"A szabadság fokozatok kérdése, s azok számára, akiket még nem immunizált a tapasztalat, a szabadság és annak hiánya közötti finom és fokozatmentes átmenet jelenti a legnagyobb veszélyt."Bevezetõ
/Arthur Koestler: Le roi est mort/
Polányi Mihály 1929-tõl több ízben látogatott a Szovjetunióba és a tudomány fokozatos leépülésének, átpolitizálódásának volt tanúja. Rendkívül izgatta, hogy a kommunista ideológia vajon milyen alapon utasítja el a nyugati tudományos struktúra sajátosságait. Mélységesen elszomorította és megdöbbentette az a módszer, ahogy a sztálinista rezsim tudósainak jó részét tönkretette és kivégeztette. A hivatalos pártprogramtól és az általános ideológiától való eltérés szó szerint halálos bûnnek számított. A '30-as évek második felétõl kezdve a "boszorkányüldözés" általánossá vált és a Gulág kezdett benépesedni, többek között az idõszak vezetõ orosz természettudósaival.[1]
Polányi több munkájában is kitért erre a problémára. Azonban nem csak a bolsevik ideológiával találta magát szemben akkor, amikor a nyugati tudomány mellé állt, hanem azzal a nyugati értelmiségi csoporttal is, akik naiv módon, minden információjuk ellenére hittek a szovjet eszmében és gépezetben. A nyugat baloldali értelmisége és a szovjet-orosz gondolkodók politikailag hasonló nézeteket vallottak, mégis jelentõs különbségek is voltak közöttük. Paul Hollander Politikai zarándokok címû könyvében részletesen elemzi a két világrész értelmiségieit jellemzõ attitûdöket.[2] Nyugaton a baloldali értelmiségiek hajlamosak voltak saját világukat a végletekig kritizálni, ugyanakkor kevés információból vonzó, romantikus képet alakítottak ki a szovjet rendszerrõl. Így olyan szemüveget "fabrikáltak" a maguk számára, amely az államkommunista és -szocialista rendszerek minden hibáját széppé varázsolta, a nyugati társadalmi struktúrát viszont a lehetõ legrosszabb színben tüntette fel. Persze kétségbevonhatatlan okai is voltak a nyugati baloldalnak, hogy a Szovjetunió felé forduljon, azonban a két rendszerhez fûzõdõ viszonyaikat nem tudták úgy megélni és meghatározni, hogy arányaiban megközelítsék a realitásokat.
J. D. Bernal és a köré csoportosuló értelmiségiek is a nyugati baloldal képviselõi közé tartoztak, tudományos elképzeléseiket azonban folyamatos kritika alá vonták és továbbgondolták. Ráadásul rövidesen olyan szoros kapcsolatot alakítottak ki kelet-európai kollégáikkal, hogy bõvülõ információik segítségével sokkal reálisabb képet tudtak kialakítani a régióról. Bernalt a szovjet-orosz tudósoknak a II. Nemzetközi Tudománytörténeti Kongresszuson (London, 1931) elhangzott elõadásai indítják el a "tudománytannal" (naukovegyenyija) való foglalkozás irányába. Bernal The Social Function of Science (1939) (A tudomány társadalmi funkciója) címû könyvében fejti ki elõször a tudomány és társadalom közötti viszony vizsgálatának szükségességét, mindezt pedig a marxista filozófia és a kommunista ideológia szemszögébõl veti fel.[3] Mannheim az Ideológia és utópiában (1929) elutasítja a tudományok (tudás)szociológiai vizsgálatának lehetõségét, Bernal pedig éppen a tudomány és társadalom közötti viszonyt kezdi el kutatni, ami persze nem tudásszociológia, szociológiailag mégis elõrelépésnek tûnik. 1976-tól pedig David Bloorék kezdik tudásszociológiailag is elemezni a tudomány mûködését, mely koncepció mögött nem Bernal, hanem elsõsorban Mannheim és Durkheim áll.[5] A Science of Science Foundation (A tudományok tudománya társaság) azért alakult meg, hogy a nyugati marxista értelmiséget egybe tömörítse és megpróbálja tovább gondolni azokat az ideológiai alapon létrejött tudományfilozófiai koncepciókat, amelyek példát a szovjet tudomány mûködésében találtak, alkalmazást viszont a nyugati tudomány világában kerestek.[6]
Ennek a törekvésnek legnagyobb ellenzõje Polányi Mihály volt, aki nem csak Bernalékkal, hanem a kései Mannheimmel is vitában állt. A BernalTPolányi vita egészen a '80-as évek végéig fontos téma maradt, mivel addig még élt az a politikai háttér, amely táplálta a tudománytervezés híveinek koncepcióit. Ma a tudomány autonómiájának és tervezhetõségének, alkalmazási határainak kérdése a parlamenti demokráciák tudománypolitikai vitái közé szorult. A tudományfilozófusok és -szociológusok számára még ma is ez a vita nyújt leginkább kiindulási alapot a mai állapotok megítélésében. A következõk szorulnak tehát vizsgálatra: Polányi és a Bernal-féle csoport, illetve Polányi és Mannheim gondolkodása közötti különbségeknek a bemutatása. Bár Polányi mindkét álláspontot határozottan visszautasította, azonban vigyáznunk kell, hogy ne mossuk össze õket.[7]
Mi is az a tudománytan?
Valószínûleg már a '30-as években felmerült az igény egy, a tudományt (és nem a tudományokat!) egészében vizsgáló új diszciplína megfogalmazására. Elsõ javaslatként többek között "a tudomány tudománya", illetve az "episztemológia" elnevezés jött szóba, de végül is a "tudománytan" vált közösen elfogadottá. Ez röviden a következõképpen határozható meg: "a tudománytan a tudományos rendszerek mûködésére vonatkozó tapasztalat komplex vizsgálata és elméleti általánosítása abból a célból, hogy elõre lehessen jelezni a tudományos-mûszaki politikát, továbbá, hogy fokozni lehessen a tudományos potenciált és növelni lehessen a tudományos folyamat hatékonyságát a szervezési és társadalmi ráhatás eszközeivel."[8]
A tudománytan tehát az egyes tudományterületek (szociológia, információelmélet, közgazdaságtan, természettudomány- és technikatörténet, pszichológia, jog) tapasztalatait, módszereit, elméleteit, "tényeit", strukturális viszonyait, stb. próbálja meg ötvözni oly módon, hogy eközben meghagyja a tudományágak önállóságát. Ezekbõl az elemekbõl épít fel egy saját "tudáshalmazt", amelyet új tudománnyá alakít. Persze nem azonnal, hanem megfelelõ szintetizálás eredményeként, amely minden tudomány kialakulásának folyamatában elkerülhetetlen és sokszor hosszadalmas folyamat - írja Dobrov.
A tudománytan végsõ soron arra rendeltetett, hogy önálló tudománnyá váljék, de ezzel együtt privilegizált tudománnyá is, hiszen a Science of Science (Tudomány tudománya) eredeti elnevezés mögött már eleve ott rejlik a hatalmi viszony feltételezése. A tudománytan mint tudományág nem lesz egyenrangú azokkal a tudományokkal, amelyekbõl minden elemét meríti, hanem föléjük emelkedve, egyfajta "tudománycsendõr" szerephez jut. A fönti ellentmondást csak azzal a magyarázattal lazíthatjuk fel, ha feltételezzük, hogy a tudománytan valami többletet is létrehoz ezen szintetizáló folyamat során. Ez a többlet pedig egy ideológiai többlet, amely egyrészt magukból a tudományos elméletekbõl, másrészt és leginkább pedig a politikai akaratból ered. Bizonyos értelemben a politikai akarat tudományossá tételérõl van szó ebben az esetben, ezzel mintegy legitimálva a tudományba történõ önkényes "belenyúlás" lehetõségét. Persze mindez elsõsorban a Szovjetunióra, nem pedig Bernalra igaz.
Az ezen koncepciót felvállaló kelet- és nyugat-európai értelmiség egyrészt megtartja a maga számára a Tudomány Tudománya Kör elnevezést, másrészt létrehozza a tudománytant, mint tudományágat, amely a tudomány egészét hivatott vizsgálni a saját maga által kialakított, de végül is az egyes tudományágakból származó módszerek segítségével. Nem állhat meg a puszta szemlélõdésénél, hanem összekapcsolódva a tudományos irányítással a haladás és fejlõdés érdekében aktív részesévé kell válnia a tudomány mindennapjainak, befolyással kell lennie a "konkrét tudományok világára".
Végezetül a "tudománytan" szakkifejezés elfogadásának még egy okát kell említenem, ez pedig a logika ismeretelméletben játszott szerepének kiemelésében rejlik. Dobrov a következõket írja: "A logikai ismeret lényegét tekintve nem más, mint tudás a tudásról, s ezért van joga az ezt a tudást továbbfejlesztõ tudományos irányzatnak arra, hogy igényt tartson a tudomány tudománya elnevezésre."[9] Mindamellett nem moshatjuk össze a tudománytant a tudománylogikával, hiszen az egyik a tudomány szervezeti és társadalmi struktúráját, a másik pedig a tudományos ismeret logikai struktúráját kutatja, miközben kettejük között dialektikus kapcsolatot feltételeznek.
Lehet-e a tudománynak tudománya?
A tudománytan a '60-as évektõl vált igazán népszerûvé elsõsorban Angliában és a keleti blokkban. Bernal a már említett 1939-es programadó könyvében fekteti le az irányzat alapjait és ezzel egy új álláspont tudományfilozófiába emelését viszi végbe. Munkájában hangsúlyozza a világválság okozta munkanélküliségi problémákat, vagyis azt, hogy a tudomány a létrejött rendezetlenség és bizonytalanság talaján nem tudja megfogalmazni céljait. Nincs meg az alap ahhoz, hogy a tudomány a társadalom irányítójának, vezérlõjének szerepét be tudja tölteni. A legfontosabb kérdés, hogy a tudósok milyen felelõsséget vállalnak a helyzet kialakulásáért és milyen szerepet vállalnak annak átalakításában. A feladat véghezviteléhez összpontosítani kell a tudomány erõit: "a gazdaság többé nem különülhet el a politikától". A tudomány ezzel nem új utat választ, hanem mindössze visszatér ahhoz, ami - egy rövid törés után - eredeti feladata volt. Vagyis a tudomány feladata annak belsõ logikájából adódik: immanens és történelmi.[10]
Bernal jóslatai idõvel valóban teljesülni látszottak, így huszonöt év távlatából újraértékelte a '39-es programot.[11] A háborút követõen az emberek jobban odafigyeltek a tudományra, mint addig, a tudománynak pedig sikerült meghatároznia az emberi élet feltételeit, létének alapjait. A tudományos forradalom most új fázisába lépett - írja Bernal -, öntudatossá vált. Nemcsak a tudósok világát tölti ki már a tudomány - és nem is pusztán az általános tananyag része -, hanem az üzleti élet és a pénzügyi szféra aranybányájává is vált. Bernal elméletében a tudomány szorosan összefonódik a gazdasággal, a kutatások profitabilitásának fontosságát hangsúlyozza, de mindezt az emberiség jólétének javítása érdekében. Az állami pénzek tudományba áramlásának, központi elosztásának szükségességét emeli ki, valamint a nemzetgazdaság résztvevõinek és a tudományszervezés vezetõinek párbeszédébõl kialakuló tudományos költségvetés fontosságára is rámutat. Ebben példát minden esetben a Szovjetunió jelent. A tudomány fejlõdésének irányt kell szabjon a társadalmi jólét igénye. Ma azonban nem a gazdasági egyensúly fluktuáló kiegyenlítõdése, hanem a gazdasági növekedés a mértékadó, amely nem éppen az emberiség jólétének záloga.
Bernal számára a technikai fejlõdés jelenti a tudomány fejlõdésének motorját. Az elsõ változást az - atom vagy hagyományos - energia felhasználása jelenti, amely forradalmasítja az ipart. A második a komputer mûködési elvének felfedezése. A harmadik a biológiai folyamatok mélyebb megismerése. A tudománytanra történõ alapozás azért fontos, mert már nem lehet pusztán a priori feltételekbõl kiindulni, nevezetesen, hogy milyennek kellene lennie a tudománynak, hanem rá kell jönnünk, hogy mûködésével mit eredményez. Ebben a mûködésben pedig a gépek ugyanúgy benne vannak, mint az emberek. A tudomány tudományának tehát, minél szélesebb perspektívában a tudomány társadalmi, gazdasági, anyagi és technikai feltételeit is kutatnia kell. A '39-es mûbõl a következõk "jöttek be": a tudományos kommunikáció fejlõdése (komputerek); az oktatás, a tudásátadás módszereinek fejlõdése (közös nyelv); nemzetközi tudományos kooperáció létrejötte; a tudomány "a nagy pénzek" területévé vált. A Bernal-féle struktúrában tehát a tudomány egy olyan egész, amelyben különbözõ - külsõ hatásoktól sem mentes - változások mennek végbe folyamatosan, ha pedig sikerül a tudomány fölé állított új tudománnyal, a tudománytannal elemeznünk, befolyásolnunk és megterveznünk mûködését, akkor a tudományt a társadalmi jólét kialakításának eszközeként használhatjuk fel. A tervezést pedig az ezt megfogalmazó kormányzati politikához kell igazítani és ezzel a jólétet gazdaságilag lehet majd biztosítani.
Polányi munkáiban szembehelyezkedik a logikai pozitivistákkal és a tudósközösség autonómiáját, a tudományos megfigyelések pszichológiai összetevõit, a tudás személyes és hallgatólagos aspektusát hangsúlyozza, de távol tartja magát azoktól a nézetektõl is, amelyek már a tudásszociológia elõfeltevéseit jelentik: társadalomba-ágyazottság, közös tudat, stb. Éppen ellenkezõleg: a tudás megszerzése személyes aktus eredménye. Nem szociologizálja (és relativizálja) "túl" a tudás természetét, mindemellett kimondja, hogy a tudós nem valamiféle igazságkeresõ gép, hanem "végsõ soron a tudós maga dönti el, hogy mit fogad el igazságként".[12]
Polányi saját szabadságfogalmát két összetevõ harmonikus egységének tekinti. Az elsõ a J. Bentham és J. C. Mill nyomán közismertté vált klasszikus szabadságfogalom, melynek értelmében az ember akkor szabad, ha minden külsõ kényszertõl mentes. Saját szabadságunk határai addig terjednek, amíg azzal nem gátoljuk mások személyes szabadságát. A második összetevõt a lutheri értelemben vett szabadságfogalom jelenti. Eszerint a szabadság felszabadulás minden személyes cél alól azáltal, hogy személytelen kötelezettségeknek vetjük alá magunkat. Vagyis önként erkölcsi kényszernek vettjük alá magukat.[13]
Az akadémiai szabadságban is megjelenik mindkét összetevõ. Az elsõ értelmezést követve: a tudósnak magának kell megválasztania kutatásának tárgyát, minden külsõ kényszertõl mentesen. A második esetben pedig: elkötelezettnek kell lennünk a tudomány értékei és bizonyos fontos, általános társadalmi értékek mellett is.
Polányi szerint csak egy - a fönti - értelemben vett szabad társadalomban lehet tudományt mûvelni, amelynek persze ugyanebben az értelemben kell szabadnak lennie. A tudományos tevékenység kooperatív módon lehet csak eredményes. Ez az ún. rejtvényfejtés (jigsaw puzzle) folyamata során valósul meg: a tudósok egy nagy rejtvény elemeit rakosgatják (ez a kutatás folyamata) és néha sikerrel járnak ezek a próbálkozások.[14] A tudomány azonban esetlegesen (kontingens módon) felépülõ képzõdmény, idõnként még az is elõfordul, hogy utólag jövünk rá, hogy valami fontos - de ismert - elemet tudatosan mellõztünk addigi koncepciónkból. Végeredményben a természettudományok egybefüggése szolgáltatja a tudományos felfedezések spontán koordinációját. Valamiféle igazság kibontása folyik a tudományos tevékenység végzése közben. Polányi a természettudományt szellemi realitásnak fogja föl, amely a valóság leírására irányul. Úgy tûnik Polányi - ellentétben Kuhnnal - még hisz a kommenzurábilitásban. Fontos, hogy legyen a tudósok között kommunikáció, hiszen csak õk értik igazán azt, amit csinálnak.[15] Vannak ugyan forradalmi megnyilvánulások - mondja Polányi -, de azok nem vezetnek paradigmaváltáshoz.[16]
A marxista tudományelmélet az elméleti tudományt minden esetben alkalmazhatónak látta a mindennapokban, hiszen csak az a tudomány (annak van haszna társadalomban), amit a való életben alkalmazhatunk is. Polányi ezzel szemben, a liberális tradícióhoz hûen, megkülönböztet tiszta és alkalmazott tudományt.[17] Polányi szerint szubsztanciális a két terület között a különbség. Gazdasági kritérium és logikai különbség van a kettõ között. A tiszta tudomány az igazságot keresi, így teljesen szabad, racionális vállalkozás, a társadalmi igényektõl tejesen független. Bár ki van téve anyagi támogatás igényének, értékei mégsem mérhetõk gazdasági kritériumok által. Az alkalmazott tudomány ezzel szemben az emberek szolgálatában álló hasznos tudás, amely nagy mértékben függ a tiszta tudománytól. Társadalmi és gazdasági követelmények tehát egyaránt vonatkoznak az alkalmazott tudományra.
Mint láthatjuk, Polányi filozófiájában a szabadság és függetlenség a tudományon és a gazdaságon belül az egyik legfontosabb kritérium, és ez a logika az egész mögötte lévõ politikai szemléletbõl ered, amely ezzel együtt az egész társadalom szabadságát garantálja. Elválasztja egymástól a két tudományterületet, de persze kapcsolatot is hangsúlyoz közöttük. Mindezek ellenére nem észlel olyan társadalmi hatásokat, amelyek a tudománytípusok mûködését befolyásolnák. Erre az üresen hagyott helyre férkõzik be a '70-es évektõl a szintén liberális gyökerû angolszász tudásszociológia, bár a Polányi-féle tudomány és tudomány közötti distinkciót ez az irányzat nem alkalmazza.
Úgy tûnik jó táptalaja volt a vita egy új diszciplína megszületésének, amelynek megalapozása Robert K. Merton nevéhez fûzõdik. Merton tíz évvel késõbb, 1949-ben, Social Theory and Social Structure címû könyvében teszi le a tudományszociológia alapjait, méghozzá funkcionalista szempontból, amely ezáltal erõs hasonlóságokat mutat a Bernal-féle elmélettel.
Tudománypolitikai értelemben Polányi a klasszikus liberális szemlélet híve, azonban valamiféle morális elkötelezettség igénye is fellép nála. Szabad tudomány tehát csak szabad társadalomban mûködhet, a hatalommal csak olyan mértékben kerülhet kapcsolatba, hogy az a tiszta tudomány számára finanszírozási keretet biztosít. A hatalomnak ezt nem érdekei, hanem erkölcsi kötelességei alapján kell megtennie. Mindemellett a jog szférája az, amely plusz védelmet biztosít a tudomány számára. Polányi az általa kidolgozott tudományképet a tudomány köztársaságának nevezi.[18]
1. Polányi, Mihály, Tudomány, hit és társadalom, in: Tudomány és ember, Argumentum - PMSzFT, Bp., 1997, 7-20.
2. Hollander, Paul, Politikai zarándokok, Cserépfalvi, Bp., évszám nélkül
3. Bernal, J. D., The Social Function of Science, George Routledge & Sons, London, 1939.
4. Mannheim, Károly, Ideológia és utópia, Atlantisz, Bp., 1996.
5. Bloor, David, Knowledge and Social Imagery, Routledge and Kegan Paul, London, 1976., 1-20.
6. Dobrov, G. M., A tudomány tudománya, Gondolat-Kossuth, Bp., 1973.
7. Itt kell megjegyeznem, hogy Polányi és Bernal az angolszász tradícióhoz igazodva a tudományról mint science-rõl, azaz természettudományról, és ennek megfelelõen a tudósról mint scientist-rõl, természettudósról beszél. A továbbiakban magam is ebben az értelemben használom a tudomány és tudós kifejezéseket. Ez a szemléletmód egyébként mind a mai napig jellemzi a tudásszociológia angolszász iskoláját.
11. Bernal, J. D., After Twenty-five Years, in: Maurice Goldsmith - Alan Mackay: The Science of Science, Souvenir Press, London, 1964, 209-228.
12. Polányi, Mihály, Tudomány, hit és társadalom, in: Polányi Mihály, Tudomány és ember, Argumentum - PMSzFT, Bp., 1997, 40.
13. Polányi, Mihály, Az akadémiai szabadság alapjai, Polanyiana, Bp., 1991, Elsõ évf. 1.szám, 38- 63.
14. Ezt a fogalmat és végeredményben az egész Polányi-féle tudósközösség koncepciót késõbb Thomas S. Kuhn emeli át saját elméletébe. Kuhn azonban már szociológiai alapra helyezi ezt az alapvetõen internalista megközelítésmódot. (ld. Kuhn, A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris, Bp., 2000.)
15. Ez utóbbi szemlélet miatt Lakatos elitistának bélyegzi Polányit. (ld. Lakatos, Imre, Toulmin megértése, in: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, Atlantisz, 1997.)
17. Fehér, Márta, Science and Liberalism, Polanyiana, Bp.,Volume 5, Number 1, Bp., 1996, 47-62.
| Polanyiana | 9. évfolyam, 1–2. szám, 2000.
http://www.kfki.hu/chemonet/polanyi/ |
Tartalomjegyzék |