Elôzô rész

Bruckner Gyôzô 1949 ôszén került az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szerves Kémiai Intézetének élére, s attól kezdve haláláig ott dolgozott. 1970-ben mint tanszékvezetô, 1973-ban mint egyetemi tanár nyugalomba vonult, de nyugdíjasként is naponta bejárt a tanszékre és dolgozott. Elsôsorban könyvének írásával foglalkozott, de tanácsadóként részt vett a tanszék és az ott mûködô Peptidkémiai Akadémiai Kutatócsoport tudományos munkájában, sôt élete végéig egyetemi elôadásokat is tartott.

A szegedi több mint két évtized (1925–1949) után a budapesti intézet élén – az utolsó évekkel együtt – több mint harminc esztendôt töltött. Mi, volt munkatársai, legtöbben csak az utóbbi évtizedeket éltük át vele együtt, a szegediekrôl csak hallomásból tudunk. Ez a három évtized volt a már "befutott" tudós igazi nagy alkotó korszaka, amikor a fiatal munkatársak népes gárdája élén, sokáig önmaga is laboratóriumban dolgozva, irányította a természetes poliglutaminsavak szerkezetvizsgálatára és szintézisére irányuló nagyszabású kutatásokat. Ezek eredményei hozták meg alkotójuknak az igazi nemzetközi hírnevet és elismerést. Az elsô Kossuth-díjat – kémikusként az elsôk között – még 1949-ben kapta meg, a másodikat, a "nagy" Kossuth-díjat, 1955-ben. Peptidkémiai kutatásaival iskolát teremtett: megvetette az alapjait a magyar peptidkémiának, amely ma a hazai szerves kémiai kutatások egyik legelevenebb és nemzetközi viszonylatban is egyík legismertebb területe. Iskolát teremtô munkásságának méltó elismerése volt, hogy 1967-ben a nagynevû Leopoldina Akadémia (Deutsche Akademie der Naturforscher) tagjai közé választotta.

Sajnos nincs helyünk itt arra, hogy ezekrôl a kutatásokról is képet adjunk, pedig ehhez sokunknak személyes emlékei fûzôdnek. Érvek és ellenérvek nemzetközi tudományos csatájának izgalmas korszaka volt ez. Az intézet nagy része egy témán dolgozott. Mindenki érdekelve volt mindenkinek a munkájában. Izgatottan vártuk egymás eredményeit, hiszen minden apró lépés az egész "nagy ügyet" vitte elôre. S milyen lelkesítô volt látni, ahogy a "prof" maga is dolgozik a laborban. Csak egyetlen kedves epizód. Az ötvenés évek elején kezdték használni a dimetil-formamidot, különösen makromolekulás vegyületek oldószereként. Ez a kitûnô oldószer ma már minden laboratóriumban literes üvegekben áll a polcokon, akkor azonban még nem lehetett kapni, legalábbis mi nem juthattunk hozzá. Mivel a munkához szükségesnek látszott, a "prof-laborban" magunk szintetizáltuk. Nagy jelenet volt, amikor az egyébként is 185 cm magas prof a laborszéken át felállt a laborasztalra, hogy közelebbrôl figyelhesse a magas kolonnák tetején lévô hômérôt a kész oldószer desztillációja folyamán. Ilyen drága dimetil-formamidot se nagyon használtak azóta, amelyet egy "kétszeres Kossuth-díjas akadémikus" desztillált!

Szép és lelkesítô évek vottak azok. A prof elvitathatatlan tekintély volt mindnyájunk elôtt, s mindenki boldog volt, ha vele dolgozhatott. Ô csaknem egy teljes generációval volt idôsebb mindnyájunknál, legtöbbünknek – kora szerint – apja tehetett volna. De itt nemcsak a korkülönbségrôl van szó. Valóban atyai jóbarátot találtunk mindnyájan az ôszintén tisztelt, nagyszerû tudósban. Az intézetben derûs, családias légkör uralkodott a "nehéz" években is. Tôlünk senki sem akart elmenni, ezért aztán a hajdan "ifjú" tanítványok nagy része a prof mellett öregedett meg.

Ezekre az évekre visszagondolva a derûs együttlétek, a vidám históriák sok kedves emléke elevenedik meg. Legtöbbet azóta is a prof teáit emlegetjük. Minden délben és délután öt órakor teáztunk. A törzsgárda a legközelebbi munkatársakból állt – akik a "prof-laborban" vagy akörül dolgoztak –, de szívesen látott vendég volt mindenki, aki odatévedt. A teáknak megvolt a maguk szertartása is, de nem túl szigorú. Elkésni nem illett, már csak azért sem, mert a tea melegen jó. Kémiáról is esett szó ilyenkor, de általában nem ez volt a társalgás fô témája. A napi eseményeket beszéltük meg, azoknak is a vidámabbját. Orrlógatós bosszankodás nem illett a teák hangulatához, csak felszabadult derû és sok kacagás. A középpontban a prof történetei álltak. Kifogyhatatlan volt az anekdotákból. Igaz, a legtöbbet mindnyájon jól ismertük, mégis élvezet volt tôle hallani akárhányszor. Gyakran magunk kértük, hogy mesélje el ezt vagy azt a történetet, hiszen mindegyiknek megvolt a maga "apropos"-ja, s mindegyik sokszorosan kapcsolódott már a mi közös emlékeinkhez is. Ki ne emlékezne közülünk a késmárki óvodisták recitáló köszöntésére: "Isten hozta, Blázi néni!" (Így köszöntöttünk minden messziröl megtért barátot.) Hányszor mentegetôdztünk magunk is a nevetgélésen rajtakapott kisdiák ijedt védekezésével: "Tanár úr kérem, a Pechár mindig így csinál!" Ha valaki nagy fába vágta a fejszéjét, gyakran biztattuk a magyar nyelvet kicsit még törô tót fiúcska lelkes szavalatával: "Siker koronázza minden mûveteket!" Sokszor hallottuk azt is, hogyan veregette meg a Szegedre látogató Zemplén Géza a fiatal Bruckner fájós karját, aki barátságos mosollyal volt kénytelen viszonozni a karjába nyilalló, keserves fájdalmat. Vagy azt, amikor Szent-Györgyi játékosan dobálta a Nobel-érmét, és gyerekes örömmel kérdezte: "Gyôzke, láttál-e már ilyent?" Az érem a végén leesett, sôt meg is nyomódott egy kicsit, olyan lágy volt: színarany. A történetekbôl szállóigék váltak, mindnyájan részesei lettünk kedves profunk életének, mint egy nagy család tagjai, akik jól ismerik a "nagypapa" viselt dolgait.

Hát még a kirándulások! Azokhoz fûzôdnek a legkedvesebb emlékek. Kisebb vagy nagyobb csoportokban jártuk a Pilist, a Börzsönyt, a Bükköt vagy a Szigliget-környéki dombokat. Mennyi felszabadult, boldog óra. A prof volt köztünk a legfiatalabb. Rendszerint ô ment az élen. "Megyen a hegyen a turista ...” – mondogatta vidám fütyörészés közben. Általában nem ô tervezte az útirányt, mégis, ha valami szép helyre értünk, játékos dicsekvéssel nézett végig rajtunk: "Cicukáim, milyen helyre hoztalak benneteket?" Reggelenként ô fôzte a teát az egész társaságnak, de a nap fénypontja – az egész napi egészséges fáradság jutalma – az esti borozgatás volt, természetesen vörössel.

Még egy, tán hihetetlennek látszó történet kívánkozik ide a "fônök"-rôl. Kisebb-nagyobb külsô megbízásokat – "K.K.-munkát" – kapott az intézet az ötvenes évek elején is, de a professzor úr ezekben nem vett részt, és nem is fogadott el semmit a bevételbôl. 1959-ben aztán egyszerre nagyon sok különmunkánk lett. (Akkor alakult a Reanal gyár, s elsô különleges “választékának” egy jó része nálunk készült.) Nagy üzletnek ígérkezett, bár – kétségtelenül – sokat is kellett dolgozni érte. Erônek erejével igyekeztünk rávenni a professzor urat, hogy fogadja el ô is a részét a “busás” jövedelembôl, hiszen az ô neve “cégjelzi” az intézetet, amely a megbízást kapta. Belement, de csak azzal a feltétellel, hogy ô is részt vesz a munkában. Nyár volt, és délutánonként kezdtünk hozzá a “prepizéshez”. Mindnyájan dolgoztunk, a prof is velünk. Ugyanúgy döngölte a szép kristályokat a nuccson, mint bármelyik ifjonc. Éjjel 11-ig minden ablak világos volt a Szerves Kémián, akkor aztán vidám seregként vonultunk ki a Terfort-kert kapuján. A prof volt a legvidámabb, a legfiatalbb közöttünk. Örült, hogy együtt lehetett, együtt dolgozhatott velünk. – Két megjegyzéssel szeretném még kiegészíteni ezt az “idilli” históriát. A profnak kiosztott “prepibôl” nemcsak pénz, hanem tudományos publikáció is lett. Ez az egyik. S a másik: az osztozkodásnál egy fillérrel sem fogadott el többet, mint amennyit a legfiatalabb gyakornok kapott! Ezt a történetet ma már csak azért szabad elmesélni, mert úgy sem hiszi el senki. Pedig igaz.
 
 

Amikor 75. születésnapja alkalmából az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktorává avatta, Bruckner Gyôzô ezt a számára talán legkedvesebb kitüntetést meleg hangú szavakkal köszönte meg, amelyekben összefoglalását adta élete tevékenységének. A híres tudós, akinek a kutatásban elért eredményeit világszerte ismerik, s aki ezekért már korán megkapta a legmagasabb kitüntetéseket, a visszaemlékezésben mindenekelôtt tanárnak, pedagógusnak vallotta magát. Tanárcsaládból származott. s ezt a szép hivatást egész életében sajátjának is tekintette. Kezdô korában a kémia minden ágát oktatta, majd hamarosan a szerves kémia tanítása lett kizárólagos feladata. Az akkor legjobbnak tekintett tankönyv, Karrer Szerves Kémiája alapján állította össze elôadásait, s ezek tematikáját változtatta, alakította, modernizálta csaknem negyven éven át. A harmincas évek elején kezdett szerves kémiát elôadni, s fôkollégiumi elôadásokat az 1969–1970-es tanévben tartott utoljára. De életének szinte az utolsó napjáig tanított. A vegyészhallgatók számára az elmúlt (1979–1980) tanév elsô félévében is ô adta le a természtes anyagok szerves kémiáját, amely egész életében legkedvesebb témája volt.

Elôadásai tökéletesek voltak. – Manapság, sajnos, olyan divatos a szuperlatívuszok használata, hogy egy ilyen kijelentés a mai olvasónak egyszerûen nem mond semmit. Mivel is jellemezhetnénk hát ezeket a "tökéletes" elôadásokat? Ilyen bevezetés után talán csalódást okoz, ha csak annyit mondunk: pontosan olyanok voltak, amilyennek valaki – aki tán soha nem hallott olyant – az egyetemi elôadásokat elképzeli.

Nézzük milyen is volt egy Bruckner-óra. Pontosan az elôadás meghirdetett kezdetének percében kinyílik a tanterem ajtaja (az ország legrégibb mûködô egyetemi tanterméé, a Than Károly építette öreg B-épületben), s belép egy patyolatfehér köpenybe öltözött, sudár termetû, lobogó ôsz hajú, meleg kék szemû, idôs professzor néhány fiatal "famulustól" követve. Kedvesen meghajol az ôt tisztelettel, állva fogadó hallgatóság elôtt és kellemesen zengô hangján megszólal: "Tisztelt hallgatóim!" A megszólítás nem üres frázis. Bruckner professzor úr valóban tisztelte hallgatóit: mindig pontosan s mindig alaposan felkészülve lépett be az elôadóterembe, és mindent megtett, hogy elôadása érthetô – jól követhetô és jól jegyezhetô –, világos és élvezetes legyen. A formás képletek mindig a tábla bal felsô sarkában kezdôdnek, s szépen, rendben folytatódnak a jobb alsó sarok felé. Mire az elôadó teleírja a nagy széles táblát, a bal oldala már ismét üres. A laboráns gyakorlott szeme meglátja, hová néznek a jegyzetelô diákok, s a túlhaladott részeket néhány ügyes mozdulattal letörli a tábláról. Mint egy könyv lapjain, olyan rendben követik egymást a reakcióegyenletek és a színessel tarkított, szépen rajzolt világos térábrák az újra és újra teleírt táblán. Prospero varázspálcájának suhintására megelevenedik a kémia ... Az elsô ünnepélyes percek után többé már nincs elôadó és diák. Nem a professzor hatalmas tudása nyûgözi le a hallgatókat, hanem a tényekbôl a saját agyukban kibontakozó új ismeretek öröme. Minden olyan egyszerû és világos, olyan magától értetôdô. Az elôadás varázslat ... S a varázsló aki már-már személytelenül irányítja ezt a nagy kalandot – egyszer csak ismét meghajol, s ahogy megjelent, úgy el is tûnik. Túlzottan lírainak tûnnek e sorok. Igazságuk tán mentheti lelkesültségüket.

A fôkollégium valóban a szerves kémia csodálatosan gazdag és színes várát építette fel, valamit, ami teljes egésznek látszott. Talán soha többé nem lehet ilyen "teljes" szerves kémiát tanítani. (Igaz, akkor még idô is több volt rá). Minden egyensúlyban volt: a tárgy színes változatossága – sok-sok tényanyag –, ugyanakkor a tények értelmezésének lehetôségei is körvonalazódtak. A meglepô tényeket és logikus értelmezésüket érdekes történetek tarkították; a kísérletek mögött nagyszerû tudósegyéniségek elevenedtek meg.

Talán még a fôkollégiumnál is “izgalmasabbak" és híresebbek voltak speciális kollégiumai, amelyeket még szegedi magántanár korában kezdett tartani a szerves kémia legmodernebb területeiröl. Szteroidok, porfirinek, vitaminok ... hogy csak néhány címet említsek. Ezek a heti kétórás kollégiumok egy-egy monográfiával értek fel. Ezek közben nyílt igazán alkalom arra, hogy – egy-egy szûkebb témakör vizsgálatának valódi történetét bemutatva – a kutatás gyakran nagyon kanyargós útjain vezesse el hallgatóit a kitartó munka és a tiszta logika gyôzelméig, a kérdés megoldásáig. Mint egy részletekben közölt izgalmas detektívregény folytatását, olyan türelmetlenül vártuk a következô heti elôadást, hogy megtudjuk, hogyan bogozódik ki végül a több szálon folyó kutatásokból az igazság. – Rengeteg munka, elôkészület rejlett ezekben az elôadásokban, de ha valaha valami, ezek igazán a kutatásra, a tudományban való elmélyülésre készítették fel a lelkes tanítványokat. Biztos vagyok benne, hogy sokan vonnak, akik máig is ôrzik hajdani jegyzeteiket.

Mindenki érezte, hogy a prof részese ennek a tudománynak, s ez a tudomány az ô nagyszerû személyiségén keresztül vált kinek-kinek élményszerûen a sajátjává. A professzor úr is tudatában volt ennek a láthatatlan köteléknek, amely ôt tanítványaihoz fûzi. Említett visszaemlékezô beszédében így vall az egyetemi elôadásokról: "Bizonyára az egyetemi oktatásban hosszú éveken át szerzett tapasztalataim hatása alatt állok, ha ma is úgy vélem, hogy az egyetemi tankönyvek fontosak, sôt nélkülözhetetlenek ugyan, de nem pótolhatják az élô szó erejét, az oktató és a hallgató közötti közvetlen és élô kapcsolatot".
 
 

Ez a néhány mondat világosan tükrözi Bruckner Gyôzô tanári ars poeticáját. Ugyanakkor jól tudta azt is, hogy igazán maradandót csak tankönyvvel alkothat, hogy az egész magyar kémikus társadalomnak tartozik azzal, hogy nagy tudását és kivételes pedagógiai készségét tankönyvben hagyományozza az utókorra. Ô ugyan mindig az elôadásokon készített saját jegyzeteket tartotta a legjobb alapnak a tanuláshoz, mégis hozzájárult ahhoz, hogy fiatal munkatársai által is ellenôrzôtt jegyzetet adjanak ki elôadásairól. Ez a jegyzet, amely az 1949/50-es tanév folyamán jelent meg részletekben, lett az alapja a könyvnek. 1950 ôszén kezdett hozzá ahhoz a hatalmas munkához, amely harminc éven át életének szinte az utolsó napjáig elkísérte. Harminc esztendô kellett ahhoz, hogy befejezze a nagy mûvet.

A könyv alig indult többnek, mint az elôadások kicsit kibôvített változatának, de ahogy készült, a kezdetben tervezett terjedelem is növekedett. Így kívánta meg a könyv egyre határozottabban kibontakozó stílusa. Egy átlagos tankönyv szerzôje nem törekszik – nem is törekedhet – tartalmi teljességre, egy manográfiáé viszont, aki egy szûkebb területen "mindenrôl" be akar számolni, nem sok gondot fordít arra, hogy könyve "olvasmányos" fegyen, hogy azt minden kezdô megértse. A Bruckner-könyv azonban sajátos módon magán viseli szerzôje szellemi arculatának két legjellemzôbb vonását: a lelkiismeretes alaposságot és a világosságra, a közérthetôségre való törekvést. A Bruckner-könyvben – legalábbis ez volt a szerzô célja – elvileg "minden" megtalálható, és minden könnyen érthetô is.

Aki még nem próbálta, nem nagyon tudhatja, milyen sziszifuszi munka egy ilyen mûnek a létrehozása. A könyv minden leírt mondatát gondos irodalmi tanulmányok elôzték meg. Egy-egy oldal gyakran az eredeti dolgozatoknak egész sorát foglalja össze és magyarázza meg. Minden adat helyessége, minden szerzô szerepe és érdeme gondosan ellenôrizve van. De az anyag összeválogatása és alapos tanulmányozása csak az elsô lépés. Az igazi nagy munka a formába öntés. "Addig csiszold a mondatot, amíg rád nem mosolyog!" – szokta mondogatni Bruckner professzor úr. S ô valóban ezt tette. Egy-egy kéziratoldalt kétszer-háromszor is átírt, amíg azt nem érezte, hogy mondatai volóban "mosolyogva" tekintenek rá és a leendô olvasóra.

Bruckner Gyôzô azok közé tartozott, akik hisznek a leírt szó hitelében. Ha kéziratát nem érezte elég áttekinthetônek, letisztázta újra saját maga. Könyvének szövegét legalább kétszer leírta kézzel. Húsz-harmincezer kéziratoldal egy középkori másolónak is becsületére válhatott. Valóban, egy középkori szerzetes aszkézisével dalgozott könyvén, amely feltétlenül a legnagyobb ajándék, amit nemzetének adhatott. Mert magyarul megírni egy ilyen roppant mûvet, igazán hazafiúi cselekedet volt. Évtizedeket fordíott erre, rengeteg idôt, amelyet ha a tudományos kutatásra szentel, tán több személyes siket szerezhetett volna magának. Ô azonban elsôsorban tanári küldetésének akart eleget tenni. Arra nem számíthatott, hogy terjedelmes könyvét valamilyen világnyelvre is lefordítják, s így nemzetközi sikert érhet el vele. Ezt a könyvet ô a magyar vegyészeknek írta – hajdani és akkori diákjainak s azoknak a jövôbeli vegyészgenerációknak, akik az ô szellemét csak ebbôl a könyvbôl ismerhetik majd meg.

A sors iróniója, hogy ez a tankönyv – ahogy egyre több kötete látott napvilágot – egyre inkább túlnôtt a szokásos tankönyvek keretein. Az 1952-ben megjelent "régi" elsô köteten kívüi a Bruckner-könyv köteteit ritkán forgatták vizsgára készülô diákok. (Az évek múltával mindinkább ki is ment a divatból az, hogy az egyetemi hallgatók a minimálisan megkövetelt anyagnál egy kicsit többet igyekezzenek megtanulni.) Késôbb azonban, amikor már mint kezdô kutatóknak egy-egy szûkebb szakterület részleteivel kell megismerkedniük, sok haszonnal forgathatják a nagy "szupertankönyv" köteteit, amelyekben a szerves kémia minden területérôl világos és átfogó összefoglalást s a további tájékozódáshoz szükséges alapismereteket találhatnak.

A teljes mû kéziratának utolsó lapjai Bruckner Gyôzö halála elôtt néhány hónappal készültek el. Az utolsó részlet (az átdolgozott II. kötet 2. része, vagyis a Il/2. kötet) most van nyomdában. A mû megjelenése lett volna a legszebb ajándék a szerzô 80. születésnapjára.

Ezt, sajnos, már nem érhette meg. De a munkát maradéktalanul elvégezte. Nagyan valószínû, hogy utolsó éveiben ennek a magára vállalt óriási feladatnak a teljesítése volt az, ami a testében egyre rohamosabban gyengülô, de szellemében utolsó pillanatáig friss aggastyánt életben tartotta.
 
 

Igyekeztünk néhány vonással megeleveníteni a tehetséges kezdô kémikust, a köztiszteletben álló elismert tudóst, a csodálatos elôadót, a lelkiismeretes könyvszerzôt, a fônököt és az atyai barátot. Minden arcból az értelemtôl és emberszeretettôl sugárzó derûs kék szempár ragyog ránk. Mit is mondhatnánk még az emberrôl, hiszen eddig is csak róla beszéltünk. Magánélete szinte a szemünk elôtt jótszódott le, idejének jó részét – gyakran még a nyári vakációkat is – közöttünk, velünk töitötte el. Magánéletét is a szeretet, a hûség és a lelkiismeretes kötelességteljesítés jellemzi. Boldoggá tette és betegségében hûséggel ápolta elsô és második feleségét. Gyermekkel nem ajándékozta meg az élet, ezért szeretetét és gondoskodását nagy családjára – sok felmenô és lemenô rokonára – sugározta, és miránk: tanítványaira, munkatársaira, barátaira. A gyermekeket nagyon szerette, mindig megtalálta a szívükhöz vezetô utat; s azok rajongtak is érte, a Viki bácsiért, a Gyôzô bácsiért, a professzor bácsiért, ki hogyan szólította.

Közel állt hozzá minden mûvészet. Szerette a zenét, ifjabb korában maga is hegedült. Érdekelte a festészet, lakása tele volt képekkel. Legközelebb mégis a költészet állt hozzá. Szerette Goethét és Rilkét, Babitsot és Tóth Árpádot, de lágyan ironikus természete Kosztolányi költészetében talált leginkább visszhangra. Sok-sok verset tudott kívülrôl, s akár a jókedvû munka, akár a testet-lelket felfrissítô, nagy erdei séták utáni derûs borozgatás közben gyakran mondogatta is ôket. Ilyenkor mintha cseppnyi melankólia fátyolozta volna be mindig életszeretetet sugárzó szellemét: a bölcs derû iróniája.

Így él emlékezetünkben kitörölhetetlenül mesterünk és példaképünk, szellemi atyánk és szívbéli barátunk. Zilált ôsz haján átragyognak a lenyugvó nap aranysugarai, s ô szinte hangtalan, vidám fütyörészését megszakítva a távoli hegyekre néz s halkan recitálja Babits megválaszolhatatlan esti kérdését:
 

Ezekben az emlékezô sorokban, amelyek sokunk közös emlékeit elevenítik tel, Bruckner professzor úr egyetlen munkatársának a neve sem szerepel. Olyan sokan vannak, akik méltán tekintik ôt mesterüknek és emlékét szeretettel ôrzik szívükben, hogy mindannyiuk nevét nem lehetett volna felsorolni. Azzal pedig, hogy véletlenül kimarad a neve, senkit sem akartunk megbántani. Akik Bruckner Gyôzô tudományos munkásságának részletei iránt érdeklôdnek, olvassák el Medzihradszky Kálmán nekrológját az Acta Chimica 1980. évi utolsó számában. (A cikk, amely részletes bibliográfiát is tartalmaz, végül 1981-ben jelent meg [Acta Chimica, 107, 287–314, 1981]. Medzihradszky Kálmán egy másik, rövidebb megemlékezését a következô lapon olvashatják. Szerk.)

http://www.kfki.hu/chemonet/ http://www.ch.bme.hu/chemonet/