A kémiai reakció lelke az átmeneti komplex kialakulása és bomlása
Beszélgetés – az 1999. évi Nobel-díj kapcsán – Keszei Ernõvel, az ELTE TTK Fizikai Kémiai Tanszékének vezetõjével

---

Egy közel húszéves hasonlat szerint a kémiai reakciók "lefilmezése" olyan feladat, mint azé a jeleneté, amelyben túl sok szereplõ lepi el a színpadot végszó nélkül, hogy azután mindegyikük egyszerre hadarja el a mondókáját.

1999 kémiai Nobel-díjasa, Ahmed Zewail pillanatfelvételeket készít a molekulák gyors – néhányszor 10^–15 másodperces, femtoszekundumos – átalakulásáról. Zewail munkájáról Keszei Ernõvel, az ELTE TTK Fizikai Kémiai Tanszékének vezetõjével beszélgettünk, akinek Femtokémia címû könyve hamarosan megjelenik az Akadémiai Kiadó gondozásában.
 
 

Az egyik elsõ pillanatfelvétel-sorozat, amelyre Zewail is hivatkozik:
a ló mozgása az átmeneti állapot változásainak analogonja
 Eadweard Muybridge: Vágtató ló (részlet; 1878)

– Ahmed Zewailt valószínûleg csak a szakterület mûvelõi ismerik. Hogyan ejtik ennek az Amerikában élõ, egyiptomi kutatónak a nevét?

– Arabul "zuail"-nak hangzik, az amerikaiak általában "zíveil"-nek mondják, de egyetemi kollégái egészen arabosan ejtik Zewail nevét.

– Tudjuk, hogy a Nobel-díjat a kémiai reakciók átmeneti állapotainak femtoszekundumos spektroszkópiai vizsgálatáért kapta. Miért jelent áttörést ez a módszer?

– A kérdést kétféleképpen lehet érteni. Miért pont a femtoszekundumos tartomány érdekli a kémikust és hogyan végezhetünk ilyen gyors méréseket?

Kezdjük a másodikkal. A femtoszekundumos spektroszkópiában az idõmérést távolságmérésre vezetik vissza. A fény a leggyorsabb, tehát távolságméréssel úgy mérik a legrövidebb idõtartamokat, ha fényt használnak. Az a legrövidebb távolság, amely mikrométercsavarral pontosan beállítható, körülbelül 0,1 mikrométer; 0,1 mikrométer 0,3 femtoszekundumnak felel meg, mert a fény 0,1 mikrométert 0,3 femtoszekundum alatt tesz meg. Ezt a mechanikai precizitást már a század elején el tudták volna érni. De más is kell a mérésekhez: az, hogy a molekulák vizsgálatára használt fényimpulzus kiterjedése ne legyen nagyobb, mint ez a háromtized femtoszekundum. Illetve, ha femtoszekundumos történéseket akarok mérni, egy femtoszekundumnál ne legyen nagyobb a kiterjedés és így tovább. Ez az, amit nem tudtak korábban megvalósítani.

Shank és Ippen 1985-ben jutott arra az alapvetõ gondolatra, hogy az impulzusok festéklézerekkel erõsíthetõk, és bizonyos törésmutató-diszperziókat kihasználva "összenyomhatók", csökkenteni lehet a szélességüket. Az idõbeli összenyomáshoz azt használták ki, hogy az idõbeli szélesség és a frekvenciatérbeli szélesség összefügg: ha az impulzus idõtartamát szûkítjük, a jel szélesebb frekvenciatartományban jelenik meg. De ez fordítva is igaz. Ezzel a módszerrel elõször körülbelül 500 femtoszekundumos impulzusokat állítottak elõ.

– Miért elõnyösebb a femtoszekundumos spektroszkópia a piko- vagy nanoszekundumosnál vagy a folytonos fénnyel mûködõ spektroszkópiánál?

– Eyring és Polányi munkájából kiderült, hogy az átmeneti állapotban a konfigurációs térbeli pontnak át kell haladnia egy potenciálfelületen – vagy egyszerûbben: a reagáló molekulának le kell küzdenie egy energiagátat – , és ez a folyamat körülbelül 10^–12 másodpercnyi idõ alatt játszódik le. De ilyen gyors reakciókat akkor – az 1930-as években – senki sem tudott követni. Még egyszer mondom, azért, mert rövid idõtartamokat tudtak volna mérni, de a jelek roppant szélesek voltak. Eyring és Polányi számításai azt mutatták, hogy a szakadásért felelõs rezgések, pédául az OH-rezgések karakterisztikus ideje 10 femtoszekundum. Nyilvánvaló, ha egy nyújtási rezgés mentén egy OH-kötés elszakad, a felszakadás idejének 10 femtoszekundum nagyságrendjébe kell esni. Ezt igazolták Zewailék az elsõ mérésükkel, amelyben a jód-cianidot gerjesztették és mérték a CN–I kötés szakadását. Azt találták, hogy a kötés 200 femtoszekundum alatt szakad szét teljesen.

– A kulcsszó tehát az átmeneti állapot. A rezgések, illetve a rezgések által indukált kémiai reakciók – az elemi események – a femtoszekundumos skálán zajlanak.

– Ugyanaz tartja össze az átmeneti komplexet, mint az egyéb molekulákat, tehát az erõállandók ugyanakkorák, mint a rezgéseknél. Következésképpen a rezgések periódusidejéhez igazodik a kötésszakadás idõtartama.

– Milyen idõbeli térképen helyezhetnénk el ezeket a folyamatokat?

Néhány folyamat idõtartama (Keszei Ernõ: Femtokémia)

– A femtoszekundumos skála alján az elektron- és az energiaátmenet van, ezek gyorsak, de "belógnak" még a pikoszekundum felé. A molekularezgések 10 femtoszekundumtól kezdõdnek, és a kisebb energiájú, "puha" rezgések 10 pikoszekundumig tartanak. A szolvatáció 100 femtoszekundum és 100 pikoszekundum közötti idõtartományban játszódik le attól függõen, milyen gyorsan rendezõdhet át az oldószer szerkezete. A molekulán belüli, a rezgések közötti energiaredisztribúciónak, az energia újraeloszlásának elég széles tartománya van. Bizonyos molekulákban 10 femtoszekundumhoz közeli, de vannak nagyobb molekulák, ahol a nanoszekundumot is megközelíti a rezgési redisztribúció ideje. Ha a rendszernek sok szabadsági foka van, és a rezgési frekvenciák messze esnek egymástól, a redisztribúciós folyamat lassúbb. A molekulaforgás ideje 10 pikoszekundum fölött kezdõdik; a forgás karakterisztikus ideje 10–100 pikoszekundumtól a nanoszekundumos tartományig terjed. Azután még lassúbb folyamatok következnek. Például a szingulett gerjesztett állapot élettartama meghaladja a nanoszekundumot, hacsak nincs gyorsabb mechanizmussal zajló energiaátmenet.

– Térjünk vissza az átmeneti állapothoz. Hogyan észlelik a gerjesztett molekulákat?

– Ez egy rettenetesen nehéz mérési eljárás. Azokban az ultragyors lézeres laboratóriumokban, amelyeket ismerek, a berendezés építésének kezdésétõl számított két éven belül nem voltak kinetikai eredmények. Egy 5–6 méter hosszú, körülbelül 2 méter széles optikai padon legalább három lézer van: egy meghajtólézer, egy festéklézer, amely a gerjesztõimpulzust, a “pumpát” produkálja, és egy másik, amelyik a mérõimpulzust, a "próbát" állítja elõ. Ezek a lézerek a nyolcvanas években nem olyanok voltak, mint a mostani, fél méter hosszú, 20 centi széles szilárdtest lézerek. És az összehangolásuk, a tükrök, a rácsok, a festékek optimalizálása nagyon hosszú idõbe telik. Ha abban a lézerlaborban, ahol dolgoztam, elállított valaki egy optikai elemet, tehát elrontotta az optikai utat, akkor legalább két nap munkába került, amíg újra rendbehozták.

A detektálás szempontjából az a legnagyobb nehézség, hogy a mintában 0,1 mikrométer távolságon, tehát körülbelül 1 femtoszekundumon belül kell találkoznia a két sugárnak. Különben semmit sem látunk. Hogy lehet az asztalra felépített két különbözõ sugármenetet úgy összehangolni, hogy azok pont ilyen idõn, illetve távolságon belül keresztezzék egymást? Erre sok trükk van; mindegyik azon alapszik, hogy valamely jelenség elõidézéséhez mind a két impulzus szükséges. De azért mindig el kell találni az impulzusok átfedését.

A detektorral szemben nincs igazán nagy követelmény. A szokásos fénydetektorok használhatók, hiszen – mivel az útkülönbség kódolja az idõt – nyugodtan ki lehet integrálni a teljes detektált jelet. Olyan lézereket alkalmaznak, amelyeknél az ismétlési frekvencia tipikusan 10, 15, 20, maximum 100 Hz. Ez azt jelenti, hogy az elektronika 10 milliszekundum alatt készülhet fel a következõ jel fogadására, és ez könnyen teljesíthetõ.

– Az ember minél inkább javítani akarja az idõfelbontást. Nyilván konvolúciós módszereket is használnak.

– A femtoszekundumos méréseknél nincs más, csak integrált jel. A leggyorsabb órajelek ma a számítógépekben 1000 GHz-esek, tehát a leggyorsabb elektronikák órajele sem rövidebb 1 pikoszekundumnál. A detektálás ezért 1 pikoszekundumnál tovább tart. Ha a jelek ennél rövidebbek, csak integrált jelet tudunk mérni. Az integrált jel a mérõ- és gerjesztõimpulzus konvolúciója. A nyolcvanas évek végén, amikor az elsõ cikkek születtek, a tipikus impulzusszélesség 100 femtoszekundum körüli volt, két ilyen jel integrálásából durván 200 femtoszekundum szélességû jel került ki, és ebbõl akartak 10 femtoszekundumos felbontást számolni. Ehhez kellett a dekonvolúció. Ma már vannak 2–3 femtoszekundum széles impulzusok is, természetesen ezekkel a felbontás dekonvolúció nélkül is eléri a néhány femtoszekundumot.

– A gyors lézerek nagyon sok helyen rendelkezésre álltak. Mi volt az, amit Zewail talált ki? Õ kapott elõször észbe, hogy a rövid impulzusok kémiai problémákra is alkalmazhatók?

– Kezdettõl fogva sokan alkalmazták ezeket a lézereket. A '60-as évek közepe óta a lézer az anyagtudományi kutatások nagyon divatos és hatékony eszköze. Aki lézerrel foglalkozott, tudott róla, hogy az impulzusok rövidülnek. De 1976-ban még Ahmed Zewailon kívül nem jutott senkinek sem az eszébe, hogy az átmeneti komplexet kellene megmérni a kialakulás és a bomlás közben. És Zewail 1978–80 táján már molekulasugár-berendezést és lézert használt együtt. Ez volt az, amit csak õ csinált a világon, senki más.

– Mind a molekulasugaras készülékek, mind az ultragyors lézerek nagyon drágák, úgyhogy Zewailnak a pénzt is elõ kellett teremtenie.

Ahmed Zewail

– Így van. Egy molekulasugár-berendezés ára 5 millió dollár körül van, egy '85-os femtoszekundumos lézerberendezés ára kb. 2 millió dollár. A labor felszerelése végeredményben 10 millió dollár körül volt. Hol van akkor Zewail érdeme? Ott, hogy az egyetem elvégzése után elindul Egyiptomból, Amerikában szerez egy PhD-fokoztatot, és rögtön utána Berkeley-ben, a Kaliforniai Egyetemen helyezkedik el IBM-ösztöndíjjal. Ez nem sikerül akárkinek. És két év után úgy dönt a Caltech (Kaliforniai Mûszaki Egyetem), hogy alkalmazza ezt a fiút. Újabb két év múlva véglegesítik, és még két év elteltével – 1982-ben – Zewail már egyetemi tanár. Így kereste meg azt a helyet, ahol sok pénz van. És hogy pont õ találta meg, az az õ érdeme. Nem véletlen, hogy az ultragyors lézertechnikával mindenki a sokkal könnyebben kezelhetõ folyadékokat vizsgálta. Zewail molekulasugarat használt, és az átmeneti komplexet akarta "lefényképezni". Ehhez pedig koherens mérést kellett végezni.

– Mi a koherens mérés?

A jód-cianid számított hullámfüggvényei az idõ függvényében, 306 nm hullámhosszú, 125 fs szé- lességû gerjesztõimpulzus esetén. Az ábrán a gerjesztett állapot potenciálfüggvénye is látható  (Keszei Ernõ: Femtokémia)

– Minden atomhoz tartozik egy hullámcsomag, amellyel kvantummechanikailag leírható. Sok atomhoz sok különbözõ hullámcsomag tartozik. A Boltzmann-eloszlás diktálja, hogy a hullámcsomagok nem koherensek, hanem fázisaik, amplitúdóik, frekvenciáik különbözõk. A detektáláshoz egyetlen egy esemény nem elegendõ. Ezekben a kísérletekben abszorpciót szokás mérni vagy fluoreszcenciát – ehhez legalább 1000–10 000 molekulát érdemes átalakítani és utána detektálni. Ezért kell koherensnek lenni a mérésnek. Célszerû, ha a Boltzmann-eloszlás elég szûk már a molekulákon is, és ha a rendszert úgy lövik meg a lézerrel, hogy a molekulák egyszerre csináljanak mindent. Nagyon nagy teljesítményû és nagyon rövid ideig tartó impulzusra van szükség. Vissza lehet térni az elsõ kérdés válaszához: a koherencia miatt is rövidnek kell lennie ennek az impulzusnak. Ha csak pikoszekundumnyi idõket tudnánk detektálni, akkor is érdemes lenne femtoszekundumos gerjesztõimpulzussal dolgoznunk, hogy létrehozzuk a koherenciát, tehát a molekulák rezgése azonos idõpontban induljon.

– Egy optikus – még a rendszerváltás elõtt – nagyon szemléletesen azt mondta a holográfiát magyarázva, hogy a koherens és a nem koherens állapot úgy különbözik egymástól, mint az április 4-i és a május 1-jei felvonulás. Az egyik esetben egyszerre lépnek a katonák, a másikban össze-vissza lépkednek a felvonulók, és ha kikerülnek például egy hirdetõoszlopot, akkor a május 1-jei résztvevõk lépésritmusából sokkal nehezebb a hirdetõoszlop alakját visszaállítani, mintha egy zárt katonai alakzat törik meg ezen a mintán.

– Ugyanerrõl van itt is szó. Itt a potenciálfelületen mutatott viselkedést kell egyszerre látni.

– Ezt a feltételt az érzékenység diktálja. Ahhoz kell tehát a koherens állapot, hogy egyszerre hangozzék el a "végszó": sok molekula csinálja egyszerre ugyanazt, mindegyik ugyanabban a fázisban tartson, miközben "átmászik" a gerjesztett állapoton, mert ekkor "összeadódik" a viselkedésük, és ekkor tudunk detektálni.

– A nem koherens spektroszkópiához képest több mint milliószoros az érzékenységjavulás.

– Van különbség az abszorpciós és a fluoreszcenciás mérés között? Azt szokták mondani, hogy a fluoreszcencia érzékenyebb, mert mindig a nullához képest kell mérni.

– Ez így van a femtokémiában is, de nem mindig lehet fluoreszcenciát mérni. Az elektronszolvatáció tanulmányozása során például azt vizsgáljuk, hogyan tükrözõdik az elektron állapotában az oldatszerkezet-változás, és ehhez abszorbanciát kell mérnünk, mivel a szolvatálódó elektron esetében a jel a szolvátburoktól származik, és ennek fluoreszcenciáját még nem sikerült detektálni. Zewail általában lézerindukált fluoreszceniát detektál, de ahhoz, hogy jó idõfelbontása legyen, szüksége van a koherenciára. Mert ha idõben “szétkenõdnének” ezek az események, a femtoszekundum felbontású spektrális választ nem tulajdoníthatná az átmeneti komplexnek.

– Honnan ismerik fel az átmeneti komplexet? Hiszen errõl az állapotról nincsenek korábbi tapasztalatok.

A nátrium D-vonalának nyúlványai a F + Na2 —> NaF + Na* reakció közben detektált emissziós spektrumban. A feltünte- tett pontok több különbözõ mérésbõl származnak (Keszei Ernõ: Femtokémia)

– John Polanyi mutatta ki az 1970-es években, hogy az alkálifém–halogén reakciók vizsgálata során kiszélesednek a detektált alkálifémvonalak. Például egy százezres amplitúdójú vonalnak a 0,1–0,2-es szinten van két “nyúlványa”. Ezeket a nyúlványokat csak az átmeneti állapotban lévõ, partnerrel kölcsönható alkálifém vonalának a kiszélesedésével tudták leírni. A vonalkiszélesedés elmélete sokkal korábbi, mert a csillagászok már régebben mértek ilyeneket. Tehát a leírás már készen volt, de Polanyi Nobel-díjához az is hozzájárult, hogy kémiai reakciók során detektálta a jelenséget. Õ azonban csak az átmenet spektrális lenyomatát látta.

Ha femtoszekundumos spektroszkópiát használunk, az egyik impulzussal gerjesztjük a rendszert, és bizonyos idõ, mondjuk 50 femtoszekundum múlva azt látjuk, hogy az abszorpció nem a kiindulási anyagé, de nem is a végterméké. Ilyen értelemben a mért jel a kialakuló objektum közvetlen bizonyítéka.

– Tehát arról ismerjük fel az átmeneti állapotot, hogy a spektrumot sem a kiindulási, sem a végállapotnak nem tudjuk megfeleltetni?

A lézerindukált fluoreszcenciajel (LIF-jel) különbözõ  mérõ- impulzus-hullámhosszaknál. Látszik, hogy a 391 nm-hez  közeli LIF-jelek hamar elbomló átmeneti képzõdménybõl származnak, a 390 nm alattiak viszont egy késõbb kialakuló, de ezen az idõskálán végleg megmaradó képzõdménybõl.  Az elõbbiek a I---C---N átmeneti állapotok a potenciálfelület különbözõ helyein, az utóbbiak pedig a termékállapotú C–N gyökök. Az átmeneti állapot pillanatfelvételei a ló mozgásának megörökítésére emlékeztették Zewailt (Keszei Ernõ: Femtokémia)

– Ennél többet látunk, mert látjuk, hogy a kiindulási anyag spektruma hogyan alakul át a termék spektrumává. Másrészt a konfigurációs térre vonatkozó mozgásegyenletekben szerepel a potenciál. Ha megmérjük az energiákat, ki tudjuk számolni a potenciálértékeket. Tehát a potenciálfelület gyönyörûen feltérképezhetõ a kísérleti adatok alapján.

– A spektrumokat változó késleltetéssel mérik ki?

– Igen. Az idõfüggés tehát nem valós idejû, hanem beállítjuk a késleltetést.

– Olyan, mintha stroboszkóppal idõrõl idõre megvilágítanánk a rendszert?

– Pontosan. Lövünk néhányat, nem egyet, hanem százat, kétszázat – ez a tipikus lézertüzelési hányad – az eredményeket átlagoljuk, néhány femtoszekundummal megváltoztatjuk a késleltetést és így tovább, tehát ez adott késleltetésû, diszkrét mérés.

– Hány laboratóriumban végeznek ilyen kísérleteket a világon?

– A hõskorban, amikor Ippen és Shank kidolgozta a festéklézeres erõsítést a Bellnél, mindent a laborban kellett megépíteni, még a festéklézert is. Néhány év múlva már árusították a komponenseket, és '95 körül kijött a komplett femtoszekundumos berendezés. De ez ekkorra már el is avult, mert a festéklézerrõl áttértek a szilárdtest lézerre. Tehát '85-ben egy laboratórium volt a Bellnél, és körülbelül húsz alakult ki a következõ négy-öt év alatt a világon. A nagy áttörést a titán–zafír, femtoszekundumos szilárdtest lézer jelentette. Ezt is lehet már 3–4 év óta kapni. Becslésem szerint 200 laboratóriumnak lehet ilyen berendezése.

Magyarországon három kutatócsoport dolgozik ultragyors lézerekkel. A szegedi optikai csoport  fõként lézerfejlesztéssel foglalkozik. Bor Zsolt vagy Szatmári Sándor nevét bárhol a világon ismerik lézeres körökben.  Egy göttingeni laboratóriumban hallottam, hogy az õ ultragyors lézerüket Szatmári építette 10 évvel ezelõtt. A szegedi csoport nem itthon épített elsõsorban, mert a munkához sok pénz kell. De már Szegeden is elkezdtek beállítani egy kétimpulzusos "pump-and-probe" rendszert. A pécsiek berendezését eleve kémiai vizsgálatokra is tervezték, de úgy tudom, hogy a tervezett 20 femtoszekundum még nem elérhetõ. Horváth Attilának Veszprémben van egy 20 pikoszekundumos, kétsugaras berendezése.

– Mire használhatók a femtoszekundumos mérések?

– Rettenetesen sok mindenre. A kémiai reakció lelke az átmeneti komplex kialakulása és bomlása. Az ember "beleszólhat" abba, hogy milyen átmeneti komplex képzõdjön, hogy a komplex milyen irányban bomoljon el, s ezzel a reakció jellegét is befolyásolhatja – ez az, amit kvantumkontrollnak hívnak. Elõidézhetünk katalízist katalizátor nélkül, megfelelõ lézerbesugárzásokkal, vagy olyan reakciókat indíthatunk el, amelyek melléktermék keletkezése nélkül zajlanak le.

– Tehát már vannak arra példák, hogy nem pusztán egy reakciót detektálunk, hanem bele is avatkozunk a folyamatba?

– Igen. A kvantumkontroll még gyerekcipõben jár, de például a dijód-metán bomlását már sikerült szabályozni.

– Szelektíven preparálható egy adott kvantumállapot?

– Igen. A "szelektív preparálásról" a kémikusnak az lenne az elsõ gondolata, hogy nagyon pontosan be kell hangolni azt az energiát, amelyik az adott kötést szakítja. De nem így van, mert a rezgések csatolódnak egymáshoz, a besugárzást követõ energiaredisztribúció gyorsabb, mint a kötésszakadás. Sok csoport foglalkozik a világon a kvantumkontroll fejlesztésével. Ez azonban egyelõre még csak alapkutatás.

– Milyen fázisban zajlanak a vizsgált reakciók?

– Szilárd fázisban nehezebb dolgozni, mert ott markánsabb a felület szerepe. A szilárd testbe nem olyan egyszerû a sugárnyalábot beléptetni, mint a folyadékba. Ha az üveg törésmutatóját jól választjuk ki, a folyadékba viszonylag könnyen behatol a nyaláb. A folyadék azért jó, mert nagy a sûrûsége, együtt vannak a molekulák, és ha beteszünk az optikai útba egy küvettát, már mérhetünk valamit – csak az értelmezés nehezebb. Az egyetemen a vegyészek gázkinetikát tanulnak. Kinetikát gázfázisban mérhetünk jól. Ott különálló molekulák vannak. De a gázfázisban kicsi az intenzitás, kicsi a molekulasûrûség, tehát kicsi a lézerek hatásfoka, így a detektálás érzékenysége súlyos probléma. Aki érzékeny kinetikai méréseket akar végezni, az molekulasugarat vizsgál, mert abban viszonylag sûrûn vannak a molekulák.

– A tudományos eredményeket általában angolul közlik. Tanszékvezetõ úr miért írt magyarul a femtokémiáról?

– Nagyon egyszerû: hogy az is hozzáférjen az irodalomhoz, akinek a nyelv okoz esetleg problémát és hogy meglegyenek a magyar mûszavak.

– Mi az, amit megtalált, mi az, amit nem?

– Három csoportba sorolom a mûszavakat. Az egyikbe azok tartoznak, amelyeket csak meg kell találni, mert már benne vannak a köztudatban. Elõvettem a Csillag–Kroó lézerkönyvet (sajnos már csak könyvtárakban lehet hozzáférni). Abban megtaláltam egy-két szót, amelyet kerestem volna, ha nem olvasom ezt a munkát. A másik csoportba azok a szavak tartoznak, amelyeket már kitaláltak, de általában nincs róluk tudomásunk. Szerencsére Horváth Attila megjelentetett egy angol–magyar fotokémiai szótárt, ahol nagy örömömre például megtaláltam, hogy az "intersystem crossing"-ot magyarul "spinváltó átmenet"-nek nevezhetjük. A harmadik kategória szavainak feltehetõen még senki nem adott magyar nevet. Nem mondanám, hogy ez okozza a legtöbb fejtörést. Néha nem tetszenek a régi terminusok. A legújabb kiadású reakciókinetika könyvben ezért például már nem állapotösszeget írunk, hanem partíciós függvényt. A latin szavak gyönyörûen magyaríthatók, a magyar könnyen befogadja a latint, és például errõl a kifejezésrõl könnyû ráismerni az angol "partition function"-ra.

Az angol kifejezések azonban nem mindig fordíthatók le magyarra, mert sokszor az angol zsargonhoz illeszkednek. Az angol nagyon hajlékony nyelv, a magyart az utóbbi 20–25 évig inkább tiszteletben tartottuk, és én is ehhez igazodom. Például a "pump-and-probe" fordítására nem vállalkoztam, inkább kétsugaras mérési módszernek mondom. Terjedõfélben van a pumpa-szonda alak is, de ez nem más, mint a francia "pompe-sonde" fordítása. Nekem ez sem tetszik. A pumpa nem latin, hanem holland eredetû szó. A tûzoltás és a vízpumpálás körébõl származik, és átment a spanyolba, majd onnan a többi európai nyelvbe. A szonda latin eredetû, de a kettõ együtt nem hangzik jól. És nemcsak az a fontos, hogyan hangzik egy kifejezés, hanem hogyan képezhetõ tovább, hogyan illeszthetõ be a mondatokba.

---

Lehet, hogy Önök mást is kérdeztek volna. Kérjük, legyenek partnereink: tegyék fel kérdéseiket. Természtesen azon leszünk, hogy a válasz minél elõbb megjelenjen.

---

Ajánló
M. Dantus, M. J. Rosker, A. H. Zewail, J. Chem. Phys. 87, 2395 (1987)
A. H. Zewail, Science, 242, 1645 (1988)
Femtochemistry (az elsõ femtokémiai konferencia elõadásai), J. Phys.Chem. 97, 12423 (1993)
S. Pedersen, J. L. Herek, A.H. Zewail, Science, 266, 1359 (1994)
A. H. Zewail, Molekulák születése, Tudomány, VII/ 2, 28 (1991)
Csillag László, Kroó Norbert: A lézerek titkai, Kozmosz könyvek, Budapest (1987)

 

Az interjút készítette: Nyikos Lajos, Silberer Vera
1999. október