Már korábban kézhez kaptam Lipták András, - Békéscsaba m. város polgármestere - által hozott 971/1945 ikt. sz. határozatát, melyet a hatósági raktárba szállított bútoraim kiadása tárgyában hozott, de ezeket vissza nem kaptam, miután ott nem voltak feltalálhatóak. A határozat indoklása szerint: a kérelmező nem menekült el /sic!/, hanem munkaszolgálatra vitték, családját pedig deportálták és mert a bútorok kiadását a 34/1945 M. E. sz. rendelet előírja. Jóllehet ugyanezen ,,a háborús viszonyok következtében elhagyottá vált lakásokkal kapcsolatos kérdések szabályozása tárgyában'' kiadott rendelkezés szerint, ha az elhagyottként kiutalt lakás korábbi bérlője visszatér és a lakására igényt tart, a lakáshivatal a korábbi bérlőt ,,köteles'' visszahelyezni, ezt a rendelkezést azonban az én esetemben nem hajtották végre Békéscsabán, sőt a jogerősen elutasított fellebbezésem értelmében most már tartozom a lakást kiürítve az igénylő házaspárnak átadni.
Most már szembe kellett néznem mi is maradt meg a mi kis otthonunkból? Hát a falakhoz nem nyúltak. A festményeket már egy korábbi rendelet értelmében be kellett szolgáltatnunk. Itt maradt, Kolozsvárinak Évát, a pár hónapos csöppséget ábrázoló rajza és egy dombormű Filipinyi Sámuel szobrászművész alkotása...Néhány könyv (miután a Jókai és Mikszáth díszkötéses sorozatomnak nyilván megfelelőbb helyet találtak), Éva könyvei: Zenei Pantheon kiadásban Beethoven élete és művei; Meyers Konzertführer; A kis Mozart (,,a jövő zongoraművésznőjének''), Káldor János: A magyar zenetörténet kistükre (,,szép zongorajátékáért''). A könyvet még érettségi előtt kapta dr. Banner Benedek igazgató dedikálásával. És itt találok a könyv fedele alatt most néhány, ceruzával odavetett sort:
,,Gyurikám szeretném, ha evvel a könyvvel a zene szeretetét, átérzését és sok-sok olyan boldog órát tudnék Magának átadni, amit csak a muzsika varázsából, a művészetek szentségéből meríthetünk. Szeretném, ha ezen a ponton is közösek lennének érzéseink! Sok szeretettel: Éva''Talán a legbüszkébb erre a kis bekeretezett emléklapra volt: ,,Fiaim csak énekeljetek...'' amelyet Kodály Zoltán dedikált ,,Péterfi Évának'' - Az egyik fiókban megtaláltam a kis fekete, kinyitható fedelű plasztik pianínónkat, amelyen egy piciny kis kotta volt széttárva, két oldalán pedig egy-egy félgombostűnyi gyertyácska. Ez volt otthonunk talizmánja. Ez maradt meg és ezt jó ómennek vettem.
Egyébként mindenütt idegen kezek nyomai voltak fellelhetők. Arra nem is gondoltam, hogy a lakásunk fáspincéjébe szórták le leveleinket, fényképeinket. Minden tiszta penész és erre eddig senki sem hívta fel a figyelmemet. Mindent napfényre hoztam. A sok holmi közül egy eddig előttem ismeretlen kis barna könyvecskére esett tekintetem. Rajta a magyar címer, a szent koronával és az angyalokkal és a benyomott vignettán: ,,dr. Kiss Györgyné sz. Péterfi Éva''. Kinyitom. Mindenféle bélyegző van rányomva Éva érettségi tablójáról való fényképére. Fehér matrózblúzban, nagy maslival oly boldogan nevet a világba, ahogy csak egy maturanda képes, aki előtt megnyílt az élet kapuja. Ez a négy évvel ezelőtti fényképe kerülhetett a kezébe, hogy sebtiben kiválthassa a ,,cselédkönyvét''. Előbb az egyik uradalom földjén végzett földmunkát, mert jóakarói így próbáltak számára menedéket biztosítani, ha beáll cselédnek, elkerüli a gettózást...De a kis cselédnek ez sem sikerült. Gazdája, Pfeiffer Ede a Nemzeti Zenede tanára volt a Felsőkörössor 11. alatt. A cselédkönyv adatai szerint 1944. május 23-án lépett be ,,mindenesként'', de május 29-én már ki is kellett lépnie a szolgálatból. Úgy gondolom a ház asszonya írhatta be: ,,Minden tekintetben kiváló, hűséges, megbízható, intelligens /sic!/''. Persze mindjárt felkerestem volna az előttem ismeretlen Pfeifferéket a Felsőkörössoron, azonban egy fiatal, de régi szoc. dem. városatyától érdeklődésemre megtudtam, hogy Pfeifferék Csabáról elmenekültek és még nem tértek vissza, sőt Csabára is Pestről menekültek le...Ez alkalommal panaszolta fel ifj. Hankó Mátyás, hogy Éva nem hallgatott rá, holott másokat is bújtatott egy-egy tanyán...Egy alkalommal megállított az utcán Kádár László, a Kádár és Eisenberger cég beltagja. Keressem fel, mert érdeklődésemre számítható dolgokat tartogat számomra. A Gestapo valamelyik szervének volt a házukban az irodája. A raktár polcán ott feküdt a bordókötésű ,,Schaubek'' bélyegalbumom. Szépen rendezett gyűjtemény volt. 1922-ig klasszikus bélyegekkel. Nagy hozzáértésről tanúskodott a vandál munka. Úgy látszik mér gyorsan kellett vele végeznie. Mindent, ami értékes volt kiszedett, vagy bicskával vágott ki belőle és csak a filléres, kis értékű bélyegeket hagyta meg emlékül. De ott díszelgett Emil bátyám hatalmas Wertheim kasszája is - teljesen kiürítve. A németek két különböző helyről hozták el és egy helyen találtam reájuk.
Az Andrássy út 9. sz. ház emeletén laktak Éva szülei. Alattuk az utcai fronton volt a ,,Hauer Nagyáruház''. A Hauer családbó1 a baloldali gondolkodásáról ismert Tibor (ma Simon Tibor) maradt meg. Miután Péterfiék lakását a ,,Délszlávok Magyarországi Szövetségének'' kellett átadni, Tiborral jártam végig a lakást, amely már úgyszólván üres volt. Néhány imakönyv maradt szétszórva a lakásban, ahol valamikor Engel Iván zongoraművész adott házikoncertet, mert a csabai ,,Auróra'' Közművelődési Társaság már nem kapott a rendőrségtől engedélyt arra, hogy a zsidószármazású művész nyilvános hangversenyt tarthasson. Tibor már előre összekötött néhány bekeretezett régi fényképet, köztük apósom első világháborús katonaképét és unszolásomra lementem vele a ház pincéjébe is, ahol a vastagon megült penészben Éva szétszórt kottáit, kettőnk leveleit szedhettem össze darabonként...
Az utcai nagy erkélyről még egy utolsó pillantás...Megragad a kép, ezen a helyen álltunk eljegyzésünk alkalmával nagyanyámmal és a szülőktől átölelve, boldog mosollyal mindannyiunk arcán. Innen indultunk el a nászutunkra is, lent várt az egyfogatú konflis, mely kivitt bennünket az állomásig...