Amióta az emberiség növényi vagy állati rostokból készült öltözéket használ, állandóan törekszik ruházatának anyagát színezéssel díszesebbé, tetszetôsebbé tenni. Ezt a célját eleinte bizonyos növényekbôl és állatokból, késôbb mesterséges úton kôszénkátrány-termékekbôl elôállított szerves festékek alkalmazásával valósította meg. Azokat a vegyületeket, melyek textil anyagok színezésére alkalmasak, nevezzük szorosabb értelemben vett festôanyagoknak.

Lényeges különbséget kell tennünk az ásványvilág és a természet élô anyagai által szolgáltatott festôanyagok között. Az ásványi eredetû festékanyagok ugyanis csupán a képfestôk és mázolók céljaira alkalmasak. Ezek a színes testek közvetlenül nem mutatnak semmiféle tapadékonyságot ahhoz az anyaghoz, melyre ráviszik s csupán bizonyos kötôszerekkel, mint enyvvel, firnisszel Iehet azokat, pl. falon vagy vásznon rögzíteni. Ruhaszövetek, állati vagy növényi rostokból készült textíliák színezésére csak kivételes esetekben alkalmasak. Ilyen anyagok festésére különleges szerves anyagok szolgálnak. Ezeknek a festôanyagoknak jellemzô sajátságuk, hogy képesek a rostokba nemcsak behatolni és ott megtapadni, hanem azzal vegyületet is képezni, néha közvetlenül, néha csak a rostoknak elôzetes kezelése után. A legtöbb jó szerves festék a rosttal annyira állandó vegyületet alkot, hogy azt sem mosással, sem különbözô oldószerekkel arról eltávolítani nem lehet.

Már évezredekkel ezelôtt is tudtak szövött-anyagokat festeni. Alizarinnal, indigóval, purpurral, kosenillel festett ruhákat viseltek már a régi rómaiak és a fáraók is, mint azt a sírjaikban talált ruhafoszlányok bizonyítják. Abban az idôben, sôt közvetlenül a mult század elôtti idôkben is, a festôanyagokat egyszerûen csak úgy alkalmazták, hogy a szöveteket bizonyos növényi kivonatokba mártották, áztatták. A kémia fejlôdésével a festékkémikusok fôtörekvése lett ezen növényi kivonatokból a tiszta festôanyagot elkülöníteni, azoknak összetéteIét, pontos szerkezetét megállapítani s lehetôleg mesterségesen elôállítani. Természetesen ezeknek a feladatoknak megoldása az akkori idôkben rengeteg sok nehézségbe ütközött; s ha tiszta festôanyagot egyik-másik esetben sikerült is elkülöníteni, már pusztán a legegyszerûbb összetételnek a megállapítása is csak bizonyos esetekben valósulhatott meg. Szerkezeti képletekrôl akkoriban beszélni sem lehetett. Csupán csak a tizenkilencedik század második felében, mikor a szerves alapvegyületek meghatározásának módszereit és az egyes atomcsoportok felismerésére szolgáló eljárásokat kezdik kidolgozni, indul a festékkémia tudományos alapokon fejlôdésnek.

Az elsô nagyjelentôségû esemény volt az alizarin nevû festékanyag szerkezetének felismerése. 1868-ban Liebermann és Graebe kimutatták, hogy ez a festék egy aránylag egyszerû, a kôszénkátrányban is elôforduló szénhidrogénnek, az antracénnek származéka. Egy évtizeddel késôbb jelentek meg Baeyer Adolf híres munkái az indigó szerkezetérôl és mesterséges elôállításáról. Más egyéb növényi eredetû festôanyagok szerkezetének felderítését és laboratóriumi elôállítását azonban csak jóval késôbbi idôkben tudták megvalósítani.

Ugyanabban az idôben - sôt már valamivel elôbb is -, mikor az alizarinra és indigóra vonatkozó nagyjelentôségû vizsgálatok folytak, jöttek rá a vegyészek arra, hogy a kátránypárlat bizonyos alkatrészeibôl a pompás festôanyagoknak beláthatatlan sokféle fajtáját lehet elôállítani. Ezek a megállapítások a festékvegyészek figyelmét egyidôre csaknem teljesen elterelték a növényi eredetû festôanyagokról s arra késztették ôket, hogy a kátrány alkatrészeibôl a legváltozatosabb színû, fénynek és szappannak ellenálló festôanyagokat létesítsék. Ekkor kezdenek a kémiai iparban is fontos szerephez jutni az ún. azo-, trifenilmetán-, kén- stb. festékek.

Már az eddig elôrebocsátottakból is kitûnik, hogy a szorosabb értelemben vett festôanyagok két nagy csoportra oszthatók: a természetes és mesterséges festôanyagok csoportjára.

A természetes festôanyagok közé tartoznak elsôsorban a pigmentumok, melyek az állatoknak és növényeknek pompás színeit adják s tulajdonképen ezek lennének ennek a csoportnak legjellegzetesebb tagjai, mert a természetes festôanyagok, melyeket az ember festés céljaira használ, legtöbbnyire egy kémiai átalakuláson kell keresztülmenjenek, mielôtt a festés céljaira alkalmasak lennének. E festékanyagok ugyanis rendszerint valamilyen más vegyülethez, pl. cukorhoz vannak kapcsolva, s csak bizonyos vegyi bomlás (hidrolízis) után szabadulnak fel, mások meg csak oxidációval válnak festésre használható anyagokká. A festésre alkalmas vegyületek tehát az élô szervezetekben színtelen állapotban vannak jelen. Mivel azonban ezeknek festékekké való átalakulása annyira egyszerû, a vegyi bomlás a festéket szolgáltató növény fermentumjának hatására magától megy végbe, az oxidációt pedig legtöbbször a levegô oxigénje végzi; az ilyen anyagokat is a természetes festékek közé soroljuk.
 

anilin (Ha nem jelenik meg a molekula képe, töltse le a Chime segédprogramot.)

A mesterséges festôanyagokat anilin-festékeknek vagy kátrány-festékeknek is nevezik, mert ezek jelentékeny részének kiindulási anyagát a kôszénkátrányban is elôforduló olajszerû folyadék, az anilin képezi.

A természetes és mesterséges festôanyagok közt éles határt vonni nem lehet, mert a természetes festôanyagoknak a túlnyomó részét mesterséges úton állítják elô. Mielôtt a szövetfestésnél végbemenô kémiai folyamatokkal foglalkoznánk, arra a kérdésre kell felelnünk, hogy mi az, ami a testek egyik legjellegzetesebb tulajdonságát, színét okozza.

Mindenik test színének szülôje a fehér fény, mely tudvalevôleg az összes színekbôl van összetéve s melybôl mindenik test anyagi természetének megfelelô részt választja ki.

A napból eredô fénysugár a szemünkben a fehér fény érzetét kelti. Ha a nap fénysugarát egy üveghasábon bocsátjuk keresztül, akkor a fénynyaláb egyszerûbb, tovább szét nem bontható, különbözô hullámhosszúságú, illetve rezgésszámú fénysugarakra törik meg. Ezek az egyszerû, szét nem bontható, meghatározott hullámhosszúságú fénysugarak szemünkben a színesség érzetét keltik. Ennek folytán egy üveghasábon átbocsátott napfénynyaláb ernyôre vetítve, azon nem fehér foltot, hanem a szivárvány színeiben tündöklô sávot, ún. színképet (spektrumot) fog elôidézni.

A fényhullámok nagyon rövidek, hosszúságuk a milliméter ezredrészénél, az ún. mikronnál is kisebb. A fényhullámok hosszának a mérésénél hosszegységül a mikronnak az ezredrészét, a millimikront vesszük. A szemünkkel látható fényhullámok hossza 400 millimikrontól 800 millimikronig terjedhet. A fénytan módszereivel a különbözô fényhullámoknak hossza pontosan meghatározható. Leghosszabb hullámúak a vörös fénysugarak. Utánuk következnek, a szivárvány színeinek sorrendjében a narancssárgák, majd a sárgák, s egyre rövidebb hullámokkal a zöld, kék, indigó s végül a legrövidebb hullámúak, az ibolyaszínû sugarak. Ha a fénysugár hulláma hosszabb a vörös- és rövidebb az ibolyasugárénál, akkor az a fény a szemünk számára láthatatlan.

Valamely fény szemünkben akkor jelenik meg színesen, ha abban a színképnek valamelyik színe nagyobb intenzítású, mint amilyennel a nap fénysugarában jelen van, vagy ha a fehér fényt összetevô színekbôl valamelyik hiányzik. Az elsô esetben azt a színt látjuk, amelyik nagyobb intenzítású, a második esetben a hiányzó sugárnak a kiegészítô színét. Például, ha a fénysugárból hiányzik a sárga, akkor kéket látunk, ha hiányzik a vörös, akkor zöld színt észlelünk stb. Minden festôanyag - összetételétôl függôen - a reá esô fehér fénybôl egyes sugarakat elnyel s a többieket, ha átlátszó, magán átbocsátja, ha pedig átlátszatlan, visszaveri s az abszorpciónál áldozatul esett fénysugarak kiegészítô színében jelenik meg. A visszavert sugarak ennekfolytán mindig egészen más természetûek, mint a ráesô sugarak. Igen jellemzôen látszik ez a sajátság pl. a fukszin kristályainál, melyek zöld fényt reflektálnak és vörös fényt bocsátanak át magukon, ha a ráesô fény fehér. Valamely tárgyra ráesô fény színének a megváltozását tehát az elnyelt fénysugarak szabályozzák.

Mi az oka annak, hogy a különbözô vegyületek a fehér fénynek különbözô színeit verik vissza, miért van bizonyos anyagoknak a fehér fénnyel szemben határozott megválasztó képességük, azaz miért színesek?

Hogy a különbözô anyagok és vegyületek a fehér fénybôl különbözô színeket képesek elnyelni és visszaverni, annak okát csakis az egyes vegyületek szerkezetében kereshetjük.

Ismeretes, hogy a szerves vegyületeknek kémiai, fizikai és fiziológiai tulajdonságait nemcsak az ôket alkotó elemeknek a mennyisége és minôsége határozza meg. Még az olyan vegyületeknél is, melyek ugyanazon elemeket ugyanakkora mennyiségben tartalmazzák, tehát az ún. izomér vegyületeknél is, néha nemcsak különbözô, hanem határozottan ellentétes tulajdonságokat tapasztalunk. Ami tehát a szerves vegyületek tulajdonságait megszabja, az elsô sorban is attól függ, hogy az illetô vegyület molekulái atomjaikból hogyan vannak felépítve, azaz, hogy milyen a molekuláknak a szerkezete.

Ha több szerves vegyületet közelebbi tanulmányozás tárgyává teszünk, akkor a szerkezet és tulajdonság közötti összefüggésben bizonyos törvényszerûséget is fogunk tapasztalni. Azt fogjuk látni, hogy az olyan szerves vegyületek, melyek egyforma, vagy legalábbis hasonló tulajdonságokkal bírnak, azonos vagy hasonló atomcsoportokat tartalmaznak. Ezeknek alapján képesek vagyunk csupán a szerkezetbôl a szerves vegyület kémiai és fizikai tulajdonságaira, sôt bizonyos esetekben fiziológiai hatására is következtetést vonni.

A szerkezet és tulajdonság közötti összefüggés seholsem olyan határozottan kifejezett, mint éppen a szerves festékek, vagy még általánosabban szólva, a színes vegyületek kémiájában. A színes vegyületek tartalmaznak bizonyos atomcsoportokat, melyeknek jelenlétébôl azok színességére következtetni tudunk, melyek tehát a színesség tulajdonképeni elôidézôi. Ezeket az atomcsoportokat kromofór atomcsoportoknak nevezik. Ilyen kromofór csoport például két nitrogén atom kettôs kapcsolódással egymáshoz füzôdve (-N=N-), mely az ún. azo-festékekre jellemzô, a NO₂ gyök, a kinoid kötések (lásd alább a fenolftaleinnél) stb. Némely kromofór csoport csak akkor lehet a vegyület színességének elôidézôje, ha azok nagyobb számban és egymás mellett fordulnak elô. Ezek közé tartozik pl. a CO csoport, továbbá két szénatom kettôs kötéssel egymáshoz fûzôdve (-CH=CH-). Az utóbbiakat találjuk meg páronként egymással összekapcsolódva a karotinoid nevû növényi eredetû festôanyagokban. Tehát ha egy színtelen vegyületben valamilyen módon kromofór csoportot vagy kromofór-csoportokat létesítünk, az színessé válik. Például a fenolftalein szeszes-vizes oldata színtelen, mert a vegyület kromofór-csoportot nem tartalmaz. De ha lúgot adunk hozzá, s ezáltal kromofór-csoport képzôdését tesszük benne lehetôvé, az oldat rögtön sötét-vörös színt vesz fel. Savat adva hozzá, az eredeti vegyület visszaképzôdik a vörös szín eltûnése közben.

A kromofór csoportok csak színessé teszik a vegyületet, de nem változtatják át festôanyaggá. Ahhoz, hogy egy színes vegyület növényi vagy állati eredetû rostokat, textiliákat tartósan megfesthessen, szükséges, hogy molekuláiban olyan atomcsoportok is legyenek, melyek a festéket a rostokhoz való rögzítôdésre képessé teszik. Ezek az atomcsoportok - természetüknél fogva - bázisos tulajdonságúvá, vagy savi jellegûvé tehetik a festéket, tehát alkalmassá arra, hogy savakkal, bázisokkal vegyületeket képezhessen. Ezeket auxokróm és sóképzô gyököknek nevezik és legjellegzetesebb képviselôjük az amino- (NH₂) és hidroxil- (OH), illetve szulfo- (SO₃H) és karboxil- (COOH) csoportok. Számos esetben ezeknek az auxokróm csoportoknak a révén válik a festôanyag vízben oldhatóvá, s ezáltal festésre alkalmassá. Különösen jól oldódnak azok a festôanyagok, melyek SO₃H gyököt foglalnak magukban.

Ha az állati vagy növényi eredetû rostokból készült fonalak vagy szövött anyagok festésénél egyszerûen csak úgy járunk el, hogy azokat a festékoldatba áztatjuk, esetleg ezzel fôzzük, akkor a festôanyag vagy adszorpció útján, vagy kémiai egyesülés következtében, de legtöbbször mindkét folyamat révén kapcsolódik a rostanyaghoz. Az állati rostok festésénél rendszerint a kémiai folyamat viszi a fôszerepet. Ilyenkor a festék auxokróm csoportjai a rostanyag bázisos vagy savi gyökeivel lépnek reakcióba s ennek következtében vízben oldhatatlan, a fonál vagy szövet anyagából ki nem mosható vegyület jön létre. Az olyan festôanyagokat, melyek a rostokat, textiliákat közvetlenül, minden elôzetes kezelés nélkül tartósan festeni képesek, nevezzük szubsztantív festôanyagoknak.

Ha a fenolftaleinnek meglúgosított sötétvöröszínû vizes oldatába fehér gyapjúfonalat mártunk s azután azt a színes folyadékból kiemeljük, vörösre festettnek fogjuk látni. Ebben az esetben valódi festés még sem ment végbe, mert ha a fonalat vízzel többször kimossuk, vörös színét teljesen elveszíti. A vörös festék tehát csak felületesen tapadt meg a fonalat alkotó rostok felületén s ezért könnyen el is távolítható volt. Teljesen másképen viselkedik a gyapjúfonál fukszin vagy anilinvörös oldatában. Ha a gyapjúanyagból nagyobb mennyiséget áztatunk be az utóbbi festékek valamelyikének oldatába, akkor a festékoldat megvilágosodik, a gyapjú pedig erôsen vörösre színezôdik és pedig annyira tartósan, hogy a színezô anyagot többször megismételt szappanos mosással sem lehet eltávolítani, a gyapjút ismét színtelenné változtatni.

A gyapjúhoz hasonlóan viselkedik a selyem is, ellenben teljesen másképen a gyapot. A gyapotot a fukszin vizes oldata éppen olyan felületesen színezi, mint a gyapjút a vörös fenolftalein oldat. A fukszin tehát alkalmas a gyapjú és selyem festésére, ellenben nem a gyapot színezésére. A fenolftalein pedig egyik rostanyagféleség festésére sem használható. Festhetôség tekintetében a gyapjúhoz és selyemhez hasonlóan viselkednek az összes állati eredetû textiliák, a gyapotnak megfelelôen a növényi rostanyagok, pl. a lenvászonféleségek. Természetesen tekintélyes számban ismeretesek olyan festôanyagok is, melyek elsôsorban az utóbbiak festésére alkalmasak.

A fukszin, mely a bázisos természetû festékek közé tartozik, az állati eredetû rostanyagokra nézve tehát szubsztantív festôanyag, de nem a növényi rostokra nézve. Azonban a nevezett festékkel gyapotféleségek is megfesthetôk, ha az utóbbiakat festés elôtt tannin-oldatba áztatjuk.

Számos festôanyaggal a rostok csakis akkor színezhetôk, ha a rostanyagot elôzetesen egy különleges eljárásnak, ún. pácolásnak vetettük alá. Pácolás alatt értjük azt az eljárást, midôn pl. a kelmét vagy fonalat bizonyos fémsóknak, egyes esetekben szerves vegyületeknek oldataival kezeljük. Ilyenkor a rostokon és rostokban erôsen megtapadó fémhidroxidok válnak le, melyek az ezután következô festés alkalmával az ún. pácfestékekkel sókká, "lakkok"-ká egyesülnek. A tannin vagy csersav is azok közé az anyagok közé tartozik, melyeket pácolásra elônyösen fel lehet használni, mert számos festékkel oldhatatlan csersavas vegyületet képes alkotni. Különösen a bázikus természetû festékekkel való színezésnél használható a csersav - mint pácanyag - igen elônyösen. A szorosabb értelemben vett pácfestékekhez tartoznak azok, melyek megfelelô fémvegyületeket tartalmazó rostokat festenek meg tartósan. Ilyen pácfestékek pl. a sárgafa-festék, a kosenill, az alizarin stb.

Különbözô fémhidrátok egyféle pácfestékkel a legkülönbözôbb színeket eredményezhetik. Ha tehát egy megfelelôen elôkészített szövetre különbözô fémsók oldataival különbözô mintákat, alakzatokat nyomnak, s az így kezelt szövetet pácfestékbe mártják vagy azzal fôzik, akkor egy és ugyanazon pácfestéktôl a legváltozatosabb színek fognak a szöveten megjelenni.

A valódi pácfestékek nagyjában olyan tulajdonságúak, mint a tannin és ez maga is - mely a bázisos festékekre nézve pácoló anyag - pácfestéknek minôsíthetô. Például, egy vassóval pácolt anyag tannin oldatba mártva, tartósan feketére színezôdik. Ilyenkor a rostokban a tinta festékanyaga képzôdik ki. A pácfestékeket indirekt vagy adjektív festôanyagoknak is nevezik.

Csaknem napjainkig a legelterjedtebben használatos pácfesték az alizarin volt, melyet már az ókorban is ismertek és használtak, jóllehet a vele való festés meglehetôsen hosszadalmas és körülményes. A mult század hetvenes éveiben került a természetes alizarinnal teljesen azonos összetételû és tulajdonságú, mesterséges alizarin a forgalomba. A mûtermék elterjedése és használata rövidesen kiszorította a természetes festôanyag alkalmazását, óriási károkat okozva az alizarint szolgáltató növény termelôinek.

Az alizarin, a vörösítô buzér (Rubia tinctorum) nevû növényben fordul elô cukorhoz (primveroze) kötve, ruberythrinsav nevû glükozida alakjában. A festô anyagot a cukormentes rész szolgáltatja, mely, Liebermann és Graebe 1868-ban végzett vizsgálatai szerint, 1-2-dioxi-antrakinon. Mesterséges úton való elôállítását is ôk valósították meg. Az elsô szintetikus alizarin 1871-ben került piacra.

Az alizarin mesterséges elôállítása a kôszénkátrány egyik alkatrészébôl, az antracénbôl történik, melyet oxidáló anyagokkal antrakinonná alakítanak át. Az utóbbi oxidált terméket koncentrált kénsavval szulfurálják, mikor a kénsavmaradék az antrakinon molekula-szénatomjának hidrogénje helyébe lép. Ez a kénsavas származék nátronhidráttal olvasztva nemcsak egy cserebomlásos, hanem oxidációs vegyfolyamaton is megy keresztül s eközben alizarinná alakul át. A szintézis menetét a következô jelképek ábrázolják:
 

antrakinon	--------------> H2SO4	antrakinon 2-szulfosav
antrakinon-2-szulfosavas nátrium	+ NaOH --------------> +O2	1-2-dioxi-antrakinon alizarin

Az antrakinon vázon levô különleges helyzetû (-orto) HO-csoportok teszik képessé a vegyületet arra, hogy a pácolással szövetre vitt fémekkel színes komplex sókat alkosson. Ha a szövet alumínium-sókkal volt pácolva, alizarin hatására élénk vörös szín fejlôdik ki rajta. A vas sötét-ibolya, a króm sötét-kék alizarin-komplexsókat alkot stb. Különösen szép vörös szín nyerhetô, ha a szövetet alumíniumos pácolás elôtt tömény kénsavval kezelt és azután semlegesített ricinusolajjal, ún. törökvörös olajjal, itatjuk át. Ilyenkor a kénsavas olajsavak az alumíniummal sót képeznek, melyeket iszapolt krétával is rögzítenek a szöveten s csak azután következik az alizarinos festés.

Az alizarinon kívül még számos antrakinon pácfestéket ismerünk. Ezek molekuláikban több különbözô helyzetû hidroxilt tartalmaznak s ezeken kívül némelyik más atomcsoportokat is. A purpurin, kermes, kosenill, karmin, aloeemodin, rhein stb. mint antrakinon származékok. Az utóbbi kettônek azonban nem mint festéknek, hanem mint fiziológiai hatású szernek van jelentôsége.

A kelmefestészetben még egy harmadik eljárást is alkalmaznak: az elôidézéses (elôhívásos) vagy fejlesztett festést, melyet egyes esetekben csávafestésnek is neveznek. Ezeknek az eljárásoknak lényegét az képezi, hogy a festéket magában a kelme rostanyagában létesítjük, idézzük elô. Ilyenfajta festéseknek keresztülvitele többféleképen történhetik. Egyik mód, hogy a szövött anyagot egymásután mártjuk vagy áztatjuk a festéket szolgáltató kiindulási anyagok oldataiba, mikor a szálon végbemenô kémiai folyamat vagy oxidáció következtében képzôdik ki a festék. Ilyenfajta festést végezhetünk szervetlen sókkal is. Például, ha a gyapotot elôször ólomecet, azután káliumbikromát oldatába mártjuk, akkor az a rostban és a roston keletkezô ólomkromáttól tartósan sárgára színezôdik. Elôidézéses festésre szervetlen vegyületeket a legritkább esetekben használunk.

Lényegileg olyan eljárással, mint amilyennel a kelme rostjában a krómsárgát elôidéztük, azofestéket is kifejleszthetünk. Például, ha b-naftollal kezelt szövetet diazotált para-nitranilin oldatával itatjuk át, a szálakban a legszíntartóbb és legélénkebb színû festékek egyike, a p-nitranilinvörös fejlôdik ki. Más azofestékek is ugyanilyen módon létesíthetôk a textil anyagon. Egyes esetekben szabad NH₂ gyököt tartalmazó azofestéket közvetlenül visznek a rostra s azon a festéket megfelelô eljárással diazotálják s azután bizonyos fenolokkal vagy aminekkel vizes oldatban kapcsolják most már két azo-csoportot tartalmazó festékké. Az azofestés ilyen módja még tartósabb és szebb színeket eredményez.
 

p-nitranilin

----->

p-nitro-diazo- nium-klorid

+

b-naftol

=

p-nitranilinvörös

Fejlesztéses vagy elôhívásos módszerrel festhetô legtartósabban feketére valamely gyapotanyag az anilin oxidációja útján. A festés keresztülvitele úgy történik, hogy a gyapotot elôzetesen híg nátronlúggal fôzik, miáltal annak rostjai felduzzadnak s a festék felvételére, valamint megkötésére alkalmasabbá válnak. Mercer ajánlatára a gyapotanyag lúgos kezelését más festési mûveletek elôtt is gyakran alkalmazzák. Ezt az eljárást a kezdeményezô neve után mercerizálásnak is nevezik. A híg lúggal fôzött és jól kimosott gyapotféleséget még nedvesen nátriumklorátot, sósavat, ecetsavat és timsót tartalmazó sósavas-anilin oldattal itatják át, s kellô ideig tartó szárítás után káliumbikromát és kénsav hatásának teszik ki. Végül híg bikromátos- s ezt követôleg szappan-oldattal többször alaposan átmossák. Az anilinfeketével festett szöveteknek régebben az a nagy hátrányuk volt, hogy idôvel kizöldültek. Ez a színváltozás nem következik be, mióta az oxidációs folyamatot valamilyen katalizátor, rendszerint rézsó jelenlétében folytatják le. Az anilinfekete pontos szerkezetének kifejezésére eddig még csak valószínû képlettel rendelkezünk.