Elôzô rész

A nitrogén-oxidok fotokémiai és termikus reakciók során át salétromsavvá illetve nitráttá alakulnak, ami nitrát-aeroszol formájában vagy az esõvízzel együtt távozik az atmoszférából (11. ábra). Az átalakulások egyik legfontosabb tényezõje ebben az esetben is a hidroxilgyök.

A szén-monoxid átalakulását a 12. ábra mutatja be.

A nem metán szerves vegyületek átalakulásának lehetõségeit - az egyszerûség kedvéért - a metán és a belõle keletkezõ formaldehid reakcióival szemléltetjük (13. ábra). Látható, hogy a hidroxilgyök ebben az esetben is kulcsszerepet játszik.

A szénhidrogének és a nitrogén-oxidok reakcióinak összekapcsolódása fotokémiai folyamatok révén az ún. fotokémiai füstköd kialakulásához vezet, amelynek egyik jellegzetes, átmeneti komponense a peroxi-acetilnitrát (PAN).

Az atmoszférába jutó kolloidális szennyezõanyagok (porok, aeroszolok) sokféle hatása közül itt csupán arra utalunk, hogy kondenzációs magként köd-, illetve esõcseppek kialakulását segítik elõ, amelyekben azután más aeroszolok, illetve gázok egész sora oldódhat, s ezzel a legkülönfélébb reakciók játszódhatnak le a vizes fázisban (14. ábra).

A kén- és nitrogén-oxidok, a szén-monoxid, a szerves vegyületek és az atmoszféra kolloidális szennyezõanyagainak élettani és az abiotikus környezetre gyakorolt hatása ismeretes, mennyiségüknek adott határok közötti szabályozása a többi között egészségi, következésképpen az életminõség szempontjából rendkívül fontos, hiszen a levegõ az a környezeti elem, amellyel a légzés és a bõrfelülettel történõ érintkezése révén a legintenzívebb kölcsönhatásban állunk.

Századunk hetvenes éveitõl a kutatás ® gazdasági növekedés ® jólét (életminõség) lineáris modell mûködésében máig nem szûnõ zavarok támadtak. A gazdaság "mágikus" négyszögében - növekedés, egyensúly, a pénz értékállósága, a foglalkoztatottság szintje - még a legsikeresebb társadalmakban is a problémák ide-oda tologatása figyelhetõ meg, s a növekedés további lehetõségei (itt most a globális növekedés lehetõségérõl van szó) sajátos megvilágításba helyezhetõk, ha arra gondolunk, hogy 1900 óta a Föld népessége háromszorosára, a gazdaság húszszorosára, a fosszilis tüzelõanyagok felhasználása harmincszorosára, s az ipari termelés ötvenszeresére növekedett. A változások négyötöde 1950 óta következett be (SH Atlasz, Ökológia, Springer, 1994). A növekedés aránytalan, hiszen napjainkban az erõforrások 80 százalékát a Föld népességének mindössze 20 százaléka használja fel, s az egyes civilizációs társadalmakon belül is növekvõ egyenlõtlenségek regisztrálhatók.

Az elmondottak következménye, hogy a gazdaság idegenkedik minden olyan tényezõ internalizálásától, amely nem kvantifikálható, továbbá monetarizálásuk kétséges, illetve nehézségekbe ütközik.

A kutatások expanzív növekedése mára alig követhetõ specializációhoz vezetett, másfelõl a kutatások kapcsán hatalmasra növekedett forrásigény a finanszírozók idõben változó magatartását hívta életre. Ennek következtében a jövõre nézve mindinkább kirajzolódik az a modell, amelyben az ismeretek létrehozása valamilyen konkrét alkalmazáshoz, illetve felmerült igényhez kapcsolódik.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a felmerült igényeket ma már nem értelmezhetjük szûkítõ módon, és nem korlátozhatjuk csupán a technológiai, ipari innováció területére.

A gazdaság egyenletes növekedése idején jól mûködõ civilizációs modell - maximális anyagi fogyasztás és ehhez illeszkedõ optimális termelés - a századfordulón láthatólag átadja a helyét egy másik modellnek: maximálisan jó egyéni és társadalmi életminõség és ehhez illeszkedõ optimális anyagi fogyasztás. Ez a modell kíméli az erõforrásokat, s a materiális mellett spirituális tényezõket is kiemelten feltételez.

Megkockáztathatjuk tehát azt a kijelentést, hogy mindezek az európai gondolkodást több mint három és fél évszázada alapvetõen befolyásoló kartéziánus gondolkodásmódot és értékválasztást is érinteni fogják:

Míg az énközpontú (antropocentrikus) gondolkodásmód és értékválasztás számára az emberen (res cogitans) kívül esõ, az õt körülvevõ valóság (res extensa) alapvetõen erõforrásként szerepel, s mint ilyennek van értéke, addig az integratív (ökologikus) számára az ember és természeti környezete együttesen jelenti a földi ökoszisztémát, ahol a "res extensa" önmagában véve is értékek hordozója.

Az elemek biogeokémiai körforgása az elmondottak legteljesebb bizonyítékát adja. Az ökológiai rendszerek vizsgálata lehet, a diszciplináris közelítést itt objektíve váltja fel, egészíti ki az interdiszciplináris látásmód, ami a kutatás szervezeti modelljét tekintve is változásokat indukál (mellérendelt, heterogén összetételû és idõben változó kutatási struktúrák).

Az európai gondolkodás kápráztató eredményeket hozó jelmondata - Cogito, ergo sum - napjainkban kiegészülni látszik egy másik jelmondattal: "Cogitamus, ergo sumus"! Ha csak arra ügyelünk, ami bennünk történik, s eközben érzéketlenné válunk aziránt, ami körülöttünk zajlik, utat vesztünk, zsákutcába jutunk, hiszen a tudomány bár öntörvényû, de nem öncélú része az egésznek, a teljes valóságnak. Erre elsõk között Niels Bohr hívta fel a figyelmet: "Az ember nem csupán külsõ szemlélõje, de résztvevõje is a természet gyönyörû színjátékának."

Vissza a tudományos ülés programjához