Szabadkozás a töténetietlen kifejtésért
Bemutatásom anakronisztikus. Nem Polányit akarom a pszichológus szemével értelmezni, s újra elmondani mindazokat a pszichológiai tényeket és témákat, amelyek Polányi mûveiben szerepelnek, hanem megpróbálom aktualizálni abból a szempontból, hogy mit nyújthat a mai kognitív szemlélet számára. Arról fogok beszélni, hogy a mai kognitív pszichológus számára, aki az emberi megismerés problémáival foglalkozik, milyen relevanciákat teremt az a jellegzetes hozzáállás és közeg, melyben Polányi a pszichológiai témákkal foglalkozik. Ha szabad elõvételeznem, nem fogom azt mondani, hogy Polányi koherensen érvel a mai megismeréskutatás egyik vagy másik álláspontja mellett. Inkább azt szeretném megmutatni, hogy miért érdemes olvasnia Polányit annak, aki nem Polányi-filológiával foglalkozik, hanem a megismerés problémáival. Azt persze lehetne mondani, már ha egyáltalán van értelme elõvételezésekrõl beszélni, hogy vannak dolgok, amiket Polányi 40 évvel ezelõtt elõvételezett. Ez azért volt így, mert munkássága egy jellegzetes európai hagyományba illeszkedett. 40 évvel ezelõtt megfogalmazott több olyan dolgot, amelyek a mai kognitív kutatásban csak az utóbbi 15 évben mint a negyedszázaddal ezelõtti klasszikus felfogás kritikái merülnek fel. Hogyan jön ide Polányi? Nem mint valamelyik pólus képviselõje, hanem mint a dilemmák egy jó részének igen kifinomult elõvételezõje. Történetileg pedig ezzel sajátos kontinuitást teremt egy tágan értelmezett Gestalt szemlélet s az implicit kognitivizmus között.
Újhelyi Gabriella elemezte számos írásában, hogy ezek a válaszok, melyeket Polányi megfogalmazott, egy nagyon érdekes és nem teljesen triviális értelmezésbõl indulnak ki történetileg, hanem a holisztikus szemlélet pszichológiai értelmezésébõl. Ez igazából Polányi olvasásának egy történeti üzenete.
A mai kognitív pszichológusok jó része, az amerikaiak és az európaiak is teljesen szakadékot látnak a most már lassan hetven, illetve nyolcvan évvel ezelõtti német alaklélektanos szemlélet és a mai kognitív pszichológia szemlélete között. Polányi tulajdonképpen számos dologban arra figyelmeztet, hogy indokolatlan ez a szakadék. Történetileg érdekes kérdés, hogy miért jött létre a negyvenes és ötvenes években. Elsõsorban az alaklélektanos szemlélet logikaellenes fenomenologikus hozzáállása, másrészt ennek a fenomenológiának egy sajátos fiziológiai, agyelméleti doktrínája az alaklélektanos szemléletet hosszú idõn keresztül diszkreditálta a kemény kísérleti pszichológusok szemében,. Az izomorfista felfogás az agykéreg mûködésében valamilyen megragadhatatlan elektromágneses mezõkkel magyarázta volna az alakészlelés problémáját (Köhler, 1920, 1947).
Kifejtésem kiiindulópontja valójában nem Polányi, hanem a mai kognitív kutatás helyzete, illetve egyik vezetõ irányzatának átalakulása. A bemutatás annyiban történetietlen, hogy Polányit mint igen kifinomult 'elõfutárt' mutatom be, illetve idézgetem. Ez persze teljes félrevezetés: valódi történeti értelemben nincsenek elõfutárok. Senki sem a jövõnek, hanem saját korának dolgozik, miközben véglegesnek hiszi megoldásait.
Van azonban mentségem: szubsztanciális kérdésekben Polányi tanulságos híd. Még klasszikus tudományos kultúrán nevelkedve - vagyis még a számítógépes gondolkodás és a gépek életténnyé válása elõtt - reagál a 'hagyományos kognitivizmusnak' megfeleltethetõ európai ismeretelméleti és tudományfilozófiai tradíció problémáira. Számára ezek - a gépies funkcionalizmus és az erõs MI zsargonjainak uralkodóvá válása elõtt - a hagyományos gépelmélet problémái. Ugyanakkor Polányi számára kontinuitás nemcsak a kognitivisták és az alaklélektanosok, fõleg Wolfgang Köhler (1938, 1947) dinamikus modellálás igénye között van - ezt a kognitivisták is látják, például Haugeland (1996) -, hanem a Clark Hull (1943) tételezte algebrai tanulógépezet és a valódi információfeldolgozó gépek között is.
Kiindulásaként az 1. táblázatban felsoroltam néhány olyan dilemmát, amely a mai explicit kognitív pszichológiai és megismeréskutatási témákban elõtérben áll (l. még Pléh, 1997).
1. táblázat A kognitív kutatás helyzete:
diagnosztikus dilemmák
A félkövér szedés Polányi feltehetõ
választásait mutatja.
Klasszikus felfogás | Alternatívák |
Egységes | Moduláris |
Szimbolikus | Szubszimbolikus |
Atomi, explicit | Készség, implicit |
Tanulási alapú | Innát szervezõdésû |
Logikus, deduktív | Intuitív, élményelvû |
Testetlen | Testre vonatkozó |
Egyéni | Szociális |
Igazságorientált | Vágy-irányította |
Háttértudás-független | Háttértudás - áthatotta |
Modellálható | Kimeríthetetlen |
Propozicionális | Analóg |
Polányi és a mai kognitív kutatás nagy dilemmái
Ezek különbözõ irányzatokhoz és nevekhez fûzõdõ vagy fûzhetõ szembenállások. Ahol lehet, félkövérrel kiemeltem azt az alternatívát, ahol Polányi tüzetes olvasata felsorakoztatható valamelyik felfogás mellett.
Az elsõ szembeállítás a megismerés
egységes és úgynevezett moduláris felfogásának
kettõssége. Többféle egységes koncepciót
ismerünk, a leghíresebb a szimbólumfeldolgozófelfogás,
amelyet a pszichológiában és megismeréskutatásban
a számítógépes gondolkodásmódot
képviselõ nemrég elhunyt Alan Newell (1980, 1989)
és Simon (1982, Newell és Simon, 1982) vallanak. Ez a felfogás
tulajdonképpen azt mondja ki, hogy az észlelés világától
a legbonyolultabb gondolatinak tartott teljesítményekig mindegyik
ugyanolyan algoritmusokkal és ugyanolyan mintákat keresõ
"ha akkor" típusú szimbólumfeldolgozással kezelendõ.
Ezzel élesen szemben áll a moduláris felfogás,
amit legjellegzetesebben Jerry Fodor (1983, 1990, 1996) képvisel
a filozófiai diskurzusban, de a kísérleti pszichológiában
vagy az idegtudományokban is számosan hirdetik (l. Pléh,
2000 összefoglalását). E felfogás szerint az
emberi elme a legtágabban értelmezve számos különbözõ
alrendszerre bontható fel, amelyek mindegyike valamilyen információtípusra
specializálódott, önmagába zárt feldolgozórendszerként
értelmezhetõ. Ennek jellemzõit a 2. táblázat
foglalja össze.
Sajátosan észlelés és gondolkodás viszonyára nézve koránt sincsen folyamatosság az észlelés és a gondolkodás világa között, nem lehet õket ugyanúgy modellálni, hirdeti a moduláris felfogás, szemben a klasszikus, végeredményben Helmholtzot követõ folytonosság-elméletekkel.2. táblázat A moduláris feldolgozás jellemzõi
Területspecifikus. Minden modul egyetlen területre szakosodott, ami lehet fizikailag megadott (mozgáslátás), de igen elvont is (szófelismerés).
Kötelezõ és determinisztikus feldolgozást vegez. Anyanyelvemen a hallott dolgokat akkor is szónak hallom, ha tartalmát ignorálom, vagy nem is értem.
Korlátozott hozzáférés. Más feldolgozó rendszerek és az általános tudás számára a modulban folyó feldolgozásnak csak az eredménye elérhetõ.
Gyors. A moduláris feldolgozás a tudáson alapuló feldolgozással szemben igen gyors, "reflexszerû".
Enkapszulált. A modulok önmagukba zártak.
Lapos komputációt végez a modul, igen kevés következtetéssel.
Aki Polányit olvasta, annak nagyon világos relevanciákat
teremt ez, miközben Polányit nem lehet besorolni a modularista
koncepció kereteibe. Bár Polányi az észlelés
kapcsán nem tételez fel, pontosabban nem értelmez
magukban értelmetlen s automatikus folyamatokat, az élõ
szervezetek epigenetikus kialakulására a moduláris
kettõs architektúrához hasonló képpel
él. Sokszor emlegetett három szintje - a rögzített,
a hajlékony és a személyes szint (Polányi,
1994, II. kötet, 164-170) - közül az elsõ kettõ
úgy is értelmezhetõ, mint egy feladatspecifikus és
egy hajlékony és általánosabb rendszer kialakulási
elve.
[...]kétfajta biológiai teljesítményt különböztettem meg. Nevezetesen (1) azokat, amelyeket különbözõ, rögzített funkciójú részek racionális és egyidejû mûködése hoz létre, és (2) azokat, amelyeket az egész rendszer összes részének ekvipotenciális kölcsönhatása idéz elõ. (Polányi, 1994, II., 187, Pap Mária ford.)
Ugyanakkor ha továbblépünk, Polányi azáltal
tér el a mai moduláris koncepcióktól, mert
õ a tanulást illetõen konstrukcionista. Mindenütt
"integrációról", egy teljesebb összekapcsolásról
beszél a második szinten is. A mai metaforák itt inkább
szelekciót emlegetnének, a Polányi értelmében
vett integrációt csak a legkésõbbi szakaszokra
teszik (Changeux, 2000, Changeux és Dehaene, 1989, Piatelli-Palmarini,
1996). Ezt a sajátosan túlhangsúlyozott integratív
gondolatmenetet az alaklélektan kapcsán azután külön
is kiemeli: a Gestaltosok önszervezõ (ma azt mondanánk,
enkapszulált és automatikus) elvein mindig túl akar
lépni, miközben egészleges attitûdjüket méltányolja.
A megfelelõ összhangra törekvés csak nyomravezetõ jel a koherenciához, de nem hoz létre igazi koherenciát. [...az igazi koherenciára vonatkozó] döntésben komoly szerepet kell játszania a személyes felelõsségnek. (Polányi, 1992, I, 116-117.o., Unoka Zsolt ford.)
A második dilemma, amit az 1. táblázatban felsorolok,
a szimbolikus és a szubszimbolikus hozzáállások
kettõssége. Ismét a Newell-Simon-féle szemlélet
hirdeti legvilágosabban, saját egységesség-felfogásának
megfelelõen, hogy valójában minden emberi megismerés
szimbólum-manipulációként fogható fel.
Itt azonban az oszlopok mintegy keresztezik egymást, mert az emberi
gondolkodást a más tekintetben Simonékkal szemben
álló Fodor-féle felfogás szintén alapvetõen
szimbólum-manipulációsnak tartja. Ezzel a szubszimbolikus
felfogás különbözõ változatai állnak
szemben. Ezek szerint a szimbólumok az emberi gondolkodásnak
igazából legfeljebb valamiféle emergens tulajdonságai,
de kiindulásként nincsenek ott. A radikális konnekcionista
felfogások azt mondják, hogy egyáltalán nincsenek
is szimbólumok, ezek csak a leírónak, a tudósnak
a konstruktumai. Az ember fejében valójában nincsenek
a szó hagyományos értelmében vett szimbólumok.
Az ember úgy reprezentálandó, mint absztrakt tanulógépezet,
melyben egymással kapcsolatokat teremtõ elvont neuronok mûködnek.
Az utóbbi tíz évben keletkezett felfogások
engedményeket tesznek. Andy Clark (1994, 1996) felfogása,
amellyel én is szimpatizálok, voltaképpen úgy
képzeli el, hogy az önmagában jelentésnélküli
komputációk, amelyeket az emberi idegrendszer végez,
emergens módon elvezetnek valamiféle szimbolikus gépezetszerû
mûködéshez.
Polányi természetesen nem beszél, nem is teheti még, a szubszimbolikus és a szimbolikus architektúráról. A "sorok közé" azonban beleolvashatunk egy olyan elképzelést, amely felismeri a szubszimbolikus folyamatok központi érdekességét. A hallgatólagos tudás a gyors és a tudat fókuszába nemigen beemelhetõ folyamatokat képviseli: ez tulajdonképpen funkcióiban megfelel annak, amit a kettõs architektúrákban a szubszimbolikus rendszer képviselne. A hallgatólagos tudás, akárcsak a szubszimbolikus rendszer, nemcsak igen gyorsan, hanem életlenül mûködik, "határozatlan" is.
Egy további elõtérben álló szembenállás a mai kognitív kutatásban, hogy az egész megismerést explicit és atomisztikus rendszerekkel kell-e modellálnunk, vagy pedig implicit rendszereket kell elõtérbe állítanunk, amelyek készségeket valósítanak meg, és nem kijelentés alapúak. Itt persze a viták inkább a kutatás hangsúlyait, s nem egyik vagy másik szervezõdés meglétét érintik. Filozófiai tekintetben azt jelenti ez, hogy milyen is legyen emberképünkben a Ryle (1999) értelmében vett tudni mit és tudni hogyan jellegû tudások szerepe.
Természetesen ezek a szembenállások sokszor korrelatívak egymással. Az explicit felfogással meglehetõsen korrelatív a következõ dilemmában a logikus és deduktív jellegû szemlélet elõtérbe helyezése, és az a gondolatmenet is, amely legalább húsz éven keresztül befolyásolta a megismeréskutatókat, hogy közvetlen inspirációnak a számítógépet, tágabb inspirációnak pedig a matematikát tekintsék, és nem a hagyományos értelemben vett pszichológiát. Ezzel áll szemben az a felfogás, amely az emberi megismerés intuitív mozzanatait és élményalapú meghatározottságát hangsúlyozza. Azt például, hogy bármilyen explicit modellt készítünk is az emberi gondolkodásról, ahogy a filozófusok szokták fogalmazni, eközben az érzetminõség, a kvália problémájáról nem fogunk számot adni (l. errõl a vitáról Davies, 1997).
Egy további szembenállás, hogy az emberi megismerés erõteljesen veleszületett meghatározottságú-e. Itt vitázik egymással a moduláris és a konnekcionista felfogás. A moduláris gondolkodásmódnak, mint láttuk, velejárója az a feltevés, hogy az idegrendszerben a moduláris szervezõdések mintegy elõre huzalozottak. A másik, az alternatív felfogás szerint viszont az emberi megismerés nagyon hajlékony tanulórendszer eredményeként jön létre, minden reprezentációnk kibontakozása alapjában véve tanulási alapú.
Polányi, mint már éreztettem, sajátosan
középutas felfogást képvisel, persze még
jóval a konnekcionista hálózatok megjelenése
elõtt, de már reflektálva például McCulloch
és Pitts (1943) neurális automatáira.
Az intencionalitás kérdése
Polányi középutassága abban nyilvánul
meg, hogy mindenütt megkérdõjelezi a rögzített
struktúrát és az automatizmust. Ennek megfelelõen
fontosnak tartja a módosulást, a tanulást, de a tanulást,
szemben a behaviorista felfogásokkal, értelmesnek és
tárgyra irányultnak tartja. Polányi (1994 II. 203-212)
a kor behavioristáira s a korai kibernetikára is reflektálva
fejti ki saját tanuláselméletének lényegi
elveit. Bevallottan abba a hagyományba illeszkedik, amit az összehasonlító
lélektanban Jennings hagyományának, a teleológia
és az intencionalitás kérdését elõtérbe
állító hagyománynak nevezünk (l. errõl
Dennett, 1998a, Pléh, 1997). Polányi értetlenkedik
is, miért nem fogadják el nemhogy a behaviorista tanulásteoretikusok,
de még a korai kibernetikusok, pl. Ashby (1972) sem a célszerûséget,
pedig "Egy gépet egy elfogadott cél elérésére
szolgáló mûveleti elvek határoznak meg" (Polányi,
1994, II., 206. o.). Ezt azután ki is bontja a célszerûséget
az állati viselkedés egészére vonatkoztatva.
[...] az égvilágon semmit sem tudhatunk meg egy állatról, ami fiziológiailag, vagy különösen pszichológiailag érdekes, ha [...] nem azonosulunk az állatban levõ cselekvési centrummal ... (Polányi, 1994, II. 198. o., Pap Mária ford.)
Hasonlítsuk ezt össze Jenningsnek, a célszerûség
elsõ modern bajnokának gondolatmenetével!
Általában nem tulajdonítunk tudatosságot egy kõnek, mert ez nem segítene a kõ viselkedésének megértésében és a felette való ellenõrzésben. [...] Másrészt viszont általában tudatosságot tulajdonítunk egy kutyának, mert ez hasznos; gyakorlatban lehetõvé teszi, hogy sokkal jobban tudjuk értékelni, elõrelátni és ellenõrizni cselekedeteit, mint egyébként. [...] Ha egy amõba [...] olyan nagy lenne, mint egy bálna, elképzelhetõ, hogy lennének olyan helyzetek, ahol elemi tudatállapotok hozzárendelése megmentené a nem túl felkészült embert az egyébként, ilyen tulajdonítások nélkül bekövetkezõ pusztulástól. (Jennings, 1906, Dennett 1998b nyomán)
Polányi ezt a teleologikus felfogást értelmezi
a tanulásra is. Számára a tanulás nem egyszerûen
valami külsõ esetlegesség, kontingencia leképezése,
hanem értelmes jellegû folyamat. Felfogása az alábbi
kognitív elvekkel rekonstruálható:
a.) a tanulás tudáselsajátítás
b.) a tudás teleologikus jellegû, a szervezet céljaihoz
viszonyítva érvényes
c.) az állat viselkedésének belsõ logikáját
kell megértenünk, nem külsõdleges szempontokat
kell ráerõltetnünk.
A kölcsönösség kérdése
Egy további nyilvánvaló dilemma a mai kognitív kutatásban, hogy alapvetõen, ha az emberi megismeréssel foglalkozunk, akkor egyben emberi kapcsolatokkal is foglalkozunk-e. Vajon a tudás az emberi kapcsolatokban jön-e létre, vagy az elszigetelt elme terméke-e? Polányi sajátos értelmezése a viselkedés teleológiájáról azok közé helyezi õt el, akik az intencionalitás kérdését összekapcsolják a társas léttel. Az intencionális rendszerek kérdésében a mai kognitív szemléletben Polányi egy bizonyos tekintetben tekinthetõ úgy, mint aki Dennett (1998a) "instrumentalizmusával" ért egyet. Ez az eszközelvûség azonban sajátos. Polányinál kölcsönös szándéktulajdonításokról van szó. Olyan kölcsönös szándékfeltételezési rendszer ez, mint a pragmatikában E. P. Grice (1997) felfogása, ahol a közlést a kölcsönös tulajdonítások valósítják meg.
Polányi az individualitásból s annak tulajdonításából indul ki, abból a ténybõl, hogy mindnyájan egyénnek (személynek) tartjuk a másikat. A mai kognitivisták a tudatelméletbõl, illetve a "másik elméjére" vonatkozó hipotézisekbõl kiindulva felteszik, hogy az embergyermek különleges teljesítménye, hogy a viselkedést úgy értelmezi, mint ami mögött a Másik szándékai állnak, késõbb pedig magasabb rendû, a szándékok újraértelmezését is érintõ átkódolásokat fog alkalmazni, mint a vicc, a metaforikus lebegtetés vagy az irónia esetében (Leslie, 1987). Ennek a tulajdonító rendszernek a jelentõségét jól mutatja, hogy az autizmusban észlelt társas zavarokat valójában vissza lehet vezetni ennek a "másoknak gondolatokat tulajdonító" rendszernek a zavarára. (Sok vita van persze arról, elsõdleges-e ez az elmélet, vagy levezetett, másodlagos érvényû, l. Darab, 1998, Kiss, 1996, s hogy vajon a szándéktulajdonítást megelõzi-e a tiszta célokság, Csibra és Gergely, 1998).
A mai tudatelmélet tulajdonítási felfogásával
analóg koncepciót hirdetett Polányi is. Polányinál
a sokszor elõjövõ hármas rendszernek több
értelmezést tulajdoníthatunk (pl. 1994, II., 34-36.
o.). Eredendõen a gépek, alkotójuk és az alkotó
számára hasznos gépfunkció hármasságáról
beszél, mint az alábbi séma mutatja.
I. | II. | III. |
értelem | gép | az értelem által elképzelt funkciók, célok stb. |
Az ember, hangsúlyozza Polányi, a gép nélkül,
sui generis is lehet intelligens. Ha ennek megfelelõen megpróbáljuk
interpretálni külsõ ágens, gép nékül
a fenti hármasságot az emberre, akkor az alábbi sémát
rekonstruálhatjuk.
I. | II. | III. |
tudós | viselkedés a a szubjektumnál | viselkedõ szubjektum intenciói |
Hasonló a bemutatott "heterofenomenológiailag" értelmezett
(Dennett, 1991) neurológiai modell is:
I. | II. | III. |
értelem (a neurológusé) | az alany neurológiai modellje | a neurológus által az alanynak
tulajdonított intellektuális célok |
A mai intencionális naiv lélektan eltérése ettõl annyi, hogy mindezt az attribúciós kettõsséget nem a tudóshoz rendeli, hanem mindannyiunkhoz, vagyis általában az ember megismeréshez.
Naiv pszichológia és idegrendszeri mûködések kapcsolatára nézve több irányadó felfogás van ma. Az eliminativisták szerint nincsen redukálhatatlan realitása a ,naiv pszichológiának' (Churchland, 1986a, 1995, Churchland és Churchland, 1990, Stich, 1983), míg a kemény realisták szerint van (Fodor, 1975, 1988, 1990, 1996).
Polányi háromszintes felfogásával az élõ
megismerõ rendszerekre realista lenne, de intencionális és
szociális realista. Eszköznek tekintené magát
az elmére vonatkozó feltevésrendszerünket a világban
s mások világában való eligazodásra.
Ez persze kissé merész általánosítás,
de Polányi sajátosan kölcsönösségelvû
ismeretelmélete, akárcsak funkcionális s célelvû
biológiai gondolkodása hangulatilag indokolja ezt az értelmezést.
A testiség kérdése
Egy következõ dilemma, ami furcsább, de a mai világban
dilemmaként megfogalmazódik, hogy az emberi megismerést
testetlenül kell-e modellálnunk, vagy pedig az emberi testre,
a szó legtágabb értelmében nemcsak az agyra,
hanem az emberi testre vonatkoztatva. Az utóbbi évtizedben
erõsödik az a meggyõzõdés, például
John Searle (1990, 1992) munkáiban, hogy tévedés volt
húsz éven keresztül az a kognitivista hitvallás,
hogy az emberi úgy lehet modellálni, hogy nem törõdünk
azzal, hogy milyen az a fizikai rendszer, amely ezt létrehozza.
Az ezzel a kilúgozott funkcionalizmussal szembenálló
új szemlélet azt mondja, hogy valójában a megismerés
modellálásában egy "nedvesebb" és testcentrikusabb
szemléletet kellene használni.
1 A dolgozat két elõadáson alapul, melyeket a Polányi Mihály Szabadelvû Filozófiai Társaságban tartottam. Az elsõt 1995. április 25-en A személyes tudás és a háttértudás a kognitív pszichológiában címmel, a másodikat pedig a Társaság mûhelyvitáján a Személyes tudás-ról, 1995. október 7-én A hitszerû elem Polányinál és a mai "vélekedes-vágy" pszichológia címmel. Szeretném megköszönni Fehér Márta es Gábor Éva biztatását és türelmét a kézirat elkészítésével kapcsolatban.
Polanyiana | 9. évfolyam, 1–2. szám, 2000.
http://www.kfki.hu/chemonet/polanyi/ |
Tartalomjegyzék |