Sógoromat keresve, a megjelent ,,Ki tud róla?'' hirdetésemre, alig tudtam meg többet felőle, mint amit az első napokban már kollegám, Varga főjegyző velem közölt. Gyoma körül, mint szökött munkaszolgálatos társaival együtt hadifogságba került és Aradon át szállították őket tovább. Összeállítottunk egy listát is a csabaiakról, akikkel együtt esett fogságba és ezek részére is utazási engedélyt kaptam az Arad-Bukarest-Nagyvárad térségbe. A Yoint hivatalos megbízatásomat igazolta.
És amikor május 9-én az egész világon az emberiség ujjongva ünnepli a békét - és Csabán is erre készülődnek - most már menetrendszerű gyorsvonattal indulok Aradra, hogy megkeressem Tibit. Néhány óra múlva Aradon vagyok és már a délutáni órákban igyekszem kapcsolatokat teremteni. A Yoint ás az Orthodox Hitközség megerősíti a feltevést, valóban tudnak arról, hogy munkaszolgálatosok fogságba esve, Aradon keresztül utaztak. Az állomáson voltak, akik erre felfigyeltek és enni-innivalóval látták el őket. Aradiak nem voltak közöttük és így egyelőre többet nem tudnak mondani, de jöjjek el másnap újra, talán Bukarestből addig sikerül valamit megtudniok.
Ezután ismerőseimet kerestem fel, Kornisékat, Varjas Kálmánékat' Kálmán felesége, Ina mindjárt ott tartott éjszakára, tanácsolta is, ne utazzam tovább, amit el lehet érni, azt innen Aradról is elintézhetem. Felesleges ilyen hosszú és kilátástalan utat ebben a bizonytalan időben megtennem és addig, amíg valami biztosat nem tudok, legyek igazán a vendégük. Ina romániai volt, csak nehezen törte a magyart, de csupa jószándék. Kálmánt Csabáról ismertem, korábbi házassága révén rokonok voltunk.
Másnap - a 45-ös naptárban még piros betűs ünnep: Áldozócsütörtök - a Strada V. Babes-i vendéglátó házból elindultam, hogy többet tudjak meg a fiúkról. De a Yointnál, Lőb jegyző csak nehézségekre hivatkozott, szerinte is csak Bukarestben lehet valamit megtudni. A Flórián utcában volt munkaszolgálatos bajtársaimat kerestem, de sem Hellmannt, sem Leichtert nem találtam meg.
A színház környékén több színes plakátra lettem figyelmes. A román kormány népjóléti minisztériumának nagy terjedelmű hirdetése volt. A háborúban eltűntek felkutatása a minisztérium és a Vöröskereszt közös feladata. Ennek megkönnyítése érdekében a minisztérium felkérte a ,,távolbalátó nagymestert'', Köröspataki Kiss Lászlót, hogy kivételes tudását bocsássa a nagyközönség rendelkezésére. Köröspataki Kiss május l0-én, csütörtökön délután 4 órakor a Városi Színházban ingyenes előadás keretében, a rendelkezésre bocsátott adatok napján, felelősségteljes tájékoztatást ad az eltűnt utolsó, illetve jelenlegi tartózkodási helyéről...
Dél felé járt az idő, rohantam a nekem oly nagyszerű hírrel Kálmánékhoz. Már ők is tudtak arról, mutatták az újságot, ott is feltűnő helyen megjelent az azonos szövegű hirdetés, valamint a kormány humanitárius intézkedését értékelő kommentár. Kálmán mindjárt vállalkozott arra, hogy elkísér a színházba. Mire odaértünk, az emberek özönlöttek a nézőtérre. Mi ketten már csak az erkélysoron kaptunk egymás mellett helyet. Színültig megtelt a színház. Különösen sok nő volt jelen. Ezek közül sokan könnyes szemmel meredtek a csupasz színpadra. Kálmán elmondta, hogy a bevonult katonák nagy része még távo1 van, közülük sokan részt vettek a jugoszláv partizán harcokban is és nincs hír róluk, ezért karolja fel ezt a lehetőséget is a bukaresti kormány.
Ezeket az intenciókat ismertette a zúgó tapsviharban (lehet, hogy ez máris a tömegpszihozis eredménye?) színpadra lépő nagymester is. Minden sallang nélkül beszélt. Elmondta, hogy a telepátia már tudományosan elfogadott, kimutatható közvetítőeszköz nélküli szellemi távolbaérzés, távolbalátás és ne tévessze meg a nézőket, a hallgatóságot az a néhány produkció sem, amelyben előjáróban a publikumot részesíteni fogja. Egyedüli kívánsága az, hogy egy emberként, teljes odaadással, bizalommal kísérjék a szavait...
És máris tanúi lehettünk, hogy miképp uralkodik ezernyi emberen. ,,Kulcsolják össze két kezüket, ujjaikat!'' És a publikum kivétel nélkül engedelmeskedett az elhangzott parancsnak.
,,Most nem tudják a bekulcsolt ujjaikat széthúzni...Próbálják csak meg!'' Teljes erővel megkíséreltük, senkinek sem sikerült...Majd néhány erre ajánlkozót a színpadra hívott fel. Előbb semmitmondó dolgokról beszélgetett velük, kérdéseire fesztelenül válaszolgattak. Ezek közül két-három nőt és ugyannyi férfit a színpadon tartott, majd röviddel később hipnotizálta őket és amikor meggyőződött, hogy a hipnózis beállt, harsányan kiáltva közölte velük, hogy egy nyári zápor verdesi őket, zuhog az eső, - amire gyors és önkéntelen mozgások közben az ág felé tekintettek, a férfiak a gallérjukat gyűrték fel, kétségbeesve kerestek valami ereszfélét, ahová a zápor elől menekülhetnek, a nők pedig igyekeztek a szoknyájukat a fejükre húzni, szinte látni lehetett rajtuk a lecsurgó esővizet. Majd a szavára pillanatok alatt minden visszatért a kiindulópontra. A hipnotizáltak minderről semmit sem tudtak...Ilyen és hasonló produkciók zajlottak, azután már csak két médium maradt a színpadon.
Ekkor érkezett el a tulajdonképpeni feladatához. Felkérte a jelenlévőket, két-két ismeretlen helyen lévő hozzátartozójuk nevét, ha tudják, úgy az életkorukat is, valamint az utolsó helyet, ahonnan az eltűnt még életjelt adott magáról, mondják be. Persze lett erre zsivaj, mindenki egyszerre kiáltotta e neveket, a címeket. Köröspataki megnyugtatta a hangoskodókat, mindenkire sor kerül. A visszamaradt médiumok útján megindult szemünk láttára a ,,visszakeresés''. Az első egy partizán adataira vonatkozott, aki a Nis-belgrádi országúton jár, útban hazafelé, megsebesült, igen legyengült állapotban, de igyekszik, hogy mielőbb együtt legyen a családjával...És a nézőtéren egy asszony felzokog...
Olyanra is kérdeztek, aki már nem volt az élők sorában. A médium megmondta, hogy hol és milyen mélyen van eltemetve. Volt, aki Magyarországról (Dés) deportált felől érdeklődött. Köröspataki mosolyogva mondta, hogy a megnevezett felől itt a nagy nyilvánosság előtt is szívesen ad választ, de egyszerűbb, ha felkeresi, mert már otthon van...
Valószínűleg ez volt az a kis rés, amelyen keresztül bennem is megindult a végkifejlés felé egy folyamat, bár kétségtelen, hogy úgy indultam el Kálmánnal délután a színházba, hogy ott valami rendkívüli élményben lesz részem, mely nekem is támpontul szolgálhat, honnan és mikorra várhatom haza Évát...Percek alatt ott voltam a nézőtér elején, az első széksorok és a lesüllyesztett zenekari ülések most gazdátlanul hagyott székei között és máris sokakkal együtt vártam, hogy ram kerül a sor és bemondhatom az adatokat. De oly sokan voltunk, hogy már előre látható volt, Köröspatakinak még az éjszakai órákban is itt kell maradnia, ha mindannyiunknak választ akar adni. De talán ki is merülhetett, mert hiszen órák óta folyik felé az áradat. A produkciójában valóban itt tarthatott, mert csendet, figyelmet kért, miközben bejelentette, hogy még a nála lévő egy-két adatra a választ megadja, a többi jelentkezőt arra kéri, hogy lehetőleg a kérdezett fényképének a hátoldalára írják fel a kért adatokat, mert azok alapján is, telepatikusan a pontos eredménnyel fog szolgálni. A benyújtott adatok számához képest a választ néhány napon belül a színház titkárságán személyesen átadja. Be kell vallanom, szívesen vettem Köröspataki bejelentését, mert átsuhant az agyamon, mi történik. velem, ha Köröspataicl egy tragikus hírt közölne? Jobb, ha még napok múltán kapom meg a hírt, elég lesz akkor is, ha Bukarestből visszaérkezem. Langer Klári által készített fotóink közül volt nálam egy szürke kartonra erőstett képem Éváról, a valóságban is épp ilyen volt, meleg szemeivel, gyönyörűen ívelt szemöldökeivel, hullámos fekete hajával, kissé nedves ajkaival...Ezt tettem be egy Kálmánnál lévő narancssárga borítékba és a címzés helyén tintával írtam rá: ,,dr. Kiss Györgyné, sz. Péterfi Éva szül. Békéscsaba, l922. III. 21. Deportált: Békéscsaba 1944. V1. 26. Hol van? Megbízott Weisz Kálmán Arad Str. V. Babes 16.'' A biztonság kedvéért még egy névjegykártyára is ráírtam ezeket az adatokat és azt is a borítékban helyeztem el a fényképpel együtt. Köröspataki személyesen átvette. Kálmán vállalkozott a válasz átvételére. Ő Is Gabi fiát kerestette.
Másnap délután 3 órakor - miután ez időben hatalmas summáért, 28.000 Leiért megváltottam a jegyet Bukarestbe - Aradról a Rapiddal indultam el. Úgy látszik akkoriban még nem lehetett ilyen hosszabb utazásra helyjeggyel sem biztosítani az ülőhelyet és így csak Brassóban ülhettem le egy felszabadult helyre és csak reggel 8 órakor érkeztem meg a román fővárosba, ahol a királyi palota előtt még a testőrség díszelgett kócsagtollas csákóikban. Utam természetesen a Yointhoz, a Vöröskereszthez vezetett. Jó jelnek vettem, hogy már itt drezdai lányokkal találkoztam, akik Auschwitzből - skandináv országokon át kerültek ide és alig tudtak betelni a szabadság mámorító érzésével. De elszámítottam magam, szombat lévén, Tibi ügyében semmit sem tudtam intézni. Csavargásomban a perifériára kerültem, a Str. Fiesta No 3 alatt, Száváéknál, egy kis falusi házban kaptam szállást és vacsorát is. Egyébként minden méregdrága, az étkezés megfizethetetlenül sokba kerül. A vasárnapot már Tibi ügyének szentelhettem. A Yointban elképesztő a tájékozatlanság. Mindössze 50 erdélyi, romániai muszos van a nyilvántartásukban. Fogoly listák egyáltalán nincsenek. Alaposan megmondtam a véleményem. Notabilitásokat, a hitközség előkelőségeit kellett felkeresnem, hogy megfelelő összeköttetésekre tegyek szert. Dr. Vámos István vette át tőlem a névsort elég szkeptikusan. A Hotel Athénében dr. Székelyt kellett keresnem. Másnap délután dr. Kornsteinnel tárgyaltam hosszan anélkül, hogy eredményt érhettem volna el. A következő nap újból dr. Vámossal és Lantos Olivérrel, de csupa kifogás és semmi eredmény. Azt sem tudták minden kétséget kizáró módon megállapítani, hogy a foglyok Románia területén, vagy már a Szovjetunióban vannak.
Ezt a sikertelenséget némileg kárpótolta egy századbeli bajtársammal, Gerle Palival való véletlen találkozásom, akit gazdatisztként valamelyik grófi uradalom már korábban mentesített a munkaszolgálat alól. Most nagyon megörültünk egymásnak és még tetézte is örömömet, hogy hosszú időn át a közvetlen szomszédomról, hálótársamról, a szerencsi Róth Dezsőről is hírrel szolgált, szökése a századtól sikerrel járt, hazakerült. Mindössze ezt a találkozást könyvelhettem el pozitívumként, egyébként azt sem sikerült Tiborról megtudnom, mi van vele, nemhogy hazahozhattam volna.
Kora reggel újból a Rapidon ültem. Irány: Kolozsvár, ahová az esti órákban érkeztem. Szerencsémre röviddel érkezésem után egy személyvonatra szállhattam fel és egy napi váradi tartózkodás után végre újból Aradon lehettem.
Váradon mindig jól éreztem magam. 1941-1943 között sokszor megfordultam Váradon. A Rimanóczy Szálló volt mindig a főhadiszállásom. Csak amikor 1941-ben a nászutunkon Váradon keresztül utaztunk, kedves barátom, Kiss Laci, a Rimanóczy bérlője, intézkedett úgy, hogy be az ő elavult szállodájában, hanem a híres keleti utazó, Vaiszlovits trófeákkal és keleti szőnyegeivel díszített hoteljében szálljunk meg. Lacival első ízben Sarkadon, az erdőkerülő Nagy Sándorék házában találkoztam, akkor hívott át Váradra. Ennek a meghívásnak 1940. december 5-én tettem eleget. Váradon a Casinóban várt rám. És Laci már akkor ott mindent latba vetett, hogy hamarosan váradi lakos legyek. Ez ugyan nem sikerült neki, de nagyon megszerettük egymást. Özvegyember volt, sógora Bukarestben szenátor, később a Tenkei Autóbusz Rt. vezérigazgatója volt. Összehozott vele is, meg néhány üzletbarátjával, annyi ügyre és olyan publicitásra tettem szert Váradon, hogy az egymaga komoly egzisztenciát nyújtott egy fiatal ügyvédnek. Így sűrűn utaztam át tárgyalásokra is Csabáról Váradra.
De Lacival most nem tudtam találkozni, éppen sógoránál, Bicáéknál volt Tenkén, csak telefonon üdvözölhettük egymást. Néhány bajtársammal találkoztam össze. A században több váradi flú volt. Ők már októberben vették az irányt Várad felé. Talán az első Dávid Feri volt, aki egy alkalmas pillanatban az egyik erdélyi állomáson az ott veszteglő mozdonyra felszállt, miután megtudta, hogy az szólóban Váradra indul vissza. A mozdonyról Várad előtt szállt le. Most Kahán Lacival és Jakabfi Lacival hozott össze a véletlen. Alig volt fogalmuk arról, hogy mi is történt 44 utolsó hónapjaiban és 45 elején Pesten. Szinte hitetlenkedve hallgatták beszámolómat.
Aradra éjfél után egy órakor érkeztem meg. Miután Kálmánékat nem értesítettem pontos érkezésemről, nem akartam őket éjszaka felkelteni, a Vadászkürt Szálló halljában vártam meg a reggelt, aztán sietve mentem a Str. V. Babes 16. alá.
Minden várakozásomat felülmúlta az, ami ott rám várt! Kálmán a narancssárga borítékot mosolyogva adta át.
- Szerencséd van! Előbb a névjegykártya esett ki a borítékból, de annak hátlapján semmit sem találtam, de a fénykép kartonlapján erőteljes írással ez állt: ,,Marja Elend Klagenfurt mellett.''
- Klagenfurt? Hiszen az Karintiában van. Hogyan kerülhetett Éva Auschwitzból oda? Munkára vitték!? - és Kálmán mindjárt Köröspataki csalhatatlanságára hivatkozott. Én is megfogózkodtam ebben.
Már éjfél után egy munkásvonattal zuhogó esőben Csabára érkeztem ismét. Rövid éjszakai alvás után az irodámban átfutottam a távollétem alatt összegyűlt iratokat. Azután megkértem Dódit, hogy lediktálhassak két fontos levelet. Pestre írtam a húgomnak és Vörös Lacinak a Bethlen térre. Arra kértem őket, hogy haladéktalanul vegyék fel a kapcsolatot a Nemzetközi Vöröskereszttel és Laci még külön az Osztrák Vöröskereszttel is, hogy kutassák fel Mariaelendet, vannak-e, voltak-e ott deportáltak és név szerint Frau dr. Éva Kíss? Lacinak alkalmat kellett találnia arra, hogy egy Bécsbe utazót találjon, mert még abban az időben nem volt postaforgalom Ausztriával, de később már közvetlenül is megkerestem levélben a mariaelendi polgármestert. Már magam is indulni szándékoztam Mariaelendbe, amikor korábbi sürgetésemre Lacitól megérkezett az első hír: a Vöröskereszt nem tud arról, hogy Mariaelendben vagy Klagenfurt közelében lennének deportaltak. Ez már június 4-én volt. Majd egy hónap múlva megérkezett a mariaelendi polgármester körpecséttel ellátott levele: ,,Frau Eva Kiss war hier...'' és dátumokra hivatkozva közli a levélben, hogy mint ,,Jüdische Häftling'' az ottani uradalomban dolgozott, majd egészségesen haza, a magyarországi Pápára utazott!
Fantasztikus! Hogyan tudta Köröspntnki kikaparni a ,,visszaszámlálásnál'' ezt az azonos, vagy hasonló nevet? Rejtély marad a számomra. A tragikus véget csak apránként tudtam meg. Megtudni? Nem, ezt soha nem tudtam meg. Talán kíméletből? De a mozaikok összeálltak bennem.