A "jel természetének és mûködésének 19. századi forradalma"[41] - amit Crary 1810 és 1840 közé helyez - miképpen alakította a megfigyelõ lehetõségeit, és formálta át a látómezõ szerkezetét, valamint melyek voltak azok a szubjektumhatások, amelyek kialakították a megfigyelõ klasszikustól eltérõ modelljét? A szubjektum e modernizációja a modernitás belsõ korszakhatárát, a vizuális modernitás kezdetét jelzi, amit Crary Goethe Színtan-beli szimbolikus aktusához[42], a camera obscura nyílásának bepecsételéséhez köt. Világos, ez a látás klasszikus modelljének elvetését jelenti, mert mit is lehetne egy "megvakított" camerában szemlélni? A külvilág tartalmainak rendezett karteziánus táblaként való elõállását bizonyosan nem. Akkor viszont nincs más lehetõsége a megismerésnek, mint saját fiziológiai felépítésének, illetve annak az optika számára éppen ekkortól fontossá váló következményeinek vizsgálata. Ez viszont nem lehetséges a korábbi modellen belül, mivel az optikailag áttetszõvé tette, elrejtette a megfigyelõ testét. Az idõben kibontakozó, átalakuló és megszûnõ retinális utóképeknek a szemlélés tárgyai közé történõ felvétele korábban elképzelhetetlen lett volna. A csukott szem "elõtt" megjelenõ szakadatlan kromatikus változásoknak alávetett látvány és annak színei, a "fiziológiai színek" ugyanis nem feleltethetõk meg semminek a camerán kívül, így a tapintás látás alapján történõ megközelítése sem tartható tovább. A látás kiszabadul korábbi beágyazottságából. Mindezek pedig ismételten azt jelentik, hogy ez a vizuális élmény nem lesz vizsgálható a korábbi modell alapján. Kétségessé válik ezáltal a testetlenítés, valamint a kívül/belül viszonyait rögzítõ individuáció szubjektumformáló ereje; de ezzel párhuzamosan megjelenik a megfigyelõ teste mint zavaros, a camera korábbi átlátható viszonyait elhomályosító közeg - a látvány létrejöttének immáron (egyik) feltétele -, amelynek "lappangó képességei"[43] magukra vonják az empirikus kutatás érdeklõdését. A korábban elnyomott szubjektivitás betörését jelenti a test fiziológiájának újraértékelése, aminek következtében a megfigyelõ a vizuális élmény alakítójává lesz, felváltva a távolságtartó szemlélõ korábbi pozícióját.

A camera viszonyai modellértékûségének megszûntével nem tartható tovább az igazság adekvációként történõ felfogása sem, ezért lehetõség kínálkozik a vizualitás tartományán belül korábban nem volt - "titokzatos és absztrakt" identitású[44] - tárgyak megkonstruálására, korábban értelmezhetetlennek tûnõ kérdések feltevésére. Ezen kérdések egyike a következõ: vajon mi játszódik le a vizualitás kezdeti állapotában? Tekinthetjük a kérdést a Molyneux-probléma radikális újrafelvetésének, amikor is a kérdés már nem az érzékek összehangolására vonatkozik, hanem a visszanyert látás elsõ pillanataira kérdez rá, az "õsi" optikalitás, illetve a "szem ártatlanságának"[45] állapotára. Ennek megválaszolása nem technikai nehézségekbe ütközik, amennyiben a választ a camera obscura modell alapján keresnénk. Ezen a módon az egyszerûen nem válaszolható meg, mert "[a] látás kezdeti pillanata olyan ûr volt, amelyrõl nem lehetett beszélni, és amelyet nem lehetett ábrázolni, mert mentes volt minden diskurzustól és ezáltal a jelentéstõl is"[46]. A retinális utókép változó tüneményeinek vizsgálata rávilágít arra a kettõsségre, ami abban rejlett, hogy a látás modernizációja során létrejövõ lehetõségtérben a látás elõtt álló új lehetõségeket két eltérõ irányban kezdték meg kidolgozni. Ráadásul a két eltérõ, de egymással - mint kiderült - nagyon is mélyen összefüggõ indíttatás nem ritkán ugyanazon személyben jelentkezett[47]. Az elsõ irány a független, a tárgyi referencialitástól megszabadított látás kidolgozását jelentette, a második pedig a látás mérhetõvé és kiszámíthatóvá tételének irányába mutatott.

"A festészet egész technikai hatalma annak visszaszerzésén múlik, amit a szem ártatlanságának hívhatunk, vagyis a lapos színfoltok egyfajta gyermeki észlelésén, pusztán önmagukban, anélkül hogy tudatában volnánk, mit jelölnek"[48 ]- idézi John Ruskint Crary. A megfigyelõnek egy elemi állapotba, az optikalitás "õsi" állapotába történõ visszavezetésének kívánalma kerül itt felvázolásra. Ám ez az állapot, egy nagy árak révén elért látás (...), amely olyan nézõpontot követelt a szem számára, amit nem zavart össze a látás történelmi jelrendszereinek és a hagyományainak súlya, (...) amely a szabályos és hagyományos elkerülésére törekedett, még ha az erõfeszítés ideje és a dolgok frissen és új módon látása az ismétlés és konvenciók saját mintázatát hozta is magával"[49].

A tudományok területén az "optikailag semleges" megfigyelõnek az elõzõhöz nagyon hasonló állapotát írta le Johannes Müller az 1833-ban megjelent Handbuch der Physiologie des Menschen címû könyvében[50]. Itt fejtette ki a speciális idegi energiák tanát, amely jelentõs hatással volt az éppen átalakuló megfigyelõre. E szerint az inger és az érzet esetleges összefüggésének megfelelõen, "a megfigyelõ fényélménye semmilyen szükségszerû kapcsolatban nem áll a valódi fénnyel"[51]. A szubjektum Müller leírásában "egy összetett szerkezet, amelyben sokfajta eljárás és erõ alakíthatott ki vagy szimulálhatott mindenféle élményt" és mindegyik "érzékleti élmény egyetlen immanens síkon jelent meg"[52]. A megfigyelõ teste teljes közömbösséggel (semlegességgel) viseltetik élményeinek forrása iránt. A Müller tanításában rejlõ "nihilizmus" a jelentésadás új módjainak keresésére sarkallta mindazokat, akik egyébként leírását elfogadták, de elfogadhatatlannak ítélték "kulturális következményeit".

Ugyanebben az idõszakban válik kiemelt jelentõségûvé a mérés a tudományokban, és ennek következtében a tudományos értekezéseket számok tömkelege lepi el. Mindent, amit csak lehet mennyiségi viszonyok formájában kísérelnek megragadni. Ez pedig a számok alapján történõ osztályokba sorolhatóság, a klasszifikáció feltétele, de mindenképpen az egységesítésre törekvés jele. Vajon a vizuális modernitás a megfigyelõ milyen modelljét alakítja ki? Nincs már karteziánus tábla. A látómezõ a "felírás felszíne", amely "hatások kusza skálájának elõállítására alkalmas"[53]. A vizuális modernitás kultúrája pedig a megfigyelõ azon módszereinek összessége által határozódik meg, amelyekhez igazodva a felírást véghezviszi. A camera obscura rögzített viszonyai helyett a felülírás módszerei. De mi a modell? Abban az értelemben, amiként a camera a látás klasszikus modellje volt, itt nem kerül felmutatásra a szubjektív látás modellje. Helyette az új optikai élmények elõállítására alkalmas eszközök elemzésén keresztül kerülnek bemutatásra a megfigyelõ módszerei. Az itt elemzettek nem csupán idõben állnak közelebb hozzánk, de alighanem a látás ekkor kialakult lehetõségeit még korántsem tudhatjuk teljesen magunk mögött. Talán éppen ennek a lehetõségtérnek az átalakulása történik napjainkban. Már említettük: Craryt ez utóbbi érdekli elsõsorban, de ezt a múlt század elsõ felében lezajlott változásokból kísérli megérteni. Bennünket pedig Polányi látásra vonatkozó gondolatai, valamint jelenünk múltjához fûzõdõ viszonya érdekel. Crary elemzéseitõl pedig azt reméljük, hogy segítségükkel sikerül majd felvázolni egy kérdéseink számára elfogadható választ. Mielõtt áttérnénk Polányira, vizsgáljuk meg a Polányi szövegeiben is több alkalommal elõforduló eszköz, a sztereoszkóp elemzését.

Az elemzett eszközök közül a sztereoszkóp esetében érvényesülnek legerõteljesebben a látás modernizációjának hatásai. Ezek egyike, hogy "a látás és tapintás közötti szerzõdésszegés különösen nyilvánvalóvá válik"[54], vagyis félreismerhetetlen lesz a látás absztrakciója. A binokuláris diszparitás jelensége - a megfigyelõ két szeme némileg eltérõ módon észleli a dolgokat - már régtõl fogva ismert volt, ám ekkor, amikor a látómezõ egysége már nem volt magától értetõdõ, vagyis a sztereoszkóp megjelenésével egyidõben válik fontos kérdéssé annak elméleti tisztázása, hogy miképpen keletkezik az élmény. Vajon különbözõ látványok bizonyos módon történõ összetételeként elõálló egység, avagy egy adott pillanatban mindig csak egyetlen képet látunk? A szetereoszkóp mint összeállítás, ami a "valódi élmény" és az optikai reprezentáció közötti különbség eltörlésének kérdésére adott válasz, feltételezi hogy az ember fiziológiai felépítettsége "rendelkezik azzal a képességgel, hogy a legtöbb helyzetben egyetlen egységes képpé szintetizálja a retinális eltérést"[55]. Az elõállítás idõben kibontakozó folyamat, a szemtengelyek szapora egymást váltása hívja elõ, amelynek feltételei vannak. A tárgy sztereoszkopikus "valódi jelenléte" tehát nem feleltethetõ meg semminek az eszközön túl. Azt a két kép különbségeinek észlelése teremti meg. A kétdimenziós felületbõl kiemelkedõ kép keletkezésének feltételei pedig a látómezõ új típusú szervezõdésére vetnek fényt. A valódiság benyomása a szemtengelyek szögének növekedésével arányos, ezért a közeli dolgok tûnnek valóságosnak. Azt, ami számunkra egyértelmûen az illúzió státusával bír - hiszen "úgy tûnik" -, számos múlt századi beszámoló "ismerõsként", "már látottként", vagyis valóságosként írja le. Lehetetlennek bizonyul számunkra, hogy belehelyezkedjünk a 19. századi megfigyelõ nézopontjába. Ez viszont Crary a vizualitás jelenbeni átalakulására vonatkozó kezdeti állítását húzza alá. Sem teljesen elszakadni, sem pedig problémamentesen belehelyezkedni nem tudunk a múlt századi megfigyelõ lehetõségeibe. A látómezõ nem egységes a sztereoszkóp esetében, "a háromdimenziósság lokális zónáinak összeállítása ez, hallucinációs világossággal átitatott sávoké, amelyek azonban egymás mellé rakva nem állnak össze egyetlen homogén mezõvé"[56]. Az élmény "nyomasztóan az elfogadható valószerûség határán lebeg"[57]. A megfigyelõnek mint a látvány aktív létrehozójának a szerkezethez való viszonya megváltozik. Szó sincs már ekkor a camera rögzítette elválasztottságról (metaforikus viszony): "szem és optikai eszköz kapcsolata metonimikussá válik"[58]. Összekapcsolódik a két összetevõ, s az elsõ pillantásra távolságtartó szemlélõ - ebben érhetõ tetten a sztereoszkóp realizmusa - "a valószerûség formáinak elõállítójává" válik. Csakhogy az elõllítóvá válásnak feltétele a realizmus, az illúzió valóságosként való elfogadása. A sztereoszkóp használhatósága az "elfogadható valószerûség határán lebegõ" élmény elfogadásától függ. Amennyiben tehát a jelek rendjét állandónak, történeti korszakokon átívelõnek állítjuk, szembe kell nézni azzal a lehetõséggel, hogy állításunk a megfigyelõ olyan lehetõségeihez kapcsolódik, amelyek esetében értelmezhetetlen a megfigyelõ camera obscura modellje, amely modell számunkra, szemben az idõhöz, változáshoz, halálhoz kötöttséggel, a tekintélyt, az állandóságot és az egyetemességet jelentette[60].

Miképpen helyezhetjük el Polányi Mihály gondolatait ebben a feszültségtérben, amit egy "modell a modellben", valamint egy "modell nélküli modell" - amelyek persze önmagukon belül is súlyos feszültségekkel terhesek - feszítenek ki? Elsõ pillantásra nyilvánvalóvá válik Polányi gondolatainak néhány olyan vonása, amely azokat az egyes modellekhez hozzáfûzni, illetve onnan eloldani kívánja. Ennek ellenére formálódó ítéletünket leküzdhetetlen bizonytalanság járja át, mivel Polányi gondolkodása ellenállni látszik a besorolhatóságnak. De nem csupán mint a modell egy alesete azonosíthatatlan - ekkor elhelyezhetõnek kellene lennie a két modell közötti senki földjén -, hanem számos vonatkozása abba az irányba mutat, mintha gondolkodása a vázolt feszültségtéren kívül helyezné el magát[61].

Tekintsük át elõször azokat a vonásokat, amelyek e két modell viszonylatában elhelyezhetõként tüntetik fel Polányi gondolkodását, vagy legalábbis "sugallják" ennek lehetõségét.

A látás klasszikus, camera obscura modelljéhez közelítik a következõk:

1. a kívül/belül viszony folyamatos jelenléte,
2. ítéleteink valóságra vonatkozása; a látás transzcendens alapjainak tételezése,
3. az egyik érzék mûködésének a másik alapján történõ elképzelése; az egységességre törekvés,
4. ismereteinknek egy kétségbevonhatatlan alaphoz való kötése, megalapozása,
5. a megismerés megérthetõségének elutasítása, amennyiben annak szerkezetét pusztán instrumentális viszonyok alapján kísérelnénk meg feltárni; a pozitivisztikus beállítódás bírálata,
6. a nihilizmus mindennemû formájának elutasítása, így a vizuális nihilizmusé is.

A látás fiziológiai modelljéhez fûzõdõ rokonságot kifejezõ vonások:

1. a látás testetlenítésének elutasítása; a megismerésnek (és a látásnak) az emberi test fiziológiájából történõ kiszakíthatatlansága,
2. a látás mint idõben kibontakozó aktus,
3. a megismerõ aktív, alakító részvétele a látás folyamatában; a távolságtartó megfigyelõ, a passzív szemlélõ viszony alapjainak aláásása (ide tartozik a Gestaltok spontán kiegyensúlyozódásának elutasítása is, ami Polányi alaklélektant illetõ kritikájának forrása)
4. az "õsi" optikalitás, a szem "ártatlanságának állapota" - vagyis az, amit Crary így jelöl - megjelenik Polányi érvelésében[62],
5. nincs elsõbbsége a látásnak a többi érzékhez képest,
6. a megfigyelõ és az eszköz Polányi által kidolgozott viszonya.

Vegyük most szemügyre közelebbrõl a két csoportba sorolt vonások listáit, amelyek mintha azt mutatnák, hogy Polányi a látás korábban elemzett két modellje alapján elgondolható harmadik modellt szerkesztett volna. Csakhogy e két csoport egymással összeegyeztethetetlen elemeket tartalmaz. Miképpen oldható fel ez a feszültség? Amennyiben Polányi gondolatait a látás klasszikus, illetve fiziológiai modellje alapján próbálnánk megérteni, volna-e lehetõség a kívánt feloldásra? De vajon jó kérdést teszünk-e fel, amennyiben Polányi szövegeinek ilyen irányú olvasatát keressük? A megõrzés mozzanata jelen van Polányi filozófiájában - ez számomra a bizonyosság erejével bír. Csakhogy, a megõrzést nem okvetlenül e két modellel megkötött kompromisszum értelmében kell felfognunk.

Akkor viszont mit jelentenek a korábbról jól ismert kifejezések? Olyan helyzetben érezzük magunkat, amelyrõl Polányi számol be, amikor a fordítószemüveget viselõtõl néhány nap eltelte után megkérdik, vajon fordított vagy egyenes állásúnak látja-e a tárgyakat? Polányi ezt az állapotot úgy jellemzi, hogy a "dolgok látásának új módja"[63] alakult ki. Ez pedig azt is jelenti, hogy nem vezethetõ le a dolgok látásának ezt megelõzõ módjából. Mit tesz Polányi a köznapi és a filozófiai nyelvbõl jól ismert kifejezésekkel, pontosabban: minek a jelölésére alkalmazza azokat? Mintha azt mondaná olvasóinak - nekünk -, hogy a dolgokhoz való viszonyulás szövegeiben feltárt módja már régtõl fogva ismerõs, illetve otthonos számunkra, csupán nem vagyunk hajlandók ráismerni, amennyiben szembesítésre kerül a sor. Azonban ez a "csupán" rejti magában azt a vissza-visszatérõ nagy kérdést, amelynek irányából tekintve Polányi szövegei sok esetben e kérdés elõkészítésének és kidolgozásának tûnnek. Vajon miért van ez az önmagunk számára történõ bevallás, elfogadás elõli szûnni nem akaró makacs kitérés? - kérdi, s ez a kérdés nyit majd utat az említett másik kérdéshez. A mindennapok során ez a konfliktus fel sem merül. A dolgok mennek a maguk útján, vagyis úgy történnek, amiként azok megtörténtét Polányi beláttatni kívánja velünk - legalábbis Polányi hite e tekintetben megingathatatlan. Amikor azonban kizökkent valami - ez lehet akár a Polányi Mihály filozófiájával való találkozás is - az átlagos mindennapiság viszonyai közül, máris megtörténik a baj. Inkább ragaszkodunk egy olyan beállítódáshoz, amibõl számos ellentmondás következik. Sõt, még azon az áron is fenntartjuk ezt a ragaszkodást, hogy az általa generált problémák esetleg megoldhatatlannak bizonyulnak. Crary terminusaival: a jelek valóságos, de számunkra nyugtalanító elrendezõdését elfedi egy másik elrendezõdés, amely illúzió. Ezt az illúziót, amennyiben a "választás" helyzetébe kényszerülünk, inkább fogjuk valóságosnak tekinteni, mint a másikat, amelyikre pedig ráhagyatkozunk, és esetenként az életünket tesszük fel rá. Polányi terminusaival: a járulékos tudatosság állapotában elfogadóan viszonyulunk, a fokális tudatosság viszont felfüggeszti az elõzõ viszonyulást. Mit lehet, illetve lehet-e egyáltalán tenni valamit az elfogadó viszonyulás explicit módon való fenntarthatósága érdekében? Ez volna az a másik kérdés, a kérdések kérdése, ami mindvégig ott van, bár sok esetben kimondatlanul, de amire megnyugtatóan lekerekített választ nem találunk Polányi szövegeit olvasva[64]. Miképpen lesznek korábbi helyzetükbõl kimozdítva az ismeretelmélet kifejezései, vagyis miképpen állítja elénk Polányi a dolgok látásának új módját?

Tekintsük elõször a kívül/belül viszony átalakítását. Kívül van az, ami nincs a testemen, vagy a testemen belül. Figyelmen pedig a legtöbb esetben a testemhez viszonyítva kifelé irányul, vagyis egy olyan jelentésre ami kívül van. Ezt a jelentést azonban minden esetben belsõ és külsõ eligazító (nyomravezetõ) jelek konstituálják. Csakhogy ami kint van és eligazító jelként funkcionál, azt interiorizálom, testemhez asszimilálom. Ezzel viszont áthelyezõdött - mert áthelyeztem - az a határ, amihez képest megállapítható a kívül és a belül. Állandó ez a viszony, mivel mindig jelen van, de mindig másként. A fiziológiai modell eltörli a kívül/belül lehetõségét, a klasszikus modell viszont mozdíthatatlan határt feltételez.

Amit Crary a látás elhomályosulásának nevez, azt a testnek a látásban történõ részvétele idézi elõ. Tehát az áttetszõséggel (állandósággal, idõtlenséggel) szemben a test az idõbeliséget és a kontingenciát emeli be a látásra vonatkozó vizsgálódásba. Az idõbeliség és a kontingencia, amennyiben az utóbbit egy készen adottnak, egy leképezésre felkínálkozónak az ellentettjeként fogjuk fel, jelen van Polányinál is. Csakhogy, a test nem vonzza magához - miként egy torzító közeg az optikában - a homály és a zavarosság metaforáját. A látás testi vonatkozásai nagyon is áttetszõek, hiszen "rajtuk keresztül" nézünk egy távolabbi dologra. De ez a dolog sem "testi", amennyiben nyomravezetõ jelek mutatnak felé. A testiség Polányinál az értelemvesztéssel áll összefüggésben[65], amikor egy dolgot kiragadunk környezetébõl, a nyomravezetõ jelek utalási rendszerébõl. A dologról ekkor csakis fokális tudatossággal rendelkezünk, azonban a járulékos tudatosság hiányában sérül jelentésének konstituálódása. Az ilyen módon elõálló dolog pedig nem más, mint a "karteziánus tábla" egy eleme, vagyis a camera obscura modell szerinti megismerés tárgya. Amiként az észlelés tárgyai sosem egyszerûen "elõttünk heverõk", hanem szakadatlanul viszonyulunk hozzájuk - mozgásban tartjuk a külsõ/belsõ határát -, már mindig is nyomravezetõ jelek forrásai vagyunk, amik rajtunk túl mutatnak, így nem áll módunkban elgondolni a világ nemlétét. Nem tudunk elvonatkoztatni ettõl a viszonyulástól. Kitér a reflexió elõl, ezért az ilyen számunkra "eredendõ adottsággal" kapcsolatban fel sem tehetjük a "Létezik-e valójában?" kérdését.

A sztereoszkóp esetében is - ez a Crary szerinti metonímikus viszony -, mint minden olyan alkalommal, amikor "valamin keresztül" nézünk, tehát járulékos tudatunk van valamirõl, megtörténik az eszköz mint nyomravezetõ jel testünkhöz történõ asszimilációja. Polányi számára nem az jelenti a problémát, hogy a sztereoképnek nincs "ott kint" megfelelõje, vagy az nem létezik a szó szoros értelmében, mivel a különbségek észlelése teremti meg. Az viszont igen, hogy vajon úgy irányul-e a figyelmem - tudom-e úgy fókuszálni -, hogy az integráció során a járulékos elemek azt háromdimenziósként - mi több - valóságosként állítsák a figyelmem fókuszába. A valóság peremén való nyomasztó egyensúlyozás egyedül ettõl függ[66]. Nincs szó tehát vizuális nihilizmusról. Polányi filozófiai beállítódásában az egyszerûen nem jelenik meg. Hiányzik ugyanis a feltétele, a világnak a megismerõ számára való kettéosztottsága. Nem merülhet fel az a probléma, hogy a külvilág ingerei és az érzeteink közötti kapcsolat esetleg bizonytalan, vagy érzeteinknek nincs megfelelõje a külvilágban. A hallgatólagos következtetés aktusa, a utalások jelentést konstituáló kibontakozása, illetve annak eredményéhez való viszonyulásom, az elkötelezõdés - amitõl nem tekinthetünk el az igazság megalapozódásakor, ugyanis annak konstitutív eleme - ezt nem engedi meg. Mind-mind olyan hatás, ami a megfigyelõt kitaszítja a távolságtartó szemlélõ pozíciójából.

Polányi tehát átalakítja a korábbról jól ismert szembeállításokat, amelyek az összehasonlítás alapját képezték korábban. Még csak azt sem mondhatjuk ezután, hogy megfigyelõje inkább az egyik modellhez közelebb álló, mint a másikhoz. Vagyis - és ezt nyugodtan állíthatjuk - Polányi megismerésre (látásra) vonatkozó elemzései válaszra bírhatók a vizualitás jelenbeni átalakulását illetõ, vagyis a Craryt elsõdlegesen foglalkoztató kérdés vonatkozásában, amely változásokat pedig részben a látás korábbi modelljeinek rekonstruálása révén próbálja Crary megérteni. Miért állíthatjuk ezt? Abból fakadóan, hogy Polányi végiggondolta mindkét korábbi modell implikációit, és azokat figyelembe vette saját elemzései végigvitelekor.

Megnyugtató lenne vajon Polányi Mihály Crary kérdésére adott válasza[67]? Attól függ, miként olvassuk Polányi szövegeit. Amennyiben csupán a megismerésre vonatkozó részeket tartjuk szem elõtt, akkor nem találjuk szembe magunkat mindazon nehézséggel, amelyekkel számot vetni kényszerülünk abban az esetben, amikor nem igyekszünk eltekinteni filozófiájának "kozmikus" vonatkozásaitól. Mint az elején mondottam, Polányi szövegei ellenállást fejtenek ki a redukcióval szemben, bár ez legyõzhetõ.

41. i.m., 31. o.

42. "Egy lehetõség szerint besötétített szobában legyen az ablaktáblán egy körülbelül háromhüvelyknyi átmérõjû, kerek nyílás, melyet tetszés szerint ki- és eltakarhatunk: bocsássuk rajta keresztül a napfényt egy fehér papírlapra, s nézzünk némi távolságból mereven a megvilágított körre. Azután takarjuk el a nyílást, és nézzünk a szoba legsötétebb helyére: ekkor egy kör alakú tünemény lebeg majd elõttünk. A kör közepét világosnak, színtelennek, némileg sárgásnak fogjuk látni, a szegélye viszont rögtön bíborszínûnek tûnik fel. Bizonyos idõbe telik, amíg ez a bíborszín kívülrõl az egész kört beborítja, és végül megszünteti a világos középpontot..." (Johann Wolfgang von Goethe: Színtan, ford. Rajnai László, Corvina, Budapest, 1983., 33. o.) Goethe ezt követõen még a retinális utókép számos változását írja le annak megszûnése elõtt.

43. i.m., 90. o.

44. i.m., 34. o.

45. i.m., 83. o. Crary megemlíti, hogy 1728-ban egy tizennégy éves, születésétõl fogva vak fiún sikeres hályogmûtétet hajtottak végre.

46. i.m., 83. o.

47. l. Schopenhauer esetében: az esztétikai észlelés kiragadása / minden észlelés lehetõségét a test empirikus tudományok által leírt sajátossága jelenti (101. o.); Herbart: ragaszkodás a szellem egységéhez (független szubjektivitás) / az észlelés matematizálása (118-119. o.); Fechner: a Naphoz fûzõdõ "látomásos" viszony (retinális utóképek vizsgálata) / mennyiségekkel operáló tapasztalati pszichológia, az érzékleteknek az ingerek terminusaival történõ kifejezése (155-157. o.)

48. John Ruskin: The Works of John Ruskin, ed. E.T. Cook, London, 1903-1912, vol. 15., 27. o.

49. Crary, 113. o.

50. i.m., 105. o.

51. i.m., 107. o.

52. i.m., 109. o.

53. i.m., 114. o.

54. i.m., 34. o.

55. i.m., 137. o.

56. i.m., 142. o.

57. i.m., 144. o.

58. uo.

59. i.m., 148. o.

60. i.m., 39. o. Az egyik esetben az illúzió valóságosként való elfogadásának egy másik illúzió a feltétele, míg a másik esetben az állandóság, a biztonság bizonyul illúziónak.

61. Ez az oka annak, hogy Polányi gondolkodását nagyobb affinitásúnak érezzük a modell "marginális formáihoz", amelyek "ellenálltak", illetve "elferdíteni", "tökéletlenül átalakítani" igyekeztek a látás fennálló modelljét.

62. "Mielõtt megtanulnak tárgyakat látni, az emberszabású majmok és a csecsemõk valójában érzetadatokat, tehát fény- és színfoltokat látnak. És ez történik akkor is, amikor normális felnõttek valamilyen rejtélyes látvány jelentés nélküli részleteit figyelik meg, s értelmes erõfeszítést kell tenniük ahhoz, hogy lássák a tárgyat, amelynek ezek a minõségei." (Polányi, 1992., I. köt., 97. o.)

63. Polányi, 1992., I. köt., 207. o.

64. Meglehetõsen borúlátóan nyilatkozik e vonatkozást tekintve A hallgatólagos dimenzió záró soraiban. (in: Tudomány és ember, Argumentum Kiadó – Polányi Mihály Szabadelvû Filozófiai Társaság, Bp., 1997., 236. o.)

65. A jelentéssel bíró és az áttetszõség, valamint a testiség és az értelemvesztés kapcsolatában nem tudom nem észrevenni a teológia irányába mutató következményeket. Ezek nyugtalanító hatására, amit - ezt be kell valljam - csakis mint Polányi szövegeinek korlátozott megértését kifejezõ jelzést tudok érteni, a késõbbiekben visszatérek.

66. Polányi a festmények illúzióhatását elemezve ("Mi a festmény?", ford. Újlaki Gabriella, in: Polányi 1992. I. köt., 207-208. o.) az illúzió élményének – ami "abszurd és instabil jelentéssel telített" – kialakulását ahhoz kapcsolja, hogy az észleletbõl hiányzik a vászon síkszerûségének járulékos tudata, míg a festményként felfogott festmény esetében a festés perspektivikus mélysége mellett mindig jelen van. A sztereokép keltette élmény illúzióhatását - Polányi elemzése alapján is - lerombolja annak egymás mögötti síkokban való elrendezettsége, amely ugyan a mélységérzet forrása, de mégiscsak síkon történõ elrendezettség. Amennyiben eltekintünk a sztereokép ezen fogyatékosságától, még mindig szembe kell néznünk a készülék járulékos tudatosságával, a járulékos tudat tudatosságának mértékével. Az illúzió mint a "valóságosnak tûnni" hatása ebben az esetben a sztereoszkóp testünkhöz való asszimilációjának konkrét megvalósulásától fog függeni.

67. Maga a válasz természetesen nem lelhetõ fel ebben a szövegben, annak rekonstrukcióját nem végeztem el. Kérdésem a válaszadás lehetõségére vonatkozott.