Wolfgang Amadeus Mozartnak, "az emberiség ismert története talán legnagyobb zsenijé"-nek (1), minden bizonnyal voltak életében geológus barátai. Ennek kifejtése, bizonyítása lesz a feladatunk. Csakhogy mindjárt kezdetben bizonyos értelmezési és terminológiai megszorításokat kell tennünk mind a "geológus", mind a "barát" megjelölésekhez.

A geológia kifejezést a földtanra éppen Mozart életében (1779) használta elôször de Saussure, aki egyébként a Mont Blanc elsô meghódítója is volt. Épp ezért az 1780-as években és az 1790-es évek legelején, mikor Mozart kapcsolatba került "geológusokkal", még aligha nevezték ôket így. Természetbúvároknak, mineralógusoknak tarthatták magukat, de nemcsak ásványokkal, hanem kövületekkel, érdekes kôzetekkel, bányászati és technológiai problémákkal is foglalkoztak. Kutatási érdeklôdésük tehát jóval szélesebb körû volt, mint a mai értelemben vett mineralógusoké, sôt nem egy tekintetben még a jelenlegi geológusokén is lényegesen túlnôtt. A természettudományok szakosodásának korabeli alacsony fokán ez magától értetôdô is volt. Nem hibáztathatók tehát azok a zenetörténészek sem, akik - minden megjegyzés nélkül - "geológusokról" írnak [mint például Hutchings (2)].

A "barát" szóhasználat is magyarázatot igényel. Személy szerint két "geológus" állt bizonyítottan kapcsolatban Mozarttal. Az egyik Ignaz von Born, azaz Born Ignác, a másik Johann Georg Metzler, alias Sir Charles Giesecke. Semmiféle írásos dokumentum nincs arról, hogy a szó igazi értelmében vett személyes jóbarátság fûzte volna bármelyikükhöz is a komponistát. Mint látni fogjuk, a szoros személyes kapcsolat azonban mindkét esetben bizonyítható.

Mozart életét és halálának körülményeit egyfajta rejtélyesség, titokzatosság lengi körül. Ennek okát talán abban kereshetjük, hogy levelezése - amit apjával, nôvérével, feleségével (Constanze-cal), a bányászathoz a Selmeci Akadémia volt tanáraként szintén kötôdô régi barátjával (Jacquinnal) és hitelezôivel folytatott (3) - a korszellemnek és taktikai megfontolásoknak megfelelôen kozmetikázott. A titkos szabadkômûves páholyok konspiratív jellege is tiltotta az írásbeliséget. Mozart a zenéjében nyilatkoztatja ki érzelmeit, felfogását. A kortársak késôi visszaemlékezései (4), így Constanze beszélgetése a Novello házaspárral 1829-ben, da Ponte emlékiratai stb., nagy kritikával kezelendôk, hiszen az idôközben világhírûvé lett Mozart körüli dicsfénybôl próbálhattak néhány, ôket kedvezô színben feltüntetô sugárnyalábot magukra irányítani. Ezek után nem csoda, ha vajmi keveset tudunk arról, hogy Mozart kinek, és mennyire lehetett meghitt barátja.

Mozart és a szabadkômûvesség

A 18. század 80-as éveiben Bécs igazi szellemi központjai a szabadkômûves páholyok voltak. Ezek tevékenysége a fenyegetô pápai bullák (1738 és 1751) hatására Mária Terézia haláláig (1780) nemcsak titkos és konspiratív, hanem üldözött is volt. A felvilágosult II. József azonban "ha nem is kifejezett, de mégis hallgatólagos toleranciát" (5) tanúsított a szabadkômûvesek irányában. Mozart 1784 decemberében nyert felvételt a "Jótékonysághoz" címzett páholyba. Karrierje a szabadkômûves hierarchiában bámulatos gyorsasággal emelkedett.

Bizonyára igaza van Hutchingsnak, aki aláhúzza Mozart kötôdését a szabadkômûvességhez. A "rend" eszméi mély hatást gyakoroltak a mûvészre, páholytestvéreit és tagságát igen komolyan vette. Pénzügyi zavaraiban is testvéreihez fordulhatott segítségért. A "rend" is komolyan vette ôt, amit gyorsan növekvô tekintélye és az ún. "kômûves-zenék" (K.410, K.411, K.471, K.477, K.623) bizonyítanak. Ezeket különbözô alkalmakra, ceremóniákra írta. A K.477 számú "kômûves temetési zenét" például két páholytestvérének, Esterházy Ferenc grófnak és Mecklenburg-Strelitz hercegnek elhunyta alkalmából komponálta. A K.623 sz. "kômûves kantáta" - természetesen új szöveggel - 1946 óta Ausztria nemzeti himnusza.

Salzburgi környezetének kicsinyes kötöttségei után Mozart nagyra értékelte a szabadkômûvesség jóakaratú, liberális erôfeszítéseit, harcát a babona és a szûklátókörûség ellen, élvezte a segítségnek és a "jogok testvéri egyenlôségének'' páholyon belüli szellemét (6). Bizonyára súlyosan érintette, amikor II. József utolsó éveiben, majd az ôt követô II. Lipót trónra lépése (1790) után, részben a francia forradalom eseményeinek hatására is a visszaszorítás sûrûsödô jeleit tapasztalta a bécsi szabadkômûvességgel szemben. Ebben a légkörben született meg a Varázsfuvola, hogy azután, a bemutatót (1791. szeptember 30.) jó két hónappal követôen szerzôje, a férfikor derekát meg sem érve, meghaljon.

Sarastro "geológus" volt?

A Varázsfuvola szabadkômûves-vonatkozásaira már a múlt század elsô felében rámutattak. Számunkra most itt az a legizgalmasabb, hogy a zenetörténészek jelentôs része állítja: Sarastro alakjában Mozart és librettistái Born Ignácnak akartak emléket állítani. Az opera librettóját "hivatalosan" Emanuel Schikaneder, a bécsi "Freihaus-Theater auf der Wieden" igazgatója írta. Újabban azonban úgy vélik, hogy a librettó többek közös munkájának eredménye volt, és csak egyes részletei származnak Schikanedertôl.

A konkurencia nyomása miatt igen sürgôssé vált munkába alaposan besegített egy ásványrajongó, 30 éves vándorszínész, Johann Georg Metzler, aki évtizedekkel késôbb, mint Sir Charles Giesecke, a dublini akadémia geológia professzora halt meg, 1791-ben viszont még mint elsô rabszolga, "Hr. Gieseke" szerepel az ôsbemutató plakátján. Giesecke 1818-ban ellátogatott Bécsbe, és akkor magánkörben azt közölte, hogy ô írta Varázsfuvola szövegének "túlnyomó részét". Ezt a kijelentést nem úgy kell értenünk, mint igényt a szerzôségre, hanem mint az ifjúkori bûn megvallását, mélabús emlékezést egy tovatûnt életre. Gieseckét igazolja az is, hogy a Varázsfuvola alaptörténete egyezik az ô korábbi, "Oberon, a tündérek királya" címû librettójáéval. Van olyan feltételezés, hogy az opera szövegét attól a töréstôl kezdve, ahonnan az "Éj királynôjé"-bôl gyûlölködô démon, míg az addig negatív figurának számító Sarastróból jóságos, bölcs humanista pap lesz, lényegében Metzler írta. (7) Mozartnak nyilván nagy fáradozásába került, hogy a hevenyészett librettón csiszoljon, és zeneileg tökéletesen egységessé varázsolja az operát.

Born, az akkori Bécs szellemi életének egyik vezéralakja, 1791. augusztus 28-án halt meg. Tehát pont abban a kritikus idôszakban, amikor Mozart - a "Titus"-ra fordított napokat leszámítva librettistáival együtt lázas munkatempóval dolgozott a Varázsfuvolán. Hogy Mozart mennyire tisztelte a szabadkômûves "mestert", arra legszebb bizonyíték az 1785 tavaszán - a címlap ajánlása szerint (8) - Born Ignác tiszteletére komponált K. 471 sz. kantátája ("Die Maurerfreude").

A szintén szabadkômûves Metzler a felvilágosult gondolkodó mellett korának egyik legtapasztaltabb, elismert mineralógusát is láthatta Bornban. Jogosnak ítéljük tehát a feltételezést, hogy mind a szövegben, mind a zenében megjelenhet Born "szelleme".

A mûítészek és zenészek dolga ítéletet mondani Sarastro két híres áriájáról. Többségük szuperlatívuszokban nyilatkozik. Nem vagyunk hivatottak értékelni, vajon mit és hogyan fejez ki Born egyéniségéból e két basszusária és egyáltalán Sarastro egész szereplése. Feladatunk annyi marad, hogy áttekintsük Born Ignác életrajzát, munkásságát és mindazt, amit emberi tulajdonságairól kortársai feljegyeztek.

Born 1742. december 24-én született az erdélyi Gyulafehérváron. Tizenhárom éves korától Bécsben a jezsuitáknál tanult, majd rövid ideig a rendnek is tagja volt. A tehetséges ifjút a rend szívesen befogadta, ô azonban 16 hónap után kilépett, és Prágába ment tanulni. Tanulmányait befejezve nagy utazást tett Nyugat-Európában, ahonnan visszatérve teljes szorgalmával a "természetrajzi és bányászati tudományok" mûvelésébe vetette magát. (Ehhez szakmai segítséget attól a Peithnertôl kapott, akinek meghatározó szerepe volt a közép-európai bányászati-kohászati felsôfokú oktatás gondolatának felvetésében.)

Bornt 1769-ben kinevezték Selmecbányára bányatanácsosnak. Ekkorra már széleskörû tudással, komoly könyvtárral (9) és ásványgyûjteménnyel rendelkezett, rendszeres levelezést folytatott kora jeles tudósaival.

1770-ben hosszabb utazást tett Magyarországon (Bánság, Erdély). Felkereste a bányákat, ásványlelôhelyeket, ahonnan gazdag anyagot gyûjtött. Éles szemû megfigyelôként a bányák mellett minden, a természettel és az ott élô emberekkel kapcsolatos dolgot észrevett. Utazása során élményeit feltehetôen naplójába jegyezte fel. Tapasztalatairól melyeket korábbi felvidéki élményeivel is kiegészített - négy évvel késôbb könyvben számol be (10). A bányászattal kapcsolatos adatok kinyomtatását egy 1772-es udvari rendelet megtiltotta. Ezt kijátszva, Born külföldön adta ki könyvét, és hogy "ártatlanságában" kételkedni se lehessen, a mû mint még 1770-ben Svédországba írt levelek gyûjteménye jelent meg (11).

Útja során Felsôbányán súlyos gázmérgezés érte, ami egy késôbbi, már Bécsben kapott ólommérgezéssel együtt Bornt örökre beteg, gyakran ágyban fekvô, majd béna emberré tette, és végül korai halálának is okozója lett. Feltehetôen többszörös ideg- és ideggyökgyulladásban szenvedett. (12)

Még 1770-ben visszarendelték Prágába, ahol 1772-ig aktív bányatanácsosként állami szolgálatban állt. Energiájának nagy részét ásványgyûjteménye kiegészítésére és tudományos rendezésére fordította. Ma is tiszteletet parancsol az a tudatosság, amellyel a természettudományok megismerésében haladt: miután az ásványok rendszerezését "elvégezte", azonnal hozzálátott a következô "ország", a növények gyûjtéséhez. Külföldi barátaival magokat, préselt növényeket cserélt, erdélyi gyûjtést tervezett. Megjelentetett gyûjteményi katalógusai végleg meghozták a nemzetközi elismerést: számos akadémia és tudós társaság választotta tagjai sorába.

Közben Prágában is a kulturális élet központi alakjává vált. Megalakította tudós társaságát, amelyet ma Csehszlovákiában a Tudományos Akadémia közvetlen elôzményének tekintenek (13).

1776-ig idejének jelentôs részét töltötte Alt-Zedlitsch-i (Staré Sedlisté) birtokán, ahol élvezettel merült el a gazdálkodásban és kiterjedt nemzetközi kapcsolatai révén különleges botanikuskert létrehozásári fáradozott. E munkát szakította meg Mária Terézia intézkedése: Bornt a császári és királyi "Naturalienkabinet" rendezésével és tudományos feldolgozásával bízták meg, és Bécsbe költözött. Munkájának megjelent kötetei (14) bizonyítják, hogy Born az élôvilág területén is tudott kortársainak tudományosan újat, követendôt alkotni. A tudós értékeit a császárnô is hamar felismerte. A "múzeum" rendezésén kívül rábízta legidôsebb lánya, a természetrajz iránt is különös érdeklôdést mutató Mária Anna hercegnô tanítását. A hercegnô Born szakmai tanácsait és gróf Enzenberg udvarmester segítségét felhasználva komoly természetrajzi gyûjteményre tett szert. [A több mint tízezer példány között a legértékesebb és legnagyobb részt tették ki az "ásványok". A kollekció 1781-ben Budára, az egyetemre került, és ma is értékes részét alkotja az ELTE szakgyûjteményeinek (15).]

Az 1780-as évek Bornnál az amalgamálás (az arany és az ezüst ércekbôl történô kinyerésének fontos eljárása) tökéletesítésével teltek. Éppen idén lesz 200 éve, hogy eljárásának megismerésére a Selmec melletti Szklenóra gyûltek össze korának legjelesebb bányászai, kohászai, ahol a bemutatót követôen Born kezdeményezésére megalakították a világ elsô nemzetközi tudományos társaságát!

Természettudományos ténykedése mellett Born Bécsben is hamar bekapcsolódott a "szellemi közéletbe". Szabadkômûvessé még Mária Terézia idején lett, II. József alatt pedig önálló páholyt alapított "Az igaz egység" néven. E páholyt leginkább egyféle "mûvelt társaságnak" tekinthetjük, hiszen Bécs legtöbb tanult embere, írója, irodalombarátja gyûlt itt egybe. A téli hónapokban összejöveteleiken nyilvános elôadásokat tartottak irodalomról, filozófiáról, történelemrôl. A filozófia témakörében minden bizonnyal szóba kerültek a kozmogónia és a földtan alapvetô kérdései is. Az elôadásokon valamennyi, más páholyba tartozó szabadkômûves is részt vehetett (16).

Feltehetôleg itt ismerhette meg a "Jótékonysághoz" páholyba tartozó Mozart is alaposabban Bornt, akirôl közös jó ismerôsük, Jacquin professzor révén bizonyára már korábban is sokat hallott. Lehetetlennek tartjuk, hogy a társaságkedvelô, lelkes szabadkômûves Mozart idônként ne kereste volna fel ezeket az elôadóüléseket, és ha egyszer ott volt, érzékeny és zseniális értelmére hatástalan lett volna, amit ott hallott. A felvilágosodás korában, a 18. században korántsem tátongott olyan óriási szakadék a tudomány és a mûvészet mûvelôi között, mint századunkban. A "humán" és a "reál" értelmiséget a rivalizálás helyett az együttmûködés kötötte össze. A legjobb példa rá Goethe, aki maga is a Szklenón alapított "Societät der Bergbaukunde" tagja volt.

Ezt mutatja az is, hogy a Born által kiadott "Physikalische Arbeiten der einträchtigen Freunde in Wien" c. lapban a páholy ülésein elhangzott irodalmi elôadások mellett olvashatunk kémiai közleményeket is, mint például a tellúr telfedezése körüli elsô vitát Selmecbánya két jeles neveltje, Ruprecht és Müller között (17).

Born Ignácot kiváló szellemi és emberi kvalitásai Bécs egyik leghíresebb emberévé tették, akit messze földrôl jött idegenek is mindig felkerestek. Minden tekintetben "nagy ember" volt, olyan, akirôl kortársa nyugodtan írhatta: "ô volt az, aki igazán zseninek nevezhetô, aki egy pillanat alatt átlátta egész tárgyát, felfedezte annak új részeit és összefüggéseit, melyeken az átlagos szemlélô csupán átsiklott volna" (18). Rendkívül megnyerô egyéniség, kitûnô társaság; ötletei, tréfái, mondásai zseniálisak és eredetiek voltak. Ellenségeibôl is perceken belül barátot tudott varázsolni.

Az ásványtanban emlékét a bornit nevû ásvány ôrzi. Ezt a réz-vas-szulfidot 1847-ben detiniálta W. Haidinger. A névadás indoklásául apjára, C. Haidingerre hivatkozik, aki Born mellett teljesített szolgálatot a császári ásványgyûjteménynél. Szerinte Born volt az elsô, aki ezt az ásványt az udvari gyûjtemény rendezése során önálló fajként, külön helyezte el.

Mozart a Varázsfuvola komponálásának idejére Schikaneder színházához költözött. Légkésôbb itt kellett személyesen is találkoznia a színház fiatal komédiásával, a librettó írásában is közremûkodó Johann Georg Metzlerrel. Tekintsük át röviden, egy közelmúltban megjelent cikk (19) segítségével, e szintén rejtélyes, nagy "geológus"-egyéniség életútját.

Metzler 1761. április 6-án született Augsburgban, apja szabómester volt. 1781 és 1783 között Göttingában tanult, egyebek között mineralógiát is, Blumenbach professzornál. (Magyar vonatkozású érdekesség, hogy ugyanebben az idôben ott tanult az elsô magyar ásványtankönyv, az idén 200 éve megjelent Magyar Minerologia (20) szerzôje, Benkô Ferenc is, így minden bizonnyal ismerték egymást.)

Metzler naplói csak töredékesen maradtak ránk, ezért életének következô másfél évtizedérôl keveset tudunk. Sokféle feltevés van, hogy a tanult ifjú miért és hogyan lett színész, miért ment Bécsbe. Vannak, akik éppen mineralógiai érdeklôdésével hozzák összefüggésbe választását. Ezt azonban bizonyítani nem tudjuk, mint ahogy azt sem, hogy Bécsben szakmai kapcsolatokat épített volna ki. A tény viszont az, hogy Schikaneder színházának több darabjában, így a Varázsfuvola ôsbemutatóján is szerepelt. Szabadkômûves volt, Mozart páholytársa.

1800-ban ismeretlen okból és nagy sietséggel hagyta el Bécset. Ásványgyûjtô utakon kalandozott Németországban és Skandináviában. 1805-ben eljutott a Faeröer-szigetekre és a kongsbergi ezüstbányákba. 1806-ban dán állami szolgálatban Grönlandra utazott, feladata az ottani természeti kincsek megismerése volt. Az eredetileg legfeljebb háromévesre tervezett expedíció - fôként a napóleoni háborúk miátt - 1813 ôszéig tartott. Ez idô alatt hatalmas munkát végzett. Megtalálta az Ilimaussaq alkáli-intrúzió kibukkanását, és jó szemmel begyûjtötte a lelôhelyet. Felfedezte a világ elsô (és sokáig egyetlen) kriolitlelôhelyét (Ivigtut), amely szintén hires különleges ásványegyüttesérôl.

Útjáról visszatérve megpályázta és elnyerte a mineralógia katedráját az írországi Dublinban. Tudományos eredményei közé tartozik, hogy 1819-ben leírta - ugyancsak grönlandi illetôségû új ásványfajként - a szapfirin nevû magnézium-alumínium-szilikátot.

Tobb utazást is tett még az öreg kontinensen, de idejének nagy részét Írországban töltötte. Ott is halt meg, Sir Charl Giesecke néven, 1833-ban.

Emlékére nevezték el a gieseckitet, amit mai tudásunk szerint már nem önálló ásványfajnak, hanem egy tömött, nefelin után pszeudomorfózát képezô muszkovit-változatnak tekintünk.

IRODALOM

(1) HILDESHEIMER, W.: Mozart. Gondolat Kiadó, Budapest, 1985. 323 o.

(2) HUTCHINGS, A.: Mozart. The Man. The Musician - Phonogram Intern, 1976.

(3) Mozart bécsi levelei. Gondolat Kiadó, Budapest, 1960.

(4) Hutchings, i. m. 2-5. o.

(5) RICHTER, J.: Lebensgeschichte des Ignatz Edlen von Born. Pezzl, J. kiadása, Bécs, 1792. 234 o.

(6) Hutchings, i. m. 99. o.

(7) Hildesheimer, i. m. 286. o.

(8) Maria Theresie und ihre Zeit (Austellung, Wien, Schloss Schönbrunn, 1980.) katalógus, 432. o.

(9) SZÔKEFALVY-NAGY Z.: Born Ignác könyvtára 1769-ben. Az egri Ho Si MinhTanárképzô Fôiskola füzetei, XI. kötet, Eger, 1973.

(10) Borns Briefe über mineralogische Gegenstände auf seine Reise durch den Temeschvarar Bannat, Siebenbürgen, Ober - und Nieder-Hungarn an der Herausgeber derselben Johann Jakob Ferber. Frankfurt, Leipzig, 1774.

(11) Born 1773. május 27-én J. Ch. Schrebernek írt levele in: BERAN, J.: Dopisy Ignáce Borna D. G. a J. Ch. Schreberum. Praha, 1971. 104. o.

(12) Beran, i. m. 77. o.

(13) Beran, i. m. 27. o.

(14) BORN, I. V.: Index rerum naturalium Musaei Caesarei Vindobonensis. (2 kötet) Bécs, 1778. és 1780.

(15) PAPP G., WEISZBURG T.: Az egyetemi ásványgyûjtemény két évszázados története. Kézirat, ELTE, 1985:

(16) Richter, i. m. 235. o.

(17) SZABADVÁRY F., SZÔKEFALVY-NAGY Z.: A kémia története Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.

(18) Richter, i. m. 250. o.

(19) Wer war Karl-Ludwig Giesecke? Magma (Bochum) 1984/6. 12-13. o.

(20) BENKÔ F.: Magyar Minerológia. Kolozsvár, 1786; reprint kiadás, ELTE Budapest, 1986.

Kéziratunk lezárásával egy idôben jelent meg Horváth Zoltán témánkhoz is kapcsolódó cikke (Tudomány, 1986/2). A Varázsfuvola ott bemutatott - geológusoknak is kedves - "bányász" interpretációja, amely más, korábbi "megszemélyésítésekkel" csak Born-Sarastro alakjában közös, tudománytörténeti szempontból egy helyen megjegyzést igényel.

Mozart és a Jacquin család kapcsolata alapot adhat akár az öreg pap Jacquin Miklóssal történô rokonítására is. A Tamino--Müller Ferenc, Manostatos--Klaproth "szereposztásból" viszont az opera ilyen értelmezeséhez alapot adó tanulmány részletes ismerete nélkül is kitûnik, hogy ebben a Varázsfuvolában a tellúr felfedezése körüli bonyodalmak is megjelennek. E vonalba illik még az Éj Királynôje -- Földanya (azaz Tellus) megszemélyésítés is.

Való igaz, hogy 1782-85 között Born folyóiratában zajlott le az "aurum problematicum" körüli, a tellúr felfedezéséhez vezetô vita Müller Ferenc és Ruprecht Antal között. Klaproth az idôben maga is foglalkozott a témával, de Müllerrel csak mintegy tíz év múlva vette föl a kapcsolatot, amikor is mintát kért és kapott tôle. A tellúrról csak 1798-ban - tehát hét évvel a Varázsfuvola bemutatója után - számolt be, közleményében Müller Ferenc érdemeit is kiemelve. Csak ezt követôen hozta fel Kitaibel Pál azt a vádat, hogy Klaproth az ô, 1795-ben írt kéziratából kiindulva fedezte fel a fémet. Klaproth - hazánkban kétségtelenül máig tartó - "rossz híre" a tellúrral kapcsolatban így csak az 1800-as évek elejétôl kelt, és nem Müller, hanem Kitaibel vonatkozásában. 1790-91 között viszont tényleg folyt vita Klaproth és Born között, Ruprechtnek egyes fémoxidokon végrehajtott kísérletei kapcsán. A vitát "lezárva" Klaproth "selmeci tévtannak" titulálta a Born áltat védett következtetéseket. Ez - elvileg - talán indokolhatná Klaproth "Monostatosszá tételét" Born--Sarastróval szemben, de ekkor a Tamino--Müller párhuzam magyarázata hiányzik. (Vö. Szabadváry-Szôkefalvy-Nagy i. m. 162-169. o.)

A Természet Világa 1986. júniusi számában nagy érdeklôdéssel és örömmel olvastam a "Mozart geológus barátai"-ról írt tanulmányt. Örömömnek két oka volt. Az egyik az, hogy egyetemünk 250 éves jubileumi tanévében jelent még, a másik pedig az, hogy elolvasásával én sok új, érdekes információhoz jutottam. Ilyen volt pl. az, hogy

• a K.623-as szabadkômûves kantáta új szöveggel 1946 óta Ausztria nemzeti himnusza,
• Giesecke A varázsfuvola 1791-es bécsi ôsbemutatóján az elsô rabszolga szerepét játszotta,
• Mária Anna hercegnônek Born Ignác szakmai tanácsaival összeállított természetrajzi gyûjteményébôl az ásványok 1781-ben a budai egyetemre, innen az ELTE szakgyûjteményébe kerültek,
• Giesecke fedezte fel az ivigtuti (Grönland) kriolit-elôfordulást és a szapfirin nevû magnézium-alumínium-szilikát-ásványt.

Ezek mellett a számomra nagyon érdekes és értékes adatok mellett meglepetéssel olvastam, hogy a Tudomány 1986. februári számában megjelent Mozart, Jacquin, Born címû cikkem mondanivalóját félreértették.

A Tudományban olvasható közlemény vitatott része Lux András, a Sopronban végzett, jelenleg az USA-ban élô kohómérnök, az amerikai Bartók Társaság elnökségi tagja aranyéremmel jutalmazott tanulmánya A varázsfuvoláról a következô hipotéziseket tartalmazza:

• Sarastro alakját arról a Born Ignácról mintázták, aki abban az idôben ásványtani munkásságával, új amalgamálási kísérleteivel, irodalmi szerepléseivel, a Monarchia bányászatában betöltött vezetô szerepével, a szklenói világkonferencia összehívásával, az elsô nemzetközi bányászati és kohászati egyesület megalakításával, a szabádkômûves mozgalomban betöltött vezetô szerepével, 14 európai Tudományos Akadémia tagságával nemzetközileg is ismert és elismert szakember volt,
• az Éj királynôje a Földanyát jelképezi,
• az öreg pap azt a Jacquin Miklóst akarja ábrázolni, aki elôször Selmecbányán, azután a bécsi egyetemen volt professzor, akit növénytani munkásságának elismeréséül Bécs Linnéjének neveztek, aki gyerekei zenei oktatására Mozartot fogadta fel, akinek a házában rendszeresek voltak a Mozart közremûködésével tartott házi koncertek, akinek a felesége Bécs neves zongoramûvésznôje volt,
• Tamino valamelyik sikeres kutatót akarja ábrázolni; az itt számba jóhetô nevek (Jacquin, Scopoli, Ruprecht, Poda, Delius, Peithner, Müller) közül a tellúr felfedezésével Müller látszik a legesélyesebbnek,
• az operában a negatív figura szerepét betöltô Monostatos azzal a Klaprothtal valószínûsíthetô, aki természetfilozófiájában a hamis utakon járó, éppen ezért a fejlôdést gátló flogisztonisták híve volt, aki Ruprecht redukciós kísérleteit reménytelennek, kilátástalannak tartotta (ennél a feltételezésnél a tellúr neve fel sem merült).

Köszönettel olvastuk a korábbi cikkünk nyomán írt hozzászólást, amely részletesebben megismertetett bennünket Lux András Varázsfuvola-értelmezésével. Ebbôl kitûnik, hogy a "szereplôk" megszemélyesitése kizárólag az egyéni tulajdonságok alapján történt, ami - mint arra cikkünk utószavában szereplô (csak a "Tudomány"-ban megjelent rövid "szereposztás" nyomán írt) megjegyzésünkben mi is rámutattunk - önmagában indokolható, tudománytörténetileg is alátámasztható. Az ellentmondást annak idején a szereplôk összepárosításánál véltük felfedezni, de amint Horváth Zohán mostani hozzászólásából kitûnik, a Lux-féle hipotézisek között nem szerepel az operán belüli és a való életben ténylegesen kialakult kapcsolatok bármilyen szintû párhuzamba állítása. Így ezen párhuzamokra vonatkozó megjegyzéseink nem a Lux-féle interpretáció kritikájának tekintendôk, hanem mintegy indulás elôtti fékezésnek: ne szaladjon el fantáziánk, mert a kapcsolatrendszerek itt kínálkozó pályáját egységes, történetileg is megalapozott logikával nem lehet bejárni.