Polányi Mihály filozófiai gondolkodását, amennyiben meg nem engedhetõ módon képileg próbálnánk megragadni, gombóccá összegyûrt papírlaphoz hasonlítanám. De csakis azon vonatkozást kiemelendõ tenném ezt, hogy így a papírlap kezdetben távol levõ pontjai is egymás közvetlen közelébe kerülnek. Ugyanannak a gombócnak a különbözõ redõiben helyezkednek el, illetve e pontokként felfogott gondolatok ugyanazon alapvetõ belátás eltérõ aspektusaiként bonthatók ki.[1] Jelen dolgozatban egyetlen redõt kísérelek meg részben kihajtogatni. Ez pedig a látás, a vizuális észlelés problematikája, pontosabban ennek bizonyos irányú metszete.

Válasszuk az elemzés kiindulópontjául a két következõ állítást:

I. "A fény terjedése (...) olyan mint egy mozgás tovaterjedése egy bot egyik végérõl a másikra, a látás pedig elvileg ugyanolyan, mint amikor a vak ember botjával végigtapogatózik az utcán." [2]
II. "Egy másik példa, mely késõbb segíteni fog a vizuális észlelés megértésében, a tapintási észlelés esete: egy szonda felhasználása egy üreg feltárására vagy egy pálcáé arra, hogy kitapogassuk utunkat a sötétben."[3] Az elsõ állítás azt mutatja, miként értelmezi Descartes látásra vonatkozó magyarázatát Richard Tuck, a neves Hobbes szakértõ. A második viszont Polányinak a vizuális észlelés szerkezetének feltárását célzó egyik megállapítása. A gondolatok kifejezésének zavarba ejtõ hasonlósága. Ismeretes Polányi ambivalens ragaszkodása a modernitás kultúráját alakító erõk három évszázadot felölelõ történetéhez, s az ebbõl fakadó éles kritikája, melyet a modern tudomány gondolkodásunkat formáló hatásának bírálata köré épít fel. Ezen bírálat alapját pedig nem a tudományos gyakorlat kritikai elemzése alkotja. Azzal nincs semmi baj. A probléma forrása abban a vízióban keresendõ, amelybõl kiindulva a tudomány önmagát gondolja el. Ehhez viszont szorosan kapcsolódik a kérdés, hogy miképpen tekintünk - Honnan? És legfõképpen kik? - a tudomány e vízió szerinti módszereire és céljaira. És ez már korántsem tudományos probléma, illetve nem csupán a tudományra tartozó kérdés. Polányi filozófiai gondolatai, amelyek késõbb oly sok irányba ágaznak szét, a tudományra történõ reflexiójából nõnek ki. Ennek során felmutatja mindazokat a paradoxonokat, amelyek a tudományra vonatkozó, és a tudomány által is fenntartott meggyõzõdésekhez való rigorózus ragaszkodásból következnének a tudomány mûvelésének mindennapjaiban. De nem következnek, sõt ez korántsem valamiféle esetleges tényezõk felbukkanása miatt alakult így - állítja Polányi. Akkor viszont miben gyökerezik a tudomány ezen felfogásához való ragaszkodás, és legfõképpen miként világíthatók meg ezen keresztül a 20. századi modernitás feszültségei, amelyek erejüknél fogva immár képesek annak felbomlasztására is? Ez lenne a Polányit legintenzívebben foglalkoztató kérdések egyike, amelyik egyúttal azt a horizontot alkotja, amely elõtt tudományfilozófiai vizsgálódásai megjelennek.

A tudós Descartes a természettudományos megismerés feltételeire kérdez rá, és válaszolja meg a természetkutatás elõtt akadályként megjelenõ metafizikai kérdéseket. S mindezt azért, mivel megalapozni próbálja a modern tudomány állításait, amelyek e kérdések megválaszolása nélkül hipotetikusak maradnának[4]. A tudós Polányi a természettudományos megismerést elemzi, és az ennek során tett megállapításait terjeszti ki a megismerés - így a kultúra - más tartományaira. A modern tudomány állításait kívánja a descartesitól eltérõ módon, és részben ellenében megalapozni[5] egy olyan korban, amikor a tudomány metafizikai konzekvenciáinak belátását, illetve azok elfogadását elutasítás övezi.

Hasonlóságaik ellenére[6 ] két eltérõ beállítódás, s az utóbbi reflektál az elõzõre. Miképpen ragadható meg különbözõségük a látásra vonatkozó megállapításaik elemzésével, dacára a kiindulópontul választott állítások sugallta implikációnak? Egy lehetséges választ Jonathan Crary vizuális modernitás kialakulását elemzõ szövegének[7] rekonstrukciója alapján kísérelek meglelni.

Crary a vizuális mûvészetekben az elmúlt évszázad során - álláspontja szerint 1810 és 1840 között - végbement alapvetõ változást vizsgálja. Annak reményében teszi ezt, hátha eredményeinek fényében érthetõbbé válik a látás absztrakciójának jelenben is zajló folyamata, amely "végeredményben megsemmisíti a megfigyelõ és reprezentáció szavak kulturálisan kialakított jelentésének nagy részét"[8]. Könyvében nem a mûalkotások "empirikus elemzésébõl" kiindulva bontja ki saját álláspontját, azokat jobbára a más forrásokból nyert belátások megmutatásakor veszi elõ. Mûfaját tekintve így szövegérõl nem állítható, hogy az mûvészettörténeti elemzés lenne. S ez nem véletlen, mert - miként mondja - a mûvészettörténet mint akadémikus diszciplína szintén a 19. században gyökerezik, és intézményének elõfeltételei közé tartoznak azok a "historicista és evolúciós gondolkodásmódok, amelyek lehetõvé teszik, hogy a formákat idõbeli kibontakozásuk szerint rendezzük sorba és osztályozzuk"[9]. Vagyis elõfeltételként a gondolkodás azon módozatai szerepelnek, amelyek szövetébõl Crary kiszakítani, ennek következtében pedig újraérteni igyekszik a 19. századi átalakulást, és megérteni a jelenbeni változásokat, bár az utóbbiak nem képezik vizsgálata explicit tárgyát. "[A] mûvészet története nem esik-e tulajdonképpen egybe az észlelés történetével?"[10] - állítja kérdezve, s hogy ez mennyire nem kérdés számára, arra könyve a bizonyság. Én pedig úgy gondolom, éppen ez a belátás teremti meg annak lehetõségét, hogy a Polányira vonatkozó megállapításokat kapcsolatba hozzuk Crary vizsgálataival, amelyek a megfigyelõ lehetõségeinek feltérképezését[11] kísérlik meg. Világos, amennyiben Crary "a megfigyelõ"-rõl beszél, akkor tipológiát kell alkotnia. Fel kell rajzolnia a megfigyelõ modernizációjának felmutatásához a látás klasszikus, camera obscura modelljét (17. és 18. század), valamint a fordulat utáni modellt, a szubjektív látás, a látás fiziológiai modelljét (19. század), majd össze kell hasonlítania a kettõt[12]. Bennünket pedig az érdekel, hogy Polányi látásra vonatkozó megállapításai miként helyezhetõk el e két modell viszonylatában.

Melyek a látás camera obscura modelljének jellemzõi? A camera obscura - modell a modellben[13] - összetett jelentésének bemutatása nem más mint kiszakítása a késõbbi evolúciós logika uralta meghatározásából. A jelentés ennek következtében elõálló tere az "optika" számára lehetõvé teszi, hogy ugyanazon szövegen belül egyaránt jelentse a fény terjedésére, törésére és visszaverõdésére vonatkozó állítások együttesét, elsõsorban azonban a dioptrika (sugártöréstan) értelmében, valamint egy bizonyos technikai eljárást és a látás filozófiai metaforáját. A camera obscura esetében ez utóbbi egyet jelent az újkori szubjektum kialakulásával és formálódásával. A töréspont elõtti egyik utolsó pillanat - Crary ezt Giovanni Battista della Porta szövegeiben leli fel - a camera obscura megjelenése, de ekkor az még nem a látás és tudás új szervezõdésének jele. Della Porta, a lehetséges feltaláló e törésponton még "várakozó álláspontra helyezkedett"[14]. A camera obscura csakis miután a látás új modelljévé vált, vagyis miután a camera biztosította nézõpont kiemelkedett a lehetséges nézõpontok sokaságából, ásta alá a della Porta által is mûvelt reneszánsz tudomány alapjait alkotó korábbi látásmód hitelét, s ezzel véget vetett a jelképek és analógiák egyetemes nyelvének, "a természet és reprezentációja egybefûzésének, valóság és kivetülése közötti különbség elhomályosításának"[15]. Az eredmény pedig a látás olyan modellje - tehát nem egy a vizuális lehetõségek közül -, amely "a priori elválasztja és megkülönbözteti a képet és a tárgyat"[16]. Ezzel összefüggésben a megismerés és a természetvizsgálat olyan módszere áll elénk, amely nem képzelhetõ el a szubjektum újkori fogalma nélkül.

Milyen lesz a látás új modelljének megfeleltethetõ megismerõ szubjektum? Mik lesznek e modell szubjektumformáló hatásai? A camera obscura mint a látás filozófiai metaforája meghatározza a megfigyelõ külvilághoz viszonyított elhelyezkedését, mégpedig a megfigyelõ helyzetét a külvilághoz képest belsõként pozicionálva[17]. Ez lenne az individuáció mûvelete, amely "egy elszigetelt, sötét keretei közé bezárt és független megfigyelõt határoz meg"[18]. A következõ jelentõs szubjektumhatás a látás testetlenítése, ami nem más mint a megfigyelõ testének és a látás aktusának szétválasztása[19]. Szemléletes példával szolgál Descartes a testetlenítésre, amikor egy halott ember, de akár egy döglött ökör szemének - miután lemetszették róla a hártyákat az üvegtest vizének elfolyását megakadályozva - a camera obscura lencséjének helyére történõ behelyezését javasolja[20]. Mégpedig közvetlenül azt bizonyítandó, hogy a camera mint eszköz mûködésében semmilyen változást nem idéz elõ a lencse ilyetén való helyettesítése. Ennek következménye azonban a camerát mint a látás metaforáját sem kerülte el. Az eredmény fényében a megismerés során - amennyiben eltekintünk a szem rendellenességeitõl és betegségeitõl - nem kell számolni a megismerõ szemének csakis rá jellemzõ torzító hatásaival, de az emberi szem felépítésével, fiziológiai adottságaival sem, ami olyannyira fontossá válik a 19. századi "szubjektív látás" vizsgálatakor[21]. Az emberi szem optikai lencséhez hasonló áttetszõsége azáltal hogy kiemeli az emberi szemet a megismerés aktusából, elrejti a megismerõ testét. A megismerõ teste a látás (megismerés) camera obscura modelljében ezért nem játszik szerepet. A reprezentáció összefüggései így megragadhatók az optika törvényeivel, vagyis univerzális természettörvények segítségével. Ez annyit jelent, hogy a látás ezen modellje által kiemelt nézõpont "[i]nkább egy tévedhetetlen metafizikai szem, mint egy mechanikus szem" sajátja, ami a "természeten kívüli síkra extrapolálva Isten szemének megfeleltethetõ kiváltságos nézõpontot kínál"[22]. Szinte "kitapinthatóvá" válik itt a camera obscura diszkurzív jelentése, a 17. század nagy jelentõségû metafizikai szövegeinek, ezek közül is leginkább Descartes Értekezésének és Elmélkedéseinek gondolati közelsége. Ezért is nevezi Crary a feltárt modellt "karteziánus camera obscurának"[23], illetve a "camera obscura karteziánus paradigmájának"[24]. A camera mint a megismerés modellje éppen modellértékûsége következtében áll jót a reprezentációk igaz voltáért, vagyis a megfelelés pontosságáért. A szubjektumhatások közül az utolsót Crary az érzékek kapcsolatára rákérdezõ Molyneux-probléma[25] mentén bontja ki. A nemleges válasz és az érzékek heterogenitásának hangsúlyozása ellenére nincs itt szó az érzékek függetlenségérõl, valamint arról, hogy a megismerést egyetlen érzék - pl. a látás - igénybevétele alapján magyarázták volna. Ráadásul a megismerés bizonyossága nem a látásban keresendõ, hanem azon a kapcsolaton múlik, ami az egységesnek tételezett emberi érzékelés, amin belül persze a látás elsõbbséget élvez, és a megismerés tárgyainak elrendezett mezõje, vagy ahogy Crary nevezi, a "karteziánus tábla"[26] között áll fenn. A tapintás elgondolása ekkor a látás alapján történik. A Molyneux-probléma ennek következtében csak mint az érzékek összehangolásának problémája jelentkezik. A látás camera obscura modellje alapján Descartes Dioptrikájának illusztrációja, melyen egy bekötött szemû ember kezében egy-egy botot maga elõtt tartva elõrelép, így értelmezendõ: "paradox módon ez nem egy szó szerint vak ember képe; inkább egy látóképessége teljes birtokában levõ megfigyelõ absztrakt ábrája, amelyen a látás úgy mûködik, mint a tapintásérzékelés. Éppen úgy, ahogy végsõ soron nem a szemeink látnak, a tapintás testi szerveit is megszabadították a külsõ világgal való közvetlen kapcsolattól"[27]. A botok tehát a közvetlen tapintás lehetõségét függesztik fel. A tapintási érzék és a megismerés tárgyai közé ékelõdnek be, és szó sem lehet a megfigyelõnek az eszközzel - ez esetben a botokkal - való egybeolvadásáról, vagy ahogy Polányi mondaná, a botoknak testünkhöz történõ asszimilációjáról. Ennek lehetõségét a megismerés camera obscura modellje a megfigyelõ és az eszköz különválasztása révén kizárja. A megismerésre nézve azonban e hatásnak nincs különösebb jelentõsége, mivel az érzékek nem a test fiziológiájának alávetett érzékelõ szervekként mûködnek, hanem az elme megismerõ aktusainak szolgálatában állnak, s a korábban említett metafizikai szem - amely nem szem - mintájára gondolhatók el, vagyis az elme tartozékaiként. Ezért nevezi Crary a látás ezen modell alapján történõ elgondolását optikaellenes felfogásnak[28].

A látás (megismerés) camera obscura modelljének szubjektumhatásai röviden:

1. individuáció: elzárt megfigyelõ, a világ külsõre és belsõre történõ felosztása,
2. a látás testetlenítése: a megismerõ fiziológiai felépítésének elrejtése,
3. a modell által kiemelt nézõpont, amely biztosítja az igaz megismerés lehetõségét,
4. az érzékelés egysége: a többi érzéknek a látással való analógiáján alapuló elgondolása.

A látás fenti (klasszikus) modellje, amely alapvetõen meghatározta a látómezõ 17. és 18. századi szervezõdését, ebben a tiszta formájában talán csak Descartes - és Locke[29] - metafizikájából párolható le[30]. A modell ezen modellje azonban nem tud számot adni azokról a hatásokról, amelyek szétfeszíteni igyekeznek szûkös kereteit, s amelyek sorra elõbukkannak Crary, Berkeley, Leibniz és Diderot elemzéseiben. A szerkezetben munkáló feszültség részben nagyon is érthetõ, mivel Crary elsõsorban a látás szervezõdésében végbement átrendezõdést akarja kiemelni a "folytonos és mindenen átívelõ nyugati látási hagyományokat hangsúlyozó modellek"[31] fogságából, amelyek elfedik ezt a töréspontot. S ennek érdekében még a lehetõségét is el kívánja kerülni annak, hogy a megfigyelõt szemlélõvé alakító hatások ellenében munkáló erõk a látás camera obscura és fiziológiai modellje között folytonos átmenet képzetét eredményezzék az olvasóban. Van azonban a camera obscurának két olyan egymással összefüggõ vonása, amelyek nem összeegyeztethetõek a látás fentebb összegzett karteziánus modelljével, de amelyek talán mégsem utalhatók a "szemfényvesztés" vagy "az illúzióhoz való közelség" tartományába, vagyis a camera "igazmondását üldözõ"[32] hatások közé.

A camera obscura szemben a lineáris perspektíva kétdimenziós reprezentációjával, a megfigyelõ helyzetét a külsõ világhoz képest rögzíti, ezért "a perspektivikus szerkesztés és a camera obscura vetületeinek élménye a köztük levõ fenomenológiai különbségek alapján össze sem hasonlítható"[33]. Szó sincs tehát arról, hogy az utóbbiban elõálló vetület tönkretenné a látómezõben észleltek "létezésének vitalitását"[34]. A mozgás látványa átélhetõ, élményszerû maradt, megõrizte pillanatszerûségét a reprezentáció állandóságával szemben. A változások elevenségének megtapasztalása hozzá tartozott a camera belsejében létrejött vizualitás megfigyeléséhez. A másik hatás viszont annak a következménye, hogy a camera obscura kettõs értelemben is metaforája az individuáció és a testetlenítés eredményezte szubjektumnak: metaforája a szuverén megfigyelõnek, de egyúttal metaforája egy "privatizált szubjektumnak"[35] is, aki "a nyilvános külsõ világtól leválasztott, kvázicsaládias térbe"[36] van bezárva. Mit tesz ez a vegyes felépítésû szubjektum? Megadatik annak lehetõsége, hogy visszavonultságában egyfajta aszkézist hajtson végre, ami a külvilág "sokrétû tartalmaihoz" való viszonyának "szabályozását" és "megtisztítását" jelenti[37]. A külvilág igaz módon történõ percepciója, valamint a belsõ tapasztalás metafizikájának introspekciója. Mivé lesznek a külvilág plasztikusságát, élményekkel telítettségét magukba fogadó "sokrétû tartalmak" az aszkézis végigvitelét követõen? Hol áll meg a redukció az élmények kavargó sokasága és a testetlen törvények lecsupaszította reprezentációk közötti mezõben? És mi az, amit még megenged az introspekción belül a törvénykezési aktus státusával bíró "önfegyelem uralma"[38]? Ad-e választ Crary erre a kérdésre? Az individuáció következtében elõálló nézõpont - feltéve, hogy egysége fenntartható - hitelessége, a tudattartalmaknak a karteziánus táblával való megfeleltethetõsége a látás testetlenítése árán biztosítható. Crary mindössze zárójelek között, egyetlen Lacanra történõ utalás formájában tesz említést a testetlenítésnek ellenszegülõ hatásról, ami pontosan a szubjektum privatizált szubjektum-jellegébõl fakad: "Berkeley püspök és mások úgy írtak a vizuális reprezentációkról, mintha azok magántulajdonok volnának"[39]. "Kvázicsaládias tér", ahol a szubjektum nem otthontalan, ahol a képzetek az õ képzetei. Ha egyáltalán lehetõség adódik az élményszerûség bizonyos mértékû megõrzésére, akkor azt csakis ez a kapcsolat biztosíthatja - legalábbis Crary szövegén belül. Amennyiben a reprezentáció énhez kötöttségét nem mint a reprezentáció hibáját vagy fogyatékosságát tekintjük, akkor ez a vonás pontosan az élménydarabkáknak az én reprezentációm értelmében vett megõrzését jelenti. A camera obscura modell karteziánus camera obscuraként való felfogásának korlátja pedig nem rontja, hanem éppenséggel plauzibilisebbé teszi a camerának mint a látás modelljének elfogadását, amint azt Diderot[40] és a megfigyelõ aktivitását - a camera merev fala helyett elasztikus vászon, valamint olyan metafizikai szem amely számára a nézõpont esetlegessége problémaként adódik, vagyis nem isteni szem - hangsúlyozó Leibniz esetei is mutatják.

Folytatás

1. Természetesen nem azt kívánom ezzel mondani, hogy Polányi filozófiája redukálható lenne néhány - kiemelt fontosságúnak ítélt - állítására, amelyek elemzõ kibontása kimerítõen értelmezné és megvilágítaná gondolkodásának különbözõ pontjait. Szövegeinek kifejezõ ereje egyúttal a redukciónak való ellenállás felmutatására is kiterjed. Gondolkodásának azonban sajátja egy csakis rá jellemzõ szellemi beállítódás, a dolgok látásának meghatározott módja, amely kimetszhetetlenül átjárja minden általam ismert szövegét.

2. Richard Tuck: Hobbes, ford. Bánki Dezsõ, Atlantisz, Budapest, 1993., 68. o.

3. Polányi Mihály: "Logika és pszichológia", ford. Unoka Zsolt, in: Polányi Mihály filozófiai írásai I., Atlantisz, Budapest, 1992., 120. o.

4. Wolfgang Röd: Descartes és a német felvilágosodás filozófiája (Hat elõadás), szerk. Nyizsnyánszki Ferenc, ford. Csatár Péter, Debrecen, 1994., 7. és 31. o.

5. Ellenem vethetõ, hogy Polányi bár hivatkozik - célpontjának körülrajzolásakor - Descartesra, de korántsem tartozik a nála legtöbbet, de akár a gyakran hivatkozott szerzõk közé sem. S ha néven nevezi is az általa súlyos kritikával illetett filozófiai beállítódást, akkor a legtöbb esetben ez a "minden filozófiának véget vetõ filozófia", amit Polányi - tágan értett - pozitivizmusnak nevez. Két kiegészítést tennék ehhez a közbevetéshez: 1. Descartes kétségtelenül nem jellemezhetõ pozitivista gondolkodóként, bármennyire megengedõ módon értelmezzük is e kifejezést. Polányinál azonban Descartes a pozitivizmus "elõtörténetéhez" tartozik, amennyiben a pozitivizmussal illetett korszak kritika alá vont meghatározottságainak gyökereit kutatjuk: "A 19. és a 20. században [a pozitivizmus - K.Sz.] folytatta a lázadást a keresztény egyházak tekintélye ellen, amely Montaigne, Bacon és Descartes idejében kezdõdött. De a mozgalom nem csupán azt tûzte célul, hogy felszabadítsa az észt a tekintély rabszolgaságából, hanem azt is, hogy elvessen minden olyan hagyományosan vezérlõ eszmét, amely tudományosan nem bizonyítható." ("A tudományos meggyõzõdések természete", ford. Nyírõ Zsuzsanna, in: Polányi Mihály filozófiai írásai II., Atlantisz, Budapest, 1992., 139. o.) 2. Polányi nem ritkán Descartes nevének említése nélkül vitázik a descartesi álláspont kritikája szempontjából fontosnak tartott elemeivel. Egyetlen példát említenék csak, amelyben Polányi közvetve az Elmélkedések az elsõ filozófiáról ismert megállapításaival folytat polémiát: "Ha elfogadjuk, hogy az elkötelezettség az egyetlen olyan viszony, amelyben igaznak hihetünk valamit, akkor el kell utasítanunk minden olyan erõfeszítést, amely szigorú igazságkritériumokat, és az igazság elérésére szolgáló szigorú eljárásokat próbál találni. Egy olyan eredmény, amelyet szigorú szabályok mechanikus alkalmazásával értek el anélkül, hogy bárki személyesen elkötelezõdött volna, nem jelent senki számára semmit." (Személyes tudás II., ford. Pap Mária, Atlantisz, Budapest, 1994., 114. o.)

6 . Descartes az új tudományt metafizikai érveléssel alapozta meg, amely érvek végsõ garanciáját Isten létezésének belátása jelentette. Azonban bizonyosan nem ez Polányi kritikájának forrása, mivel "a tudományos kutatás az, amiben a legvilágosabban megfogalmazódik a kézzelfogható tapasztalat mögötti valóság metafizikai fogalma mindazok számára, akik megértik" - írja. ("A hallgatólagos megismerés hatása a filozófia néhány problémájára", ford. Mezei György, in: Polányi 1992, I., 101. o.) Ráadásul Polányi gondolatainak végsõ keretét szintén az Istenhez való viszony felismerésében és elfogadásában véli megtalálni, s a világnak külsõre és belsõre történõ felosztása is felismerhetõ szövegeiben. Végül pedig, a modern tudomány Polányi meggyõzõdése alapján nem pusztán egy az önmaga szabályai és hasznossága által legitimált társadalmi gyakorlatok közül, hanem a szabad társadalom konstitúciós alapjainak egyik legfontosabbika. Ez utóbbi pedig a tudomány igazságához való viszonyának kitüntetett voltát is kell hogy jelentse. Számos olyan vonás, ami egybecseng, vagy legalábbis nagyon hasonló a karteziánus gondolkodással szemben megfogalmazott mai kritikáinkkal.

7. Jonathan Crary: A megfigyelõ módszerei (Látás és modernitás a 19. században), ford. Lukács Ágnes, Osiris, Budapest, 1999.

8. i.m., 13. o.

9. i.m., 36. o.

10. i.m., 17. o.

11. A feltérképezés, vagy ami ebben az esetben ugyanazt jelenti, a kiszakítás jellege Foucault munkáinak nyomvonalát követi. Milyen álláspontról, és mely más álláspontokkal szemben fogalmazza meg Crary a sajátját? Nem az a kérdés, vajon "maga a látás" változik-e, mivel nem vethetõ alá vizsgálatnak minden mástól elkülönítve. Vizsgálható viszont, hogy milyen hatások formálják a látómezõt, amiben a látás tárgyai megjelennek. Ez utóbbi a Craryt foglalkoztató kérdés. Ezért mondhatja, hogy "[s]ohasem volt vagy lesz olyan önmagában jelen levõ megfigyelõ, akinek a világ átlátszóan egyértelmû; ehelyett inkább az erõknek olyan többé-kevésbé hatásos elrendezéseirõl beszélhetünk, amelyekbõl kialakulhatnak a megfigyelõ lehetõségei" (i.m., 19. o.), valamint "[n]em létezik megfigyelõ e folyamatosan változó mezõ nélkül" (i.m., 18. o.). A látómezõ szervezõdésében lezajlott változás nagy számú hatás nem szükségszerû következménye, aminek létrejöttét nem determinálja sem egy transzcendens ok, sem pedig egy evolúciós törvény, de nem is magyarázható meg néhány elkeríthetõ ok felmutatásával. Amivel Crary vitázik, az a "realizmus versus kísérletezés kettõs modellje", vagyis azon elképzelés, "mely szerint a hétköznapi reprezentációs gyakorlatokat egy realizmusnak nevezett törekvés uralta, míg a kísérletek és újítások a modernista mûvészetcsinálás elkülönülten létezõ (bár gyakran átjárható) küzdõterén zajlottak" (i.m., 16. o.). Ez nem egy konkrét elmélet, hanem számos eltérõ magyarázat magját alkotja, s az evolúciós szemlélet a realizmusban érhetõ tetten. Furcsa helyzet. Azt a felismerést, hogy a 19. századi mûvészeti alkotások másként épülnek föl, és a megelõzõ századokban alkotott mûtárgyakétól eltérõ vizuális nyelv által érthetõk meg, nem vonták kétségbe. Mégis, a mellõzést követõen – írja Crary –, beillesztették azok tárgyalását egy evolúciós logikán alapuló magyarázó sémába, vagyis megkísérelték az alkotások kifejezte nyugtalanító eltérést ezen az úton megszelídíteni. Ennek következtében pedig "elveszett valami annak lényegi másságából". (i.m., 37. o.) A feltérképezés és kiszakítás emiatt fontos Crary számára, és ezért íródott könyve is.

12. Crary elemzésének furcsa ellentmondása, hogy kritikai éle mindvégig a realizmus, a jelek és reprezentációk állandósága mellett érvelõ séma, a "természetesnek tûnni" hatása ellen irányul, ami - többek között - az õt foglalkoztató átrendezõdést is elfedi. Azonban e takaró szétszakítása azon az áron történik, hogy létrejön két új modell, amely modellek különbözõsége alapján válik kikövetkeztethetõvé mindaz, amit az elõzõ séma eltakart. Crary nem így teszi fel kérdéseit: ,vajon mik x vagy y megfigyelõ lehetõségei?" Amit követõen elvégezné az elemzést, vagyis e lehetõségek feltérképezését. Kérdése mindig így szól: "mi a közös x és y megfigyelõ lehetõségeinek tekintetében?" Csakhogy a feltárt modellek számos lehetõséget nem tudnak magukba fogadni. Ezek lesznek a modellekkel, a látás uralkodó formáival "szembeszegülõ esetek", "marginális és helyi formák", amelyek ,ellenálltak" a modellnek, "elferdítették", vagy "tökéletlenül alakították" azt. Ezek a - mondhatni - mellékáramok nem rendelkeznek önálló identitással, megértésük a modellbõl kiindulva történik. Crary elemzésének azonban éppen ez a vonatkozása tûnik most fontosnak Polányi megértése szempontjából. Meg kell említeni, hogy Crary reflektál az említett problémára (i.m. 19-20. o.). Ezért nevezi az elemzés során követett eljárást "magyarázó stratégiának", a tipológiát pedig "ideiglenes egységességnek". Megjegyzései azonban nem jelentik azt, hogy a szakadás mentén felszakítottak ne rendezõdnének nyomban egy másik sémába, de azt sem, hogy ezen új sémák ne tudnák megvilágítani azt, amit a régi elfedett.

13. A camera felépítésének részletei szüntelen változáson mennek keresztül, illetve a camera különbözõ típusai jelennek meg a 17. és 18. században. (i.m., 45. o.)

14. i.m., 52. o. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy della Porta esetében megfontolást követõ egyéni döntéssel állunk szemben. Amennyiben így lenne, akkor della Porta másképp is dönthetett volna, de ennek a lehetõségnek semmi értelme sincs Crary vizsgálódásának fényében.

15. i.m., 53. o.

16. uo.

17. i.m., 42 és 49. o.

18. i.m., 55. o.

19. i.m., 56. o.

20. i.m., 64. o.

21. Annak forrását, hogy miért volt lehetséges Descartesnak éppen ezt a következtetést levonni a kísérlet alapján, amit a 19. században már nem lehetetett megtenni, sõt, hogy miként lehetett ezen reprezentáció ellen szóló tapasztalati bizonyítékokat figyelmen kívül hagyni, amit a binokuláris diszparitás esete példáz, Crary a 17. és 18. század episztémikus mezõjének sajátosságaival magyarázza, aminek modellje viszont nem más, mint maga a camera obscura.

22. i.m., 64-65. o.

23. i.m., 44. o.

24. i.m., 60. o.

25. "Tegyük fel, hogy egy ember vakon született; felnõtt koráig megtanították arra, hogy tapintással megkülönböztesse a hasábot a gömbtõl; ezek ugyanabból a fémbõl vannak, és közel egyforma nagyok, úgyhogy mihelyt mind a kettõt megtapintotta, meg tudja mondani, melyik a hasáb, melyik a gömb. Tegyük fel, hogy a hasáb és a gömb az asztalon van, és a vak ember visszanyeri szeme világát; kérdem, vajon látásával, mielõtt megtapintaná, meg tudná-e különböztetni õket, és megmondaná-e, melyik a gömb, melyik a hasáb." (John Locke: Értekezés az emberi értelemrõl, ford. Dienes Valéria, Akadémiai Kiadó, Budapest,1979, II., IX., 135-135. o.)

26. i.m., 76. o., A karteziánus tábla leginkább érzéki módon a Diderot kapcsán említett taktilis geometria rácsozott fatáblájának formájában jelenik meg, amelyrõl a vakok számára is lehetõvé válik a fonál-alakzatok és kölcsönös viszonyaik "leolvasása".

27. i.m., 77. o.

28. uo.

29. i.m., 59-60. o.

30. A mûelemzések közül a camera obscura karteziánus paradigmáját a maga tisztaságában mindössze Vermeer A geográfus és Az asztronómus címû festményeinek elemzése során sikerült kimutatnia. (i.m., 61-63. o.) Persze ezek sem tekinthetõk a szó hagyományos értelmében vett mûelemzéseknek, hiszen nagyon is kérdéses, hogy mennyivel kerülünk így közelebb magához a mûalkotáshoz, amennyiben azt a látás egy modellje kivetülésének tekintjük. Sokkal inkább a szinte mindent átható episztémikus mezõ megléte melletti érvként szerepelnek a szövegen belül, felmutatandó a festészetben azt, aminek rekonstrukciója végett lettek korábban a filozófiai szövegek is vallatóra fogva.

31. i.m., 40. o.

32. i.m., 49. o.

33. uo. "A megfigyelõk gyakran meglepõdve számoltak be arról, hogy a camerában megjelenõ mozgó gyalogosok vagy a szélben mozgó ágak villogó képei élethûbbek az eredeti tárgyaknál."

34. uo.

35. i.m., 55. o.

36. uo.

37. uo.

38. i.m., 59. o.

39. i.m., 56. o.

40. Diderot elképzelése szerint "a természetet a maga változatosságában és áramlásában kell ábrázolnunk, miközben ebbol a változó tudásból egyetemesen érvényes gondolatokat szûrünk le". (i.m., 79. o.)

Folytatás