Jól ismerjük az áldatlan helyzetet, hogy napjainkban
a magyar tudományos élet nyolcvan százaléka
Budapesten zajlik. Nem volt ez mindig így, szüleim sokat beszéltek
Szegeden töltött éveikrõl, melyet életük
legszebb szakaszának tartottak. Klebelsberg
Kunó kultuszminiszter egyik nagy tette volt, hogy tudatosan
fejlesztette a vidéki szellemi életet, így különös
gondot fordított Szegedre is. Személyesen hívta haza
azokat a külföldön dolgozó, kiváló
magyar kutatókat, akiktõl a szegedi tudományosság
fellendítését várta. Így kereste fel
apámat is Berlinben, aki 1926-28 között a Collegium Hungaricum
ösztöndíjasaként dolgozott az Institut für
Faserstoffchemie-ben. Ebben
az idõben sok kiváló fiatal magyar természettudós
dolgozott a városban, közöttük Bay Zoltán
is, akinek Klebelsberg a szegedi egyetem fizikai tanszékét
ajánlotta fel. Apám egy kémiai tanszéket kapott
volna, de õ inkább saját (illetõleg nagyapám)
költségén a Nobel-díjas Bragghez ment Manchesterbe,
hogy krisztallográfiával foglalkozzék. 1930-ban jött
haza, akkorra azonban már kinevezési tilalom lépett
életbe, így semmivé lett a professzori állás.
Ehelyett a szegedi Eötvös Kollégium igazgatójává
nevezték ki 1931-ben, majd az egyetem magántanára
lett. A Rockefeller Alapítványtól kapott támogatásból
folytatta kutatásait, létrehozta az ország elsõ
röntgendiffrakciós laboratóriumát. Ebbõl
az idõbõl származik a kriolit, a pollucit és
az analcit szerkezetének meghatározása.
Szegeden a harmincas években élénk tudományos élet bontakozott ki. Jól ismert, hogy itt fedezte fel Szent-Györgyi Albert a C-vitamint, amiért az elsõ (mindezidáig egyetlen) Magyarországon dolgozó tudósnak odaítélt Nobel-díj is Szegedre került. Bay Zoltán tanszékén kiváló fizikus mûhely alakult ki, de elsõrangú volt a matematikai iskola is, a vegyészek pedig olyan neveket mutathattak fel, mint Bruckner Gyõzõ és Szabó Zoltán.
Kedélyes, és (talán ezért is?) termékeny volt az élet az alföldi városban. Apám kilencre ment be a tanszékre gyalog, mert meggyõzõdése volt, hogy a közlekedésre fordított idõ pazarlás, ezért az egyetemhez közel bérelt lakást. Délig dolgozott, majd hazament ebédelni, ebéd után lepihent egy fél órára, majd visszament a laboratóriumba, ahonnan este hét körül jött meg ismét. Nyáron ebédelni a híres Tisza-parti Csónakázóba ment, ahol összejött Szeged egész értelmisége. Az asszonyok és az éppen szabadságon lévõ kollégák egész napjukat ott töltötték, feleveztek a Maros-torkolatig, majd visszajõve kiváló ebédet és jó sört fogyasztottak. Volt olyan budapesti kolléga is, aki egész szabadságát a Csónakázóban töltötte, mert a kellemes társaság mellett az élet nem került többe, mint napi 1 pengõ. Életre szóló barátságok születtek, szerelmek szövõdtek itt, igazi közösség formálódott a Csónakázó törzstagjaiból.
Apám
Szegeden ismerkedett meg Dobay Dórával, aki az egyetemen
a kémia-biológia szakon tanult. Sasvári Kálmán,
az egykori szegedi Eötvös kollégista és a család
jó barátja mesélte, hogy mikor rájöttek,
hogy a "fônök" a fent említett leányzónak
teszi a szépet, egy bálon sorban kérték le
Dórit az igazgató úrtól, akinek így
nem maradt ideje az udvarlásra és meglehetõsen bosszankodott
is emiatt. Miután kitartó volt, mégis õ vezethette
oltár elé a kisasszonyt, aki késõbb elmesélte,
hogy nem tudta mire vélni a körülötte kialakult hirtelen
nagy forgalmat a táncparketten. Nem bánták meg a kimondott
igent, és amikor elmúltak a szegedi évek, majd nehezebb
idõk jöttek, változatlanul kitartottak egymás
mellett. Sokszor hallottam otthon, hogy az átélt megpróbáltatásokért
bõven kárpótolta szüleimet a harmonikus családi
élet, mely Szegeden kezdõdött.