Egy rekonstruált konferencia

A Nemzetközi Szociológiai Társaság Kutatási Bizottságának Konferenciáját 1977-ben Magyarországon tartották, ahol Polányi és Bernal nyomdokain tudták tovább folytatni a vitát.[19] A panelvita résztvevõi a következõk voltak: Joseph Ben-David, Wolfgang van den Daele, G. M. Dobrov, Rolf Klima, Zdislaw Kowalewski, Karel Müller, Szalai Sándor és Peter Weingart. A vitán többen kijelentették, hogy ma már el kell határolódni a tudománytervezés dogmatikus felfogásától, amelyet Bernal is képviselt és egy reálisabb, rugalmasabb szempontból kell elemezni. Ben-Davidtól Dobrovig mindenki finomítani igyekezett mind Polányi, mind pedig Bernal álláspontját.

Polányinál tehát csak az autonóm tudósközösségek mûvelhetik a tudományt, a beavatkozás elhibázott; Bernalnál viszont a felülrõl történõ tudománytervezés ad lehetõséget a gazdasági-társadalmi viszonyok befolyásolására, javítására. Érezhetõ, hogy az eszközök a célok megválasztása miatt mások: az elsõ esetben a par exellence egyéni szabadság, míg a másodikban a dolgok menetébe történõ beavatkozás lehetõsége és a társadalmi rend a tét.

Ben-David szerint a tudomány a legtöbb országban tervezett volt a háború óta, leginkább pedig az Egyesült Államokban. A háború után olyan állapotok, kiaknázatlan lehetõségek voltak perspektivikusan a tudomány elõtt, amelyek lehetõvé tették a tervezést. A háború alatt és után egyre nagyobb hangsúly került a kutatásra, ekkor nagyszabású projektek alakultak és mûködtek. A kormányok és a tudomány mûködése hagyományosan jó volt és jó is maradt még egy ideig. Ebben a kapcsolatban nagy szerepe volt az államigazgatásban dolgozó tudósoknak, akik elõsegítették a jó együttmûködést. Ez azonban csak egy speciális esete volt az egyébként nem így mûködõ tudománynak - ezért inkább Polányinak van igaza, állította Ben-David.

Szalai Sándor erre azzal válaszolt, hogy Polányi nem látja át a tudomány mûködésének teljes dimenzióját. Az államigazgatásban dolgozó tudósra ugyanis már az ókori Kínában jó példát találunk, ugyanis a mandarinok egyszerre voltak tudósok, tanárok és hivatalnokok. Az sem igaz, hogy ma nincsenek nagy projektek - fejti ki Szalai -, hiszen folyamatosan mûködik az elsõ WWW, amely a világ meteorológusainak együttmûködését jelenti (World Weather Watch). A helyzet megváltozhat, de jelenleg is szükség van tervezésre, ha nem is a Bernal-féle dogmatikus szemléletmóddal.

Kowalewski különbséget tesz a tervezés és a tudományos tudás fejlõdése között: az elsõ a nemzetgazdaság fejlesztésének irányában történõ tervezést, a másik pedig az új tudás felé történõ kutatást jelenti. (Fõleg kis országokban lehet hasznos a tervezés.) Ezzel pedig megváltozik a tudomány episztemológiai struktúrája: a tudomány technologizálódása megy végbe, mivel a tervezés a legjobb a célok és hatások meghatározásának tekintetében, és köztudottan a technológiában a célok jól meghatározhatóak. Tudomány és gazdaság viszonya központi kérdés. A tudományt nem szabad eszközként kezelni, mert az az alapkutatások rovására mehet. A tudományt legjobb a gazdaságban partnernak tekinteni, mert így a tervezés célja az intézményesítés létformájától függ. Minden országban meg kell találni a megfelelõ intézményesítési formát.

Van den Daele állítása szerint még most is folyik tervezés, például a sejtbiológiában. A tervezés kétirányú: egyrészt az infrastruktúra fejlesztése és ezzel a diszciplínák növelése, másrészt a tudomány tervezése társadalmi célok elérése érdekében. Olyan tervezés azonban nincs, amely a nagyszabású projektek kialakításával foglalkozna. Az ellentét a tudósok és a bürokraták tudományfelfogásában van. A baj többnyire a tudomány céljának operacionalizálásával van. A kérdés az, hogy az egyes projektek a tudomány internális viszonyaihoz vagy társadalmi célokhoz igazodjanak-e. Az mindenesetre biztos, hogy a megvalósíthatóságot csak a tudósok képesek értékelni. Van den Daele szerint különbséget kell tennünk tudomány és tudomány között. A közismert és szofisztikált tudományok népszerûbbek a politika elõtt is, így gyakorta a javukra dönthetnek. Fontos az a megjegyzése is miszerint éppen nem az a demokratikus, ha a tudósok maguk döntenek, hiszen tevékenységükkel az egész társadalmat komolyan befolyásolhatják, a tudomány nem privát "játékszerük".

Ben-David egyetért Bernallal abban, hogy a tudomány és a fejlesztés fontos eleme a gazdaságnak. A kormányok támogatják a kutatást, mert legalább presztízs fûzõdik hozzá, állami támogatás nélkül pedig nem lehet sikeresen kutatni. A kormánynak vállalkoznia kell a tudományban való részvételre. Oda is adják a pénzt, de sokszor nem tudják hová, mit és miért. Ki kell jelenteni - mondja Ben-David -, hogy nincs tudomány, csak tudományok vannak. Az az egész vita legnagyobb hibája, hogy a tudományban mint egészben gondolkodik, ez pedig legalább két okból problematikus: a központi finanszírozás és elosztás arányai, valamint a tudomány tervezési lehetõségeinek korlátoltsága miatt. Még egy tudományág képviselõi sem tudnak sokszor megegyezni saját érdekeikrõl, nem hogy az összes. A kormányzat a tudományról általában gondolkodik, pedig csak differenciált gondolkodással lehet a tudomány(ok)hoz közeledni. A politika a tudósokat folyton be akarja vonni a bürokráciába, a tudósok meg folyton a politikához szaladnak, ha elképzeléseiket alá akarják támasztani - így azonban nem lehet tervezni, mondja Ben-David. A tudomány fejlesztésének lehetõsége erodálódott és megszûnt a nagy egyéniségek "tudományteremtõ" tevékenysége. Csak kisebben értelmezett egységeket lehet úgymond tervezni: egyetemi csoportokat vagy kutatási intézeteket. Ezt kellene felismerni a politikusoknak. Nem individuális, hanem intézményi autonómiára van szükség. Sajnos nincs már olyan intézményi autonómiája a tudománynak, mint amilyen Rutherford idejében volt Manchesterben. Tervezni is kell és egy nagy adag autonómiára is szükség van.

Dobrov szerint tervezés nélkül ugyan juthatunk személyes tudáshoz, de tudomány csak tervezéssel képzelhetõ el. A tudomány definíciója szerint szervezett tevékenység: tevékenysége szerint lehet alapkutatás, illetve célorientált kutatás is. Mindkét esetben mást jelent a tervezés. Dobrov kijelenti, hogy számára a tervezés nem puszta elmélet (mint a nyugatiak számára), hanem alapvetõ mindennapi tapasztalat, és ez a legvégsõ ok, ami miatt elkülönül a két tábor.

Ha tehát Ben-David kijelentését vesszük alapul, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a tudománynak nem lehet tudománya, mivel ebben a formában nem létezik: legfeljebb a tudományoknak lehetne tudománya, amely így még problematikusabbnak tûnik. A tudomány tudománya, a tudomány öntudata vagy a tudománytan egy olyan rendszert jelöl, amely a tudományfilozófia elemzõképességét összekapcsolná egy olyan tudománypolitikával, amely tervezési mechanizmusainak köszönhetõen direkt módon képes befolyást gyakorolni a tudományos tevékenységekre. Mindezt a tudományosság általános igényével kívánják megalapozni. A tudományt sok féle módon lehet vizsgálni és irányítani, de egy, a tudomány fölé emelt egységes ideológiai alapon mûködõ "tudomány" segítségével biztosan nem. Ma már látható, hogy mindez nem lehetséges. Nem azért, mintha ma nem léteznének tudománnyal foglalkozó diszciplínák (csak néhány példa: tudományfilozófia, -szociológia, -pszichológia, tudásszociológia, tudománypolitika, kognitív tudomány stb.), azonban a tudománytan modell egyszerûen nem mûködik a liberális parlamenti demokrácia keretei között. Nem fér össze a modern tudományképpel, mégkevésbé a posztmodernnel. Ahogy elfogyott a támogató ideológia, úgy tûnt el a tudomány tudománya is. Helyét pedig elsõsorban a tudománypolitika (és - szociológia) tölti be, amely vagy deskriptív igénnyel lép föl, vagy nagyon finoman állapít meg trendeket a tudományok jövõjét illetõen.

Fontos Polányinak az a megállapítása, hogy az alkalmazott tudományokat profitorientáltként, a tisztán elméleti tudománymûvelést pedig az "Igazságkeresés" legfontosabb eszközeként kell meghatározni. A tiszta tudomány megérdemel minden támogatást, hiszen mindenekelõtt az "Igazságot" kell keresnünk - e nélkül nincs mit alkalmazni. Vitathatatlan, hogy állami támogatás nélkül nem lehet tudományt mûvelni, elõre tervezni azonban szintén lehetetlen. Amit lehet, az rövid távú programok készítése, elosztási szisztémák kidolgozása, alapítványi finanszírozás támogatása. Ezzel sikerült ugyan némi versenyszellemet becsempészni a tudományok mechanizmusaiba, azonban a tudományos élet alapvetõ mûködési feltétele a mai napig is központi anyagi források függvénye és még jó ideig az is marad.

Liberalizmus és "harmadik út"

Mannheim már angliai emigrációja elõtt is fokozatosan változtatott addigi nézetein. Korábbi tudásszociológiai munkáit egyre inkább felváltották a társadalom-tervezésre (social planning) vonatkozó koncepciók. A háború, az üldözések és a fasizmus mind-mind ebbe az irányba terelték Mannheim figyelmét. Ezek elkerülésének egyedüli lehetõségét egyre inkább a társadalomtervezésben látta megvalósíthatónak. Elsõ pillantásra úgy tûnik, hogy elméletébe beletartozott a tudomány tervezése is. Mannheim számára azért volt fontos ez az új látásmód, mert a társadalom minden szférájára kiterjedõ instabilitást okolta azokért a folyamatokért, amelyek az emberpusztító ideológiák felerõsödését, legitimációját és végül a háború kitörését lehetõvé tették.

Polányi is és Mannheim is a háború elõl menekült Angliába. Mindketten egy olyan kulturális közegbõl, a Monarchiából származtak, amely a kor szellemi életének meghatározó helyszíne volt.[20] Mannheim emigrációját követõen kettejük között azonban egyre nagyobb távolság kezdett kialakulni, mivel Mannheim a társadalomtervezés, Polányi pedig a liberális szemléletû tudományfilozófia (és -politika) felé tekintett. Polányi emigrációja után még jó ideig elsõsorban a természettudománynak, a kémiának élt, és csak akkor fordult igazából a tudományfilozófia felé, amikor a szovjet tudomány átideologizált világának meddõ és szabadságkorlátozó állapotával szembesült. Mannheimmel szemben Polányi folyamatosan egyfajta européer liberalizmus talajáról kritizálta a Szovjetuniót és az annak holdudvarában élõ országok - így Magyarország - sajnálatos tudománypolitikáját. Mannheim a háború kapcsán felvetõdõ kérdésekre akart választ adni, Polányi a tudomány elsorvasztása ellen harcolt. Polányi és Mannheim hosszú ideig nem voltak kapcsolatban, akkor kezdtek el újra beszélni egymással, amikor Polányi könyvei a patinás Routledge & Kegan Paulnál kezdtek megjelenni, ahol Mannheim szerkesztõi tevékenységet folytatott.[21]

Mannheim az aktuális társadalmi problémákról és az azok megoldását jelentõ tervezés szükségességérõl, a szabadságért történõ tervezésrõl (planning for freedom) a Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus (1935) címmel Hollandiában megjelent könyvében ír elõször. Már Angliában írta meg a következõ könyvét, amelynek címe: Diagnosis of Our Time (1943). Végül a tervezéssel kapcsolatos nagy összefoglaló munkája csak posztumusz jelenhetett meg: Freedom, Power and Democratic Planning (1951). Mannheim a minden intézményi szinten (!) megjelenõ tervezésben látja a jövõt. A politikának jobban kellene figyelnie a társadalom problémáira, ez pedig csak egy tervezéses elõrelátás segítségével oldható meg véglegesen. A gazdasági szférát is fontos átalakításon kell végigvinni, hogy a laissez-faire individualista liberális gazdaságpolitikát felváltsa a társadalomért mûködõ gazdaság. A liberális piacgazdaság és társadalmi berendezkedés pedig azért veszélyes, mert szemet huny a szélsõséges, fasiszta nézetek megjelenése felett. Mindemellett a család és az oktatás céltudatosabb összehangolására, tervezésére is szükség van. Hangsúlyoznunk kell, hogy Mannheim soha sem beszélt explicite a tudomány tervezésének szükségességérõl, számára a tervezés a társadalom szabadságának záloga, amelyet "minden szinten" véghez kell vinni. Munkáiban kifejti, hogy a tudósok (a szociológusok) és a teológusok összefogásának segítségével lehetne olyan társadalomtervezési koncepciót kidolgozni, amely megfelelõ morális tartalommal is bír. A moralitás problémája Polányi és Mannheim számára egyaránt fontos volt: tagjai voltak a Moot Körnek, amely azzal a céllal alakult, hogy a világi és egyházi pacifista erõket egyesítse és megpróbáljon felvázolni egy fasizmus nélküli világot.[22] Polányi és Mannheim vallásosságának kérdése még ma is igen vitatott. Annyit azonban nyugodtan kijelenthetünk, hogy Polányi esetében inkább egy privát világhoz tartoztak azok a vallásos elemek, amelyek késõbb a hit tudományban betöltött szerepének elemzéséhez vezettek. Mannheim számára kevésbé a hit, mint inkább - fundamentális szociológiai kritériumként - a keresztény morál visszaállítása volt alapvetõ a társadalomban.

Polányi mellett más liberális filozófusok is, mint például Popper és Hayek is elvileg szálltak síkra a társadalomtervezés ellen, nézeteiket azonban e helyen nem részletezzük.[23] Polányi a The Logic of Liberty-ben (1951) fejti ki a tervezés-elmélettel szembeni álláspontját, amelyet már fönt nagyrészt bemutattunk. Számára mind a tudománytan (Bernal és Dobrov), mind pedig Mannheim társadalomtervezés elmélete hibás felfogás volt. Ezzel azonban nem szabad összemosnunk a két kritizált területet. Bár vannak hasonlóságok a két gondolkodásmód között, azonban a különbségek is jelentõsek. Most tételesen veszem ezeket sorra:

1. Mannheim szerint a társadalom mûködését kell megtervezni, ebben a tudománynak kell segítenie.

Bernal szerint a tudomány mûködését kell megtervezni ahhoz, hogy a társadalmat átalakíthassuk.

2. Mannheim egyformán kritizálja a totalitárius rendszereket. Bernal számára a Szovjetunió jelenti a mintát.

3. Mannheim szerint a fasizmus veszélyei miatt kell egy új rend a társadalomban. (A tudomány, a szociológia vezeti a társadalmi átalakítást - tervez, de nem tervezik!) Bernal a tudomány mûködését akarja megtervezni, ennek következménye lehet a társadalmi változás. (A tudomány tulajdonképpen a társadalom vezérlõ ereje kell legyen.)

4. Mannheim a tudomány fölé nem tesz a hierarchiában semmit, csak a tudós "szellemét". (Elmélete filozófia-vezérelt.) Bernal a tudománytant és a politikát tartja a tudomány fölé helyezendõ intézményeknek. A tudományt a tudománytan vezérli, amely a tudomány és a politika egységébõl születik. (Elmélete ideológia- vezérelt.)

5. Mannheim egy ún. "harmadik utat" követett. (Mondjuk utópista.) Bernal a kommunista ideológia követõje volt.

Láthatjuk, hogy a két álláspont indítékai mások, eredményei azonban hasonlóak. Mannheim írásainak "harmadik utas" jellegére elõször Karácsony András utalt egyik tanulmányában.[24]

A tervezés-elméletekkel szemben Polányi szerint a közhatóság funkciója nem megtervezni a tudományt, hanem megadni a lehetõségeket (a szabadságot) a tudományos munka folyamatos elvégzéséhez. Bízzuk csak nyugodtan a tudományt a tudósokra és a tudományos megfigyelések önvezérlõ mechanizmusaira. A politika csak korlátozza és károsítja a tudományt, amely "nem a professzor szeszélye és nem a hallgató biflázása, hanem minden ember számára egyformán szükséges módja a természet megértésének".[25] A tudomány tehát sokkal inkább a megértésrõl, a megismerésrõl szól mintsem a társadalom igényeinek kielégítésérõl. A tudomány mûködését Polányi mint internális folyamatot szemléli, kirekeszti belõle azoknak a társadalmi hatásoknak az elemzését, amelyek mára a tudományfilozófiai és -szociológiai elemzések jó részének követelményét képezik (externalizmus).

Polányi a korporatív rend hierarchikus felépítése helyett a spontán rend önigazgató szerkezetének elõnyeit hangsúlyozza. A korporatív rend hierarchikusan épül fel, és ezt ideális esetben tökéletes végrehajtó gépezetként lehet leírni. Piramisként szervezõdõ rendszer, fölül egy vezetõvel, éppen olyan, mint a katonaság: egy központilag tervezett rendszer. A "korporatív szervezetek általában nem nõnek nagyra, amíg szorosan koordinált, bonyolult és rugalmas mûveleteket végeznek". A hadsereg kivétel ez alól, de mesterségesen fenntartott és idõnként fel is lazul. A valóságban lazább mint sokan gondolják - mondja Polányi -, de ez rejtve marad, mert egy ugyanilyen laza rendszert kell legyõznie, egy másik hadsereget.

A korporatív rendszerben is van igazodás a többi emberhez, de nem szabad, hogy meghatározó legyen, pusztán szabályozhat. Itt egyedül a fõnöknek van joga és lehetõsége kidolgozni a munka irányát, mindenki csak részfeladatokat végez. Az ellenõrzés hatóköre - hangsúlyozza Polányi - viszont sokkal nagyobb a kölcsönös igazodás esetében, mivel egy bonyolultabb rendszert, mint amilyen egy ipari létesítmény, nem lehet korporatív módon vezetni, ekkor ugyanis túlmegy ellenõrzésének hatókörén, nem képes rugalmasan igazodni a körülményekhez és a társakhoz.

Polányi ezen a ponton is túl szûken értelmez, mivel figyelmen kívül hagyja, hogy az egyes (társadalmi) körülmények esetleg más-más rendet igényelnek ahhoz, hogy mondjuk baleset nélkül megfelelõen mûködjenek (ld. a tengerészek hasonlatát). Nem veszi észre, hogy funkcionális különbségek is adódnak az egyes intézményi szférák között. A korporatív irányítás hatóköre csak szélesebb perspektívában kicsi, vagyis csak ha affektivitást növelõ képességet is szeretnénk tulajdonítani az irányítás következményeinek, azonban bizonyos helyekrõl éppen a célracionalitás követelményét kielégítve iktatják ki (pl. a hajózás, a tûzoltóság). A spontán rend talán jobban kiélezi az egy szinten lévõ szereplõk feletti kontrollt, azonban egyúttal ellehetetleníti a döntéshozatalt. Márpedig a ma intézményeinek rugalmassága a döntéshozatal gyorsaságán alapszik, amely egyúttal az információ szerzés fontosságát is magában foglalja. Nem lehet minden társadalmi intézményt a liberális filozófia ideális képére formálni.

Polányi azonban nemcsak filozófiai, hanem gazdasági problémákat is észlel. Szerinte kétséges, hogy a tervezésnek bármilyen alkalmazási lehetõségei lennének. Kézzelfogható "eredmény", hogy a 3 és 5 éves tervek nem hoznak gazdasági sikert a Szovjetunió számára, sõt, már a NEP, a kapitalizmushoz történõ részleges visszatérés kísérlete sem. Minden esetben a legvisszataszítóbb Polányi számára az, hogy a hierarchia legfelsõbb tagjai szinte korlátlan hatalomhoz jutnak pozíciójuk által. Szabadon irányíthatják az embereket. Ludwig von Mises-re alapozva azt mondja, hogy a tervgazdaság egész egyszerûen diktatúrát hoz magával. Ebben a kérdésben tehát sokkal realistábbnak tûnik, mint Mannheim, aki mintegy "harmadik útként" kereste a tervezés és szabadság kapcsolatának lehetõségét.

Mindenesetre Polányi számára a tervezés lehetõsége és hatékonysága az élet bármely területén nem más, mint idealista illúzió. Bernal számára a tudománytervezés a társadalom átalakításának eszköze, Mannheim viszont a társadalmat akarja tervezetté tenni a tudomány segítségével. Talán csak Mannheim tér ki arra, hogy lényegi különbség van rövid és hosszú távú tervezés között - ennek részletezése azonban már nem ezen dolgozat tárgya.

Tudományszociológiai kitekintõ

Eddigi fejtegetésünkbõl úgy tûnik, hogy döntenünk kellene a tudomány autonómiájának meghagyása vagy tervezésének problémája között. Ha azonban közelebbi pillantást vetünk a konkrét elképzelésekre, láthatjuk, hogy a kérdést messze nem kezelik olyan analitikusan, mint a filozófia.

A politikai akarat persze a tudomány esetében is nyilvánvalóvá próbál tenni bizonyos direktívákat. Ezt szokás tudománypolitikának (science policy) nevezni - ez a tudomány befolyásolásának elsõ szintje. Ez - a Polányi-féle megközelítés szerint - már az autonómia megsértését jelenti, holott még nem jelent tervezést, hiszen nem szabja meg a tudósok pontos tevékenységi körét, mozgásterüket effektíve nem korlátozza. Olyan általános megjegyzéseket tartalmaznak ezek a politikai nyilatkozatok, amelyek inkább egy nemzetközi kulturális-társadalmi helyzetbe próbálják illeszteni a tudomány lehetséges irányelveit. A legérzékenyebb persze mindig a finanszírozás kérdése: ki, mikor és mennyit kap kutatásainak elvégzésére. Ma a politikusok beleszólási lehetõségeinek csökkentésére és a hatékonyabb kutatás-finanszírozás megteremtésére létrehozott pályázati rendszer próbálja meg a szakmai kontroll szerepét betölteni. Második szinten az Akadémia tevékenysége jelenik meg, amely a kutatás (tudomány) irányítás feladatát látja el. Elsõsorban intézményi-szervezési és -finanszírozási feladatai vannak: intézetek, kutatási központok kialakítása, fenntartása. Ezzel persze már sokkal jobban szelektálja az esetleges kutatási területeket, mint a kormányzat. Komoly szakmai és erkölcsi feladat az egyensúly megtartása: az egyes tudományterületek ne kerüljenek túlságosan preferált, míg mások túlságosan elnyomott helyzetbe. Végül harmadik szintnek tekinthetjük a kutatásszervezést, amely a kutatóhelyek, tanszékek feladatkörét jelentik. Itt már valóban a tudományos professzió képviselõi döntenek területük kényes kérdéseirõl, meghatározzák tevékenységüket, kutatási irányukat.

Ebben a hármas felosztásban Farkas János elképzeléseit vettem alapul, aki Korach Mór nyomán jelenti ki, hogy a tudományt mint ismeretszerzési komplexumot, ismeretanyagot nem lehet szervezni, mivel a tudomány természetétõl fogva a jövõre, annak felkutatására irányul. A jövõt mint a jelenben ismeretlent nem lehet megszervezni. Ezzel szemben a kutatás mint tudományos program szervezhetõ.[26] Úgy tûnik a tudománynak autonómiát kell kapnia ahhoz, hogy a tudósok megfelelõen legyenek képesek területeiken originálisat alkotni, mindezt azonban legalább viszonylagosan szervezett (ha nem is tervezett) körülmények között kell, hogy tegyék. Az autonómiának individuálisnak, a szervezésnek intézményinek kell lennie. Bár Ben-David az intézményi autonómiát hangsúlyozza, autonómia és szervezhetõség azonban nem ellentétes fogalmak.

19. Farkas, János (szerk.), Sociology of Science and Research, Akadémiai, Bp., 1979, 491-503

20. Ld. Demeter Tamás, Tradicionális multikulturalitás és közép-európai filozófia, Új Holnap, Miskolc, 1997, 209-216.

21. Gábor, Éva, A közép-európai liberális filozófia tradíciója, Polanyiana, Volume 5, Number 1, Bp., 1996, 113-125.

22. Ziffus, Sigrid, Karl Mannheim und der Moot-Kreis, in: Ilja Schruber (hrg.): Exil, Wissenschaft, Identität, Suhrkamp, Frankfurt/Ma, 1988.

23. Popper, K.R., A historicizmus nyomorúsága, Akadémiai Kiadó, Bp., 1989. és Hayek, F.A., Út a szolgasághoz, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Bp., 1991.

24. Karácsony András, Az értelmiség és a harmadik út, in: Dénes Iván Zoltán (szerk.): A hatalom humanizálása, Tanulmány, Pécs, 1993.

25. Nagy, Endre - Újlaki, Gabriella (szerk.), Polányi Mihály filozófiai írásai II., Atlantisz, Bp., 1992, 14.

26. Farkas, János, Tudománypolitika, társadalmi struktúra, érdekviszonyok, kézirat, 1999., megjelenés alatt