Minél jobban átlátom az alkimisták mûvészetét, melyet annyira dicsôítenek, s olyannyira kívánnak sokak birtokolni, annál jobban kitûnik számomra, hogy céljuk elérése hiábavaló kívánság és megvalósíthatalan álom, hacsak valakit nem segít angyali szellem, vagy nem bír isteni hatalommal. Figyelembe véve a kétséges kezdeteket és a vég néküli folyamatokat, valamint a kellô eredmény eléréséhez szükséges összhangot, érthetetlen számomra, hogyan képzelheti valaki józan ésszel, hogy e "mûvészek" valaha is képesek beváltani ígéreteiket. A fentiek igazsága nyomban kitetszik, ha elgondoljuk, hogy a századok folyamán hány tanult, a Természetrôl sokat tudó, s annak dolgaiban járatos filozófus adta fejét az alkímiára; s ugyancsak hány nagyúr segítette pénzzel és hatalommal ezen ügyes emberek munkáját, hogy a kívánt kikötôt elérjék, felszereljék hajóikat minden szükségessel, szorgos evezôsökkel, s nekiinduljanak a csillagok vezérletével, minden lehetô utat kipróbáljanak, s végül (legalábbis én úgy vélem) elsüllyedjenek a lehetetlenség tengerében, mindenesetre egyrôl sem tudok, aki sikerrel partot ért volna.[...]

El kell mondjam nektek, hogy nemcsak nagy szorgalommal tanulmányoztam az efféle könyveket, s nemcsak beszélgetéseket folytattam számos gyakorlott emberrel, de magam sem röstelltem kísérleteket végezni a jobb megértés végett. Arra is gondot fordítottam, hogy meghallgassam bölcs és tapasztalt emberek véleményét, mint ahogy meghallgattam elmés érvelésüket arról, hogy e dolgok igazak-e, vagy csak fantasztikus álmok. S végül, számításba véve az alkímia összes elvét, összevetve azokat a Természet folyamataival, latra téve egyiket és másikat, úgy tûnik nekem, nincs arányosság e kettô ereje között. A Természet a dolgok belsejében mûködik, s alapvetô tárgyait képes teljesen egymásba alakítani; míg az alkímia "mûvészete" ugyancsak gyengének bizonyul, amikor utánozni próbálja a Természetet, külsô és felszínes utakon jár, s igen bonyolult, ha ugyan nem lehetetlen számára, hogy áthassa a dolgokat. S még ha feltesszük is, hogy az ember rendelkezésére állnak az alkímia révén a szükséges alap- és segédanyagok, ugyan mondaná meg nekem valaki, hogyan fogják fogadni az égiek befolyását, melytôl minden alábbvaló dolog függ a világnak e sarkában, s hogyan fogja az ember valaha is megtudni e mesterségbôl, hogyan kell tisztítani ezen elemi anyagokat, vagy hogy minô mennyiségben és arányban kell ezeket egymáshoz keverni, végül hogyan kell végbevinni, amit a Természet csinál, amikor fémeket alkot belôlük. Nem hiszem, hogy ezeket bárki végbevihetné, hacsak az nem, aki különös tehetsége mellett földre szállt angyal is, s ezért úgy hiszem, mindenki hibázik, aki energiáit e mesterségbe fekteti, vágyaitól buzogva hosszan s folytonosan virraszt mûveleteit végezvén, s jobban lángol az erôfeszítéstôl, mint kohóiban a szén, hogy végre meglássa, elérték-e anyagai a gyémántkeménységet, mutatván, beérett a gyümölcs. Isten segítsége kellene e dolgok véghezviteléhez, s azokat, akik tudnák, hogyan kell ezeket csinálni, nem embereknek, de isteneknek kellene neveznünk, mivel kiolthatnák a kapzsiság kielégíthetetlen vágyát a világon, s tudásuk különleges kiválóságában felülmúlnák a Természet erejét (a Természetét, aki anyja és szolgálója minden teremtett dolognak, Isten leánya, s a világ lelke), hiszen olyan eljárásokat használnának, melyeket Ô sem birtokol, vagy ha igen, nem alkalmaz hasonló eredménnyel. [...]

Amidôn így beszéltem s beszélek, nincsen szándékomban levonni e mûvészet erényeibôl, vagy csökkenteni azokat, ha ugyan léteznek, mindössze csak a valóságos tényeken alapuló véleményemet mondtam el. Sokáig értekezhetnék még a transzmutáció mûvészetérôl, vagy az alkímiáról, ahogy nevezik, de sem a magam erôfeszítéseivel, sem másokén keresztül nem tudtam elérni azt a szerencsét (pedig nagy szorgalommal kerestem), hogy bármit is megpillantsak, ami a jó emberek helyeslését kiérdemelné, avagy egy vagy más okból ne kellett volna felhagyni vele, mielôtt akárcsak félig is elkészült volna. Ezért azután bizonnyal megérdemlem, hogy elnézzék nekem, sôt mi több, tudom, hogy igen komoly okokból, vagy talán természetes hajlamaim parancsára, így kell tennem, s az alkímia helyett komoly elszánással a bányászat útját kell követnem, habár az nehezebb feladat, úgy fizikailag, mind lelkileg fáradságosabb, ráadásul költségesebb is, s elsô látásra és szavakban kevesebbet ígér, mint az alkímia; feladata is inkább a Természet erôinek megfigyelése, s aligha nevezhetô mûvészetnek – azazhogy azt kell vizsgálnia, ami van, s nem azt, amit egyesek látni szeretnének. [...]

Ezért úgy hiszem, akkor adom nektek a legjobb tanácsot, ha azt mondom, leghelyesebben teszitek, ha az ércekbôl kinyerhetô természetes arany és ezüst felé fordultok az alkímia aranya helyett, melyrôl nemcsak azt hiszem, hogy nem létezik, hanem valójában még soha senki sem látta, pedig oly sokan állítják, hogy látták. Az alkímia ugyanis olyan dolog, miként már mondtam nektek, melynek az alapelvei nem ismertek, hogyan is érthetné meg hát bárki is egy dolog végét, ha már a legalapvetôbb elemeivel sincs tisztában.
 

A metallurgia elsô klasszikus mûvét, Biringuccio De la Pirotechniáját elôször 1540-ben adták ki Velencében. A Pirotechnia hat olasz és három francia kiadásban jelent meg, és széleskörûen használták, Agricola De re metallicája mégis árnyékba borította. Ennek valószinû oka a bárdolatlannak minôsülô stílusban keresendô, hiszen a könyv nem latinul, a korabeli tudományosság nyelvén íródott.