lett világos.

Kazába érkezésünk elsõ napján a bevásárlásokat próbáltuk lerendezni, hamar kiderült azonban, hogy már a gázpalack vételénél megrekedünk. Filmkészletünket bõvítettük csupán és csokrokban vettük a banánt gyümölcshiányunkat enyhítendõ. Az izraeli-kettõssel szálláskeresás közben találkoztunk, s a nap további részében megbeszéltük azt, hogh másnap közös taxival járjuk be a két nehezen elérhetõ gompát, Lhalung és Dankhar gompáját.

Reggel hétkor indultunk neki, hogy felkapaszkodjunk a Spiti-völgy keleti falába, a Dankhar gompához. Másfél órát vett igénybe az út Dankhar faluig, mely minden körmével kapaszkodott a meredek hegyoldalon. A kolostor a hegyoldal egy éles, sziklás mellékgerincén ült, egésen csodálatos látványt nyújtottak az egyes épületeka sziklatûk tetején megülve. Bár Lhalung is ugyanabba a hegyoldalba símult bele, mint Dankhar, mégsem lehetett szintben átmenni. Lhalung talán még még jobba el van zárva a kíváncsiszemektõl, mint Dankhar, az itteni kolostorviszont még lenyûgözõbb. Nem elhelyezkedése hívja fel magára a figyelmet, hanem belséjenek gazdag ornamentikája.

Középen Ringchen Zampo szobra áll, egy körüljárható oltárt képezve a jobbján és a balján elhelyezkedõ Buddhákkal.A kapuval szemközti falon egy eddig nem látott, megértõ kifejezés= Sakiyamuni Buddha áll, selymekkel -- katakokkal -- borítva. A falakon Tabóhoz hasonlóan szobrok ültek. Itt azonban a padlótól a mennyezetig több sorban Boddhisatvák és Tarák egymást válogatva. A középvonaltól kissé balra egyetlen izzó próbálkozott a belsõ tér bevilágításával, mindennek meghagyva a félhomály bizonytalanságát. Egészen megható ezeknek a szobroknak a szépsége: színességükben maszkszerû, mesei az arc, s emberi voltunak elsõ tükrözõdése a mudra, a felvett kéztartás. Megdöbbentõ ebbõl az arcból az átmenet egy szigorúan jelentõségteljes kéztartásba, amiképpen minden ebbe a tartásba összpontosul. Ha egyenként tekintjük a szobrokat, akkor észrevehetõ, hogy a meditatív-közömbös arckifejezés néha átalakul, s a maszk egészen érzékeny arccá változik. A bejárat falán,a démonokat távoltartó vörösen és kéken acsarkodó kollégák felett három mandala húzódik meg. Tenzim láma állítása szerint Alchiban gompájában ugyanezek láthatóak. Tenzim láma átvezetett bennünket egy kápolna jellegû templomba, mely agyagpadlós , csípõig érõ ajtómagasságú helyiség volt csupán. Egy négyarcú Buddhaszobor éppencsak elfért a kicsiny templomban, ez is egészen lenyûgözõ volt. Glükózkekszet rágcsálva tértünk vissza Kazába, s volt alkalmunk kipróbálni a különös Sweet'n Salt kekszet is. Még délután felmentünk busszal a kazától 12 km-re fekvõ Ki-be is. A busz ismét tömött volt, a busz elindulta után így önfeledten próbálgattam a különbözõ állási pozíciókat, melyekkel kiküszöbölhetõnek látszott, a tetõzet csavarjainak fejemmel való hiteles feltérképezése és kopogtatása. Megdöbbenésemre elõször egy európai hölgy tette meg azt, hogy hosszas lemondó felémpislogás után felállt, s mgpróbálta kezemre játszani helyét. Ekkor azonban nem lévén hozzászokva ahhoz a gondolathoz, hogy bármimódon is hátrányos helyzetû lehetek a tübbi utassal, s fõként egy hülggyel szemben, a kedves ajánlatot vissautasítottam. Késõbb egy tibeti nõ sem bírta nézni hasztalan a belmagasság növelése érdekében folytaottt tetõ elleni küzdelmemet, s felajánlotta helyét. A következetes reagálás alapj n kijelenthetjük: a szabvény 160 centiméter feletti utazó errefelé a testi fogyatékosk táborát szinesíti.

Egy egykori tibeti szerzetes mellett nyrtem ilyenmódon helyet, ki a tibeti megszállás alatt lépett ki a kolostori kötelékekbõl. Tõle ismertem meg a kéthetes gyülekezet menetétÉ mialatt mia krnyéken voltunk, csupán a szertartásra való felkészülés zajlott (elsõsorban lelki felkészülés), késõbb 3 napos dharmát tartotta Dalai láma, s ez után következett a Khalacsakra. A kolostor alatti síkságon már kezdett kirajzolódni a sátortábor, sok-sok kerskedõvel (sõt egy alternatív áramfejlesztési módszert is fevonultató stand is feltûnt). Százötven méterrel a síkság felett nyugszik a kolostor lépcsÕzetes épületegyüttese. A látszólag kevéssé lelkesült, bóklászó sápadtarcúakon kívül a szerzetesek voltak feltûnõek, amint egyikük-másikuk tapogatózó lépésekkel, mások pedig ugrándozva haladtak a poros ösvényeken, haladási módozatuktól függetlenül közös jellemzõ volt azonban az, hogy fekete esernyõt egyensúlyoztak fejük felett éppen ahogy Renoir párizsi forgatagában, vagy Monet le havreöi reggeli nyüzsgésében. A kolostorba bejutni nem lehetett, csak Aurél juttatta be hangját a gompa fõlámájához, s szertartásos udvariassággal mesélte el neki, hogy az õ (Kí gompa Head lama) fõnöksége alá tartozó alú tartozó Khanumbeli felújításoknak Géza lá nagyon örül és ... Végül ez sem segített bennünket bejutáshoz.

Este eddigi legjobb vacsoránkat fogyasztottuk, oly jót, hgoy meg kell, hogy emlékezzek róla. Elõételként pakorát ettünk, ami készülhetett haymából, vagy padlizsánból, s zsemlemorzsa nélkül panírozott falatkákat jelentett. Ezután Ch... következett (Chao Minh, avagy Chowmin, vagy még másképen Chowmein szárazra sütött változata). Végül palacsinták sorakoztak fel asztalunkon, melynek helyi változata vastagságában legkevésbé se a paírt idézi, hanem inkább az asztallapot juttatja a vándor eszébe. Így viszont minden máskor rátétként felszolgált ínyencség belesüthetõ: citrom, banán, méz egyaránt jellemzõ, de a síma vajas palacsintát sem hagyhattuk ki vacsoránk palettájáról.

Másnap az imazálókkal pókhálószerûen átszõtt 4800 m-es Kunzum-hágón keresztül hagytuk el a Spiti-völgyet, s mentünk át a Lahaulhoz tartozó felsõ-Chandra-vülgybe, mely v-lgyben a selyempapír vastagságú földréteg elég ahhoz, hogy zöld füvet tápláljon. Ezeket a füves területeket rendre vízesésekben bõvelkedõ szakaszok szakítják meg. Azért, hogy a tórázáshoz szükséges, ám idáig be nem szerezhetõ eszközök nyomába eredjünk, a völgyet dél feé hagytuk el, a Rohtang-hágón keresztül ereszkedtünk be a Kullu-völgybe, Manali pezsgõ városába. A Kullu-völgy flórája az eddigiekhez képest mellbevágóan burjánzó, ami azért van, mert ez a völgy erõteljesen a monszun befolyása alatt áll. Ciprusok növik be sûrûn a laposabb területeket, a folyók pedig alpesi-jellegû környezetet hoznak létre maguk körül. Manali 2000 méteren fekszik, 1800 méterrel a Rohtang-hágó alatt.

Augusztus 21.

Huszonegyedike regge. Immáron megvirradt, póknagymama is visszahúzódott rejtekébe. Tegnap odáig jutottam, hogy gyümölcsfacsarók üzemelnek, s úgy folytattam volna, hogy az üzlethelyiségek pedig a Kullu-Kashmir Handicraft Coop sálait kínálják, továbbá számtalan fotóüzlet ajánlja a turista figyelmébe Kodak filmjeit.

Magyarázatra szorul azonban az, hogy az "üzemelnek" szó harmadik betûje után miért is függesztettem fel addig oly megingathatatlannak t=nõ tevékenységemet.

Pedumban számtalan napelem tölti bnapközben a késõbb neonlámpák mûködtetéséhez felhasználható kicsiy akkukat. Ezeken a napelemeken kívül létezik vezetékes áramellátás is, azonban valószínûleg egy nagyesésû, kisteljesítményû vizierõmû a forrás, melynek a felsõ medencéjét ha napközben fel is töltik, este gyorsan leszalad a víz, s amikor ez bekövetkezik, Padumból a fények elszállnak.

Manaliban teháét három napot töltöttünk el, a fõzõhöz megfelelõ gázpalackot ezalatt az idõ alatt sem leltünk, egy turistairodától megszereztük azonban Manali vélhetõen egyetlen hordozhatõ méretû benzinfözöjét. Reggeli busszal, esõben hagytuk el Kullu völgyét, ismét a Rothang-hágón keresztül A hágón átjutva felszakadozott a párás felhõréteg, s Keylongon keresztül Darcha felé vettük az irányt. Keylongban valamilyen oknál fogva sofõr és kalauzváltásnak kellett bekövetkeznie ami -- hogy az esemény megfelelõ jelentõséget nyerhessen -- egy háromórás bussz-stopban manifesztálódott. Volt hát idõnk arra, hogy rátaláljunk a kókuszdióforrásokra. Bár más források -- pl. Bounty reklám -- nem szoktak rámutatni arra, hogy még mielõtt a pálmafáról a kõre zuhanna a kókusz, s ilyenmódon széttörne, tehát még mindezekelõtt, a repülés rövid másodpercei alatt a diót borító centiméter vastag hajzatnak nyomtalanul el kellene tûnnie, különben vajmi kevéssé volna lehetséges széttörni és az üdítõ gyümölcshóshoz hozzájutni.

Mindenesetre a várakozás hosszú óráit elhanyagolhatóan rövid pillanatokká zsugorította számomra az, hogy a vásárolt 4darab kókuszdión a hajtalanítás mûveletét elvégezzem. Bár néha úgy tûnt, hogy sikerre viszik a szívós szálak a kókuszdióhoz való makacs ragaszkodásukat -- olyan pillanatokban vetõdött fel bennem ez, amikor körmeim megadták magukat, s visszafordultak szokásos beállásukhoz képest, aheléyett, hogy kitartóan tovább tépték volna a burkolatot -- végül azonban gyõztem.

Darcsa Bhagu folyó völgyének kiszélesedésénél helyezkedik el, a folyón átnyúló híd nyugati oldalán. A keleti oldalon a körzethatárt jelzõ checkpoint katonái nyúlnak az érkezõ papírjai után. Egyszintes, garázsszerû épületegyüttes valójában a falu, s a vagy 50 fõnyi lakosság túlnyomó része a gyalogtúrára indulók kiszolgálására specializálta magát. Közöttük volt John is,akit, hogy az alvilághoz való szorosabb viszonyát kifejezésre juttassuk, Jack-nek neveztünk. Olyan ember õ, akirõl öt perc után kiderül , hogy ha a következõ háromévet az õ társaságában tölti el az ember, akkor sem fog ahllani egy igaz szót sem az õ szájából. Rögvest megörült, mikor magyar voltunkról tudomást szerzett, s habozás nélkül magárravállalta, hogy félretájékoztasson afelõl, hogy éppen tegnap indiított útjára négy magyar lányt, hat lóval kisegítve. Jack szállodájában aludtunk -- 30 méter mélységû garézs, benne 12-15 párhuzamos ágy -- , s az éttermében vacsoráztunk chowmeint, melyet Bajuszos-Sapkás névre keresztelt ismerõsünk készített. B-S túravezetõ volt valójában, s õ volt az, aki az esti és reggeli beszélgetések folyamán felvázolta azt, hogy hol lehet Darcsa és Padum között sátrat verni.

Másnap délben ezen tudással felvértezve indultunk útnak, miután rövid közelharcot vívtunk Jack-kel, aki az este adóhatósággá nõtte ki addig szerénynek tetszõ lényét, s a számlán kirótt költségeket megpróbálta megfejelni további 60 Rúpiával. Az útvonal a következõ volt: Darcsától északra vezetett a még dzsippel is járható út, majd ösvénnyé korcsosult. Palumig mentünk mely az ót hossza alapján kényelmes bandukolásnak tûnhetne a kívülálló számára, azonban a tonnás zsákok ezt a rövidet és rendkívül kényelmetlenné tették. Palum a helyi szokásokhoz híven visel nevet, de nem más, mint egy kõbõl emelt, térdig étõ fal határolta, kék mûanyag ponyvával fedetttea-shop. Negyed órányival túlmentünk a "településen", s a folyó feletti poros teraszon ütöttük fel sétrunkat. Folyamatos dübörgés járta át a levegõt, melyet a folyó által görgetett, nehezen megbecsülhetõ méretû kövek okoztak. Másnap a széles völgybn gyalogolvahamar elértük Zankar Sumdót, mely ismét egy tea-shopot jelent, körülötte széles térrel sétrak számára. Itt a többi sétor között állótottuk fel sajátunkat, nem messze a tíz napra útitársunkká levõ Jacomo (egy Checkpoint állítása szerint az igazi neve Philippo) és Bányász (szegényes olasztudásunk miatt csupán Carbonara-ra tudtuk ezt a nevet lefordítani) olasz páros és idegenvezetõjük sátrától. Az útitárs voltunk nem értendó nagyon szorosan, volt hogy másfél napig színüket sem láttuk.

Másnap ingatag kis hídon átkelve egy rövid, meredek hegyoldalon kaptattunk fel egy oldalvölgy szájához, s átkapaszkodtunk egy kvázi-hágón, amely bár hágónak tûnt, azonban egy gleccser lihegõen lelógó nyelve volt csupán a nyereg, s így a völgy folyója róla tudomást sem véve, áttört a jég alatt, s a hely hágó-jellegét felszámolta. Eza võlgy keskenyebb volt, mint a Darchából induló észak-déli völgy, s kanyargásával megindult az a végtelennek tûnõ folyamat, mikoris az ember kellõen beláthatatlan távolságban meglát egy a völgyet lezáró vonulatot, ezuán keresztez 5-6 a látótret lokálisan mindig szûkítõ lefutó gerincet, sa ezek után (félnapi gyaloglás) ismét felfedezheti, hogy a völgy csupán újabb kanyart vett, vagy más hozzáállással: a völgy csak most kezdõdik.

Chumindkpu nem üzemelõ tea-shopjánál táboroztunk le, miután néhány gerincdarabbal korábban egy csörgedezõ patak kerekded kövein hagytam a szappant. Aurél oly értékesnek vélte ezt akelléket, hogy 3 órás gyasloglás árán is hajlandó volt visszaszerezni. Valójában többre is hajlandó volt, mint amennyi áldozatot a szappan megkívánt, ami abból látszott, hogy jócskán túlment a szappan tényleges helyén. Ez idõ alatt ekészítettem zöldteából az elsõ csajt -- tejes teát --, miközben 22000 l-b anekdotáit hallgattuk a Manali környékén Travellerás Cheque-jük miatt életüktõl megfosztott német turistákról. A 22000 láb elnevezést a legnagyobb általa meghódított csúcs magasságáról kapta. Õ volt a No 2-es talján grupp pilótája, túravezetõje (ez a csoport két tagbaszakadt riminiibõl állt, akikre a Giovanni és Giuseppen neveket aggattuk). 22000 lábnak volt még egy sajátja, mely az abszurditás óúj mélységeit nyitotta meg a vele a Pir Panjal völgyei közt találkozó véndor elõtt. Vidám arckifejezése, s rendezetlenül kavargó fogai által ékített feje egy tengerészkék pamutpulóverbõl kandikált ki, s a pulóverre aranybetûkkel ezt jegyezték fel: Multiple Magic in Minneapolis. Két cilinder volt még ugyanezzel a színnel könnyeden felvázolva, melyekbõl egy tulajdonos nélküli (arany) kéz nyulakat készült elõcibálni.

A negyedik napon vettük az irányt a hágó 5100 méteres magasséga felé, a meredek utat a hatértalan gleccser széles hasadékaiból elõtörõ zajos-sáros folyam szegélyezte. A déli, meredek hegyoldal felett békésen ült meg a Shingo-la, ahol több gleccser találkozott össze, a s találkozó élnél egy hosszúkás, azúros de átlátszóságában sárgában is játszó tó húzódott meg. A széles nyerget 3ö4 hófödte csúcs fogta közre, s az útat jódarabig a hegyekbõl lebocsátott gleccserek kõborította felszínén kellett folytatni. A gleccsereet meredek völgy oldalában hagytuk el, s értünk a Lakhang feletti platóra, ahol a võlgy egy nyugatról érkezõ rokonával (és így egy patakkal is) találkozik. Az elsõ -- Zankar Sumdo elótt kamásniban végrehajtott -- patakátkelés után most egy mezítlábas következett. Okultunk abból, hogyha sekély is a patak, a nagy sodrás miatt combig könnyûszerrel felcsap a víz. Egy lapos, füves területen hamar meg is álltunk, mert ekkorra Aurél kapta meg a megrendült egészségû vándor szerepét. Ekkor aludtunk elõször távol más emberi csoportosulástól, ekkor ettünk elõször Honeyás Veg. Noodle-jét (vizes törülkzöõ sûrûségû masszat kaptunk belõle fõzés után, mleyet feldobtunk még sûrûre fõzött Rich Tomato Soup-pal).

Esti étkezésünk valójában háromféle lehetett: Maggi Thukpa (azaz a hazai vietnami leves), Taste Makerrel (TM)-rel (ún. MASALA szósz); a Manaliban angy örömmel felfedezett, majd megbecsülésébõl rohamosan vesztõ buzadarából készült tejbegríz (ezt szudzsinak nevezte a kufár (az ÁezÁ magam sem tudom, hogy az alapanyagot, vagy az elkészített ételt jelöli-e)); a harmadik pedig az elsíként leírt csoda. Reggeliink eleinte megdöbbentõ változatosságnak örvendhettek volna. Ez persze annak a jóindulatnak köszönhetõ, hogy a háromféle lekvár (alma, "honeyplum" (gázolajos szilva, "hone apricot")) és a kenyér valamint a keksz (Marieás choice == gyõri háztartási) -sszes lehets;ges a jólelkû számolgatónak 6-ot adna eredményül. Azonban már elsõ reggelinken is feltûnt, hogy a kenyert semmiképpen csak mi lakmározzuk, hanem penészgombák is. Persze nem túl egzotikusak, a nedves klíma ellenére sem képzelhetünk oda vargányaméretû penészeket, csupán az otthon is megszokott zöldeket. Elsõ reggel ezért nem is zavartattuk megunka, lekvárral körítettük a penészt, s megettük a kenyeret. A Zankar Sumdoban virradó reggelen ez nálam egy óracsipogás elõtti kirohanásban éreztette hatását, ígya továbbiakban a reggeli kenyéradagot a köryéken lebzselõ lovak és öszvérek gyomrának feltöltésére használtuk. A déli (napközbeni) étkezés a máskor megszokotthoz hasonlóan két csokoládéból állt, melyeket neomagnolban áztatott-mosott szárított datolya csócsálásával egészítettünk ki.

A Lakhang feletti völgyben töltött éjszakán majdnem telihold volt, s a DK-i hodfény megdöbbentõ árnyékokat vetett a Ny-i sziklás-havas hegyoldalra. Reggel hamar elértük Hotel-Restaurant Lakongot, mely két elõneve ellenére nem nyújtott több szolgáltatást, mint tea shop elõdei. Csak egy tea erejéig álltunk itt meg, Kargyak felé vettük utunkat, az elsõ falu felé, mely a Shingo-hágótól északra helyezkedik el, még 90 km-re Padumtól, az elsõ úton megkõzelíthetõ várostól. Délrõl érkezve is szembetûnõ a Gomborangoo nevû monumentális szikla átütõ szerepe, alá érkezve azonban egészen lenyûgözõ a magas gránitfal. A hegy északi oldalán levõ völgy egy teljesen hólepte gerinc gleccseréról hozza a vizet völgyünkbe, mely délbeni odaérkeztünkkor szinte áthághatatlannak bizonyuló patakot táplált: a víz mindenütt olyan sodrású volt, hog ynem lehetett átmenni rajta, a kõszökellõ megoldást pedig csak másfél órányi nekirugaszkodás-visszapattanás után sikerült meglelni. Egy ilyen jellegû megpróbáltatásnál mutatkozik meg a legjelentékenyebb különbség egy alpesi hegymászás és egy himalájai hágóátkeés közöttÉ míg puszta passziót jelent az, hogy az ember fel akar menni a Dufourspitze délkeleti gerincén, itt megkérdõjelezhetetlenül meberi probléma az, hog ymiképpen küzd meg egy olyan patakkal, mely helyi méretekben nézve ér, vagy csermely csupán. Maga a hágó is egy útvonal része, melyet szükség szül, s nem hódítási vágy. Ezért itt a magasságok, szintek is elvesztik számszerûsíthetõ jellegüket, mert nem kell a magasságot más területek magasságához viszonyítani, a hágó piilanatnyi eszköz csupán arra, hogy valahova eljussunk.

A Gomborangoovölgye után völgyünk méginkább kiszélesedik, a feltöltött völgyfenéken, a lovak által tövig rágott füvön halad az ösvény. Itt a porhanyós, lösszerû talajban moromotacsaládok laknak, melyek idegen jöttekor rövid füttyögést követõen telejsen felszívódnak a föld alatt.A Gomborangoo sziklafalával a fejünk felett, Kargyaktól másfél óra járásnyira vertünk sátrat a szüntelenül fújó szélben. Másnap már kilenckor elértük a Kargyakhoz vezetõ sztupákat és a meredekebbé váló völgyben hamarosan feltûnt a kb. 30 házból álló település, mely fölött egy kicsiny, jelenleg üres gompa emelkedik. Ez tehát az elsõ település, melytõl kezdve gyakorta felfigyelhetünk újabb településekre, melyek nagyrésze nem is ölt azonban falujelleget.

Legtöbbször a meredek völgy egy, a folyó feletti bemélyedésében ül meg egy árpa-, vagy borsóföld, s egy család lakta a település 5-6 épületét. a kevés termõföld miatt Lonely Planet szerint máig is meg-megtalálható a poliandria intézménye. Egy ilyen családi településre volt alkalmunk eltévedni másnap, mikor testa elhagyása után a folyó jobb partjára kúsztunk át, s betévedtünk Marlingba. A házigazda/családfõ oly nagy szívélyességgel fogadott, ami megkérdõjelezhetetlenül utalt arra, hogy errefelé sápadtarcot nem láttak ebben az idényben. A lakóházba invitált, melyben a bejárat utáni folyosó hamar elágazott. Hosszú, sötét laboirintusszerû folyosó volt az egyik, mleynel nem a kinézetére vonatkozoó jelzõk a leírásban, hanem átható szaga. Ez tehát a család birkatagjainak szolgált szálláshelyéül. A másik folyosó vezetett csupán a felsõ szintre juttató lépcsõhöz. Fent, a lakószoba közepén szárított trágyával üzemelõ kályha áll, a fõzés további eszközei egy fél falat foglalnak el.

A kereskedelem a települések között majdnem elhanyagolható (lévén termelési feleslegük sem igen lehet). Ez abból is kitûnik, hogy készpénz igazából nincsen a családoknál, ennél a családnál is, miután a sztenderdnél több pénzt adtunk a teáért, azzal az õtlettel állt elõ, hogy megnyerjen bennünket a fiúgyermek oktatásának szponzorául. A faluk közötti mozgást csaknem kizárólagosan a ló-öszvér karavánok képviselik, melyek a trekkelõ turistákhoz tartozó tengernyi eszközt hurcolásszák. Még a karavánok kiszolgálását is csupán a tea-shopok végzik, ezeknek a feltöltésére pedig egy ló elegendõ. A legközelebbi árammal ellátott, s üton is megközelíthetõ település pedig 3-4 napi járóföldre van. Ezek a falvak ténylegesen el vannak szigetelve a környezetüktõl, a helyüket a hegy gyomraként írhatjuk le. Kargyakból Test-ba számtalan manifal balról való kerülésével juthatunk el. Testába vezetõ utunk végén a keskeny, paplkõ-járólapú hídtól visszarettenõ lovak miatt egy karaván elé kerültünk, mely miután mégis leküzdötte a hídtól való félelmét, Testáig a nyomunkban lépkedve hajszolt bennünket. A faluban egy ewsüvõ közepébe csöppentünk, melyre Pukhtalból jöttek lámák, s az egész völgy népe is az eseményre sereglett. Ez a szertartás négy napos, s ezalatt a vendégeket tejberízzsel és vaskos csapatikkal (kovésztalan kenyér) látják el.

Az esemény végét nem vértuk be, Marlingon keresztül a két étteremmel is felszerelt táborhelyre, Purnéba gyalogoltunk. Itt találkozik völgyünk a Tsarap folyó völgyével, melyen egy-másfél órai sétával felfelé elérhetõ Puktal sziklafalra taplószerûen ránövõ kolostora. A Gelukpa-rendi kolostor egy, a folyó felett tátongó barlangba nótt bele. A barlangban vízforrás is van, amihez kolostori rendelkezések szerint nõ nem férhet hozzá. A sziklafal csaknem függõleges, így az utcák vagy a fiatal lámák méretével vetekedõ méretû lépcsõfokokból állnak, vagy zárt utcák haladnak az épületek falain belül. A falu méretû kolostorban összesen 80 láma él, 10 közülük még a Kalacsakrán idõzött. A kolostor madárfészekszerûségét tovább erõsíti a barlang szájának tetejénél feszülõ 80-100 méter hosszú imazászlókat lobogtató kötél. Hosszú lépcsõsor tetején van a durkhang (imaterem) õpülete, s vele szemben a szoba, ahol Csoma 1825-27-ig dolgozott, írta az elsõ tinbeti--angol szótárat. Dorje láma vezetett itt körbe, akié a tsampagyártás monopóliuma és felelõssége lehetett, a szobájában történõ teaivás közben ugyanis zajlott a vaj felforrósítása, a földön lévõ tálban pedig tsampa kúp alakú halma állt.

Visszatérve Purnéba, a már felállított sátrunkhoz, hamar hozzáláttunk az emlegetett éttermek ételkészletének felemésztéséhez. 60 darab momóval kedvesjkedtünk tejbegríz-monotóniához szoktatott gyomruknak. Mikor ezután Aurél bement a sötét kis konyhahelyiségbe, hogy teát s a maradék momokat kérje, némileg kétségbeesetten hangzott a hölgy hangja, panaszkodott: már hatvanat adtam eddig! Mivel tehát további momóhoz nem jutottunk, Fruit'n Nuts csokoládéval egészítettük ki vacsoránkat. Itt a teraszon figyelhettünk fel elõször egy barátságos hármasra: a szemébe húzott sapkájú kimért és szarkasztikus viking, Eric; a borostás, bujkáló mosolyú, a helybéliekkel kis kapcsolatokat keresõ francia, Manu; és a barétségos, szikár svájci Kurt. Együtt ültek az étterem falánál, az árnyékfogó alatt kimozdíthatatlan, megkérdõjelezhetetlen jelenlétû õskövületekként. A viking rövid kérdésekkelsöpörte be tõlünk az információkat, honnanról és hováról. Mikor Aurál "historical reason"-t emlegetett a hová kapcsán, Eric páratlan odafigyelésrõl és értesültségrõl adva tanúbizonyságot, csak arra kérdezett rá, hogy magyarok avagyunk-e. Ezen meleg jeleneten felül megra adó volt az is, hogy a hármas különbözõsége ellenére is egységes és összetartó, s mellesleg az egyetlen olyan csoport volt rajtunk kívül, akik lovak nélkül indult gyalogútjára. Õk is Padum felé folytatták útjukat, ott is egymásra akadtunk a Lhasa étterem félhomájában és Hotel Ibex lugasos udvarán. A Padumig hétralevõ 50-60 kilómétert három nap alatt tettük meg, egy pipulai és egy runei éjszakázással.

Vezérlés