A ma 100 éve született Gróh Gyula emlékét idézve* elém tûnik a joviális, alacsony, kissé zömök férfi, kit kollégái és barátai "kis" Gróhnak becéztek, és akivel már kora ifjúságomban kapcsolatba kerültem. Mint a Mûegyetem vegyészmérnöki karának másodéves hallgatója a tudományegyetemen is felvettem vendégindexszel néhány magántanári elôadást, köztük Gróh Kémiai mechanika címû kollégiumát, melybôl kollokváltam is. A vizsga a professzor intézetében, az Állatorvosi Fôiskolán barátságos beszélgetés formájában zajlott le, és bizony akkor nem sejtettem, hogy valaha utóda leszek.

Késôbb, amidôn 1937-ben Buchböck professzor volt intézetét vette át a tudományegyetemen, az ott mûködô magántanárokat, közöttük magamat is, változatlanul támogatva lehetôvé tette, hogy továbbra is demonstránsokat foglalkoztassunk. A háború után kapcsolataim vele, sôt az egyetemmel is több évre megszakadtak, és csak akkor éledtek újra, amikor 1950 tavaszán az általa vezetett Álatlános Kémiai Intézethez intézeti tanárrá neveztek ki.

Jelentkezésemet barátsággal fogadva körülbelül ezeket mondta: "Igen örülök, hogy éppen te kerültél ide és nem más, de tudom azt is, hogy most, amikor végre találtak egy posszibilis utódot, az én idôm lejártához közeledik, és elôbb-utóbb ki fogják adni az utamat". Meglepett ez a kijelentés, de hamarosan tapasztalnom kellett, hogy az egyetem akkori urai szemében, kik a hatalmat fôként a személyzeti és tanulmányi osztályokon át gyakorolták, nem volt grata persona; súlyos konflikutosokkal terhes volt körülötte a légkör, és valóban, néhány hónappal késôbb máról holnapra nyugdíjazták, jó egy évre rá el is hunyt. Hozzájárultak ugyan, hogy temetésén az egyetem képviseletében részt vegyek, de búcsúbeszédet nem mondhattam. Engedtessék meg, hogy ezt most pótoljam.

Gróh Gyula 1886. január 16-án Esztergomban született. Ifjúsága nem volt napsugaras: apja sokgyermekes, igen kis fizetésû tisztviselô, akinek küzdelmes gondot okozott gyermekei iskoláztatása. Tizennégy éves korában árvaságra jutott, és az idôtôl kezdve saját magának kellett fenntartásáról gondoskodnia. A gimnáziumot nem folytathatta, ehelyett a budapesti Technológiai Intézetbe sikerült beiratkoznia, ahol a létért való küzdelem közben végezte tanulmányait. Szabadidejében, a nyári szünetekben gyárakban és vegyészeti üzemekben dolgozott.

Igazolványkép 1903-ból (Dr. Móra László: Gróh Gyula élete és munkássága, Technika Alapítvány, Budapest, 1996, 10. o.)

A tanfolyamot 1904-ben fejezte be, és akkor az a szerencse érte, hogy az Állatélettani Intézetben segédvegyészi álláshoz jutott. Ez megteremtette a bázist további fejlôdéséhez. Egy év alatt letette a hiányzó három gimnáziumi osztály vizsgáit, majd az érettségit, és ezzel megnyílt elôtte az egyetemi továbbképzés lehetôsége. A budapesti egyetem bölcsészeti karára iratkozott be, ahol - a tanuláshoz szükséges órákat a hivatali elfoglaltságán túl rendelkezésére álló idôbôl merítve - 22 éves korában megszerezte a bölcsészdoktori oklevelet.

1914-ben az Állatorvosi Fôiskola - ma Egyetem - vegytani tanszékének tanárává nevezték ki, ahol több mint húsz esztendôt töltött. 1935-ben a Mûegyetem Általános Kémiai Tanszékének vezetését vette át, majd alig két évre rá, 1937-ben a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán Buchböck utódaként a Kísérleti és Fizikai-kémiai Intézet igazgatója lett. Több mint tíz éven át mûködött a karon, legutóbb mint a volt II. sz. Chemiai Intézetbôl átszervezett Általános Kémiai Intézet vezetôje. 1950-ben történt nyugdíjazása után tevékenységét az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Állomás kertetében gyakorlati jelentôségû problémák tudományos megoldásának szolgálatába állította, és már rövid mûködése alatt is számos kérdés kutatásának munkatervét sikerült megalapoznia és munkatársakat szereznie. Egészségi panaszokkal 1951 novemberében négy napra tervezett klinikai kivizsgálásra vonult be, de betegágyából nem kelt fel többé.

E rövid életrajzi adatok sok évtizedes egyetemi oktató-kutató munkásságot takarnak. Mint fôiskolai, majd egyetemi tanár a hallgatók generációit nevelte fel. Kiváló elôadó volt, jól kidolgozott, gördülékeny prelegálására szívesen emlékeznek vissza azok - bár számuk az idô múlásával egyre fogyatkozik -, akik óráit látogatták.

Korán felismerte, hogy az elôadási anyag csak akkor válik a hallgatóra valóban gyümölcsözôvé, ha ezt megfelelô tankönyv támasztja alá. Kis tankönyvei, az Általános kémia, a Szervetlen kémia és a Szerves kémia évtizedeken át közkézen forogtak, és számos kiadást értek el. Így az Általános kémia 1955-ben nyolcadik, posztumusz kiadásban látott napvilágot, és német, olasz, valamint török nyelvû változatai is népszerûségnek örvendtek a külföldi olvasók körében.** Emlékszem, hogy mikor a tízes években, mint gimnazista, a kémia iránt érdeklôdve - akkortájt a gimnáziumban kémiát nem tanítottak - bevezetô könyvet kerestem, mindenki a Gróh-féle könyveket ajánlotta nekem, és így e könyvek voltak azok, melyek számomra - és valószínûleg sok kortársam számára is - még jóval az egyetemi tanulmányok elôtt a kémiába való bepillantás útját megnyitották. Nagy értékük volt e könyveknek, hogy bár tartalmuk az idôk során megújult, vastagságuk nem nôtt: a szerzô bölcs önmérsékletrôl téve bizonyságot az anyag halmozása helyett inkább a kiválasztásra és a tökéletes megvilágításra törekedett. Könyveit kifejezetten a kémiával alapfokon foglalkozók, illetve melléktárgyként mûvelôk igényeinek kielégítésére szánta.

Súlyos hiányossága volt régebbi egyetemi oktatásunknak a megfelelô fizikai-kémiai tankönyv hiánya. E hiányt felismerve kezdeményezte és közremûködésével támogatta a Gróh--Erdey-Grúz--Schay--Náray-Szabó-féle munka megszületését. A kémia középfokú oktatásának célját szolgálta a Bepillantás a kémiába címû, 1950-ben megjelent könyve is.

De nemcsak a tankönyirodalom terén, hanem az oktatás szervezésének területén is igyekezett a munkát javítani. Midôn tevékenységét az egyetemi bölcsészettudományi karra tette át, elsô észrevétele az akkor még fennálló, ún. "tanszabadság" helytelen értelmezésébôl deriválódó tanulási szervezetlenség és ennek eredményeként mutatkozó igen fogyatékos tudás megállapítása volt. Hiszen ekkortájt a hallgató, legalábbis elvben, egyetlen kollokvium vagy vizsga letétele nélkül juthatott el a doktori szigorlatig. A bajok kiküszöbölésére - elsôsorban saját szakmáját szem elôtt tartva - az egyetemi vegyészképzés korszerûsítésére törekedett. Széki Tibor kollégájával együtt sürgette a kollégiumok és gyakorlatok kötelezô elôírását, valamint a kötelezô vizsgarendszer bevezetését. Noha a vegyészképzés reformjára irányuló törekvések akkoriban csak nehezen jutottak elôre, annál nagyobb örömmel láthatta, hogy a háború befejezése után az általa is fontosnak ítélt reform az ellenkezés helyett hivatalos programmá vált, szélesebb körben és nagyobb perspektívában valósult meg, mint ezt valaha remélni lehetett volna.

Az egyetemi pálya azonban annak mûvelôire nemcsak oktatási, hanem tudományos, kutatási kötelezettségeket is ró. Gróh Gyula a tudomány mûvelése terén is maradandót alkotott, minek letéteményese száznál több tudományos dolgozata, valamint az a körülbelül hatvan disszertáció, amely vezetése és irányítása alatt készült.

Tudományos mûködése három témacsoportra tagolható. Az Állatélettani Intézetben betöltött munkakörébôl adódó, kisebb jelentôségû publikációk után figyelme a fizikai-kémia felé irányult, aminek ösztönzést az a féléves berlini tartózkodás adhatott, melyet Nernst világhírû intézetében töltött. A radioaktivitásnak a század elején kifejlôdött nagy jelentôségû területe keltette fel érdeklôdését. Hevesy Györggyel együtt dolgozva elsônek alkalmazták a radioaktív indikáció módszerét az ionok öndiffúziójának meghatározására olvadt fémólomban. Méréseik szerint olvadt ólomban az ólom diffúziós sebessége nem nagyon különbözik más fémekétôl, viszont szilárd ólomban a radioaktív ólom diffúziója nagyságrendekkel kisebb idegen atomok, például az arany diffúziójánál. Ez volt az elsô metallográfiai alkalmazása a nyomjelzési technikának, amelyet késôbb a fizikai-kémia, sôt a biológia számos problémájának megoldására is felhasználtak.

Másik kutatási iránya a kémiai kinetika területén mozgott. Disszertációja az acetaldehid klórral és ceri-ammónium-nitráttal való oxidációjának sebességére vonatkozó eredményekrôl számlt be. Ugyancsak kinetikai vizsgálatok vezették annak a kérdésnek a tisztázására, hogy mi okozza a jód különbözô oldószerekben való oldásakor észlelt színváltozást, amely kérdésrôl több dolgozatot is közölt.

Életének utolsó két évtizede a fehérjék kémiai felépítésének kutatására esett. Különféle denaturált fehérjék oldatának abszorpciós spektrumait vizsgálta. E kísérletek eredménye az volt, hogy az egyes fehérjék optikai viselkedésében olyan jellemzô különbségeket lehet észrevenni, amelyek semmiféle egyéb fizikai vagy kémia vizsgálattal nem mutathatók ki. E különbségekbôl a fehérjemolekulák addig nem ismert finomszerkezetére remélt bepillantást nyerni (az aminosav szekvencia akkor még ismeretlen volt). Sok munkatársat és még több munkát állított be az észlelt jelenséget minden oldalról megközelíteni igyekvô tapasztalatok gyûjtésére.

Ezek a munkálatok lényegükben meddôk maradtak. A célkitûzésnek a realitása is vitatható, hisz Gróh maga nem egyszer nyilatkozott úgy, hogy ez a kutatás a fényévnyi távolságban levô célt csak méterekkel közelítheti meg.

A felsorolt irányok mellett tevékeny szelleme semmi olyan területet nem került el, amely útjába akadt, és amely segítségére igényt tartott. Így találkozunk kolloid kémiai témát tárgyaló dolgozattal, az ipar számára kidolgozott és forgalmazott készítményekkel és végül, nem utolsó sorban azokkal a kezdeményezésekkel, amelyeket legutolsó munkahelyén indított el, és melyek célja a gabontermékek gyártása során keletkezô hulladékoknak, például a korpának újszerû hasznosítása volt.

Tudományos és közéleti mûködésének jellemzésére még csak annyit, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1927-ben választotta tagjai sorába, 1942-tôl elnöke volt a Magyar Kémikusok Egyesületének, 1945-tôl rövid ideig a nagy múltú Természettudományi Társulatnak. Számos külföldi útján, így Bécsben, Koppenhágában, Párizsban és Londonban több ízben számolt be az illetékes szakkörök és egyesületek elôtt kutatásainak eredményeirôl. Az Excerpta Medica szerkesztôbizottsági tagja volt.

Gróh Gyula több mint három évtizedig oktatott és kutatott. E hosszú idô során a magyar vegyészeknek jóformán minden korosztálya érintkezésbe került vele, akik kegyelettel emlékeznek a magyar tudomány és felsôoktatás sokoldalú, hangyaszorgalmú munkására.

* Lengyel Béla: Gróh Gyula, Magyar Tudomány, 31. kötet, 1986, 813-815. o.

** Móra László tudománytörténész szerint törökül nem adták ki végül is a könyvet (Dr. Móra László: Gróh Gyula élete és munkássága, Technika Alapítvány, Budapest, 1996, 72. o.)