A kanonok fegyverhordozójának meséje
Geoffrey Chaucer
(1340?–1400)
Kormos István fordítása
(Chaucer: Canterbury mesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959)
| Eddig is mondtam épp eleget el, hogy a Sátán utóbb rá fölneszel. Mert mire is jó a bölcsek köve? A hajszolás mindünket megtöre, s nem csipjük a szerencsénket fülön, a Mennybéli Istenre esküszöm, mesterkedj utolsó szusszanatig, a bölcsek köve meg nem adatik. Elveszted rajt utolsó csepp javad, s szíved utána csaknem megszakad, de jó remény kuszik belé megint, még fáj, s im ujabb sejdités szerint ábrándod újra csak elôveszen, s nincs több remény ilyen könyörtelen. Azt mondom : sose érsz a végire ; remél az ember, és ugyan mire? Hol a kincsek, mik tegnap voltanak? Mesterségébôl józanodna csak, de édest is keserûn szeret ó, s ha mása nincs, mint az a lepedô, mibe magát csavarja éjszakára, vagy nappalra csak egy komisz kabátja, nem szánja azt se erre költeni, végül semmije nem marad neki. Egy alkimista akármerre mén; megismerszik, hogy ki, mert ott a kén ; biza büzlik a koma, mint a kecske, nehéz bakszagot szétárasztva messze; szagával orrba csap az emberem egy mérföldrôl, higgyétek el nekem. Tehát a nyûtt ruha s e kecske-szellet jelzi mindenkinek, miféle szerzet. Próbáld meg egyszer, négyszemközt vele, hogy mért is koszlott az öltözete, hát ô mindjárt füledbe sutyorog, mondván, titkot kiván ez a dolog, vagy halálba dönti e tudomány ; és így ártatlankodik mindahány ! |
| De hadd mondjam el a mesét ma még ! Mielôtt tûzre kerül a fazék, benne a fémek, épp amennyi kell, a lágyitást csak gazdám végzi el – mivel nincs itt, bátran kimondhatom –, mert érti a szemfényvesztést nagyon ; hallod nevét, mehetsz messzi vidékre, és sokszor csak gyalázat ám a bére ; aztán hogyan? fazékja megreped, s álom ! arany ! no, szép Isten veled! Erôs fémek ezek, hogy a falak erejük elôtt földre omlanak, ha nem a mész s a kô állana össze; nos, átmennek a falon, beledöfve ; a földbe süllyednek le némelyek, kezünkön sok font ígyen elpereg, padlón körül hever mindenfelé, tetôn, padláson sokszor meglelé, meg ám a Sátán, bár szemünk elôtt nem illeg, mégis köztünk érzem ôt ! A pokolban sincs, ahol ô a gazda, több ok keserüségre és haragra. Ha egy teli fazék eltört vala, nekilódult a károsok szava : ennek a tüzelés nem vala jó, a másiknak pedig a fujtató, melyet, félve, de mindig én kezeltem ; "Eh, ostobák ! – a harmadikja fennen – A hô szabályozása az oka !" A negyedik : "Mért hallgattok oda? Csak bükkfa jó e tûzre, ez az ok, és nem egyéb ; én annyit mondhatok !" Mi volt, mi nem, azt csak kutassa más, de azt tudom, volt ott civakodás. "Mit ! – mondta gazdám – Majd ahogy lehet, jobban vigyázzuk a veszélyeket. |
| Vissza az alkímiai sorozat tartalomjegyzékéhez |
Elôzô rész | Következô rész |