Színmaradványok és patina a nyugati kapun
A templom homlokzatainak, nyugati kapuzatának és szobrainak egykori színérôl, festésérôl egy leírás sem emlékezik meg, és egyetlen ábrázolás sem maradt ránk. A mûvészettörténeti, építészettörténeti szakirodalom pedig még az épületen szembeszökô festésmaradványokat – például a déli kapu timpanonjáét és kapurizalitjáét – sem emlitette.
A nyugati kapuzaton és a szobrokon az egykori esetleges festés(ek)nek
nincs ilyen egybefüggô nagyobb felületen szabad szemmel
látható maradványa. A kapu kôfelületeinek
makroszkópos átvizsgálása során egyetlen
kis foltban találtuk meg többszínû festés
maradványát – a Madonna-szobor fülkéjének
déli oldalán (161–162).
A mállási kéregben azonban még jelen lehetnek
– bár az elszennyezôdött, elfeketedett felületen
már nem láthatók – az egykori festések és
felületkezelô anyagok maradványai. Ezeket a felváló,
majd ledobódó kéreg végképp magával
viszi. Így tehát a huszonnegyedik órában –
sôt talán az után – jutottunk ahhoz a lehetôséghez,
hogy kísérletet tegyünk az egykori festék- és
felületkezelô anyagok és módszerek meghatározására
és dokumentálására. A mállási
kéreg vizsgálatával már nem látható,
végsô soron pusztulásra ítélt festésekrôl
szerezhetünk ismereteket, még ha néhány elemnyom
vagy az egykori festékanyagok bomlástermékeinek kimutatásával
kell is megelégednünk.
A kutatási mintákat védett zugokból, a kôpusztulási
folyamatoktól inkább kímélt helyekrôl
vettük. A minták vizsgálata nagy érzékenységû
eszközöket, az eredmények kiértékelése
pedig különös körültekintést igényelt.
A festékpigmenteknek, valamint azok szennyezôinek és
kötôanyagainak meghatározásához a röntgendiffrakciós
analízis mellett elektronmikroszondás vizsgálatokat
is alkalmaztunk, amelyekkel a csak nyomokban elôforduló elemek
kimutatása is lehetôvé vált. Az elemek ugyanis
olyan kis koncentrációban vannak jelen a mállott kôfelületekrôl
vett mintákban, hogy egyszerûbb elemzési eljárásokkal
a zavaró mátrixhatások mellett nem nyomozhatók.
Hozzá kell tegyük azonban azt is, hogy nem volt módunk
annyi elektronmikroszondás vizsgálatot végezni, amennyit
a pigmentanalizis jelentôsége indokolna.
A századfordulós patinázás
A teljes kapun, így a bélletben, az archivoltzónában,
valamint a szobrokon is szinte összefüggôen
maradt fenn egy közvetlenül a kôfelületet borító
vékony bevonat. Ez a 13. századi kôfaragványokon
vöröses-rózsaszínes árnyalatú (157),
a századfordulós restauráláskor beépített
új faragványokon sárgásokkeres színû
(158) védettebb felületeken, sarkokban pedig egészen
elfeketedett. A bevonat áthúzódik a századfordulón
készült új faragványok és a századfordulós
gipszmásolatok készítésébôl visszamaradt
agyagkitömések felületén, valamint a középkori
és a száz éve készült faragványok
közötti fugákon is.
 |
 |
| 157. 13. századi faragvány
patinázott felülete a kapubéllet indás archivoltrétegében (Szentesi Edit, 1993) |
158. Századfordulós faragvány
patinázott felülete a kapubéllet indás archivoltrétegében (Szentesi Edit, 1993) |
Egyértelmû volt tehát, hogy e bevonat kései felületkezelés maradványa kell legyen: olyan anyag, amelyet a századfordulós restaurálás utolsó szakaszában vagy még késôbb hordtak fel.
Mûvészettörténész kollégáink kezdetben arra gondoltak, hogy a bevonatot konzerválószernek szánták a századfordulós restauráláskor, jóllehet ilyen kezelésrôl a források nem szólnak. Ismert viszont, hogy már a múlt század közepétôl, mind hazánkban, mind külföldön, intenzív kutatómunkával próbáltak konzerváló hatású felületkezelô anyagokat kifejleszteni. Sokfajta anyagot kipróbáltak, köztük különbözô fluáttartalmú készítményeket is. A századelõn Nagy Dezsô kísérletezett a szentmargitbányai lajtamészkô cink-magnézium kettôsfluátos konzerválásával. Ezt az anyagot a budavári Mátyás-templom déli tornyának köveire is felhordták a templom Schulek Frigyes által vezetett restaurálásakor.1
XIX. Elgipszesedett patinaréteg századfordulós
kôfaragványon. Röntgendiffraktogram (CuKa;
45 kV; 35 mA)
XX. Elgipszesedett patinaréteg 13. századi kôfaragványon.
Röntgendiffraktogram (CuKa; 45 kV; 35 mA)
A jáki kapuról vett mintáink részletes elemanalitikai és ásványkôzettani vizsgálata alapján a bevonat sárga és vöröses színû változatának fázisösszetétele alig különbözik (XIX, vö. XX). Ma e bevonat fô komponensei kalcit, gipsz és hematit. Ezek mellett a bevonat kis mennyiségben tartalmaz kvarcot, plagioklász földpátot, káliföldpátot, agyagásványokat (illitet, kloritot és kaolinitet), valamint kalcium-oxalátokat (weddelitet és whewellitet). E járulékos komponensek aránya ingadozó, de a kristályos fázisok minôsége többé-kevésbé állandó. Az elemanalitikai vizsgálatokkal kimutatható elemegyüttes: vas, kalcium, klór, kén, foszfor és szilícium (159-160).
159–160. Patinázott kôfelület visszaszórt elektronképei. A bal oldali képen sötétebb foltként a felületkezelô anyag elgipszesedett részei jelennek meg. A jobb oldali képen a kevésbé gipszesedett felület erôsebb nagyításban (MTA GKL)
– Tekintettel arra, hogy a felsorolt elemek közül hiányzik a magnézium, a cink és a fluor, biztosan kizárható annak lehetôsége, hogy a felületet fluátos kezelésnek vetették volna alá.
– A hematit (a-Fe2O3) biztosan nem az eredeti kôanyagból származik, hiszen sem a mállási kéregben, sem a száraz ülepedéssel lerakódó szennyezôdésben nincs jelen, forrása így nagy valószínûséggel a mesterségesen felvitt bevonat volt, amelynek színezô pigmentje tehát hematit. A szín- és árnyalatkülönbségekért a kôzetek porozitáskülönbsége felelôs. A porózusabb 13. századi kövekben a vasionok migrációja intenzívebb, mint a századfordulón beépített tömöttebb lajtamészkô-változatokban. Ebbôl adódik, hogy a régi kövek felületének a vasásvány nagyobb koncentrációja sötétebb és vörösebb árnyalatot ad.
– A rétegben kimutatott kalcium-oxalátok (weddelit, whewellit), valamint a foszfornyomok együttes elôfordulása alapján arra kell gondolnunk, hogy a bevonat festékanyagát kazeines mészkötésben vitték a felületre. A kazein ugyanis foszfortartalmú fehérje, amely nedves közegbe kerülve mikroorganizmusok táptalaja lehet, az oxalát pedig a mikroorganizmusok anyagcseretermékeként keletkezik.
A bevonat tehát nem konzerválóanyagnak, hanem meszes-kazeines kötésû festésnek bizonyult, amellyel minden bizonnyal a régi és az újonnan beépített köveknek kívántak egységes színbeli megjelenést biztosítani. Felhordásának célja tehát esztétikai volt: a felületkezeléssel valószínûleg az új faragványok harsogó fehérségét kívánták eltüntetni. A bevonatot ezért joggal nevezhetjük mesterséges patinának.
E patina mennyiségileg meghatározó fázisa ma a gipsz, sôt a minták jelentôs részében ma már csak gipsz és oxalátok mutathatók ki. A gipsz a patinarétegben is hasonlóan alakul ki, mint a kôanyag mállása során: a bevonat mészanyaga szulfátosodik.
A patina alatt a kôanyag mállási zónája vastagabb, mint máshol. A patina tehát vízvisszatartó hatású volt, és ezáltal gyorsította az alatta végbemenô mállási folyamatokat.
~~~~~
Közismert, hogy a budapesti Városligetben álló Vajdahunyadvár úgynevezett Jáki kápolnájának kapuzata a jáki nyugati kapu másolata. A budapesti kapun is megjelenik a kövek felszínén egy sárga, lazúros, kôbe szívódott vékony bevonat. A kapu bélletébôl néhány típusosnak tekinthetô mintát vettünk és analizáltunk. Az elemzések szerint e bevonat fázisösszetétele gyakorlatilag ugyanolyan, mint a jáki kapu patinájáé: színezô festékanyaga okker, amelyet meszes-kazeines kötésben hordtak fel a felületre. Mivel a budapesti kapuban a falnedvesség elhanyagolható mértékû, itt oxalátok nem képzôdtek, és a gipszesedés is lassúbb.
A budapesti Jáki kapu kôfelületeit tehát ugyanazzal
a módszerrel patinázták, mint a jáki nyugati
kaput, de ma alig vannak olyan összehasonlító ismereteink,
amelyeknek alapján ezt a megfelelést értelmezhetnénk.
Többet kellene tehát foglalkoznunk a 19. században és
a századforduló környékén alkalmazott
kôkezelô és -színezô anyagokkal, a kôépületek
akkori homlokzatszínezésével és a bevonatok
anyagainak hatásával az épületek mai állapotára.
Festésmaradvány a Madonna-szobor fülkéjének keretén
A Madonna-szobor fülkéjének keretén, a jobb oldalon, festés látható: a kis kiterjedésû maradvány a fülkekeret mindkét faragványára ráhúzódik, és köztük a fugát is fedi. Sárga alapon fekete és vörös színek vehetôk ki, amelyeket leginkább geometrikus jellegû mustra csekély maradványaként értelmezhetünk (161–162).
161–162. Festésmaradvány a Madonna-szobor
fülkéje keretének déli oldalán
(OMvH - Hack Róbert, 1993; Mezey Alice, 1993)
A festett felületbôl vett minta röntgendiffraktogramja (XXI) szerint a minta kalcitot, gipszet és csekély mennyiségben kloritot, valamint nyomokban oxalátot tartalmaz. A minta felszínének elemanalitikai vizsgálatából megállapítottuk, hogy ott vas-oxidos, gipszes, foszfortartalmú fázisok találhatók. Mélyebb rétegei ólomtartalmúak, bennük kevesebb a gipsz, és nincs foszfor (XXI). Az elemanalizis ólom-, réz- és titánnyomokat mutatott ki (163–164).
XXI. A fülkekeret színes rétegeinek röntgendiffraktogramjai
(CuKa; 45 kV; 35 mA). Az alsó görbe
a korábbi festés, a felsô a századfordulós
patina összetételét mutatja
163–164. A fülkekeret festésének visszaszórt elektronképei. A bal oldali képen az elgipszesedett kéreg alatti rétegben látható fehér foltok ólom-, illetve réztartalmú fázisok. A jobb oldali képen a festékpigmentek erôsebb nagyításban (MTA GKL)
Amíg tehát a minta felszínén a századfordulós patina már ismert maradványai mutathatók ki, a mélyebb réteg ólomtartalma ennél korábban a kôfelületre került festékpigmentek maradványának tekinthetô. Mivel a festett felületbôl vett minta mennyisége nem tette lehetôvé a röntgendiffrakciós fázisazonosítást, az egykori ólomtartalmú pigmentek pontosabb meghatározására nem volt mód; a sárga, fekete és vörös színt adó pigmentanyagok nem voltak elkülöníthetôk, bár mindhárom lehetne ólomszármazék. A fennmaradt festett felület kis mérete miatt a továbbiakban sem vehetünk röntgendiffrakcióval vizsgálható mennyiségû mintát, ezért esélyünk sincs arra, hogy a kimutatott elemeket kristályszerkezethez is köthessük.
A fülkekeret festése tehát a századfordulós
patinaréteg alatt van, így annál biztosan korábbi,
de kora az analitikai vizsgálatok alapján nem pontosítható.
JEGYZET
1 Vitéz Láczay-Fritz Oszkár, A természetes építõkövek elmállása és gyors pusztulásának megakadályozása, Budapest 1930, 48–49: "Legutóbb azonban volt alkalmam számos oly követ is megvizsgálni, melyet 15-20 év elôtt ily fluátkezelésnek vetettek alá. Az elért eredményekrol nem sok jót tudok mondani. Legutóbb Möller tanárral és Schulek építésszel együtt megvizsgáltuk a Mátyás-templom tornyán 20 év elôtt fluáttal impregnált köveket és a fluátozásnak semmi számottevô jótékony hatását megállapítani nem tudtuk." A mû második kiadásának szövege közli még, hogy e helyszíni szemle 1928-ban történt, lásd Vitéz Láczay Oszkár, A természetes építôkövek elmállása és a mállás elleni védelem, Budapest 1944, 55.