Az utolsó évszázadban a tudomány fejlõdése egy olyan exponenciális szakaszba jutott, amikor az emberiség, a gondolkodó ember egyre nehezebben tudja felfogni, hogy mi is történik körülötte, a jelenségek meg nem értése bizonytalanság érzetét kelti, ezért kialakult az emberiségben egy bizonyos fokú tudományellenesség. A tudomány eredményeit, így a kémia és a fizika eredményeit is, készen örökli az emberiség generációról generációra.

Az orvostudomány fejlõdése jelentõs szerepet játszott az emberiség fejlõdésében, az életminõség javításában. A kémia fejlõdése viszont döntõen befolyásolta a betegségek elleni küzdelem eredményességét. A kémia fejlõdése és elterjedése, a félszintetikus és szintetikus úton elõállított és egyre szelektívebb hatású gyógyszerek megjelenése azt eredményezte, hogy nem a diagnózis, hanem a terápia lett az orvostudomány elsõdleges feladata és funkciója. A technika fejlõdésével a diagnózis ma már majdnem automatizálódott, az oki terápia az esetek döntõ többségében viszont még megoldatlan.

Háromezer évvel ezelõtt a sumér agyagtáblákban már orvosi elõiratokat lehet találni. Az Ebers-féle papírosokon (K.e. 4500 évvel) nem másról, mint a morfin hatásáról írnak és körülbelül ezer gyógyszerrõl tesznek még említést. Kína és India orvostudománya már ma is használt különbözõ terápiás eljárásokat alkalmaz. Egyiptomból származik a chemia kifejezés (a chemi a régi egyiptomi nyelvben magának Egyiptomnak a neve). Gyógyszerkészlete gazdag: hashajtóul ricinusolajat, bélférgesség ellen gránátalma kérgét (Cortex Punicae Granati), fájdalomcsillapítóul ópiumot alkalmaztak. A görögök nagy tudósa, Hippokratesz (K.e. 460-377), aki Krisztus elõtt 400 évvel élt, tulajdonképpen megalapozza az orvostudományt és könyveiben rengeteg különbözõ terápiás eljárás leírását találjuk. Ezeknek a koroknak az a jellemzõje, hogy igazából nem gyógyítani akartak, az orvos számára ebben a korban még a diagnózis volt az igazán fontos. Általánosan elfogadott volt, hogy mind a betegség, mind a gyógyulás Isten adománya. A kereszténység, az Újszövetség hirdetõi, Jézus és apostolai egy új magatartásformát terjesztenek el: a szeretetet, a szolidaritásérzést, a könyörületességet, ami a késõbbi orvos–beteg kapcsolat alapja lesz. Az orvos funkciója teljesen megváltozik: könyörületességgel, szeretettel fordul a betegéhez, meg akarja gyógyítani a menthetetlen beteget is. Szent Lukács evangélista, az orvos, önzetlenül gyógyít mindenkit. A Szent Benedek által 529-ben alapított bencés szerzetesrend feladata már a betegek gyógyítása volt.

A római korban élõ Galenus (129-216) – Hippokratesz mellett – az ókor univerzális tehetségû és legnagyobb mûveltségû orvosa volt. Számos könyve szól a gyógyszerek összetételérõl, készítési módjáról és hatásáról. A többféle alkotórészbõl, meghatározott összetételben és minõségben készített gyógyszerféleségeket róla nevezték el galenicumoknak – már többezer különbözõ kémiai alkotórészt ír le mint különbözõ gyógyszert, megjelenik a kémia, mint az orvos segítsége. Galenussal az empíria mellett a racionális gondolkodásmód is megjelenik. Az arab Avicenna (+1037) után Salernóban és a 900 méter magas hegy, Monte Cassino bencés kolostorában, ahol Aquinoi Szent Tamás is élt és filozófiai munkái mellett kémiával is foglalkozott, orvosképzés is folyt. Salerno és Monte Cassino, ez a két orvosi iskola, amelyek az új típusú orvos–beteg kapcsolaton alapuló magatartást, a gyógyítást tanítják.

A középkorban Paracelsus (Theophrastus Bombartus von Hochenheim, 1493–1541) három fõ gyógyszere a higany, a kén, és a só. Ezeknek az egymáshoz viszonyított arányának változtatásával a különbözõ gyógyítási módokat helyezi elõtérbe. Ez a kezelési elv egész Európában elterjedt. Robert Boyle (1627–1691), az alkimisták, a iatrokémikusok atyja és elõtérbe helyezi a kémiát, olyannyira, hogy most már mindent különbözõ kémiai eszközökkel akarnak gyógyítani. A szifiliszt például higanygõzsátorban gyógyították. A tünetek eltûntek, de toxikus hatásai miatt a beteg nemegyszer meghalt.

A különbözõ királyi udvarokban éltek az alkimisták, akik meg akarták a bölcsek kövét találni, aranyat akartak csinálni. A kémia, bár az orvostudománynak mindvégig társtudománya maradt, de ekkor már befolyást gyakorolt a filozófiára, a politikára és a társadalomra is.

Ennek ellenregulációja a terápiás nihilizmus. Morgagni – aki orvos volt a páduai egyetemen – azt mondja, hogy ha a Materia Medicát, ami tulajdonképpen a gyógyszertan, elsüllyeszthetnénk a tenger fenekére, akkor ez nagyon jó lenne az emberiség számára és rossz lenne a halak számára. (Therapeutic nihilism: "If the whole of the materia medica as now used could be sunk in the bottom of the sea, it would be all the better for mankind—and all the worse for the fishes." (Holmes, 1860). Ez az a kor, amikor is a kémia társadalmi megítélése már negatív, azaz olyan, mint ma a nehézvegyiparé. Hiszen, ha manapság be akarnak mutatni egy igazi környezetszennyezõ filmet, akkor a Saar-vidéki nehézvegyipari mûvek füstölgõ kéményeit mutatják be. A terápiás nihilizmus eredményezi a másik végletet, a homeopathia korszakát, amelynek lényege, hogy minél nagyobb a higítás, annál hatékonyabb a gyógyszer. A higítás 10¹²-szeres, tehát már szinte egy csepp sincs a hatóanyagból, mégis azt feltételezték, hogy gyógyít.

A magyar viszonyokat illetõen a Csokonai-receptkönyvet lehet példaként felhozni arra, hogy kémiai vegyületeket 1775-ben még nem használtak Magyarországon.

A receptekbõl, azok használati utasításaiból, valamint a felsorolt betegségekbõl arra lehet következtetni, hogy Csokonai József nemcsak a sebészet terén jeleskedett, hanem eredményesen gyógyítgatatott, ahogy maga is bevallja "külömb-külömbféle belsõ nyavalyákat" is. Habár a borbély-sebész mesterséget szigorú elõírások szabályozták, Csokonai "tudásában odáig eljut, hogy a nagytekintélyû debreceni orvosdoktorok megegyezésével sokszor doktori szolgálatot is tehet".

Furcsa hullámzás vehetõ észre tehát az orvos- és elsõsorban a kémiai tudományok fejlõdésében. A növényi kivonatok, fémsók stb. felhasználása helyett ill. mellett a vegyészek, kémikusok, gyógyszerészek egyre inkább a szintézis felé fordulnak.

Óriási tehát a fejlõdés. Fõleg német és francia hatásra a gyógyszerészet a kémiával társulva a farmakológia kialakulását eredményezi, amelyet Németországban Buchheim és Schmiedeberg, az Egyesült Államokban John Abel neve fémjelez. A farmakológia az élettannal társulva viszont – ez az angol irányzatra jellemzõ – a modern farmakológiát eredményezi.

Következô rész
Vissza a tudományos ülés programjához